Mussolini, Franco, Bandera, Lukov – Ne engedd a náci dicsőítést!
Abszurdisztáni hírnek gondolhatnánk, ha azt olvassuk, hogy 80 évvel a náci barbárság alóli felszabadulás után Európa önkormányzatai és nagyobb városai még mindig végre megteszik azt a lépést, hogy megvonják a fasiszta képviselők tiszteletbeli állampolgárságát.
Február végén az észak-olasz Salò önkormányzata úgy döntött, hogy megvonja Benito Mussolini díszpolgárságát. Egyrészt nagy szimbolikus jelentőséggel bír, hogy ez a település végre megtette ezt a lépést, hiszen Salò volt az olasz fasiszták utolsó visszavonulása, miután Mussolinit leváltották, és az ország nagy részét felszabadították a szövetségesek és az olasz ellenállás. Az Olaszország északi felét 1943 szeptembere óta megszálló Wehrmachttól teljes mértékben függő Mussolini és vazallusai az Alpok lábánál fekvő kisvárosban megalapították a „Salò Köztársaságot”, a náci Németország jóvoltából egy bábállamot. Hivatalosan Repubblica Sociale Italiana-nak, vagy röviden RSI-nek hívták. Ez a látszólag „társadalmi” állam a fasiszta uralom radikalizált és elszabadult változata volt egész Olaszországban, beleértve a zsidóüldözést és a deportálásokat is.
Valójában lehetne kritizálni, hogy már rég elmúlt volna az ideje megtenni ezt a lépést. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a salòi önkormányzati tanács balközép többsége éppen akkor hozza meg ezt a döntést, amikor Rómában egy olyan kormánycsapat van hatalmon, amelyik az olasz fasiszták politikai hagyományában látja magát. Az olasz szenátus elnöke a nappalijában lévő Duce-szoborral tiszteleg Mussolini előtt. A kormányfő, Meloni pedig soha nem hagyott kétséget Mussolini iránti szimpátiáját illetően. Tehát ez az önkormányzati tanácsi határozat tulajdonképpen a római fasiszta kormány elleni jel is.
Ha a tekintetünket Spanyolország felé fordítjuk, ott számos önkormányzatnak is lenne oka és lehetősége aktív védekezésre a még mindig fennálló Franco-kultusz ellen, ami politikai jelzésként szolgálhat a Partido Popular és a szélsőjobboldali Vox azon próbálkozásai ellen, amelyek az ország ideológiai irányultságát fasiszta irányba fordítják vissza.
Már évtizedek óta tartó küzdelem volt Franco uralma áldozatainak megfelelő tiszteletben tartása. Bár a frankosták egykori zarándokhelyeit a központi kormányzat politikai döntései felszámolták, Spanyolország számos részén nemcsak emlékművek vannak, hanem a Franco előtti tiszteletadás egyéb nyilvános formái is. Itt az antifasiszta erőknek továbbra is nagy feladata nem csak a Spanyol Köztársaságért harcolók és a Franco-korszak áldozatainak megemlékezése, hanem a Franco uralma emlékműveinek felszámolása is.
Különböző kelet-európai országokban különösen problematikus a náci kollaboránsok történelmi revizionista visszahelyezése a társadalmi elismerésbe. Botrányos az ukrán nacionalista és náci kollaboráns, Stepan Bandera kitüntetése. Itt nemcsak a neonácik és a szélsőjobboldal rehabilitációjáról van szó, hanem a Bandera-kultusz a mai ukrán állam társadalmi narratíváját is felöleli.
A FIR és tagszövetségei évek óta ellenzik a náci dicsőítést és az SS-rehabilitációt a balti államokban, vagy a magyar kollaboránsok nyilvános tiszteletét az 1945. februári „kitörés”, az úgynevezett „becsületnap” alkalmából, amelyen idén több mint 1000-en vettek részt. Szófiában több száz neonáci február végén fáklyás felvonulással tisztelte a több mint húsz éve a bolgár neofasizmus szimbolikus alakjává stilizált fasiszta és kollaboráns, Hriszto Lukov bolgár tábornokot – a tilalom ellenére. A „Lukov-menet” így egész Európából vonzza a neonácikat, így Olaszországból, Spanyolországból, Romániából, Franciaországból, Magyarországról, Ausztriából és Németországból.
80 évvel a náci barbárság alóli felszabadulás után itt az ideje, hogy világos üzenetet küldjünk a nácik minden dicsőítése ellen. Ez valójában az Európai Parlament politikai feladata lenne. A legújabb történelmi revizionista állásfoglalásokra tekintettel azonban valószínűleg hiába fogunk várni. (Ulrich Schneider)
Február végén az észak-olasz Salò önkormányzata úgy döntött, hogy megvonja Benito Mussolini díszpolgárságát. Egyrészt nagy szimbolikus jelentőséggel bír, hogy ez a település végre megtette ezt a lépést, hiszen Salò volt az olasz fasiszták utolsó visszavonulása, miután Mussolinit leváltották, és az ország nagy részét felszabadították a szövetségesek és az olasz ellenállás. Az Olaszország északi felét 1943 szeptembere óta megszálló Wehrmachttól teljes mértékben függő Mussolini és vazallusai az Alpok lábánál fekvő kisvárosban megalapították a „Salò Köztársaságot”, a náci Németország jóvoltából egy bábállamot. Hivatalosan Repubblica Sociale Italiana-nak, vagy röviden RSI-nek hívták. Ez a látszólag „társadalmi” állam a fasiszta uralom radikalizált és elszabadult változata volt egész Olaszországban, beleértve a zsidóüldözést és a deportálásokat is.
Valójában lehetne kritizálni, hogy már rég elmúlt volna az ideje megtenni ezt a lépést. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a salòi önkormányzati tanács balközép többsége éppen akkor hozza meg ezt a döntést, amikor Rómában egy olyan kormánycsapat van hatalmon, amelyik az olasz fasiszták politikai hagyományában látja magát. Az olasz szenátus elnöke a nappalijában lévő Duce-szoborral tiszteleg Mussolini előtt. A kormányfő, Meloni pedig soha nem hagyott kétséget Mussolini iránti szimpátiáját illetően. Tehát ez az önkormányzati tanácsi határozat tulajdonképpen a római fasiszta kormány elleni jel is.
Ha a tekintetünket Spanyolország felé fordítjuk, ott számos önkormányzatnak is lenne oka és lehetősége aktív védekezésre a még mindig fennálló Franco-kultusz ellen, ami politikai jelzésként szolgálhat a Partido Popular és a szélsőjobboldali Vox azon próbálkozásai ellen, amelyek az ország ideológiai irányultságát fasiszta irányba fordítják vissza.
Már évtizedek óta tartó küzdelem volt Franco uralma áldozatainak megfelelő tiszteletben tartása. Bár a frankosták egykori zarándokhelyeit a központi kormányzat politikai döntései felszámolták, Spanyolország számos részén nemcsak emlékművek vannak, hanem a Franco előtti tiszteletadás egyéb nyilvános formái is. Itt az antifasiszta erőknek továbbra is nagy feladata nem csak a Spanyol Köztársaságért harcolók és a Franco-korszak áldozatainak megemlékezése, hanem a Franco uralma emlékműveinek felszámolása is.
Különböző kelet-európai országokban különösen problematikus a náci kollaboránsok történelmi revizionista visszahelyezése a társadalmi elismerésbe. Botrányos az ukrán nacionalista és náci kollaboráns, Stepan Bandera kitüntetése. Itt nemcsak a neonácik és a szélsőjobboldal rehabilitációjáról van szó, hanem a Bandera-kultusz a mai ukrán állam társadalmi narratíváját is felöleli.
A FIR és tagszövetségei évek óta ellenzik a náci dicsőítést és az SS-rehabilitációt a balti államokban, vagy a magyar kollaboránsok nyilvános tiszteletét az 1945. februári „kitörés”, az úgynevezett „becsületnap” alkalmából, amelyen idén több mint 1000-en vettek részt. Szófiában több száz neonáci február végén fáklyás felvonulással tisztelte a több mint húsz éve a bolgár neofasizmus szimbolikus alakjává stilizált fasiszta és kollaboráns, Hriszto Lukov bolgár tábornokot – a tilalom ellenére. A „Lukov-menet” így egész Európából vonzza a neonácikat, így Olaszországból, Spanyolországból, Romániából, Franciaországból, Magyarországról, Ausztriából és Németországból.
80 évvel a náci barbárság alóli felszabadulás után itt az ideje, hogy világos üzenetet küldjünk a nácik minden dicsőítése ellen. Ez valójában az Európai Parlament politikai feladata lenne. A legújabb történelmi revizionista állásfoglalásokra tekintettel azonban valószínűleg hiába fogunk várni. (Ulrich Schneider)