A Fall Seelöwe

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Német tervek a nyugati hadjárat után — Jodl elgondolásai — A 16. sz. hadműveleti utasítás: Fall „Seelöwe” — Hitler július 19-i békeajánlata — Az inváziós terv — Az atlanti csata — Tengeri csata Montevideo előtt — A mágneses akna — A német tengeralattjárók, kezdeti sikerei — A német flotta veszteségei az északi hadjáratban — „Battle of Britain” — A 17. sz. hadműveleti utasítás — Az „X” Tag elhalasztása — Hitler fenyegetése: „ausradieren” — A Luftwaffe kudarca

1940. június 25-én hajnali 1 óra 35 perckor érvénybe lép a fegyverszünet Franciaországban. Véget ér a nyugati villámhadjárat; Belgium, Hollandia, Franciaország Hitler lába előtt hever. A Führer hatalma zenitjén áll — Varsótól az Atlanti-óceán partjáig, Narviktól a Biscayai-öbölig a náci hadsereg zászlói lobognak. Jó lenne már a győzelem gyümölcsét élvezni. De az nem olyan egyszerű …Cianoolasz külügyminiszter emlékirataiban — a maga cinikus modorában — Hitlert kártyajátékoshoz hasonlítja, aki bankot robbantott, és most az a legfőbb gondja, hogy mi módon tűnhetne el a kaszinó termeiből nyereségével …

Hitler újabb csatát nyert, de Anglia nem hajlandó a hitleri rezsimmel tárgyalni; a második világháború még nem ért véget. A náci katonai és politikai vezetők között heves viták dúlnak: merre forduljon a német hadigépezet? A Wehrmacht főparancsnokságában két terv merül fel: az egyik — támadás Gibraltár és Málta ellen, hogy elvágják a földközi-tengeri angol összekötővonalakat, majd lángra lobbantsák a Közel-Keletet. Ezt a tervet támogatja többek között Brauchitsch és Heusinger, ez lenne a legkedvesebb a fasiszta Olaszországnak is.

A Giornale d’Italia 1940. június 26-án Olaszország háborús céljait vázolja — a fasiszta olasz rezsimre jellemző „szerénységgel”. A következőket írja: „Olaszország célja, hogy Gibraltárt és Szuezt szigorú felügyelet alá helyezze s a földközi-tengeri flottát és a légitámaszpontokat Anglia számára használhatatlanná tegye. Az olasz haderő most valamennyi fronton lassú, de összemorzsoló offenzívát kezdett, és ez az offenzíva fokozatosan, de alaposan eredményes lesz.”

Egy másik cikkben pedig azt írja Gayda, hogy „Olaszország számára tűrhetetlen Anglia földközi-tengeri jelenléte”.

Mindenesetre: akármiképpen ítéljük is meg a Duce nagyhangú fenyegetőzéseit, tény, hogy a német nagyvezérkar egy része szívesen hajlott a földközi-tengeri háborúra.

Az OKW másik része azonban, élén Halder vezérkari főnökkel, elsősorban Nyugaton kíván döntést elérni, lehetőleg úgy, hogy kierőszakolják a partraszállást Angliában.

E két terv, a háború folytatásának e két változata mellett Hitler egyre gyakrabban tér vissza kedvelt, régóta melengetett elképzelésére, vágyálmára: Keletre helyezni a háború súlypontját, támadást indítani a Szovjetunió ellen. De ennek ekkor még nem érkezett el az ideje.

Hitler 1940 nyarán először Nyugaton akar tiszta helyzetet teremteni, és ezért Anglia ellen fordul. Szerte Európában a menetelő náci katonák kihívó büszkeséggel éneklik: „Wir fahren gegen Engelland”, azaz — „megyünk Anglia ellen”.

A Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja 1940. június 24-én — a fegyverszüneti szerződést méltatva — vezércikket ír a francia—német jóviszony megteremtéséről, melynek előfeltétele, hogy „a szárazföldi nemzetek végleg megszabaduljanak attól a gonosz hatalomtól, mely a Csatornán túl, az angol szigeteken lakozik”. A Völkischer Beobachter dacosan leszögezi: „Németország vállalja ezt a feladatot és azonnal végre is akarja hajtani.”

Persze, azért a dolog nem olyan egyszerű, és a német—olasz—francia fegyverszüneti egyezményt követő három-négy hétben a tengelyhatalmak vezérei még reménykednek az Angliával való kiegyezés lehetőségében, ha a nyilvánosság előtt, a sajtóban, a rádióban rendkívül harcias fenyegetésekkel árasztják is el a brit kormányt.

Az igazság az, hogy a tengelyhatalmak vezetői kissé tanácstalanul állnak a nagy franciaországi győzelem után; nem értik Anglia magatartását. Jodl tábornok, Hitler egyik bizalmas katonai tanácsadója például úgy vélekedik, hogy Anglia a háborút már tulajdonképpen elvesztette, de ez a tény még nem hatolt a brit kormány tudatáig, most már csak az a feladat, hogy erre ráébresszék.

1940. június 30-án Jodlfelvázolja az Anglia ellen folytatandó háborúra vonatkozó elgondolásait:

„Ha a politikai eszközök nem vezetnek célhoz, akkor Anglia ellenállását erőszakkal kell megtörni,

1. a)az angol anyaország elleni harccal,
2. b)a háborúnak a perifériákra való kiterjesztésével.

Az a) esetre három lehetőség van:

1. Azostrom.

Harc mindenfajta behozatal és kivitel meggátlására, a tengeren és a levegőben.

Harc az angol légierő és az ország hadigazdasági erőforrásai ellen.

2. Terrortámadásaz angol lakóközpontok ellen (Terror-Angriff gegen die englischen Bevölkerungszentren).
3. Partraszállás, Anglia megszállása céljából.

Az Anglia fölötti német győzelem már csak idő kérdése. Nagyobb ellenséges támadó hadműveletek többé nem lehetségesek. Németország tehát olyan hadviselési módszert választhat, amely megkíméli erőit és elkerüli a kockázatot.

Kezdetben a harc az angol légierő ellen folyik, abból a célból, hogy a mi hadigazdasági bázisaink elpusztításának lehetőségét csökkentsük és végül egészen megszüntessük. Ezentúl az angol légierőt a mi rombolóink, harcirepülőink hatósugarán belül le kell verni vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy közép-angliai támaszpontjaira vonuljon vissza. Hogy ott leverjük, az aligha fog sikerülni …

Ha sikerül a repülőgépiparnak London és Birmingham környékén koncentrált üzemeit kikapcsolni, akkor az angol légierő többé nem tud új erőre kapni. Ezzel Angliának Németország elleni katonai akcióképessége megszűnik, minthogy az angol flotta által létrehozható blokádnak nincs többé a háború kimenetele szempontjából döntő jelentősége …”

Jodl azt reméli, hogy az angol behozatal és kivitel megakadályozásával, továbbá az ezzel egy időben kifejtett propagandával és terrortámadásokkal, amelyeket mint megtorló-akciókat kell magyarázni, meg lehet gyengíteni az angol élelmezési bázist, és így előbb kimerül, majd megtörik a nép ellenállóereje, úgyhogy kormányát kapitulációra kényszeríti.

Angliában partraszállást szerinte akkor lehet számításba venni, ha a légiuralmat a Luftwaffe már kiküzdötte … Augusztus vége, szeptember eleje előtt ez a helyzet nem fog bekövetkezni.

Tekintettel arra, hogy 20 angol hadosztály ellenakciójával kell számolni, legkevesebb 30 német hadosztályt kell átdobni. Mindennek ellenére a partraszállást, mint „ultima ratió”-t, a legapróbb részletekig elő kell készíteni — magyarázza Jodl.

A b) ponttal kapcsolatban Jodl röviden elemzi az angol anyaországon kívül folytatandó harc feltételezhető, számba jövő területeit (Szuezi-csatorna, Gibraltár), az esetleges szövetségeseket.

Az olaszok felhasználását illetően megjegyzi, hogy ha az olaszok csatlakozni akarnak az angol anyaország elleni harchoz, az olasz tengeralattjárók részt vehetnek benne, a francia kikötőkből kiindulva, az olasz légierő harci kötelékei pedig a német Luftwaffe keretein belül harcolhatnak.

„Az olasz szárazföldi hadsereg egységei, tisztán katonai szempontból nézve, egyrészt nem szükségesek, másrészt semmi haszonnal nem járnak.”

Jodl a következőképpen fejezi be feljegyzését:

„Tekintettel arra, hogy Anglia többé már nem a győzelemért, hanem birtokainak és a világhelyzetének megtartásáért harcol és harcolhat, minden valószínűség szerint hajlani fog a békére, ha megtudja, hogy ezt a célt most még aránylag olcsón elérheti.”

(Hiller már 1939 októberében, a Fall „Gelb” kidolgozásával egy időben, utasította Raedert, hogy hozzon létre külön csoportot annak a kérdésnek tanulmányozására, mi módon lehetne Angliában partra szállni?)

Raeder nem sokkal később előterjesztette inváziós javaslatát, amelynek előfeltétele: a francia, belga, olasz és holland tengerpart, kikötők, folyótorkolatok teljes ellenőrzése. Ekkor, 1939 őszén ezek a feltételek teljesíthetetleneknek látszottak. 1940. június 25-én azonban mindez ölébe hullott a német haditengerészetnek.

Július 2-án az OKW megkapja a Führerbefehlt, a vezéri parancsot: meg kell kezdeni az angliai partraszállás előkészületeit.

Július 16-án Hitler kiadja 16. számú utasítását az Anglia elözönlését célzó terv kidolgozására. Az utasítás bevezetőjében a Führer leszögezi: „Minthogy Anglia kétségbeejtő katonai helyzete ellenére semmiféle hajlandóságot nem mutat a megegyezésre, elhatároztam, hogy a szigetország ellen partraszállási tervet készítek elő és, ha szükséges lesz, hajtok végre. A célja ennek az akciónak az lenne, hogy a brit anyaországot mint a Németország elleni háború bázisát kikapcsoljuk. Az egész operáció előkészületeit augusztus 15-ig be kell fejezni.” Az utasítás leszögezi, hogy a terv sikeres végrehajtásának feltétele: a Luftwaffe az angol légierőt morálisan és gyakorlatilag oly mértékben gyengítse meg, hogy ne tudjon a német támadás, a partraszállás ellen fellépni.

Hitler nem feledkezik meg a meghódítandó szigetország birodalmi kormányzójának kinevezéséről sem: erre a megtisztelő posztra Ernst Wilhelm Bohlét, a náci párt külföldi szervezeteinek vezetőjét veszi számításba. Bohléra azért esett a választása, mert Angliában született, ott is nevelkedett, tehát ismeri a helyi viszonyokat.

Az egész terv fedőneve: „Seelöwe” (fóka).

Már most itt, elöljáróban, még a részletek feltárása előtt, el kell mondanunk, hogy az angliai partraszállásért sem Hitler, sem a nagyvezérkar nem lelkesedett túlságosan. Különösen a haditengerészet főparancsnokságának voltak súlyos aggályai. Raeder admirálisnak a norvégiai invázió alkalmával, Narviknál volt alkalma tapasztalatokat szerezni a túlsúlyban levő brit tengeri flotta erejéről. Mi lesz, ha az angol flotta a partra tett német csapatokat elvágja az utánpótlástól? Narviknál Dietl osztrák alpesi vadászai visszavonultak a hegyekbe, ameddig Oslo felől, a szárazföldön megérkeztek a Wehrmacht páncélos és gyalogos egységei; de hogyan lehet ezt megcsinálni a brit szigeten?

Továbbá: ha a francia, holland, belga kikötőktől az angol tengerpartig rövid is az út, mégis olyan tengeren kell átkelni, ahol a végsőkig elszánt ellenség az úr.

Ezalatt Göbbels propaganda-gépezete nagy energiával folytatja a lélektani hadviselést, a kül- és belföldi sajtót a legmeghökkentőbb információkkal árasztja el.

A Tribuna című olasz lap berlini tudósítója például július 16-án azt jelenti Berlinből, hogy jól értesült körök véleménye szerint a háború nem két év múlva, hanem két hónap, esetleg két hét múlva befejeződhetik. A világ legnagyobb hadseregének, a Wehrmachtnak Angliával ugyanolyan gyorsan végeznie kell, mint ahogyan a francia ellenséggel bánt el a flandriai síkságon.

Ugyanezen a napon Gayda a Giornale d’Italiá-ban a következő fenyegetést intézi Anglia címére: „Igen kevés nap múlva véget érnek a Nagy-Britannia elleni előkészületek. Nagy-Britanniát fel fogják szólítani, hogy végezze el utolsó számadását: válasszon az Európa megújítását elvégző erők előtt való meghódolás avagy a háború legkeményebb és leghevesebb továbbfolytatása között, amely háború nem évek és félévek, hanem napok, sőt órák során olyan pusztulást fog hozni, hogy egyszerre végezni fog Anglia hatalmával.”

Miután mindez a fenyegetés hatástalan marad, és a Churchill kormány semmi hajlandóságot nem mutat az egyezkedésre, Hitler más módszerhez folyamodik. Július 19-én Berlinben, a birodalmi gyűlésen beszédet mond. Hitler kifejti, hogy most, a nyugati hadjárat befejezése után nem lát semmiféle alapot a háború folytatására, ezért kössék meg a békét. A Führer beszéde befejezéséül a következőket mondja: „Churchill úr ezúttal kivételesen higgyen nekem, amikor mint próféta a következőket mondom: ha a német haderő válaszára sor kerül, egy nagy világbirodalom fog darabokra törni. Egy világbirodalom, melynek megsemmisítése vagy akárcsak megkárosítása sohasem volt szándékomban (!). Tisztában vagyok azzal, hogy a harc folytatása csak a harcoló felek egyikének teljes szétzúzásával fejeződhetik be. Hadd higgye Churchill, hogy Németország lesz az. Én tudom, hogy Anglia lesz.”

Hitler békeajánlatára három nap múlva, július 22-én Halifax angol külügyminiszter válaszol rövid rádióbeszédben: „A brit birodalom és népei nem fogadják el azt az új világot, amelyet Németország tervez.”

A történeti igazság kedvéért el kell mondanunk azonban azt is, hogy Hitler beszédével kapcsolatban Angliában egyes, nem is jelentéktelen tényezők nem foglalnak el olyan mereven elutasító álláspontot, mint az angol kormány. Így például Lloyd George Hitler beszéde után azonnal kihallgatást kér a királytól és síkraszáll amellett, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tengelyhatalmakkal — jelenti a Magyar Nemzet tudósítója Londonból.

Stockholmi távirat szerint a windsori herceg is hasonló álláspontra helyezkedik, a londoni City urai pedig olyan irányban igyekeznek befolyásukat érvényesíteni, hogy a kormány legalább vizsgálja meg az esetleges békefeltételeket.

Végül itt említjük meg, hogy az olasz katolikus lapok 1940 július elején, nyilván nem minden alap nélkül, arról írnak, hogy „a Vatikán befolyásos körei nagy erőfeszítéseket tesznek a béke útjának egyengetésére”.

Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy Hitlerrel, a náci Németország Führerjével, kik, milyen tényezők keresték a megegyezést, kik óhajtották — kenetes kifejezéssel élve — „egyengetni a béke útját”.

De ezek a próbálkozások sorra mind hajótörést szenvednek, és teljes erővel megindul az invázió részletes kidolgozása.

Július 21-én a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő főparancsnokai megbeszélésre ülnek össze Hitlernél az angliai invázió ügyében.

Hitler felhívja a figyelmet arra, hogy a Fall „Seelöwe” nem hasonlítható össze a norvégiai vállalkozással, ahol csak egyszeri átkelést kellett végrehajtani; itt nem lehet számítani a meglepetésre, mint lényeges, a harcot befolyásoló tényezőre, nem lehet számítani arra sem, hogy az ellenséget felkészületlenül éri a támadás; tekintetbe kell venni, hogy ennél az akciónál az egyik legnehezebb dolog az anyagi utánpótlás biztosítása, hiszen „semmiféle, általunk elérhető ellátásra nem számíthattunk „Angliában” — mondja Hitler.

A részletek tárgyalásakor kiderül, hogy szinte áthidalhatatlan ellentétek állnak fenn a szárazföldi hadsereg, a légierő igényei és a haditengerészet főparancsnokának álláspontja között. A Wehrmacht egész sor partraszállást pont biztosítását kéri Anglia déli partjai mentén Dover és Portland között, továbbá Ramsgate-nél, Dovertől északra, a Luftwaffe pedig 42 légelhárító üteg átszállítását kívánja rögtön az első hullámban. Ebben — Halder elképzelései szerint — 100 ezer embert kellene partra tenni, megfelelő fegyverzettel, majd ezt követné a második inváziós hullám 160 ezer emberrel.

Ezzel szemben Raeder nagyadmirális, a haditengerészet főparancsnoka kijelenti, hogy képtelen biztosítani a partraszállást a megjelölt tengerparti sáv egész hosszában; egy vagy legfeljebb két pontot tud vállalni. A hadsereg igényeinek teljesítéséhez 2 millió tonna hajótér szükséges, de a haditengerészet ennek a felével sem rendelkezik.

Augusztus 7-én Halder és Raeder újabb megbeszélésre ül össze a Fall „Seelöwe” ügyében. Halder kijelenti: a haditengerészet terve elfogadhatatlan, a szárazföldi haderő szempontjából ez az öngyilkossággal egyenlő. „Ez egyértelmű lenne azzal” — fejtegeti Halder — „mintha a csapatokat egy húsdarálón nyomnám keresztül.”

Végül augusztus 27-én Hitler dönt, és a döntés kompromisszum a hadsereg és a haditengerészet álláspontja között. Az új utasítás szerint a partraszállási sáv Dovertől délre kezdődik és Portsmouth-tól keletre végződik, mintegy 80—100 mérföld hosszúságban.

Az inváziós haderő főparancsnoka Rundstedt, a haditengerészet rendelkezésére álló flotta 1 200 000 tonna űrtartalmú.

Az első hullámnak egy hét alatt el kell érnie a Canterbury—Ashford—Mayfield—Arundel vonalat.

Egy hét múlva, a partraszállási hídfő megerősítése után, az invázió második szakaszában, a szárazföldi haderő egységeinek a Gravesend—Reigate—Petersfield—Portsmouth vonalig kell előrenyomulniuk.

Halder gőgösen kijelenti: „Ha a partraszállás sikerül, a szárazföldön nem lehet ellenállni a német csapatoknak.”

A partraszállás végrehajtásának két előfeltétele volt: az egyik a Csatorna, valamint a dél- és délkelet-angliai tengerpart fölött a korlátlan légiuralom megszerzése; — a másik: Anglia behozatalának és kivitelének súlyos megzavarása, tengeri összeköttetéseinek elvágása.

Ami az utóbbit illeti, már a második világháború kitörésekor megindult a harc a tengereken, elsősorban az Atlanti-óceánon. Az atlanti-óceáni csata kezdettől fogva valódi háború volt, itt nem ügyeltek a szemben álló felek egymás flottájának épségére, az óceánon nem volt „furcsa háború” …

Az atlanti csatára közel két évtizedig készült Németország. A német haditengerészeti flotta felfegyverzése nem az 1933 januári Machtergreifunggal, a nácik hatalomrajutásával kezdődött. A versailles-i szerződés értelmében Németország megszűnt tengeri nagyhatalom lenni. 1920. január 10-én lépett életbe a békeszerződés, de alig telik el néhány hónap, és a német haditengerészet főparancsnokságának utasítására két német cég, a Germania-Werft és a Vulkan-Werft eladja Japánnak az U 142 jelzésű tengeralattjáró-cirkáló és az U 117 jelzésű aknarakó-tengeralattjáró-cirkáló terveit. A megállapodás értelmében a tengeralattjárók japán hajógyárakban épülnek — német tervezőmérnökök és technikusok irányításával — és a hadihajók kipróbálását német tengerésztisztek végzik el.

Két évvel később, 1922-ben, ha még nem is Németországban, de már Európában dolgoznak a német tengeralattjáró-konstruktőrök.

Három, német cég Hollandiában, holland fedőnév alatt tengeralattjáró-tervező irodát létesít 30 mérnökkel és konstruktőrrel. A „holland” cég Törökország és Finnország számára is épít tengeralattjárókat; ezek kipróbálásánál, helyesebben ezen ürügy alatt kisszámú tengerész kiképzését már meg lehet kezdeni …

Az igazi, a nagy lehetőségek akkor nyílnak meg a német haditengerészet előtt, amikor Alfonz spanyol királlyal és Primo de Rivera miniszterelnökkel a 20-as évek végén titkos megegyezés jön létre, mely szerint a spanyol flotta egyik fő támaszpontján, Cadizban a német haditengerészet szükségleteinek megfelelő, 750 tonna űrtartalmú tengeralattjárók épülnek. A terveket a „holland” tervezőiroda kellő időre el is készíti, és 1931-ben kifut a tengerre az első, Spanyolországban épített, nagy hatósugarú tengeralattjáró — német tisztekkel és legénységgel a fedélzetén.

Ezzel egy időben Finnországban, ugyanezen „holland” cég közreműködésével, sikerül kikísérletezni egy olyan tengeralattjáró típust, melynek előállítása aránylag könnyű, nem túl drága, és a Keleti- és Északi-tengeren, mindenféle időjárás esetén felhasználható. Az új, 250 tonnás tengeralattjáró a követelményeknek megfelel — jelenti a haditengerészet főparancsnokságának Schüssler kapitány.

Anglia 1935. június 18-án a hitleri Németországgal flottaegyezményt köt. Az angol kormány beleegyezik abba, hogy a „német flotta ereje a brit világbirodalom összes tengeri erőinek 35 százalékát tegye ki”, ezen belül a tengeralattjárók tekintetében ezt az arányt 45 százalékban állapítják meg. Ha Németország túl akarná lépni ezt a maximumot, elhatározásáról köteles értesíteni (!) az angol kormányt.

(Anglia hadiflottájának tonnaűrtartalma 1935-ben 1 201 700, Németországé 78 600 tonna volt, tehát az angol kormány engedélyével Hitler a német hadiflottát 342 000 tonnával növelheti. — Az 1935-ös német— angol flottaegyezmény egyébként a versailles-i békeszerződés nyílt megszegése volt.)

A flottaegyezmény megkötése után 11 nappal (!) az első német tengeralattjáró kifut a kieli hadikikötőből; ez persze korántsem azt jelenti, hogy a német hajógyárakban 11 nap alatt tudtak egy tengeralattjárót elkészíteni, hanem egyszerűen az volt a helyzet, hogy a német-angol flottaegyezmény megkötésének pillanatában 12 teljes U-Boot alkatrészei Kielben voltak, ezenfelül 6 U-Boot építésére minden szükséges feltételt (terveket, szerszámokat, nyersanyagokat) már előzőleg biztosítottak.

Az Angliával kötött egyezmény után japán, holland, török, finn, spanyol segítségre nincs többé szükség, a német haditengerészet főparancsnoksága elkészíti a hírhedt „Z tervet” („Z Plan”), a német hadiflotta hatalmas arányú fejlesztési tervét. Most már angol jóváhagyással és beleegyezéssel épülhetnek a német hadihajók, nemcsak tengeralattjárók, hanem cirkálók és csatahajók is.

Az első flottaépítési program egyik legfontosabb alapelve: a német hadiflottát olyképpen kell megépíteni, hogy háború esetén modern típusú hadihajókkal fel tudja venni a harcot — Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió ellen. Anglia és az Amerikai Egyesült Államok ellen indítandó háború nem szerepelt Hitler terveiben a 30-as évek közepén — vallotta Assmann admirális a nürnbergi perben.

(Ha pedig ez így van, és nincs okunk kételkedni Assmann admirális szavaiban, akkor felmerülhet a gyanú az 1935-ös német—angol flottaegyezmény indító okaira nézve … Az persze már más kérdés, hogy amikor 1938 tavaszán változik a külpolitikai helyzet, és a náci Németország aspirációi kezdik már nagyon érzékenyen érinteni a Brit Birodalom érdekeit, akkor az angol nagylelkűségből teljes kapacitással dolgozó német hajógyárak, közöttük a kieli Krupp-hajógyár, elő tudnak állítani az atlanti-óceáni hadviselésre is alkalmas hadihajótípusokat …)

A flottaépítési program első részének befejezésére határidőül 1948-at állapították meg; eddig az időpontig 797 hadihajónak kellett volna elkészülni. A háború kitöréséig, 1939 szeptemberéig 405 hadihajó építését fejezik be. Tekintélyes szám, bár a német flotta még így is messze elmarad a brit flotta mögött, de jóval gyengébb a francia flottánál is, ami az alábbi táblázatból is kitűnik:

A német és a szövetséges hadiflotta aránya 1939 szeptemberében:

 

Hadihajó-típusok	Németország	Anglia	Franciaország	Lengyelország
	hadihajó
csatahajó	2	15	7	–
repülőgépanyahajó	–	7	1	–
páncéloshajó („zsebcsatahajó”)	3	15	7	–
nehézcirkáló	2	15	7	–
könnyűcirkáló	6	49	12	–
romboló	22	183	59	4
torpedóhajó	20	–	12	2
tengeralattjáró	57	65	78	5
gyorsnaszád	20	27	9	–
összesen:	132	361	185	11

A német hajóhad főparancsnoksága tehát a háború kitörésekor nem gondolhat arra, hogy szabályos tengeri csatában mérje össze erejét az egyesült angol—francia flottával. Reális stratégiai célkitűzés csak az lehet, hogy a német flotta zsebcsatahajói, a Deutschland, az Admiral Scheer, valamint az Admiral Graf Spee, továbbá a tengeralattjárók próbálják állandóan zavarni a Nagy-Britannia számára létfontosságú tengeri összekötő-vonalakat. Minthogy pedig e feladat megoldására nem áll rendelkezésre elegendő hadihajó, kereskedelmi hajókat is harcbavetnek — megfelelő álcázás és átalakítás után.

A tengeri erőfölény Anglia és Franciaország oldalán van, de az atlanti-óceáni csatában, különösen a háború első időszakában, sok kellemetlen meglepetés éri a nyugati szövetségeseket.

Kezdődik azzal, hogy 1939. augusztus 21 és 24 között a Deutschland és az Admiral Graf Spee, a német flotta két nagyhatósugarú zsebcsatahajója ismeretlen rendeltetéssel kifut az Atlanti-óceánra. Midőn néhány nap múlva kitör a háború, a két német zsebcsatahajó már messze maga mögött hagyta a brit flotta által létesített tengeri záróvonalat. Egyszeriben komoly veszedelem fenyegeti az egész atlanti-óceáni brit és francia kereskedelmi hajóközlekedést, hiszen senki nem tudhatja, hogy hol, merre cirkálnak a gyors és nagy tűzerejű német hajók. A szigetország hajóforgalma lényegesen lelassul, mert a kereskedelmi hajók szinte a háború első napjától kezdve csak hajókaravánokban, convoyokban közlekedhetnek.

Az angol—francia hajóhad 1939 szeptember közepén megkapja a parancsot: minden áron felkutatni és elpusztítani a két német csatahajót.

A Deutschland hosszú időre eltűnik, az Admiral Graf Spee azonban rövidesen felbukkan Dél-Amerika partjai előtt. 1939. szeptember 30-án Pernambucónál elsüllyeszti az 5000 tonnás Clement angol kereskedelmi hajót; ezután átmegy az Indiai-óceánra, ott november 15-én a tenger fenekére küld egy kis brit tankhajót, majd december 2-án és 7-én Cape Freetownnál süllyeszt el két brit gőzöst.

A hajtóvadászat megindul. Az Atlanti-óceán déli részén nyolc, csatahajókkal és repülőgép-anyahaj ókkal megerősített flotta-csoport cirkál. Végre december 13-án reggel feltűnik az Admiral Graf Spee a Plata-folyó torkolatánál, Montevideo előtt, ahol Harwood sorhajókapitány parancsnoksága alatt három brit cirkáló várja. Az Exeter 19 400 yard távolságról tüzet nyit a Graf Speere, az előbb viszonozza a tüzet, majd füstfelhő védelme alatt megpróbál menekülni. Fél óra múltán az Ajax már 17 000 yardról támad, a német cirkáló ismét harcba bocsátkozik. Mind a két brit cirkálót súlyos találatok érik, de komoly károk keletkeznek a Graf Speen is. Másfél óra múltán, amikor az Ajax ismét támadásra indul, a német csatahajó — látva, hogy három oldalról körülkerítették — füstfelhő védelme alatt a Plata-folyó torkolata felé menekül.

Közben a brit admiralitás parancsot ad a Cumberland cirkálónak, a Renown csatahajónak és az Ark Royal repülőgép-anyahajónak, hogy haladéktalanul siessenek Montevideo kikötőjéhez Harwood flotta csoportjának megerősítésére. A Graf Spee parancsnoka, Langsdorff kapitány december 16-án Montevideóból a következő táviratot küldi a német admiralitásnak:

„Kimenekülés a nyílt tengerre és utat törni hazai vizekre, reménytelen. Döntést kérek: süllyesszem el vagy internáltassam a hajót?”

A Führer válasza: „Meg kell kísérelni minden eszközzel, hogy időt nyerjen semleges vízen. Ha lehetséges, törjön utat Buenos Aires felé. Uruguayban nem lehet szó internálásról. Ha el kell süllyeszteni a hajót, előzőleg komoly mértékben meg kell rongálni.”

Miután a montevideói hatóságok nem hajlandók a Graf Spee tartózkodási engedélyét meghosszabbítani, Langsdorff kapitány december 17-én délután a legénységet átszállíttatja egy német kereskedelmi hajóra, majd este — a kikötőben várakozó nagy tömeg szemeláttára — elsüllyeszti a hajót.

A másik német zsebcsatahajó, a Deutschland hosszú cirkáló körútjáról sértetlenül visszaérkezik a kieli hadikikötőbe, de jó ideig — tekintettel az Admiral Graf Spee sorsára — a német admiralitás nem meri kiengedni a nyílt tengerre.

Igen komoly veszedelmet jelent ellenben az angol hajózásra — különösen a háború első hónapjaiban — egy különleges, titokzatos akna-típus. 1939. november 8—22 között, tehát mindössze két hét alatt 15 kereskedelmi hajó fut aknára az angol kikötők előtt, de megsérül aknától a Belfast cirkáló is, a Gipsy nevű torpedóromboló pedig elsüllyed. A bajt és gondot növeli, hogy az eddig használt aknakutató berendezések hatástalannak bizonyulnak az új akna-típussal szemben.

1939. november 23-án váratlan szerencse segíti az angolok felderítő munkáját.
1940. S. Commager a következőképpen írja le a mágneses akna titkának megfejtését:

„November 23-án este 10 órakor az éjszakai őrök Shosburynessnél, a Temze torkolatában megfigyelték, hogy egy német hadirepülőgép valami sötét tárgyat dobott le a tengerbe, közel a parthoz. Begázoltak a tenger vizébe, de a dagály éppen erősödőben volt, és így vissza kellett húzódniuk. Mikor az apály megkezdődött, egy szakasz tengerész villamos kézilámpák fényénél aknát talált félig belefúródva a nedves homokba.

Később 250 méternyire az első aknától egy másodikat is találtak. Mivel az apály elmúlt és a reggeli dagály éppen kezdődött, jobbnak látták, hogy a második aknát csak az újabb apály bekövetkezésekor vizsgálják meg.

Az akna súlya 1120 font volt és ebből 660 fontot tett ki a robbanóanyag.

Miután a szakértők szétszedték a bonyolult szerkezetet, minden titka tisztán állt előttük, és tizenkét órával később már olyan jelentés állt készen, amelynek alapján haladéktalanul megindulhatott a munka a mágneses aknák hatásos ellenszerének kidolgozására. A szakértők néhány nappal később olyan újfajta aknakereső-szerkezetet állítottak össze, mely azonnal eredményesnek bizonyult. A hajókat pedig különlegesen szerkesztett dróthálózattal vették körül, a hajó fedélzetének magasságáig. A drótba elektromos áramot eresztettek, és ennek következtében a tenger fenekén rejtőzködő mágneses akna felrobbanásától nem kellett többé a hajónak félnie. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a brit személyszállító hajóhad legnagyobb hajója, a nem is egészen kész Queen Elizabeth átkelhetett az Atlanti-óceánon és eljutott New York kikötőjébe.”

A zsebcsatahajók és a mágneses aknák keltette veszélyt aránylag gyorsan sikerül leküzdeni, bár a veszteségek nem csekélyek. Csupán a mágneses aknák miatt 225 093 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót vesztenek az angolok és szövetségeseik 1940 májusáig.

A tengeralattjárók és a légiflotta elleni védekezés nehezebbnek bizonyul.

A német hadiflotta tengeralattjárói már a háború első nyolc hónapjában komoly sikereket érnek el: 1939 szeptemberétől 1940 májusáig 365 449 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót süllyesztenek el.

De érzékeny veszteségeket szenved a brit flotta is. 1939. szeptember 17-én egy német tengeralattjáró az Atlanti-óceán északi részén megtorpedózza a 22 500 tonnás „Courageous” repülőgép-anyahajót; az elsüllyedt hadihajó fedélzetén 50 repülőgép pusztul el.

Alig egy hónap múlva, október 14-én éjfélkor a Home Fleet féltve őrzött fő támaszpontjára, Scapa Flow-ba behatol egy német tengeralattjáró Prien kapitány parancsnoksága alatt és két torpedólövéssel a tenger fenekére küldi a „Royal Oak” csatahajót. A 30 000 tonnás hadihajó fegyverzete között hat 38 cm-es és tizenkét 15 cm-es ágyú volt. A „Royal Oak” megtorpedózásakor 786 tengerészét veszti el az angol hajóhad.

1940 tavaszán és nyarán a brit admiralitás nagy gondban van: hónapról hónapra igen sok hajót vesztenek el, a szigetország utánpótlása komoly veszélybe kerül.

A német hadiflotta által elsüllyesztett angol, szövetséges, valamint semleges hajók (tonnaűrtartalomban):

 

1940	angol	szövetséges	semleges	összesen
május	82 429	134 078	56 712	273 219
június	282 560	187 128	101 808	571 496
július	271 056	48 239	62 672	381 967
augusztus	278 323	55 817	59 870	394 010

Közbevetőleg: a tengeri háború, főként az atlanti csata kimenetele szempontjából nem jelent túl sokat Olaszország hadbalépése, bár számbelileg az olasz flotta nem jelentéktelen: 1939. szeptember 3-án 4 csatahajó, 7 nehéz-, 12 könnyűcirkáló, 59 romboló, 69 torpedóhajó, 105 tengeralattjáró, 69 motoros torpedónaszád és 16 aknarakó hajó tartozik a flotta állományába, de az olasz flotta harcképessége messze elmaradt mind az angol, francia, mind a német mögött.

Az angol miniszterelnök 1940. június 18-án, egy nappal a Petain kormány megalakulása és a francia fegyverszüneti kérelem nyilvánosságra kerülése után, az alsóházban tartott beszédében kitér az olasz flotta szerepére és gúnyosan a következőket mondja: „Azt beszélik, hogy az olasz flotta a Földközi-tengerről ki fog futni és a mi vizeinken meg fogja szerezni a tengeri uralmat. Ha ezt az olaszok komolyan gondolják, akkor én azt szeretném mondani, hogy mi Mussolini úrnak a legnagyobb készséggel szabad utat biztosítunk a Gibraltár-szoroson keresztül, hogy eljátszhassa azt a szerepet, amelyre vágyik. Az egész brit flotta feszült figyelemmel vár arra, hogy bizonyságot szerezzen róla, vajon az olasz flotta elérte-e már az első világháborús nívót, vagy az alá süllyedt?”

A német haditengerészet a háború első hónapjait különösebb veszteség nélkül ússza meg. 1940. február 22-én éri az első komolyabb csapás: egy német bombázógép. mely azt kapta feladatul, hogy a holland partok előtt közlekedő ellenséges hajókat támadja meg, hibás navigáció következtében mintegy 110 km-re eltéved és bombatámadással elsüllyeszti a „Leberecht Maass” és a „Max Schultz” német torpedórombolót. Ez alkalommal 540 német tengerész leli halálát a hullámsírban.

A Fall „Weserübung”, az első nagyobb vállalkozás során, ahol Raeder a flotta nagy részét harcbaveti — mint már említettük — a német haditengerészet igen súlyos veszteségeket szenved; érthető, ha a flotta főparancsnoksága komoly aggodalommal néz az új, még nagyobb feladatot jelentő vállalkozás, a Fall „Seelöwe” elé. 1940 június végén a „Scharnhorst” és a „Gneisenau”, két nagy csatahajó, az „Admiral Scheer” és a „Lützov” (előzőleg „Deutschland”) két zsebcsatahajó, a „Leipzig” és az „Emden” könnyűcirkálók, valamint hat torpedóromboló és hat torpedónaszád előreláthatólag hosszabb időre javítás alatt áll a hajógyárak dokkjaiban; mindössze a „Hipper” nehézcirkáló, a „Köln” és a „Nürnberg” könnyűcirkáló, továbbá négy torpedóromboló és tizenkilenc torpedónaszád használható fel az inváziós akciónál.

Churchill június 18-i beszédében a brit flotta abszolút fölényének biztos tudatában jelenti ki: négy-ötezer embert partra szállíthatnak a nácik, sötét éjszakán vagy ködös hajnalban, ezt nem lehet megakadályozni, de már öt hadosztály átszállításához a Csatornán legalább 200—250 hajó szükséges. Ezt a flottát észrevétlenül összegyűjteni és felvonultatni — a légi felderítés és légi fényképezés lehetőségeit tekintve — lehetetlen. Egy inváziós német flotta nem tud átkelni a Csatornán, mert át kell hatolnia széles aknamezőkön, mely mögött ott áll a Home Fleet, a honi hajóhad …

Az angol flotta uralmát a La Manche-csatornában, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren sem a német, sem az olasz flotta komolyan nem veszélyeztetheti, a tengeri uralom megtartásának azonban egy komoly feltétele van: az angol légierő a levegőben ne maradjon alul a Luftwafféval, Göring félelmetes légiflottájával szemben. A náci sajtó hallatlan fölénnyel és magabiztossággal kezeli az Anglia ellen folytatandó háború ügyét, a közeli győzelem tudata sugárzik az ebben az idő tájban megjelenő cikkekből.

Két nappal a francia fegyverszünet életbelépése után, június 27-én írja a náci párt hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter — válaszul egy kisebb méretű, német városok ellen intézett angol bombatámadásra: „Az angol légierő igen hamar meg fogja tudni, milyen erőket ingerelt maga ellen; az európai szárazföldön lefolyt háború pedig ízelítőt ad abból, mi vár majd Angliára …”

Alig két héttel Franciaország kapitulációja után, július 10-én megkezdődik a légiháború Anglia felett, vagy ahogyan az angolok nevezik: a „Battle of Britain”, az angliai csata.

Göringnek 2669 bombázó és harci repülőgép áll rendelkezésére, ellenük Hugh Dowding légimarsall, a RAF főparancsnoka mindössze 960 harci repülőgéppel veheti fel a harcot.

A számbeli túlsúly a náci légiflotta oldalán van, de az angol Spitfire-ok és Hurricane-ek mind gyorsaságban, mind tűzerőben felülmúlják a német Messerschmidteket; az angliai légiháború kezdetén még nyitott a kérdés: melyik jobb, a brit vagy a német pilótaanyag? A RAF vagy a Luftwaffe harci taktikája érettebb-e?

A légicsata első szakaszában — 1940. július 10-től augusztus 18-ig — a Luftwaffe azt a feladatot kapja, hogy a brit légierőt csalogassa harcba a Csatorna fölött és vadászrepülő állományának döntő többségét semmisítse meg. Ebben a fázisban a cél elérésére a délkelet-angliai tengeri kikötők, a Csatornában haladó convoyok, hajókaravánok ellen intéznek szakadatlan támadásokat a német nehéz- és zuhanóbombázók. A német légioffenzíva kilencedik napján, július 19-én Churchill látogatást tesz az inváziótól leginkább fenyegetett déli partvidéken és megtekinti a hadgyakorlatot, amelyen részt vesz a déli partvédő hadsereg minden használható tankja. A tankok száma: tizenkettő …

(1940 augusztusának végén az angol hadsereg Angliában még mindig csak 250 tankkal rendelkezik!)

Ezen a napon hangzik el Hitler békeajánlata, melyet három nap múlva az angol kormány hivatalosan is elutasít.

A németek nem nagyon értik az angol állásfoglalást, ezért újabb „kísérleti-ballont” repítenek fel — az olaszok útján.

Július 24-én a Popolo d’Italiá-ban cikk jelenik meg, amely szerint:

Az Angliához intézett felhívásnak hármas célja van:

1. megkímélni Európát a további súlyos megpróbáltatásoktól,
2. elkerülni azt, hogy az európai újjárendezéssel még tovább kelljen várni,
3. elkerülni a brit világbirodalom szétesését …

A harmadik pont indokolása: „Az angol világbirodalom összeomlása után sok Európán túli terület el fog veszni Európa számára.”

Az új ajánlat egyszerűen felosztja a világot, éspedig úgy, hogy „Európa és Afrika egyetlen hatalmas gazdasági területet alkot — s e két földrész az európai »tengely«-é, a náci Németországé és a fasiszta Olaszországé; emellett fennmaradhatna a Brit Birodalom a maga ázsiai, ausztráliai és amerikai alkatrészeivel; ami pedig az USÁ-t, Japánt és a Szovjetuniót illeti, ezen államokkal itt nem kell számolni, mert ezek magukban is önálló gazdasági egységet képeznek … Ha Anglia viszont nem lenne hajlandó most békét kötni, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a Brit Birodalom teljes elpusztítása, amelyre nem lett volna szükség … Anglia örökségéből kárpótolni fogják magukat a tengelyhatalmak az elszenvedett károkért.”

Miután Anglia erre az ajánlatra sem ad választ, tovább folyik a német légioffenzíva az angol szigetek ellen.

Július 29-én, a légioffenzíva 19-ik napján Ansaldo, Ciano külügyminiszter bizalmasa a közvélemény megnyugtatására cikket ír a Telegraf című lapban a nyugati légiháború jellegéről, céljáról. Az olaszok ugyanis már kezdtek nyugtalankodni, mi lesz a megígért gyors győzelemmel — hiszen már több mint egy hónap eltelt a fegyverszünet aláírása óta, és még mindig nincs vége a háborúnak; hogyan hogy Angliát még eddig nem tudták térdre kényszeríteni? Ansaldo mindenekelőtt leszögezi, hogy most nem villámháborúról van szó, hanem az angol erők „fokozatos felőrléséről”. Ansaldo a következő magyarázatot veti papírra: „Miközben még maguk az angolok is azonnali, pusztító háborúra számítottak, a bombák ellenállhatatlan tömegére és az ejtőernyős csapatok ezreire, a német tábornokok ismét becsapták Churchillt, és most kiéheztetéssel akarják bevenni Londont, a nyolcmilliós várost, és el akarják vágni a külvilágtól. Ez a jelentősége a legutóbbi napokban végrehajtott német bombázásoknak … És a sok millió embernek, aki türelmetlenül kérdezi, hogy mikor kezdődik már meg a nagy offenzíva, azt kell válaszolni: Hát nem látjátok, hogy már megkezdődött?!” …

Hitler, a náci tábornokok és admirálisok azonban nem áltatják magukat hasonló ostobaságokkal. A légioffenzíva 21-ik napján, július 31-én Hitler Raeder nagyadmirális előtt határozottan kijelenti: „Ha a Luftwaffe nyolc napi intenzív légiháborúval nem tudja említésre méltó mértékben meggyengíteni, megsemmisíteni az ellenség légierejét, valamint tengeri haderejét és kikötőit, akkor a »Seelöwe« tervet el kell halasztani 1941 májusáig.”

Hogy az Anglia felett dúló légi csatában döntést csikarjon ki, Hitler augusztus 2-án kiadja 17. számú hadműveleti utasítását, mely elrendeli Anglia ellen a súlyosbított légi és tengeri háborút.

Az utasítás e hadműveletre két szakaszt jelöl meg. Az első fázisban a cél: a délkelet-angliai térség légvédelmének szétverése és megsemmisítése. Ha ezt a célt a Luftwaffe elérte, akkor következhet a légioffenzíva második szakasza, melynek célja a teljes légiuralom megszerzése az egész sziget fölött.

Az utasítás értelmében a légioffenzíva kezdete: 1940. augusztus 5.

Göring feltétlenül bízik az oly nagy gonddal és költséggel kiépített Luftwafféban, és ennek a bizakodásnak jegyében informálja Göbbels propagandaminisztériumát az angliai légicsata legújabb fejleményeiről. Augusztus 4-én például az egyik legnagyobb berlini lap, a Berliner Börsenzeitung közli olvasóival: „Anglia helyzete reménytelen”. A Frankfurter Zeitung ugyanezen a napon a következő címmel értekezik: „Miért bukott el Anglia?”

Erről ugyan egyelőre még nem lehet komolyan beszélni, de a légicsata egyre nagyobb méreteket ölt. Augusztus 15-én 1000 német gép támadja Angliát, ami a háború második évének fogalmai szerint hallatlanul nagy légierő-koncentráció.

Az Esti Újság című jobboldali magyar lap berlini tudósítója augusztus 17-én azt jelenti, hogy „Berlinben mindenki a legnagyobb nyugalommal és biztonsággal ítéli meg a helyzetet és meg van győződve arról, hogy a háború rövidesen befejeződik”. (A cikk címe: „Hetedik napja nem alszik Anglia.”)

Hitler 17. sz. utasításával egy időben elrendeli, hogy az „X Tag” („X nap”) — augusztus 15 legyen, tehát a Fall „Seelöwe” végrehajtását ezen a napon kell megkezdeni.

De a „Seelöwe” megkezdéséről egyelőre nem lehet szó, mert az első nagy légiroham nem hozza meg a várt és kívánt eredményt, a Luftwaffe — mint a következő táblázat is mutatja — még német adatok szerint is több mint kétszerannyi gépet veszít, mint a RAF.

Az angliai légicsata első szakasza

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. július 10—13	15	45	63
1940. július 14—20	22	31	49
1940. július 21—27	14	51	58
1940. július 28—augusztus 3	8	56	39
1940. augusztus 4—10	25	44	64
1940. augusztus 11—17	134	261	496
1940. augusztus 18—24	59	145	251
1940. július 10—augusztus 24 összesen:	277	633	1020

Az angliai légi csata második szakasza 1940 augusztus utolsó hetében kezdődik és majdnem, szeptember végéig tart, amikor is a Luftwaffe megpróbál utat törni London felé — az angol főváros légvédelmének és repülőtereinek szétrombolásával.

Augusztus 24-én — a Telepress hírügynökség jelentése szerint

— „Hitler kancellár elhagyta Berlint, hogy visszatérjen a nyugati arcvonalon levő vezéri főhadiszállásra. Ugyanekkor egész Németországban jelentős csapatmozdulatokat figyeltek meg nyugati irányban.”

A hírügynökség jelentéséből jól értesült körök azt következtették, hogy küszöbön áll Anglia elözönlése.

A Luftwaffe a légi csata második fázisában egyre súlyosabb terrortámadásokat intéz London, valamint a nagyobb városok ellen. Az Esti Újság szeptember 2-án a következő helyzetképet festi az angliai frontról: „Egyetlen füsttengerré változott Anglia az utolsó három napban … Anglia 27 legnagyobb városa lángokban áll … Varsó és Rotterdam elpusztítása semmi nem volt ahhoz képest, ami most Angliában történik.”

A Royal Air Force pedig bámulatra méltó hősiességgel és kitartással harcol; Göring légiflottája nem tud döntést kicsikarni. Szeptember 3-án Hitler az „X Tag”-ot kénytelen szeptember 15-ről szeptember 21-re halasztani, de még tovább fenyegetőzik. Szeptember 4-iki beszédében még kihívóan, elbizakodottan jelenti ki: „Bármi jöjjön is, Angliát le fogjuk törni. A háborúnak ez az egyetlen határideje, más határidőt nem ismerek. Ha most Angliában kíváncsiskodnak és azt kérdezik: de hát nem jöttök már végre? Megnyugtatom őket: jönni fogunk. Nem kell mindig ilyen kíváncsinak lenni” — mondja a Führer.

Az angol nép 1940 nyarán rendkívül nehéz időket él át. A szüntelen náci légitámadások nagy megpróbáltatást jelentenek a polgári lakosságra is.

Mollie Panter-Downes, angol írónő a következőket írja London sorozatos bombázásáról:

„A londoniak számára ismeretlen fogalommá lett, hogy nyugodt éjszakáik legyenek. Csak rossz éjszakáik vannak, rosszabb éjszakák vagy kevésbé rosszak. Alig van valaki, aki nyugodtan végig tudott aludni egyetlen órát az elmúlt héten. Este a légvédelmi szirénák szinte pontosan mindig ugyanabban az órában szólalnak meg. Ilyenkor a szegényebb negyedekben a nyilvános óvóhelyek előtt hosszú sorban állnak az emberek, kezükben takarókkal, termoszpalackokkal, karjukon kicsiny gyermekekkel. A németek a légi villámháborút, a Blitzkrieget olyan célpontok ellen irányítják, mint: fáradt boltilányok, álmatlanságtól véraláfutásos szemű kishivatalnokok, ezer meg ezer számra otthonukból kikergetett szegény családok, akik gyermekkocsiban tolják maguk előtt azt a kevés holmit, amit szétbombázott lakásukból nagy nehezen megmentettek. Ilyen álmatlanul eltöltött éjszakák után gyorsan bekövetkezik a teljes kimerülés állapota. És mégis meglepő, hogy ilyen szörnyű körülmények között az emberek milyen töretlen kedéllyel és félelmet nem ismerő bátorsággal végzik kötelességüket … A város keleti negyedeinek, az East Endnek szegény lakossága különösen sokat szenvedett a bombázások következtében. Az angol főváros hírhedt szegénynegyedeinek, a slumöknek egész házsorait döntötték romba a német bombázók. Így azokat érték a legsúlyosabb csapások, akik legrosszabbul voltak öltözködve, a leghiányosabban táplálkoztak, és mégis ezek a szegény londoniak egészen csodálatra méltó kitartással viselték el mindazt a csapást és veszteséget, amely a bombázások következtében érte őket.”

Miután 1940 szeptember első napjaiban az angol légierő bombázó egységei, válaszul London kíméletlen bombázására, éjszakai bombatámadást intéztek Berlin ellen, Hitler tajtékozva fenyegetőzik: „Ha az angolok megtámadják városainkat, mi egyszerűen kiradírozzuk az övéiket.”

(Íme, itt bukkant fel a híres „ausradieren”, melyet Hitler és Göring megpróbált megvalósítani. Nem rajtuk múlott, hogy őrült, gonosz elképzelésük nem sikerült …)

Churchill szeptember 11-iki rádióbeszédében megállapítja: „Most történelmünk legfontosabb periódusa következik. E napok jelentősége nem kisebb azon napokénál, amikor a spanyol armada a Csatornához közeledett, vagy azon napokénál, amikor Napóleonnak Boulogne-nál összevont nagy hadseregével Nelson állott szemben …”

Szeptember tizenötödikén a 11. légicsoport főhadiszállásán … Ez a légicsoport védte Essex, Kent, Sussex és Hampshire területét, továbbá Londont; hat harcirepülő-egység tartozott alája — 25 légirajjal.

A légicsoport főhadiszállása 16 méter mélyen a föld alatt volt. A „hadműveleti terem” maga mintegy 20 méter széles és két emelet magas. Alul hatalmas térképasztal, körülötte 20 fiatal férfi és nő, megfelelő telefonos-szolgálattal.

A szemközti falon óriási tábla, melyet villanykörték hat mezőre tagoltak, a hat repülő-egységnek megfelelően.

A külső, kb. 50 000 főt számláló, a part mentén elhelyezett megfigyelő-szolgálattól beérkezett adatok 4—5 tiszt kezében futnak össze — hol, milyen magasságban, hány Messerschmitt és Junkers gép közeledik —, a berepülő ellenséges gépek számától és irányától függően adja ki a légicsoport helyettes parancsnoka utasításait a repülőrajoknak. Park repülőtábornok irányítja az egész bonyolult apparátust; itt dől el: a RAF ki tudja-e védeni a Luftwaffe offenzívájának második hullámát?

A megfigyelő-szolgálat 40 gép közeledtét jelzi, majd gyors egymásutánban érkeznek a jelentések: újabb 20, 40, 40, 80 és így tovább. A lámpák a szemközt levő falon egymás után gyulladnak ki, jelezvén, hogy a légirajok megkapták a „Stand By” — („készenlétben”) parancsot.

Rövid időn belül a 25 légirajból már csak 5 marad a földön, nem sok idő múlva már egy sincs tartalékban: az elsőnek felszállt rajok megmaradt gépei egymás után szállnak le, hogy benzint és muníciót vegyenek fel; ez az egyik kritikus periódusa a vadászrepülőknek; ilyenkor erős vadászrepülő védelem kell a repülőterek fölött.

De a 11. csoportnak már egyetlen gépe sincs a leszállt gépek védelmére, Park tábornok a 12. légicsoporttól kér három repülőrajt; meg is kapja.

Tíz-tizenöt perc elteltével ez a három raj is kimerül.

— Van még valahol tartalékunk? — kérdezik.

— Nincsen — feleli Park.

De a német bombázók és harcirepülőgépek már nem nyugat, hanem kelet felé repülnek, tíz perc múlva tiszta az égbolt, Dél-Anglia fölött nincsenek ellenséges gépek …

Szeptember 15-én megtörik a Luftwaffe ereje. Ezen a napon, amelyet joggal neveztek a német légierő „fekete nap”-jának, a Royal Air Force olyan súlyos veszteséget okoz a Luftwaffénak, hogy az már nem képes támadásait hasonló ütemben folytatni.

Két nappal később, szeptember 17-én Hitler bizonytalan időre elhalasztja a „Seelöwe” megkezdésének a dátumát.

A Luftwaffe offenzívája második szakaszának kudarca a számok tükrében:

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. augusztus 25—31	141	193	316
1940. szeptember 1—7	144	187	375
1940. szeptember 8—14	67	102	182
1940. szeptember 15—21	52	120	268
1940. szeptember 22—28	72	118	230
	476	720	1371

Egyes angliai városok, elsősorban London, Birmingham, Liverpool és végül, de nem utolsósorban Coventry terrorbombázása még folytatódik 1940 őszén, de már kisebb erővel, a légicsata harmadik szakasza már nem jelentős a Fall „Seelöwe” szempontjából.

1940—41 telén a nyugat-európai tengerparton a nácik már csak látszatintézkedéseket tesznek az invázió előkészítésére.

Hitler közli Raeder admirálissal, hogy a Fall „Seelöwe”-t elhalasztja 1942 tavaszáig, amikor — reménye szerint — az oroszországi hadjárat befejeződik  …

1942. február 13-án Hitler elrendeli aFall„Seelöwe” előkészületeinek teljes leállítását, mert a Szovjetunió ellen indított hadjárat nem ér véget az 1942-es év tavaszáig. Ezt már Hitler is belátja.

Anglia megmenekült …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!