SaLa – Könyvespolca

Megérett a válság 3

(idézet: A polgárháború évei a Szovjetunióban 1917-1922

A helyzet 1917 október elejére ismét megváltozott. A forradalom még egy lépést tett előre és közvetlenül a felkeléshez vezette az országot.

Finnországban ténylegesen a szovjetek kezében volt a hatalom. A forradalmi matrózok, katonák és munkások nyomására a szovjetek területi bizottsága, amelyben még erősek voltak a honvédő – pártiak, kénytelen volt összehívni a finnországi területi kongresszust.

A harmadik területi kongresszus szeptember 9-én nyílt meg Helsingforsban. Az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a küldöttek túlnyomó többsége a forradalmi állásponton áll. Az első két finnországi kongresszuson a honvédő-pártiak voltak többségben, most pedig alig lehetett honvédőket látni. Mindenfelé harcrakész matrózok, katonák és munkások elszánt, merész arcai. A kongresszuson kezdettől fogva szilárd többség alakult a bolsevikokból és „baloldali” eszerekből, akik kiváltak az eszer pártból. Ezek a bolsevik határozati javaslatok mellett szavaztak. Csak a hatalom kérdésében terjesztettek be a „baloldali” eszerek önálló határozati javaslatot. Azonban 74 szavazat-többséggel 16 ellenében a bolsevik határozati javaslatot fogadták el. Az új területi bizottságba 37 bolsevik, 26 „baloldali” eszer és 2 internacionalista-mensevik került be.

A kongresszus után megkezdődött a finnországi szovjetek gyors bolsevizálódása. A legfontosabb központok — Viborg, Helsingfors — szovjetjeiben a bolsevikok lettek a helyzet urai. Egyidejűleg aktivizálódtak a szovjetek Petrográdot környező más városokban is, ahol nagy helyőrségek állomásoztak. Ezek szintén határozatokat hoztak, követelve a szovjetek II. kongresszusának összehívását. Kronstadt, Jurjev, Reval városok szovjetjei kiadták a harci jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”

Petrográd közvetlen mögöttes területe a bolsevikok kezébe került.

Az Északi front, ugyanúgy, mint Finnország, szintén kész volt támogatni a bolsevik pártot. Petrográdon a proletariátus követelte a hatalom átadását a szovjeteknek. Moszkvában a kerületi dumák közelmúltban lefolyt választásain a bolsevikok az összes szavazatoknak több mint felét kapták. Alighanem a moszkvai választások adták leghűbb tanújelét a tömegekben végbement mély fordulatnak. Moszkva kispolgáribb volt, mint Petrográd. A moszkvai munkás szorosabb kapcsolatban volt a faluval, közelebb volt a falu hangulatához. A moszkvai szavazás, melyben a bolsevikok a katonák között 17 ezer szavazatból 14 ezret kaptak, nemcsak a proletariátus harckészségét mutatta, hanem a falusi tömegek éles fordulatát is.

A fővárosokban, a Moszkva és Petrográd körüli ipari központokban, a közeli frontok hadseregeiben a többség Lenin pártja mögött állott. Az Uraiból és a Donyec-medencéből, a Volga-mentéről és Ukrajnából szintén bátorító hírek jöttek az új, a proletárforradalomra való teljes felkészültségről.

Megváltozott a nemzetközi helyzet is. A katonák külön-külön lázadásai katonai felkelések kezdetévé olvadtak össze. Németországban, ahol katonai fegyház-rendszer uralkodott, 1917 szeptemberében fellázadtak öt nagy hajó matrózai. A matrózok a tengerbe dobták a „Westphalen” cirkáló kapitányát és partraszálltak. A „Nürnberg” cirkáló matrózai letartóztatták tisztjeiket és Norvégiába hajóztak, hogy ott partraszálljanak. A kormányhű torpedónaszádok körülvették a fellázadt cirkálót és elsüllyesztéssel fenyegetve kényszerítették, hogy visszatérjen Németországba. A mozgalom olyan nagyra nőtt, hogy már lehetetlen volt elhallgatni. A német kormány a Reichstagban beismerte, hogy a hajóhadban fölkelés tört ki.

A németországi események kétségtelenül azt bizonyították, hogy Európa forradalmi tömegeinek hangulatában fordulat állott be. Ezek az események a forradalom előestéjét jelezték az egész világon.

„A válság megérett — írta Lenin szeptember 29-én. — Egy kártyára van feltéve az orosz forradalom egész jövője. A bolsevik párt egész becsülete forog kockán. A nemzetközi szocialista munkásforradalom egész jövője a tét.

A válság megérett…”¹⁸

Lenin megállapította, hogy elérkezett a pillanat: az akciójelszó — a fegyveres felkelés előkészítése — a fegyveres felkelés azonnali megkezdésének direktívájává változott.

Még ebben a percben is az előparlamenthez ragaszkodni, már a forradalom elárulásával volt határos. A felkelés ellenzői, akik nem mertek nyíltan fellépni ellene, azt javasolták, hogy meg kell várni a szovjetkongresszust. De a hatalom kérdésének eldöntését a szovjetkongresszusig elhalasztani annyit jelentett, mint elárulni az ellenségnek a támadásra kitűzött határidőt. Az ellenség így lehetőséget kapott volna arra, hogy összeszedje erejét és szétverje a felkelés központjait és szervezeteit. Ez az ügy tönkretevését jelentette volna, a kezdeményezés átadását az ellenségnek.

Trockij azon az állásponton volt, hogy a felkelést el kell halasztani a szovjetkongresszus napjáig. Szeptember 20-án beszédet tartott a petrográdi szovjetben és azt mondta, hogy a hatalom kérdéséről a szovjetkongresszus fog dönteni. Addig pedig Trockij lehetségesnek tartotta, hogy likvidálják az „ötös tanácsot” (így nevezték a Kerenszkij kormányt. — A szerk.) és a Demokratikus tanácskozás ideiglenes bizottságot jelöljön ki.

De abban reménykedni, hogy az árulók által mesterségesen összetákolt tanácskozás valami „átmeneti” kormányt alakíthat a szovjetkongresszus összeüléséig, annyit jelentett, mint belemenni a megalkuvók csapdájába s a döntő pillanatban megtéveszteni a tömegeket.

Trockij másnap a demokratikus tanácskozás frakciójának ülésén újból azt javasolta, hogy a végleges döntést a hatalom kérdésében halasszák el a szovjetkongresszusig.

Trockij nem mert nyíltan fellépni a fegyveres felkelés ellen, de valójában ugyanúgy, mint Kámenyev, igyekezett elgáncsolni a felkelést. Mint minden mensevik, Trockij is félt a felkeléstől, lehetségesnek tartotta a hatalom kérdésének békés megoldását. Trockij azt bizonyítgatta, hogy ha megtagadjuk a helyőrség elvezénylését a fővárosból, azzal már háromnegyedrészben el van döntve a forradalom győzelmének kérdése. Lényegében Trockij álláspontja a burzsoá hatalom fenntartására irányult. Sőt, mi több, Trockij azzal, hogy a felkelést a szovjetkongresszusig halogatta, felfedte a forradalom kártyáit az ellenség előtt, bomlasztotta a forradalmárok sorait, demobilizálta a harcba tóduló tömegek hangulatát.

Lenin élesen kikelt a felkelés szabotálói ellen. A harcos forradalmár szenvedélyével, a győzelem biztos hitében mutatott rá arra, hogy a halogatás árulást jelent.

A vezér határozottságával, aki megértette, hogy megérett a legalkalmasabb pillanat, bélyegezte meg Lenin a vonakodókat. „A válság megérett” c. cikkének speciális mellékletében, melyet a Központi Bizottságnak és a petrográdi s a moszkvai bizottságnak küldött, Lenin, egyes helyeket kétszer, sőt háromszor aláhúzva, a következőket írta:

„A szovjetek kongresszusára várni tökéletes hülyeség, mert ez hetek elvesztését jelenti, most pedig hetek, sőt napok döntenek el mindent. Ez annyit jelent, mint gyáván lemondani a hatalom megragadásáról, mert november 1—2-án az már lehetetlen lesz (politikailag és technikailag is: összeszedik a kozákokat a felkelés ostoba módon «kitűzött» napjára).

«Várni» a szovjetkongresszusra hülyeség, mert a kongresszus semmit sem fog adni, semmit sem adhat!”¹⁹

Lenin újra meg újra állhatatosan és határozottan ismétli érveit a rögtöni felkelés mellett. Velünk az ország többsége. Miénk mindkét főváros szovjetje. Az eszereknél és mensevikeknél teljes bomlás. Olyan jelszavakat adunk ki, amelyek a dolgozók teljes támogatását biztosítják: Le a békekötést halogató kormánnyal! Le a kormánnyal, amely elfojtja a földesurak elleni parasztfelkeléseket!

„A felkelés győzelme most biztosítva van a bolsevikok számára — írta Lenin felhívásában, — …módunkban van (ha nem »várunk« a szovjetkongresszusra) váratlanul három oldalról is lecsapni, Petrográdról, Moszkvából és a Balti hajóhadból… a felfegyverzett munkások és katonák ezreivel rendelkezünk Petrográdon, akik egycsapásra elfoglalhatják a Téli palotát, a vezérkart, a telefon-központot és az összes nagy nyomdákat; onnan minket többé ki nem vernek; a hadseregben pedig olyan agitáció fog kifejlődni, hogy lehetetlen lesz harcolni e kormány ellen, amely békét ad, a parasztoknak földet stb.”²⁰

Mihelyt a Központi Bizottság megkapta ezt a levelet, október 3-án elhatározta, hogy Lenint Petrográdra hívja, hogy állandó szoros összeköttetésben legyen vele.

Lenin elégedetlen volt azzal, hogy távol kell lennie a fővárosban fellángoló harctól. A levelek Petrográdról elkésve érkeztek. A fővárosi lapok csak másnap este. A proletárforradalom vezére igyekezett közelebb kerülni a forradalmi események forgatagához. Lenin bejelentette, hogy át akar költözni Viborgba. Egy színházi fodrásznál ősz parókát vásároltak és Lenint ismét kimaszkírozták. Szeptember 17-én sikerült kijutnia Helsingforsból. Viborgban Lenin a város környékén szállt meg, a helyi szociáldemokrata újság szerkesztőjénél, Latukkinál. Onnan ugyanúgy, mint azelőtt, fáradhatatlanul írt, tanított, utasításokat küldött, sürgette az elvtársakat.

A bolsevik Központi Bizottság október 5-én egy szavazat — Kámenyev — ellenében egyhangúlag elhatározta, hogy kivonul az előparlament legelső üléséről.

Ugyancsak ezen a központi bizottsági ülésen elhatározták, hogy az északi kongresszust október 10-ére teszik át és nem Finnországban, hanem Petrográdon hívják össze. A petrográdi szovjet köteles résztvenni a kongresszus munkájában. Ezenkívül elhatározták, hogy a kongresszusra a moszkvai szovjetet is meghívják. A Központi Bizottság e határozatával- hangsúlyozta, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít az északi kongresszusnak, amely ezáltal általános seregszemlévé lett a támadás előestéjén. E kongresszus határozatai mintául szolgáltak az összes területi szovjetkongresszusok számára. Ezen a kongresszuson lehetett a tömegeket a felkelés előkészítésére mozgósítani.

Hogy az északi kongresszus határozatait direktívákká tegyék, Sztálin azt javasolta, hogy az északi kongresszus egybehívásával egyidőben, vagyis október 10-ére, pártértekezletre hívják össze a Központi Bizottság tagjait és a petrográdi és moszkvai pártmunkásokat. Sztálin javaslatát elfogadták. Elhatározták, hogy a pártkongresszust nem fogják összehívni, nem volt szabad elvonni a figyelmet a felkelés előkészítéséről, minden erőt egy kérdésre, a felkelés kérdésére kellet összpontosítani.

Harmadnap, október 7-én, a Mária-palotában megkezdte munkálatait az előparlament. Ünnepélyes megnyitásánál jelen voltak a fővárosi intézmények képviselői, eljöttek a miniszterek és a magasrangú tisztviselők. Jobboldalt és a terem közepén foglaltak helyet a kadetok. Dúsgazdag moszkvai kereskedők, pétervári ipari mágnások, vidéki földbirtokosok, kulákok, háztulajdonosok — mind összegyűltek, hogy eldöntsék a „forradalom sorsát”. Szolgálatkészen sürögnek-forognak köztük a mensevikek és eszerek. És valamennyien gyanakodva és haragosan sandítanak balfelé, azokra a padokra, ahol a bolsevikok foglalnak helyet.

Az ülést Kerenszkij nyitja meg. A jobboldal és a centrum tetszésnyilvánításaitól kísérve izgatottan panaszkodik, hogy senki sem hallgat rá, hogy a hadsereg a bolsevikok hatalmában van.

Kerenszkij után a töpörödött eszer-„nagyanyó”, Bresko-Breskovszkája beszél. Öregesen duzzog, emlegeti, hogy milyen nyugalmas volt az élet a forradalom elején és most milyen nyughatatlanság van köröskörül. Üres, dagályos beszédet tart az Oroszországi köztársasági tanács elnökéül megválasztott jobboldali eszer, Avkszentyev. Ezután sokáig és fárasztó unalommal húzódnak a titkár- és altitkár-választások. Közben az előparlament „vezérei” arról tanácskoznak, hogy hogyan lehetne megakadályozni, hogy a bolsevikok felszólaljanak az ülésen. A bolsevikok erélyesen szót kérnek nyilatkozatuk felolvasására. Sokszoros követelésükre Avkszentyev végül szót ad a bolsevik frakció képviselőjének. A bolsevikok nyilatkozata felbőszíti a burzsoá és a megalkuvó képviselőket. Kihozza őket a sodrukból, hogy a bolsevikok a Kerenszkij-kormányt a „népárulás” kormányának nevezik. Lármáznak, nem hagyják végigolvasni a nyilatkozatot.

— Le a szószékről! — kiáltják a feldühödött kadetok.

— Csendesebben Kiskinek, Buriskinok! — hangzik a felelet a bolsevikok oldaláról.

Dühtől eltorzult arccal ugrálnak fel helyükről a szövetkezetiek, a városi dumák a leleplezések miatt haragos kadetjai és a régen megválasztott és azóta meg nem újított végrehajtó bizottságok megalkuvó tagjai. Ököllel mennek a szószéknek. A kadetok és a honvédő-pártiak szidalmainak és sértéseinek záporában hagyják el a bolsevikok, nyilatkozatuk felolvasása után, a termet.

— Szerencsés utat!—kiáltja utánuk dühös gúnnyal egy hang.

—Még találkozunk! —jósolják a bolsevikok.

A Központi Bizottság megtörte a szabotálok ellenállását. A párt szakított az előparlamenttel, ahol a kornyilovisták a paktálók fedezete alatt készítették elő a támadást a forradalom ellen. A munkások és a dolgozók megértették, hogy a békés illúzióknak már nincs helyük. Csak az önfeláldozó harc dönthette el a forradalom sorsát.

„A kornyilovisták első összeesküvése meghiúsult — írta Sztálin, amikor a bolsevikok kivonultak az előparlamentből. — De az ellenforradalom még nincs leverve. Csak visszavonult, a Kerenszkij-kormány háta mögé bújt, új állásokban sáncolta el magát…

Tudják meg a munkások és katonák, tudják meg a parasztok és matrózok, hogy békéért és kenyérért, földért és szabadságért harcolunk a kapitalisták és a földesurak ellen, a spekulánsok és a harácsolok ellen, az árulók ellen, mindenki ellen, aki nem akar egyszer s mindenkorra végezni a szervezkedő Kornyilov-ellenforradalommal.

A kornyilovizmus szervezkedik, készüljetek visszaverésére”²¹.

Vlagyimir Iljics, miután értesítették róla, hogy a Központi Bizottság visszahívja Petrográdra, elhatározta, hogy vonaton utazik a finn határon fekvő Rajvola állomásig, onnan pedig ismét Jalava mozdonyán Ugyelnája állomásig.

Lenin újra megváltoztatta külsejét, átöltözött. Október 7-én 2 óra 25 perckor ült vonatra. Megegyeztek abban, hogy ő és kísérője Rachja, nem mennek be a vasúti kocsiba, hanem a folyosón maradnak. Finn nyelven fognak beszélgetni, amiben Lenin egy-egy egytagú szó — „ja” vagy „ej” közbevetésével vesz részt, ami finnül „igent” és „nemet” jelent.

A vasúti kocsi zsúfolva volt. Rachja, mint ahogy megbeszélték, elkezdett finnül beszélni. Lenin találomra felelt: ahol „igent” kellett volna mondani, tagadóan rázta fejét, ahol pedig „nemet”, ott egy kurta „igennel” válaszolt.

Mégis szerencsésen elértek Rajvola állomásra. Lenin leszállt a vonatról és a sínek mentén odament, ahol Jalava, mintegy másfél kilométernyire az állomástól, fát rakott a mozdonyra. Vlagyimir Iljics elbújt a bokrokban, kísérője pedig felszállt a mozdonyra. Jalava izgatottan odasúgta, hogy úgy tűnt fel neki, mintha két gyanús egyén figyelné a mozdonyt és azt ajánlotta, hogy menjenek az állomás felé, ő majd utoléri őket. Vlagyimir Iljics megindult a sínek mentén. Már csak egy perc volt az indulásig, de Jalava még mindig nem mutatkozott. Végre robogva megjelent a mozdony. Jalava hirtelen fékezett, Lenin felugrott a mozdonyra, Jalava pedig lassan a vonathoz vezette a mozdonyt.

Éjszakára Lenin elért az Ugyelnája nevű külvárosi állomásra. Innen gyalog indult neki a városnak, a Viborgi kerületnek. Lenin mindenekelőtt Sztálinnal akart találkozni. Ez október 8-án megtörtént.

A találkozás több óra hosszat tartott. Sztálin informálta Lenint a felkelés előkészületeiről. Vlagyimir Iljics részletesen, mohón kérdezte ki Sztálint, hogy milyen a hangulat a csapatoknál és a gyárakban.

Október 10-én nem lehetett megtartani a kibővített pártértekezletet, a Központi Bizottság tartott ülést. Az ülésen tizenketten voltak jelen. A júliusi napok után Lenin most vett először részt a Központi Bizottság ülésén. Az ülésre jövet Vlagyimir Iljics a felismerhetetlenségig megváltoztatta külsejét. Szakáll és bajusz nélkül, ősz parókában, amelyet néha-néha két kezével végigsimított. A jelenlevők üdvözölték Lenint szerencsés megérkezése alkalmából. Csodálkoztak rajta, hogy milyen ügyesen játszotta ki a Kerenszkij-spiclik éberségét.

A viszontlátás első örömei után, Vlagyimir Iljics kérésére, akit Sztálin már informált az események menetéről, áttértek a főkérdés megtárgyalására.

Lenin körülbelül három hónap óta nem vett részt a Központi Bizottság ülésein.

A Központi Bizottsági tagok közölték Leninnel a legfrissebb híreket.

Szverdlov elvtárs jelentést tett az Északi és Nyugati front helyzetéről. A hangulat ott a bolsevikok mellett van. A minszki helyőrség a mi oldalunkon áll. De ott valami készül. A főhadiszállás és a front vezérkara között titokzatos tárgyalások folynak. Minszk alá kozákokat vonnak össze. Folyik a bolsevik-ellenes agitáció. Nyilván be akarják keríteni és le akarják fegyverezni a forradalmi csapatokat.

Szverdlov után Lenin számolt be a politikai helyzetről.

Vlagyimir Iljics újból rámutatott a felkelés teljes technikai előkészítésének fontosságára és megállapította, hogy amit eddig csináltak, az nem elég. Politikailag a helyzet megérett. A tömegek akcióba akarnak lépni, megunták a határozatokat és a szóbeszédet. Az agrármozgalom szintén a forradalom irányában fejlődik. A nemzetközi helyzet olyan, hogy a bolsevikoknak kell megragadniok a kezdeményezést.

„Politikailag — foglalta össze Lenin — a dolog teljesen megérett a hatalom megragadására…

A technikai részt kell megbeszélnünk. Minden azon múlik”²².

Jelentésében Lenin kétszer hangsúlyozta, hogy a politikai helyzet megérett és magáról a felkelés pillanatáról van szó. Vlagyimir Iljics egyenesen azt javasolta, hogy fel kell használni az északi szovjetkongresszust és a bolsevik hangulatú minszki helyőrség harci készségét „a határozott akció megkezdésére”²³.

Lenin meg volt győződve arról, hogy azonnal akcióba kell lépni, mert a további halogatás „egyértelmű a halállal”, és azt javasolta, hogy bármely alkalmat föl kell használni az akció megkezdésére Petrográdon vagy Moszkvában, Minszkben vagy Helsingforsban. De a döntő harcnak minden körülmények között, függetlenül a felkelés megkezdésének indító okától és helyétől, Petrográdon kell lejátszódnia, az ország politikai központjában, ott, ahol a forradalom fészke van.

Lenin számára tehát a felkelés határidejének kitűzéséről volt most szó. Magát a felkelést ő is, a Központi Bizottság is, eldöntöttnek tekintette.

Lenin következtetését rövid határozati javaslat formájában foglalta össze, amely rendkívül szabatosan és világosan fejezte ki a párt direktíváját:

„A Központi Bizottság megállapítja, hogy mind az orosz forradalom nemzetközi helyzete (felkelés a német hadiflottában, mint a szocialista világforradalom egész Európában való érlelődésének nyilvánvaló tünete, továbbá az a veszedelem, hogy az egész világ imperialistái békét kötnek, hogy megfojtsák az orosz forradalmat), mind a hadi helyzet (az orosz burzsoáziának s Kerenszkij és cinkosainak kétségtelen elhatározása, hogy Petrográdot átadják a németeknek), valamint a szovjetek többségének megnyerése a proletár párt számára — mindez a parasztfölkeléssel és a nép bizalmának pártunk felé való fordulásával együtt (moszkvai választások) s végül egy második Kornyilov-lázadás szemmellátható előkészítése (csapatkivonások Petrográdból, kozákcsapatok összevonása Petrográdon, Minszk körülfogása kozákokkal stb.) — mindez együttvéve a fegyveres felkelést tűzi napirendre.

Megállapítva tehát, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen és teljes mértékben megérett, a Központi Bizottság felhívja az összes pártszervezeteket, hogy vegyék ezt irányadóul és minden gyakorlati kérdést ebből a szempontból vizsgáljanak meg és döntsenek el (az Északi terület szovjetjeinek kongresszusa, csapatkivonások Petrográdból, a moszkvaiak és a minszkiek akciója stb.)”²⁴.

Lenin határozati javaslatát a Központi Bizottság tíz szavazattal kettő ellen magáévá tette. Dzerzsinszkij javaslatára elhatározta, hogy a „közeljövőben való politikai vezetés céljából a Központi Bizottság tagjaiból Politikai irodát létesít”.

A Központi Bizottság ülésén csak ketten léptek föl Lenin ellen — Kámenyey és Zinovjev. Mindkettő egész sor ellenvetéssel. Azt bizonyítgatták, hogy a nemzetközi helyzet számunkra nem előnyös. Hogy a proletariátus nem fog bennünket aktívan támogatni, hogy a németek könnyen meg fognak egyezni ellenségeikkel és rátámadnak a forradalomra. Hogy az országban nincsen többségünk — csak a munkások és a katonáknak egy része követ bennünket, a többi állásfoglalása kérdéses. Jobb lesz tehát védekező álláspontra helyezkedni — ezt jelentették ki Zinovjev és Kámenyev. A burzsoázia nem térhet ki az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása elől.

Annak egyharmada a miénk lesz. A kispolgárság a bolsevikok felé hajlik. A „baloldali” eszerekkel együtt uralkodó blokkot fogunk képezni az alkotmányozó nemzetgyűlésben és ez a blokk a mi politikánkat fogja megvalósítani.

Kámenyev és Zinovjev mindent félredobtak, amit az orosz proletariátus fáradságosan kiküzdött a cárizmus és a burzsoázia ellen vívott harcban.

Az opportunisták elleni szüntelen harcokban Lenin nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem elég az, ha valaki elismeri az osztályharcot. Az osztályharcot még a burzsoázia sem tagadja. De csak az a valódi marxista, aki végig viszi az osztályharcot egészen a proletárdiktatúráig. A bolsevizmus éppen a proletariátus diktatúrájáért való harcban nőtt, erősödött és edződött meg.

A végzetteljes, döntő pillanatban, mellyel a bolsevik párt harcának egész történelmi szakasza zárult le, Kámenyev és Zinovjev a mensevikek áruló pozícióját foglalták el, Kautsky pozícióját, vagyis a parlament, az alkotmányozó nemzetgyűlés révén a szocializmusba való békés belenövés pozícióját. Lényegében Kámenyev és Zinovjev hevesen védték a kapitalizmust.

Mint minden áruló, ők is csak az ellenség hatalmas erejét, sorainak szilárdságát látták.

Az ellenségnek, bizonygatták Zinovjev és Kámenyev, kitűnő katonasága van, ágyúi vannak, aztán ott vannak a kozákok, aztán a rohamcsapatok, aztán a hadsereg… Nálunk pedig „még a gyárakban és a kaszárnyákban sincsen megfelelő hangulat”. Valóban, a félelem mindent nagyítva lát!

A bolsevik Központi Bizottság erélyesen visszautasította a kapitalizmus védelmezőit. Senki sem állt a kapitulánsok mellé. A Lenin fogalmazta határozat az egész bolsevik párt direktívája lett.

A Központi Bizottság ülése késő éjszaka fejeződött be. Az uccán, a nyirkos ködben, csak itt-ott világított egy-egy uccai lámpás. Dzerzsinszkij elvtárs levetette esőköpenyét és Vlagyimir Iljics vállára borította. Lenin tiltakozott, de Dzerzsinszkij nem engedett.

— Ne tessék ellenkezni! Szíveskedjék felvenni az esőköpenyt, különben nem engedem ki az uccára.

Lenin messze lakott. Beleegyezett abba, hogy egy közellakó munkás lakásán tölti az éjszakát egy parányi kis szobában, a Pevcseszkaja-uccában. Ott most az „Elektropribor” nevű gyár épülettömbjei emelkednek.

Azt akarták, hogy Lenin az ágyba feküdjön, de ezt ő határozottan elutasította és, feje, alá könyveket téve a földre feküdt.

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!