Ezúttal Colin Todhunter, a montreali Globalizációkutató Központ kutatójának cikkét olvashatják.
A globalizációval kapcsolatban főként a mezőgazdasággal, az élelmezés- és energiabiztonsággal, az árucserével és a fejlesztéssel foglalkozik. Mivel azonban a globalista agendán belül minden összefügg, olyan témákat is érint, mint a digitális diktatúra bevezetése vagy az elnéptelenedés.
Az elmúlt években tapasztalt globális felfordulásokat gyakran kaotikus eseménysorozatként ábrázolják: „világjárvány”, infláció, energiahiány és háború. Nem csoda, hogy a legtöbb ember össze van zavarodva.
A strukturális elemzés azonban a 20. századi társadalmi szerződés célzottabb, ellenőrzöttebb lebontását tárja fel.
Egy produktív kapitalista modellről, amely egészséges tömeges munkaerőt igényelt, egy olyan rendszerre való átmenetnek vagyunk tanúi, amelyet Yanis Varoufakis techno-feudális rendnek nevez.
Ennek az átalakulásnak a mozgatórugója egy kétségbeesett pénzügyi stabilizációs stratégia volt, amelyet egy közegészségügyi eseményen keresztül hajtottak végre.
Ahogy Fabio Vighi professzor megállapította, a globális pénzügyi rendszer 2019 végén elérte a végső instabilitás pontját, amit az amerikai repopiac (ahol a bankok hiteleznek egymásnak) összeomlása is bizonyít.
A reálgazdaság lezárások révén történő befagyasztásával a központi bankok hatalmas likviditást injektáltak a banki és pénzügyi osztályok megmentése érdekében. Ha ez a pénz egy működő gazdaságba került volna, hiperinflációt váltott volna ki.
Azzal, hogy az elit otthon tartotta a lakosságot, titkos mentőcsomagot hajtott végre, amely megőrizte a pénzügyi osztály dominanciáját a produktív középosztály rovására.
Azonban geopolitikai újraindításra volt szükség. A német gazdaság évtizedekig ezekre a fontos pillérekre támaszkodott: az olcsó orosz gázra és a fejlett technológiák Kínába történő exportjára. 2025 végére ezek a pillérek már nem léteznek.
Ahogy Michael Hudson professzor megjegyzi, az Északi Áramlat csővezetékek „szabotázsa” strukturális szükségszerűség volt a nyugati pénzügyi elit számára. Ha Németország folytatná az integrációt Oroszországgal és Kínával, az egy az amerikai dollártól független hatalmi blokkot hozna létre.
Az ukrajnai konfliktusnak célja volt: oda vezetett, hogy Németország lecserélte a csővezetéken szállított orosz gázt, és kénytelen volt jelentősen bővíteni cseppfolyósított földgáz (LNG) infrastruktúráját, valamint az Egyesült Államokból származó LNG-re támaszkodni.
A vezetékes gázzal ellentétben az LNG-t le kell hűteni, szállítani és újragázosítani, ami eredendően 3-4-szer drágább folyamat.
Ennek eredményeként 2025-ben a német ipari termelés a ’90-es évek óta a legalacsonyabb szinten van. A nehézipar, mint például a BASF (vegyipar) és a ThyssenKrupp (acélipar), az Egyesült Államokba vagy Kínába költözik.
Eközben Németország változásokon megy keresztül, mivel a zöldenergia-szektorban (beleértve a „hidrogénközponttá” válást), a félvezetők és a mikroelektronika, a robotika és a biotechnológia szektorában teremt munkahelyeket, és tőkéjét évi 150 milliárd eurós védelmi kiadásokra irányítja át.
Ugyanakkor, miközben Németország összeomlik, London City a globális volatilitásból él. Többek között a City a háborús kockázatok biztosításának és az energiaügyi közvetítői tevékenységnek a globális központja.
Amikor egy olajvezeték megsemmisül, vagy egy stratégiailag fontos hajózási útvonal kerül veszélybe, a háborús kockázati biztosítás ára megháromszorozódik. A londoni biztosítási piac (Lloyd’s) ezeket a „kockázati prémiumokat” a globális gazdaságtól szedi be.
A városi brókerek a geopolitikai instabilitást ingatag eszközosztálynak tekintik. Még akkor is, amikor a brit háztartásokat sújtják az energiaszámlák, a pénzügyi központ továbbra is nyereséges marad azáltal, hogy vagyont von ki abból a káoszból, amelyet a külpolitika is elősegít.
Ráadásul London City nélkülözhetetlen közvetítőként biztosította pozícióját a transzatlanti energiakereskedelemben. Míg a fizikai gáz az Egyesült Államokból származik, és Európában fogyasztják, e kereskedelem pénzügyi és jogi struktúráját szinte teljes egészében London irányítja.
Az árutőzsdék, mint például a londoni ICE (Intercontinental Exchange), rekordmennyiséget könyvelhettek el az LNG határidős és származtatott ügyleteiben, amelyek a benzin jövőbeli árára vonatkozó pénzügyi fogadások.
A volatilitás növekedésével a londoni kereskedők és klíringházak által beszedett díjak és jutalékok is emelkednek.
A világ tengeri biztosításának több mint 90%-át, beleértve az LNG-tankerhajókhoz szükséges speciális és magas szintű biztosításokat is, a Lloyd’s köti.
Azzal, hogy szigorú háborús kockázati prémiumot vet ki minden egyes európai vizekre belépő hajóra, London gyakorlatilag magánadót vet ki minden egyes gázmolekulára, amely pótolja az elveszett orosz vezetékes ellátást.
Ez biztosítja, hogy míg az európai ipar a magas energiaköltségekkel küzd, a városi pénzügyi cégek hatalmas terhet rónak a csere-készletek logisztikájára.
Természetesen a gazdaságok strukturális átalakítása hatalmas társadalmi feszültségekhez vezet. És itt jön képbe az „orosz fenyegetés”. Egy mindent átfogó belső narratívává fokozódott, amely a hazai elégedetlenség kezelésére és a közvélemény mozgósítására szolgál a zászló támogatására.
A madárijesztő kulcsfontosságú pszichológiai funkciót tölt be azáltal, hogy a szegények növekvő haragját hazafias kötelességgé alakítja a nehézségek elviselésére.
Ebben az „állandó vészhelyzet” rezsimjében bármilyen sztrájk, tiltakozás vagy rendszerszintű kritika rosszindulatú külföldi befolyásnak vagy felforgató tevékenységnek minősülhet, lehetővé téve az állam számára, hogy új, átfogó rendőri hatásköröket vezessen be a belső súrlódások elfojtására.
Ahhoz, hogy az állam igazolni tudja milliárdos adóbevételek átirányítását a kudarcot vallott közszolgáltatásokból a katonai-ipari komplexumra, hogy „növekedést” teremtsen egy hanyatló gazdaságban (egy kétségbeesett kísérlet az összeomló neoliberalizmus újjáélesztésére – lásd a második fejezetet itt ), az államnak magas szintű félelmet kell fenntartania saját létéért.
Az Egyesült Királyságban a 2025-ös Védelmi Ipari Stratégia kifejezetten a militarizációt mutatja be a növekedés motorjaként, az orosz invázió fenyegetését felhasználva arra, hogy legitimálja a vagyon államilag támogatott, high-tech védelmi vállalkozóknak történő átadását.
Azzal, hogy állandó hadiállapotot teremt, az elit biztosítja, hogy a gazdaság fő pillére az állam biztonságát közvetlenül szolgáló legyen, miközben a lakosságot arról tájékoztatják, hogy fogyatkozó egészségügyi ellátásuk és nyugdíjaik szükséges áldozatot jelentenek a nemzet fennmaradása érdekében.
Ebben a tekintetben az ember változó helyzetét is látjuk. Az ipari korszakban az állam „hozzájárult” a munkásosztályhoz, befektetett az egészségügybe és az oktatásba, mert egészséges népességre volt szüksége a termelés fellendítéséhez.
A mesterséges intelligencia, a robotika és a gazdasági hanyatlás miatt e munkaerő nagy része egyre inkább felesleges.
Mivel a tőke már nem tartja kívánatosnak vagy jövedelmezőnek a munka újratermelését, az állam visszavonja az előfizetését.
Az NHS látható szétesése a szándékos befektetéskivonás eredménye. (Az Egyesült Királyság magán egészségbiztosítási piaca rekordméretű, 8,64 milliárd fontra nőtt, ami közel 14%-os éves növekedést jelent.)
Ha egy munkavállalóra már nincs szükség a termeléshez, az állam az egészségügyet „átállási költségnek” tekinti, amelytől meg kell szabadulni.
Amikor a népesség már nem eszköz, hanem pénzügyi teher, az állam a gondozásról a népességfogyás kezelésére helyezi át a hangsúlyt. Nem véletlen, hogy Nyugaton az asszisztált öngyilkosság gyors legalizálására irányuló felhívásokat láttunk.
Ez segíthet megmagyarázni a midazolám felírását és az újraélesztés mellőzését az idősek otthonaiban a COVID-járvány idején. Az adatok azt mutatják, hogy az Egyesült Királyság kormánya hatalmas mennyiségű midazolámot vásárolt 2020 elején (két évnyi készletet mindössze két hónap alatt).
2025-ben egy hivatalos hatásvizsgálat kijelentette, hogy az asszisztált halál legalizálása „jelentős költségmegtakarítást” eredményezne az NHS és az állami nyugdíjrendszer számára, amely a becslések szerint tíz év alatt akár 18,3 millió fontot is elérhet csak a nyugdíjak terén.
Az életvégi beteg felnőttekről szóló törvény (2025. május) hivatalosan számszerűsítette a „juttatásokra és nyugdíjakra” gyakorolt hatást. A becslések szerint 10 éven belül az állam évente körülbelül 27,7 millió fontot takarít meg a kifizetetlen nyugdíjak és juttatások terén a segített halálnak köszönhetően.
A nem produktív idősek „kilépésének” felgyorsításával (mi történt a COVID-korszakbeli marketingszlogennel, a „nagymama megmentése”?), a rendszer milliárdos összegű jövőbeli nyugdíjkötelezettséget fog törölni az állami mérlegből.
Mire számíthatunk a jövőben? Látni fogjuk, hogyan fogja az elit továbbra is a permanens szükségállapot narratíváját erőltetni a klímaválság és az orosz fenyegetés ürügyén, hogy biztosítsa a fokozott megszorító intézkedések igazolásához szükséges ideológiai fegyelmet.
Eközben a digitális identitások és a központi bankok digitális valutái egy teljes megfigyelési rendszert hoznak létre. Ebben a kialakulóban lévő rendszerben az állampolgárt egy „ellenőrzött szubjektum” váltja fel, akinek a gazdasághoz való hozzáférése a társadalmi hitelképességétől függ.
Készítette: Cenzúrázatlan Igazság
***
SaLa könyvespolca és Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtára
Álmodozzanak csak tovább.Ebbe másoknak is kesz némi beleszólása…
Sok lúd disznót győz és ha nem verik időben agyon a libákat pusztul a malac .