Tisztelt Bal-Rad!
”
A Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete
HATODIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom úgy értékelte, mint a szocialista forradalom világméretű kibontakozásának fontos állomását. A proletárdiktatúra kikiáltásának nemzetközi jelentőségét a kommunista mozgalom és az antant politikusai egyaránt világosan felismerték. Győzelem volt ez a nemzetközi tőke ellen vívott csatában, elvonta az antant katonai erejének egy részét a szovjetellenes intervenciótól és zavarta politikai terveit. A magyarországi Tanácsköztársaság forradalmasítóan hatott a környező államokra, Európa népeire.
A munkáshatalom nemzetközi jelentőségéről és helyzetéről a vezetők realisztikus képet alkottak és nyíltan hangot adtak véleményüknek. Kun Béla a Munkástanács április 19-i ülésén ezt mondotta: „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus … Ez a nemzetközi osztályharc kérdése … Amikor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrát Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek leszünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbirkózni az antant csapataival. Nem hittük azt, hogy azzal a hat divízióval, amelyet a fegyverszüneti szerződés a Tanácsköztársaság számára engedélyezett, meg tudjuk állítani azt az offenzívát, amely minden oldalról fenyeget bennünket. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk.”
SZÖVETSÉG SZOVJET-OROSZORSZÁGGAL
A Forradalmi Kormányzótanács és személy szerint maga Kun Béla, a külügyek irányítója az egyik legfontosabb feladatnak a Szovjet-Oroszországgal való szoros együttműködés megteremtését tekintette. Ennek megfelelően a csepeli szikratávíró segítségével azonnal felvették a kapcsolatot Leninnel és a szovjet állam más vezetőivel.
Az első kapcsolatfelvételt megvalósító Pór Ernő részletesen tájékoztatta Lenint a magyarországi helyzetről, és bejelentette, hogy a tanácskormány szövetséget ajánl a szovjethatalomnak. Kérte, hogy nyújtsanak rendszeres tájékoztatást a szovjet-oroszországi katonai helyzet alakulásáról. Lenin válaszában ugyancsak helyeselte a folyamatos kapcsolattartást és a rendszeres tájékoztatást. A fiatal szovjet állam vezetői örömmel fogadták a két testvéri szocialista ország szoros együttműködésére tett javaslatot. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt éppen tanácskozó VIII. kongresszusa a világforradalom megvalósulásának bizonyítékát látta a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásában. Erről tanúskodik a kongresszus távirata is: „Az Oroszországi Kommunista Párt VIII. kongresszusa lelkesen üdvözli a Magyar Tanácsköztársaságot. A kongresszus meg van győződve, hogy nincs messze az az idő, amikor a kommunizmus az egész világon győzedelmeskedik. Oroszország munkásosztálya minden tőle telhetőt megtesz megsegítésük érdekében. A világ munkásai feszült figyelemmel kísérik további harcukat, és nem engedik meg egyetlen ország imperialistáinak sem, hogy kezet emeljenek az új szocialista köztársaságra.
Éljen Tanács-Magyarország!
Éljen a nemzetközi kommunista köztársaság!”
A március 22-én megteremtődött magyar—szovjet kapcsolat a munkáshatalom magyarországi megdöntéséig fennállt. A szovjet állam vezetői információval, tanáccsal segítették a magyarországi munkáshatalmat. Különösen szoros együttműködés alakult ki a két külügyi népbiztos, Kun Béla és G. V. Csicserin között. Ez kiterjedt a friss információk cseréjére, emellett arra törekedtek, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság kedvezőbb külkapcsolatai segítségével enyhítse Szovjet-Oroszország elszigeteltségét. Ez az igyekezet megtört a fehérek győzelmében bízó nyugati államok ellenállásán.
A tanácshatalom győzelmét a nemzetközi proletariátus nagy lelkesedéssel köszöntötte; az osztrák munkásság nemcsak tömegfelvonulásokkal, gyűlésekkel, hanem azzal is, hogy követelte a tanácsok hatalmát Ausztriában. Az osztrák szocialisták azonban felemás álláspontot foglaltak el a magyarországi munkáshatalom irányában. Erről tanúskodik a „Magyarország proletariátusához” címmel március 23-án megjelent felhívás is: „Azt a felszólítást intéztétek hozzánk, hogy kövessük példátokat. Szíves örömest tennénk ezt, de ebben a pillanatban sajnos nem tehetjük. A mi országunkban nincsenek élelmiszerek többé. Még hiányos kenyérellátásunk is azokon az élelmiszervonatokon nyugszik, amelyeket az antant nekünk küld. Ezáltal teljesen az antant rabszolgái vagyunk.” Április elejétől közel kétezer osztrák munkás részben Leo Rothziegel vezetésével, részben kisebb-nagyobb önálló csoportokban a magyar proletárhatalom támogatására sietett.
Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia forradalmi proletariátusa is rokonszenvvel fogadta a tanácshatalom kikiáltásáról érkező híreket. Támogatásáról biztosította osztálytestvéreit a lengyel és a német munkásság is. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága március végi felhívásában felszólította a világ munkásait: „Párizsban az imperialista rablók fenik a kést, hogy leszúrják a fiatal Magyar Tanácsköztársaságot … Sikerül-e ez a pokoli tervük? Legfőképpen ettől függ az európai országok közeli proletárforradalmának sorsa is … Siessetek, testvéreink, a magyar munkások és parasztok segítségére.”
A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői a munkáshatalmat a szocialista világforradalom állomásának tekintették és a munkásállam jövőjét a nemzetközi szövetséges tanácsköztársaság részeként képzelték el. Lenin is annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a magyarországi proletárdiktatúra a nyugat-európai átalakulás nyitánya lesz. „Látjuk, hogy az a mag — írta V. I. Lenin —, amelyet az orosz forradalom elvetett, kikél Európában. Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg bennünk, hogy bármilyen súlyosak legyenek is azok a megpróbáltatások, amelyek még ránk zúdulhatnak, bármilyen nagyok is legyenek azok a bajok, melyeket a nemzetközi imperializmus döglődő fenevadja még ránk hozhat — ez a fenevad elpusztul és a szocializmus győzni fog az egész világon …”
1919 tavaszán az a közfelfogás uralkodott a nemzetközi forradalmi munkásmozgalomban, hogy a szocializmus tartós győzelme nem lehetséges egy vagy néhány országban. Maga Lenin is fokozatosan jutott el a szocializmus egy országban való győzelmének, a két ellentétes társadalmi rendszer hosszabb távú együttélésének a felismeréséhez. Ezért lelkesedtek a tanácshatalom vezetői a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére, ezért töltötte el őket bizakodással az európai munkásság minden sikeres akciója. Ezért számolt be részletesen a Vörös Újság és a Népszava a nemzetközi szolidaritási akciók eredményéről, a munkásosztály tőkeellenes harcának sikereiről és kudarcairól.
A magyar munkáshatalom vezetői erejükhöz és a lehetőségekhez mérten támogatták az európai, elsősorban a közép-európai munkások forradalmi küzdelmét. A Magyarországi Szocialista Párt mint a Kommunista Internacionálé szekciója a forradalmi világszervezet egyik központjának tekintette magát. Arra törekedett, hogy minden lehetséges segítséget megadjon a délszláv, a csehszlovák és a román kommunista párt megalakításához, az osztrák testvérpárt előretöréséhez. A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt már működött Budapesten a cseh és délszláv, a román és a szlovák kommunista csoport. Mellettük hamarosan megalakult a bolgár, a francia, a lengyel, a német, az olasz, az orosz, a székely, az ukrán, a kárpátukrán és a zsidó szekció is, valamint az albánokat, az arabokat és a törököket egyesítő Keleti Szocialista Párt. A tizenöt magyarországi szekció a Nemzetközi Szocialista Föderációba tömörült és elsősorban propagandatevékenységet fejtett ki. A csoportok közel két tucat idegen nyelvű újságot terjesztettek. Propagandatevékenységüket életük kockáztatásával az ellenséges alakulatok katonái között is folytatták.
A Forradalmi Kormányzótanács a gazdasági és a politikai helyzet megszilárdítása, a forradalmi propaganda kiszélesítése érdekében igyekezett minél több országgal hivatalos, vagy félhivatalos kapcsolatot teremteni. A fővárosban továbbra is működtek az antant missziók, de követi szinten csak Beccsel létesült kapcsolat. Emellett jobbára félhivatalosan kapcsolat volt Dániával, Jugoszláviával, Lengyelországgal és Nyugat-Ukrajnával. Rendszeres kapcsolatok épültek ki Szovjet-Oroszországgal és Szovjet-Ukrajnával. Ennek révén szervezték meg, hogy május végén Szamuely Tibor egy futárgéppel Szovjet-Oroszországba utazott. A tanácshatalom számos országgal — például Svájccal — próbált diplomáciai kapcsolatot felvenni.
A külkapcsolatok másik formáját a helyükön maradt konzulátusok jelentették. Ilyen képviselettel Anglia, Bolívia, Brazília, Bulgária, Chile, Costa Rica, Ecuador, Haiti, Hollandia, Libéria, Mexikó, Németország, Norvégia, San Marino, Spanyolország, Svájc, Törökország és Uruguay rendelkezett. Néhány államot — például Belgium — úgynevezett tiszteletbeli konzulok képviseltek.
A Forradalmi Kormányzótanács — mint már említettük — Szovjet-Oroszország szövetségesének nyilvánította a Magyarországi Tanácsköztársaságot. A magyar és a szovjet vezetők egyaránt felismerték, hogy a szovjet Vörös Hadsereg sikeres előrenyomulása lehetővé teszi a két szocialista köztársaság fegyveres erőinek az egyesítését. A szovjet Vörös Hadsereg főparancsnoka, I. I. Vacetisz már március 23-án konkrét elképzeléseket dolgozott ki az egyesülési hadműveletekre. Ennek jegyében nyomultak előre a vörös alakulatok Nyugat-Ukrajnában. Április közepére felszabadították Kamenyec-Podolszkot, és ezzel mintegy 150 kilométerre közelítették meg a Magyarországi Tanácsköztársaság határát. A közeli találkozás reményét erősítette, hogy Galíciában a forradalmi megmozdulások egész sora bontakozott ki. Ezekben a napokban már intézkedések történtek a közvetlen vasúti összeköttetés létrehozására is. Ha ez valóban megtörténik, a Tanácsköztársaság értékes segítséget kaphatott volna nyersanyagban, fűtőanyagban, és felmérhetetlenül nagy lett volna ennek katonai és morális hatása. A közeli találkozás reményét a román királyi hadsereg támadása, a tanácshatalom elleni intervenció meghiúsította. Nem véletlenül hangsúlyozta Kun Béla a Munkástanács április 19-i ülésén: „Elsősorban a magunk erejére kell számítani, mert a nemzetközi proletárforradalom ugyan mellettünk van, de szükséges, hogy minden erőnket megfeszítsük addig, amíg elérkezik a nemzetközi proletárforradalom aktív segítsége.”
A közvetlen katonai segítség terve április közepén meghiúsult ugyan, a szovjet Vörös Hadsereg azonban május elején ereje átcsoportosítására kényszerítette a román királyi hadsereget, és ezzel közvetve segítette a Tanácsköztársaságot. A későbbiekben a szovjet Vörös Hadsereg is egyre fokozódó katonai támadással került szembe, és 1919 nyarán katonai erejét elsősorban a Gyenyikin elleni küzdelem kötötte le.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG FORRADALMI
KÜLPOLITIKÁJA
A tanácshatalom kikiáltása megbontotta az antantnak Finnországtól a Fekete-tengerig kialakított ún. „egészségügyi övezetét”, amellyel a szocialista eszme „kórokozójának” továbbterjedését kívánták megakadályozni. A munkáshatalom igyekezett kihasználni létének a párizsi békekonferenciára gyakorolt hatását. A Tanácsköztársaság vezetői ugyanakkor tudatában voltak az imperialista támadás elkerülhetetlenségének, az azonban egyáltalán nem volt mindegy, hogy erre mikor és milyen körülmények között kerül sor. Mindent meg kellett tenni azért, hogy a támadás minél később következzék be.
A munkáshatalom kikiáltása a burzsoá politikusokból megdöbbenést és ijedtséget váltott ki. Az első reagálás szinte mindenhol azonos volt: meg kell semmisíteni a proletárdiktatúrát. Ennek érdekében emelt szót a francia parlamentben Pichon külügyminiszter, és ezt szorgalmazta az amerikaiak bécsi missziójának vezetője Halstead is. Ebben a szellemben kért Ferdinand Vix alezredes tizenötezer katonát Belgrádból — sikertelenül.
A Forradalmi Kormányzótanács arra törekedett, hogy a Vix-missziót maradásra bírja, majd amikor Vix mégis elutazott, Belgrádba küldte Róth Ottót, a temesvári párttitkárt. Időközben azonban megérkezett de Lobit tábornoknak Kun Bélához intézett jegyzéke, amelyben a november 13-i egyezmény megsértésével vádolta a Kormányzótanácsot és személyesen tette felelőssé, a Vix-misszió biztonságáért. Kun Béla sürgősen válaszolt és bár visszautasította a november 13-i egyezmény megsértésének vádját, garantálta a misszió biztonságát és kifejezte feltétel nélküli készségét a további tárgyalásokra. Március 27-én de Lobit a belgrádi francia követ társaságában fogadta Róth Ottót, aki a Kormányzótanács békés szándékairól biztosította tárgyalópartnereit. Ezzel elhárult a Bajánál készenlétben álló dunai flottilla beavatkozása.
Létkérdés volt, hogy a tanácsállam tisztázza viszonyát a Párizsban ülésező antanthatalmakkal. Kun Béla március 24-én a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz. Ebben kifejtette, hogy a szocializmus alapján áll, magát a szovjethatalom szövetségesének tekinti, ez a szövetség azonban senkit sem fenyeget. A Kormányzótanács békében kíván élni minden állammal, hajlandó bármilyen területi kérdés megtárgyalására „a népek önrendelkezési elvének alapján”, és ezért budapesti tárgyalásra hívta az antant delegációját. A jegyzék elismerte a november 13-i egyezmény érvényességét, de nem vette tudomásul az 1919. március 20-i Vix-jegyzéket. A Kormányzótanács a budapesti olasz diplomáciai megbízottnak, Livio Borghese hercegnek nyújtotta át a jegyzéket azzal az Ágoston Péter és Kunfi Zsigmond által sugalmazott elképzeléssel, hogy ha a nagyhatalmak megértően viselkednek, akkor a munkáshatalom mérsékelt szocialista útra tér. A jegyzék az olasz miniszterelnök közvetítésével március 29-én a párizsi békekonferencia tárgyalóasztalára került. A diplomáciai akció azt a reményt keltette, hogy egyelőre elhárul a katonai támadás veszélye és feloldják a gazdasági blokádot. A tanácshatalom vezetői később értesültek arról, hogy a békekonferencia március 28-án brit javaslatra fenntartotta a gazdasági blokádot.
A békekonferencia már március 27-én megvitatta a magyarországi változásokat, és az angolszász politikusok óvatosságának eredményeként elutasította a francia fegyverekre épülő intervenciót. Néhány nap múlva az angol delegáció javaslatára — meg akarták akadályozni a francia befolyás további növekedését Közép-Európában — a békekonferencia elhatározta, hogy J. Ch. Smuts tábornok vezetésével delegációt küld Budapestre a magyarországi helyzet felderítésére, a Forradalmi Kormányzótanáccsal való tárgyalás céljából.
Az antant egyelőre a tárgyalás mellett döntött, ez azonban nem akadályozta meg a szomszédos államok burzsoá kormányait, hogy katonai előkészületeket ne tegyenek. A csehszlovák katonai szervek már március 22-én fegyvert és lőszert kértek, és hasonlóan járt el a román kormány is. Ezzel párhuzamosan a cseh, a román és a délszláv határt lezárták, megerősítették a demarkációs vonalak mentén állomásozó csapatokat. Az intervenció előkészületeinek megindításában elsősorban Franchet d’Esperey balkáni főparancsnok és ösztönzésére a román és a cseh katonai vezetés vállalt kezdeményező szerepet. Március 29-én Magyarország és Ukrajna elszigetelése érdekében utasították a 3. csehszlovák hadosztályt Kárpát-Ukrajna megszállására.
Smuts tábornok április 4-én és 5-én tárgyalt a magyar fővárosban. Miután tájékozódott a budapesti antant missziók vezetőitől a politikai helyzetről, átnyújtotta a Forradalmi Kormányzótanács képviselőinek a békekonferencia követeléseit tartalmazó jegyzéket. Ez a demarkációs vonalat a Vix-jegyzéknél átlagosan 25 kilométerrel keletebbre húzta meg; nem kellett volna kiüríteni Debrecent, Arad, Nagyvárad és Szatmár pedig a semleges zónába esett volna. A Forradalmi Kormányzótanács — kissé talán lebecsülve az intervenció veszélyét — április 5-én visszautasította a jegyzékben foglaltakat. Egyúttal javasolta, hogy a nemzetek önrendelkezési joga alapján folytassanak tárgyalást az új határokról és a gazdasági kapcsolatokról a csehszlovák, a jugoszláv, a magyar, a német, az osztrák és a román kormány megbízottai. Smuts a válasz jegyzék átvétele után elutazott.
Miközben Smuts tábornok Budapesten tárgyalt, a bécsi emigrációban élő magyar ellenforradalmi politikusok felkeresték az ottani antantmissziók vezetőit és segítséget kértek tőlük. Franchet d’Esperey ez időben Bukarestbe utazott és április 6-án megállapodott a román hadvezetéssel, hogy amint felkészültek, támadást indítanak a tanácshatalom ellen és megkezdik a Vix-vonalig eső terület elfoglalását. Meggyorsította felkészülését a támadásra a csehszlovák hadsereg is. A délszláv állam vezetői távol maradtak a készülő akciótól.
A katonai támadás megindításáról a román koronatanács április 10-én döntött. A bevallott cél a Vix-jegyzékben követelt terület elfoglalása lett, azonban a támadó alakulatok parancsot kaptak, hogy a Tiszáig nyomuljanak előre. A támadás végcélját nem határozták meg, ez katonai és politikai szempontból egyaránt korai lett volna. A román kormány az antant hallgatólagos jóváhagyásával, annak tudatában vállalta a bizonytalan kimenetelű akció megindítását, hogy elsősorban biztosítsa területi igényei maximális kielégítését és leverje a munkáshatalmat.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG NEMZETISÉGI
POLITIKÁJA
A tanácshatalom kikiáltásakor az ország területén a korábbinál jóval kevesebb nem magyar ajkú élt, mivel jelentős részük ekkorra már egyesült anyaországi néprokonaival. Nagyobb számban csupán kárpát-ukránok, szlovének, románok és németek laktak a munkásállam határain belül. Ilyen helyzetben a nemzetiségi politika sem foglalt el központi helyet. A Tanácsköztársaság alkotmánya a marxista nemzetiségi politika és az internacionalizmus elvével összhangban a nemzetiségek részére biztosította az anyanyelv használatát, ápolását, lehetővé tette úgynevezett nemzetiségi kerületek létrehozását, amelyek jelentékeny autonómiával rendelkeztek. Az alkotmány emellett kimondta, hogy az egyes nemzetiségek — népességük és gazdasági erejük mértékében — a Magyarországi Tanácsköztársasággal szövetséges önálló tanácsállamot hozhatnak létre. Ez azután később a gyakorlatban a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltásával valósult meg.
Az egyesült párt 1919. júniusi kongresszusán elfogadott program célul tűzte ki a proletárok soraiban élő nemzeti gyűlölködés maradványainak a felszámolását és felhívta a figyelmet a nemzetiségekkel kapcsolatos tapintatos eljárásra, nemzeti érzéseik tiszteletben tartására. A Tanácsköztársaság rendelkezései biztosították, hogy a nemzetiségiek anyanyelvükön fordulhatnak a hatóságokhoz. A német és a kárpát-ukrán lakosságot országos nemzeti tanács képviseli, amely egyben megválasztja a Forradalmi Kormányzótanácsban helyet foglaló német és ruszin népbiztost.
A Tanácsköztársaság nemzetiségi politikájának teljeskörű megvalósítására a nemzetiségek soraiban elterjedt kispolgári nacionalizmus miatt, a munkásállam nehéz katonai helyzete következtében csak részben került sor. Így is vonzó volt ez a politika, amit az is tanúsít, hogy a nem magyar anyanyelvű dolgozók ezrei védték fegyverrel a kézben a Magyarországi Tanácsköztársaságot.
A nyugat-magyarországi területeken lakó német nemzetiségű lakosság jómódú polgársága és parasztsága az Ausztriához való csatlakozás pártján állt, míg a szocialista munkásság következetesen támogatta a munkáshatalmat. A Dél-Dunántúlon lakó német ajkú lakosság a régi szociáldemokrata vezetők irányításával az összefüggő német nyelvű területek autonómiájának a megteremtésén munkálkodott a Német Népbiztosság támogatásával.
A román és az ukrán nemzetiség a távolabbi jövőben saját nemzetével kívánt egyesülni. Az erdélyi magyar városok szocialista agitációját nagyon lerontotta az itt állomásozó székely hadosztály tisztjeinek sovinizmusa. A kárpát-ukrán területeken a Szovjet-Ukrajnával rokonszenvezők a magyarországi tanácshatalmat támogatták, mint a jövendő nemzetközi szovjet köztársaság egyik államát. Az itteni munkásmozgalom fejletlenségére vall, hogy a Ruszin Népbiztosság élén az értelmiségi-polgári csoport képviselői tevékenykedtek. Az intervenciós támadás következtében április végére gyakorlatilag a román és kárpát-ukrán anyanyelvűek lakta területet is elvesztette a Tanácsköztársaság.
A vend vidéken a tanácshatalom létrejötte után megalakult a direktórium, amely végrehajtotta a munkásállam rendelkezéseit. Ezzel ezen a területen önkormányzat jött létre, de a keretek szocialista tartalommal való kitöltése lassan haladt. A folyamatot hamarosan megszakította a vend nacionalisták ellenforradalmi lázadása is. (Lásd részletesebben a 10. fejezetben.) A nemzetiségi lakosságnak a Magyarországi Tanácsköztársasághoz való viszonyát befolyásolta a nem magyar ajkú lakosság lakta területek eltérő társadalmi, gazdasági és politikai fejlettsége.
Ellenőrző kérdések:
Hogyan jelentkeztek a proletár internacionalizmus elvei a Tanácsköztársaság külpolitikájában és nemzetiségi politikájában?
A tanácsállam külpolitikájának főbb alapelvei?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!