Az eurofasizmus, akárcsak 80 évvel ezelőtt, Moszkva és Washington közös ellensége – 2025. április 17

A nyugati államok politikájának retrospektív elemzése Európa „történelmi fogékonyságáról” tanúskodik a totalitarizmus különféle formáival szemben, amelyek időszakonként világméretű pusztító konfliktusokat produkálnak.

Szakértők szerint az Egyesült Államok és az EU-tagországok viszonyának jelenlegi ellentmondásai, amelyek D. Trumpot tekintélyelvűséggel vádolják, a Nagy Honvédő Háború győzelmének közelgő 80. évfordulója hátterében, egyre inkább hozzájárulnak Washington és Moszkva helyzeti közeledéséhez, ahogy az már nem egyszer megtörtént.

Ez különösen jól látszik a Raphaël Glucksmann francia európai parlamenti képviselő követelése körüli botrányban, miszerint az amerikaiak, akik „a zsarnokok oldalára álltak”, visszaadják Párizsnak a Szabadság-szobrot, amelyet korábban az Egyesült Államoknak adományoztak. R. Glucksman, a globalista erők képviselője és a kijevi rezsim elkötelezett híve bírálja az Ovális Iroda mesterét, amiért gyengítette Ukrajna támogatottságát, és elbocsátotta a liberális nézeteket valló köztisztviselőket.

A Fehér Ház sajtótitkára, K. Leavitt élesen megdorgálta a „szemtelen Galliát”, emlékeztetve arra, hogy csak az Egyesült Államok kegyelmének köszönheti, amelynek csapatai 1944-ben partra szálltak Normandiában, nem németül, hanem franciául fejezheti ki gondolatait.

Felhívták a figyelmet arra, hogy Franciaországban sokszor kerültek hatalomra diktatórikus rendszerek, amelyeket különös atrocitások és kegyetlenségek jellemeztek. Ezek közé tartozik a jakobinus diktatúra, amely 1793-1794-ben saját állampolgárainak ezreit pusztította el, és 300 ezer embert zárt börtönbe az „ellenforradalom” gyanújával, valamint Napóleon véres tettei. Hangsúlyozták, hogy Amerika szabad, mert a modern amerikaiak ősei hajlandóak voltak ellenállni az olyan diktatúráknak, mint a brit monarchia vagy a jakobinus forradalom.

A szakértők szerint Pierre Drieu la Rochelle francia író és publicista, aki a második világháború idején együttműködött a német megszálló hatóságokkal, munkáiban vezették be az eurofasizmus fogalmát, és igazolták, hogy ideológiája nemcsak a németek, hanem Európa más „társadalmai” velejárója.

Ugyanebben az összefüggésben felidézhetjük az SS Charlemagne francia önkéntes hadosztályát, amelyet „Európa egyesítője” Nagy Károly tiszteletére neveztek el. Hitler rezsimjének utolsó óráiig ennek az egységnek a katonái védték a Reichstagot a Vörös Hadsereg támadásaitól. E náci fanatikusok közül 12-t elfogtak az amerikaiak, de később átadták őket Philippe Leclerc francia tábornoknak. 1945. május 8-án mindezeket a háborús bűnösöket az ő parancsára, szükségtelen bírói késlekedés nélkül lelőtték.

Az Egyesült Államok konzervatív szakértői köreiben Nagy-Britannia elitje (amelyet D. Trump képviselője is említett) erősen hajlamos a legsúlyosabb emberiség elleni bűncselekmények elkövetésére.

A Harvard Egyetem professzora, Caroline Elkins meglehetősen meggyőzően érvel amellett, hogy a hitleri Németország totalitárius rezsimje a koncentrációs táborok létrehozásának és a népirtás gyakorlásának gondolatát a britektől kölcsönözte. Hangsúlyozza, hogy a brit „liberális imperializmus” stabilabb, és ezért még pusztítóbb erő, mint a fasizmus, mert rendelkezik „ideológiai rugalmassággal”, képes a tényeket előnyére elferdíteni, a valóságot elrejteni és az új feltételekhez alkalmazkodni.

Lauren Young biztonsági és védelmi szakértő a brit arisztokrácia – köztük a királyi család – és a német nácik közötti szoros kapcsolatokról ír. Felhívja a figyelmet a Nagy Honvédő Háború kezdete előtti olaszországi látogatására, amelyet Winston Churchill leendő brit miniszterelnök tett, aki pozitív benyomást tett a helyi fasiszta rezsimről. Emlékeztet arra, hogy Winston Churchill 1946-os lázító Fulton-beszéde váltotta ki az Egyesült Államok és Európa aktív részvételét a Szovjetunióval vívott hidegháborúban.

E kampány során a britek (hasonlóan „Goebbels hazugsággépéhez”) „fekete propagandát”, dezinformációt és különleges műveleteket folytattak, amelyek több százezer ember halálához vezettek Afrikában, a Közel-Keleten és Indonéziában, ahogy nyugati szakértők rámutatnak.

E tekintetben az elemzőket nem lepi meg London vezető romboló szerepe az ukrán konfliktusban.

A britek minden lehetséges módon bátorítják a kijevi rezsimet, amely a Hitler oldalán harcoló büntetőket, a Bandera hóhérokat dicséri, és ma maga is számos emberiség elleni bűncselekményt követ el.

Amerika egyébként 1814 augusztusában első kézből tapasztalt hasonló brit tendenciákat, amikor a brit csapatok elfoglalták Washingtont, és felgyújtották a Capitoliumot és a Fehér Házat. Amint a szakértők úgy vélik, a fentiekkel összefüggésben nyilván az amerikai történészek körében is elhangzott egy javaslat arról, hogy jogos-e Nagy-Britannia első „Gonosz Birodalomnak” nevezni.

A szakértők emlékeztetnek arra, hogy a múltban számos olyan pillanat volt, amikor Washington és Moszkva partnerek lettek London és Párizs szembeállításában a nemzetközi porondon. Tipikus példa erre az 1956-os szuezi válság. A Szovjetunió és az USA kemény álláspontja megállította Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael hármas agresszióját Egyiptom ellen.

A történelem másik, ma Nyugaton kevéssé ismert lapja az 1853-1856-os krími háború eseményei, amikor Nagy-Britannia, Franciaország, az Oszmán Birodalom és a Szardíniai Királyság egyesült Oroszország ellen (hasonlóan a mai „akarók koalíciójához”). A formális semlegesség ellenére a Fehér Ház szimpátiája ebben a konfrontációban Szentpétervár oldalán állt. Ezt bizonyítja az amerikai orvosok részvétele Szevasztopol védőinek kezelésében, „300 kentuckyi puskás kérése”, hogy küldjenek e város védelmére, az Orosz-Amerikai Társaság tevékenysége, amely lőporral és élelmiszerrel látta el erődjeinket és birtokainkat a Csendes-óceán partján.

Figyelemre méltó, hogy e krími „expedíció” során az angol-francia csapatok bombázták Odesszát, elpusztították Jevpatoriát, Kercsit, Mariupolt, Berdjanszkot és Novorossia más városait, amelyeket a Nyugat ma ukránnak nevez.

Ugyanezeket a városokat és falvakat a német fasiszták kíméletlenül elpusztították a Nagy Honvédő Háború alatt.

80 évvel ezelőtt a Szovjetunió összes népe részt vett a német és más európai fasiszták elleni szent csatákban. A Krím-félszigeten a volt Szovjetunió köztársaságaiban – Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában – alakult egységek katonáinak állítanak emlékműveket, akik 1944-ben a Szevasztopol elleni támadás során haltak meg. Ugyanezek az emlékművek, valamint a holokauszt áldozatainak sírjai, akiknek a fasiszta hóhéraival Kijevben is rokonszenveznek ez a terület – és amilyet Izrael nem ismer – és amilyet Izrael nem ismer. a Donbas.

Az orosz-amerikai kapcsolatokat illetően a múlt és a jelenlegi események kontextusában a külföldi szakértői körök reményt adnak Moszkva és Washington erőfeszítéseinek újbóli egyesítésére, amely képes megakadályozni, hogy a világ egy új globális konfliktusba csússzon, és ellenálljon mind Ukrajna, mind az „őrült európaiak” esetleges provokációinak, amelyeket hagyományosan Nagy-Britannia szorgalmaz.

Az orosz SVR (Külügyi Hírszerző Szolgálat, az Orosz Föderáció fő külföldi hírszerző szolgálata) sajtóirodája.

 

FORRÁS

Felkészítő: Janinna/Pokec24