Aki rendszeresen közlekedik az M3-as autópályán, tudja, hogy ehhez az útvonalhoz bizony elkél a türelem, hiszen már hónapok óta több helyen szűkítések, terelések és az ezek miatt rendszeresen előforduló torlódások teszik próbára a sofőrök türelmét.
Most is egy ilyen torlódásban szakadt el a cérna egy külföldi rendszámos kamionosnál, aki bevágott egy szintén külföldi felségjelzésű személyautó elé, nehogy két autóval hátrább kerülve kelljen neki majd a terelés után visszasorolnia a külső sávba. Úgy nagyjából full felesleges volt a mutatvány, amit a személyautós nem is hagyott dudaszó nélkül. Ettől párologhatott el a kamionos maradék agyvize, aki kiszállt a járművéből és balhézni kezdett a szintén az autójából kilépő felebarátjával.
És itt kezdődik az elképesztő jelenet ordibálással, lökdösődéssel, salapálással, boksszal, aztán a non plus ultra, a kamionos még egy közlekedési táblával is nekitámadt ellenfelének, aki szintén rámarkolt egy sávosra, hogy azzal viszonozza a csapásokat.
Közben a kamiont kívülről elkezdték kikerülni, így csoda, hogy nem lett az egyik hülye kilapítva a nagy csata közben. A blitzkrieg elültével mindketten visszaszálltak a gépjárművükbe és úgy folytatták a napjukat, mintha ezzel az egésszel bármit is elértek volna azon kívül, hogy sikerült a mögöttük állóra fékeződő sorban rendesen megszopatniuk néhány száz embert.
St-Pierre 2013-ban a váltósúly bajnokaként vonult vissza, négy évvel később azonban ismét ringbe szállt és legyőzte az akkori középsúlyú bajnokot, Michael Bispinget, így két súlycsoportban is megszerezte a bajnoki címet, ami az UFC történetében korábban csak három harcosnak sikerült. Emberünk arca akkor is ismerős lehet, ha nem szeretsz egymást péppé verő sportolókat nézni, hiszen Georges színészként is kipróbálta magát. Az Amerika Kapitány: A tél katonája című mozi nyitányában például a címszereplővel küzd meg egy hajó fedélzetén és bizony szuperkatona szérum ide vagy oda, azért egy darabig tudta is állni vele a sarat.
A sztár a közösségi médiában a mai napig aktív és a minap olyasmit osztott meg a követőivel a TikTokon, amire innen, ebből a (nem csak) közlekedési szempontból frusztrált közép-európai országból is érdemes odafigyelni. A téma a közúti keménykedés volt, és mivel az mifelénk, a belső sávot orrvérzésig takarító BMW-k, Audik és céges Octaviák országában is jellemző probléma, azért érdekes lehet meghallgatni, mit gondol a jelenségről valaki, aki egy átlagembert akár egy közepesen erős ütésével is az intenzívre tudna juttatni.
Ha valaki meg akar előzni, engedni fogom neki. Miért akadályoznám meg ebben? Ha így tennék, az csak további problémákat szülne. Ha elengedem, azzal nem leszek kevesebb. Az illető megjelenik az életemben, majd el is tűnik, mindezt kevesebb, mint öt másodperc alatt. Ha megszegi a szabályokat, talán majd megállítják a rendőrök, de ez kit érdekel? Nem vagyok az apja.
Majd jött egy talán még ennél is fontosabb gondolat:
Szerintem a kompetitív természetű emberek egy része úgy érzi, hogy amikor közlekedünk, akkor valamiféle versenyben veszünk részt, pedig ez nem igaz. Csak megyünk valahová.
Az építő jellegű gondolatok mellett egy tanácsot is megosztott a követőivel:
Amikor az érzelmeid elkezdik átvenni az irányítást, csak végy egy nagy levegőt az orrodon keresztül, majd fújd ki a szádon keresztül és mosolyogj!
Nos, ha valaki, ő biztosan tudja, mit beszél, amikor a konfliktusok kezelése a téma. Nem valószínű, hogy rosszul jársz azzal, ha magadévá teszed az idézett gondolatait. (player.hu)
Döbrögisztánban a legszarabb közlekedni a régióban, hogy rohadnánk meg!
Milliárdokból épült kutyaszar utak, gyilkos közúti versenyzők, lezárt visegrádi panorámaút, felolajozott Bajna–Héreg útvonal, büntetőfékező, seggben járó idióták… Magyarország egy igazi shitshow, ha közlekedésről van szó, és ezt csak magunknak köszönhetjük. Ha a régiót nézzük, talán csak Ukrajnában cudarabb a helyzet, na de ott bombák röpködnek.
Soha nem értettem azokat a közhelyeket, melyekkel rendszeresen vigasztaljuk magunkat, mi magyarok. A mi lányaink a legszebbek? Persze, ízlések és pofonok, de elég elmenni Lengyelországba, a balti országokba, Ukrajnába vagy Oroszországba – persze nem most –, hogy az ember lássa, ez nem feltétlenül igaz. A magyar konyha a legjobb? Az olaszoknak és a franciáknak ehhez is biztos lenne néhány szavuk. A magyar vendéglátás legendás? A lehúzós balatoni árak, a tuskó budapesti szekusok, életunt pincérek és retekben fuldokló belváros láttán ez az állítás már annyira sántít, hogy talán meg sem tud állni a saját lábán egy helyben. A hazai közúti közlekedés állapotával kapcsolatban soha nem lehettek illúzióink, de az orosz fedélzeti kamerákkal készült felvételek miatt legalább azt tudtuk mondani, hogy máshol még rosszabb a helyzet. Most már ez sem igazán érvényes kifogás.
Senkit nem fogok statisztikákkal fárasztani, így akinek a hitelesség egyet jelent a szöveghez mellékelt számadatokkal és grafikonokkal, már most elkezdheti felszívni magát, hogy elküldjön melegebb éghajlatra. Ellenben ebben az országban élek, az átlagnál többet közlekedem, ráadásul ezt autóval, motorral, biciklivel és gyalog is teszem, hovatovább, rendszeresen megfordulok külföldön, hol munka, hol szórakozás miatt, és a tapasztalataim, valamint a közelmúlt eseményei mostanra tolták tele az agyam annyi keserűséggel, haraggal és felháborodással, amit már muszáj kiventilálnom a virtuális térbe.
Kezdjük azzal, ami szinte kiszúrja az ember szemét:
gusztustalan, a lelkünket kirázó, futóműgyilkos, toldozott-foltozott, fos minőségű utakon járunk.
Egy éven belül volt szerencsém autóval vagy motorral közlekedni Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában és Romániában is, és egyszerűen nem értem, hogyan nem ég minden olyan döntéshozónak a pofája, aki a magyar úthálózat rendben tartásáért veszi fel a fizetését. Ismét hangsúlyoznom kell, nincsenek adataim arra vonatkozóan, az említett országokban egy kilométernyi közútra mennyi kátyú esik, de nem is gondolom azt, hogy a fentebb kiemelt állítást mindenképpen ilyesmivel kellene alátámasztani, hiszen elég elhagyni az országhatárt, hogy az emberben kialakuljon egy általános kép arról, ilyen tekintetben hazánkat melyik polcra lehet feltenni. A helyzet túlzás nélkül siralmas.
Teljesen fölösleges az osztrák autópályákkal példálózni, hiszen még a korábban sokszor lesajnált románoknál is jobb a helyzet, mint itthon. Ha keletre indulsz, az M3 katasztrófa. Tavasszal olyan gödröket találni itt, hogy simán megfialna bennük egy kutya, és még most, a nyár közepén is hosszú sávlezárásokban próbálják úgy pakolgatni a szart, hogy némi megkötéssel autópályának lehessen nevezni. Ha nyugatra indulsz, ott sem sokkal jobb a helyzet. Az M1-esen és az M7-esen jelenleg is több helyen terelik át a közlekedőket a szalagkorlát másik oldalára, épp akkor, amikor péntekenként konkrét népvándorlás indul a Balatonra, Horvátországba vagy Ausztria felé. És még csak nem is arról van szó, hogy ilyenkor kivezényelnek egy kisebb hadsereget, hogy két nap alatt vágja rendbe azt, amit amúgy tavasszal kellett volna megcsinálni. A terelések és lezárások hetekig szívatják a közlekedőket, itt-ott szédeleg csak egy-egy munkagép vagy egy lapátot támasztó melós. Közben meg az van, hogy egy személyautóra érvényes tíznapos pályamatrica nálunk 5500 forintba, az emlegetett osztrákoknál pedig mindössze tíz euróba kerül. Okádék, amit kapsz, de legalább drágán adják.
Az autópályákon kívül még ennél is rosszabb a helyzet. A régi 3-as főúton például olyan puklik dobálják alattad a motort/szedik szét az autód futóművét, hogy igazi rodeósnak érezheted magad, és ez csak egy kiragadott példa, hiszen máshol még ennél is cudarabb állapotokat találhatsz. Azt gondolhatnánk, hogy legalább az ország vízfejében jobb a helyzet, de aki rendszeresen vezet a fővárosban, annak ezen a szánalmasan naiv gondolaton már nevetni sincs ereje.
Az utak minősége sajnos csak az egyik tényező, ami napi szinten bassza bele az ideget a közlekedőkbe, ennél sokkal nagyobb baj, hogy Magyarországon a fejekben is óriási a káosz.
Ismét csak a szubjektív benyomásaimra tudok hivatkozni. Az elmúlt két hétben egy autóval lenyomott horvátországi trip után motorral tettem egy nagyobb kanyart Szlovénián, Észak-Olaszországon és Ausztrián keresztül, és őszintén mondhatom, hogy a két utazás külföldön töltött része olyan volt, mint egy relaxációs gyakorlat. Néhány renitenstől eltekintve mindenki betartotta a sebességhatárokat, és azokkal kapcsolatban sem az volt az érzésem, hogy meg akarnak ölni, akik a legálisnál sietősebbre vették a tempót. Az autóban és motoron töltött órákban inkább a nyugalom, az udvariasság és az előzékenység érzései domináltak. Mintha mindenki felfogta volna, hogy a saját ideje és biztonsága ugyanannyira értékes, mint a többieké, ideges villogást, mutogatást, veszélyes közelséget, meredek helyzeteket egyet sem éltem át, pedig motorosként az ember figyelme mindig éberebb, mint egy autó volánja mögött ülve.
Aztán hazaértem, és elég volt egy fél óra az M1-esen, hogy pofán verjen az az irtózatos szakadék, ami az említett szomszédainknál és a nálunk uralkodó közlekedési morál között tátong. Ennyi idő alatt láttam olyan gyökeret, aki a rendes tempóban haladók között szlalomozva kényszerített többeket is határozott fékezésre, olyan mazsolát, aki a belső sávban tötymörögve szedett föl maga mögött tíz-tizenöt autót, és olyanokat is, akik a sorban szenvedést megunva nagy sebességgel jobbról előzték be az egész spontán kialakult karavánt. Ezeket látva még csak a fejemet csóváltam, de Budapest előtt épp előzés közben értem el a százas sebességkorlátozó táblát, ott, ahol telepített kamera figyeli a gyorshajtókat, ezért csökkentettem a sebességemet és ezzel sikerült is egy olyan szituációban találnom magam, mely miatt lábon hordtam ki egy könnyedebb agyvérzést.
Amint visszavettem a gázból, a visszapillantó tükrömben hirtelen megjelent egy Q7-es Audi szélvédője, mögötte egy olyan arccal, amire visszagondolva még most is ökölbe szorul a kezem. A pali alig másfél méterrel mögöttem tolt lefelé a belső sávból, ami – lévén egy motor nyergében ültem – olyan gyomorideget vert belém, hogy szinte elfogott a remegés. Itt a dilemma: lehúzódni nem tudok, mert éppen előzök, gyorsítani megint nem, ha nem akarok belefutni egy lefülelt gyorshajtásba, így kénytelen vagyok tűrni, hogy a büdös bunkója a kocsija ölelésében, a segge alatt tomboló minimum 280 lóerő által garantált erőfölény birtokában játssza élet és halál urát, miközben én a 240 kilós motorom nyergében próbálom kibogozni a gordiuszi csomót. Nem gondolnám, hogy ez egy különösebben kirívó eset a magyar utakon. Nap mint nap bele lehet futni ilyen faszfejekbe, csak az változik, hogy a barom egy BMW-ben, Audiban, Merciben vagy egy céges Octaviában ül, aminek konstans ki van taposva a bele a belső sávban.
Emiatt persze még nem írtam volna egy ilyen méregtől fröcsögő cikket, de a közelmúlt eseményei már jelzik, hogy a magyar közúti közlekedés tekintetében még annál is nagyobb a probléma, mint amit bármelyikünk az utakon lát és a saját bőrén tapasztal nap mint nap. Az Árpád hídon RACE-001 rendszámú Mercivel biciklist gyilkoló hobbiversenyző hülyegyerek sztorija az egyik ilyen, ami tökéletesen rámutat, hogy a hasonló tragédiákat talán meg lehetne előzni azzal, ha nem engednénk felelős viselkedésre képtelen nyomorultakat 700 lóerős sportautókba ülni. A szörnyű tragédia nem hiába korbácsolta fel a közvéleményt, ennél azonban komplexebb megítélésű esetek is akadnak, melyek megmutatják, milyen kőegyszerű módon reagálunk a közutakon tapasztalható nyilvánvaló problémákra, hogyan intézzük el ezeket annyival, hogy rátoljuk a felelősséget egy adott csoportra, ahelyett, hogy szembenéznénk a nyilvánvalóval:
a legtöbbször mi, átlagemberek tesszük közel elviselhetetlenné a közlekedést.
Úgy tűnik, a legújabb bűnbakok a motorosok, ami engem – lévén magam is rendszeresen gurulok két keréken – különösen érzékenyen érint. Az egész a tavasszal szokásosan megszaporodó halálos motorbalesetekről szóló cikkekkel kezdődött, melyekre idén érzésre a korábbinál sokkal több olyan komment érkezett a különböző közösségi médiás felületeken, hogy a motoros magának köszönheti, hogy elpatkolt, miközben ezeknek a baleseteknek még mindig a kisebb része következik be a motoros hibájából. (Nem mintha az úgy kell neki hozzáállás igazolható lenne, ha történetesen az ember a saját hibája folytán szenved halálos balesetet. Tragédiák láttán mióta illik helyeslően bólogatni?) Ezeken a hozzászólásokon nem szoktam feltúrázni magam. Ahogy egy szórakozóhelyen sem ülök le minden jöttmenttel beszélgetni, Facebookon sem vitatkozom ismeretlenekkel. Arról viszont már nekem is volt véleményem, hogy a visegrádi önkormányzat tavasztól télig megtiltotta a behajtást a motorosok számára a Fellegvárba vezető Panoráma úton.
A lépést az önkormányzat a település honlapján azzal indokolta, hogy az útszakaszt napi rendszerességgel a nagy sebességgel közlekedő motorosok és autósok versenypályának használják, ami nagyon zavarja az ott lakókat. A döntést nem előzte meg semmiféle egyeztetés, vizsgálat, zajszintmérés vagy fokozott rendőri jelenlét, a versenyző autósok és motorosok problémájára az lett a nagyon okos közszolgák megoldása, hogy mindenkit kitiltottak az útszakaszról, aki a közlekedés egyik legfelszabadítóbb módját, azaz a motorizált két kereket választotta a helyváltoztatás eszközéül. Nagyjából kétszázezer emberről beszélünk, és tévedés ne essék, ennek a tömegnek csak elenyésző része veri arra a répát, hogy a gyári kipufogódobot nyitottra cserélve a frászt hozza minden jóérzésű emberre, notórius szabályszegő motoros pedig garantáltan sokkal kevesebb van Magyarországon, mint közveszélyes autós.
Annál jobban semmi nem mutatja, mekkora zavar van a fejekben, hogy ez a szégyenletes, egy egész társadalmi csoportot megbélyegző közlekedési tábla a mai napig ott figyel Visegrád mellett.
Aztán jött egy még ennél is felháborítóbb hír, ami ugyan nem egy önkormányzati testület hiányzó józan eszét és belátását, hanem a pusztító emberi gonoszságot példázza, ám pont bekerült tőle az a közmondásos utolsó csepp a pohárba, és én képtelen voltam többé magamban tartani a címben megfogalmazott gondolatot. Az történt, hogy a motorosok által igen kedvelt Bajna–Héreg útvonalon valaki szétlocsolt a kanyarokban néhány liter olajat. Az esetről először a Hegylakok.hu számolt be, majd a Facebook több motoros csoportjában is elkezdett terjedni a hír. Aki motorozik, tudja, mit jelent egy nagy sebességű kanyar ideális ívén elterülő olajfolt, aki pedig nem, annak elmondom én: minimum súlyos sérülésekkel járó, akár halálos kimenetelű esést.
Az útvonal azért nagyon kedvelt, mert itt a motoros hibátlan minőségű aszfalton vehet be élvezetes kanyarokat, melyhez természetesen keresztül kell haladnia néhány lakott településen is, és mivel a nagy számok törvénye alapján itt is megjelentek a már említett nyitott kipufogós zajfetisiszták, akiknek mindenképpen bele kell tolniuk az irritálóan hangos motorzajt a pórnép pofájába, nem nehéz kitalálni, mi vezethetett ehhez az emberölési kísérlethez. (A tárgyalt cselekmény a Btk. szerint a közlekedés biztonsága elleni bűncselekménynek minősül, de ez kevésbé érzékelteti az eset komolyságát, ezért éltem ezzel a költői túlzással.)
A velejéig gonosz, olajat szétlöttyintő féreg és a visegrádi önkormányzat illetékesei is a magyar közlekedési morál vészes hanyatlásának látványos tünetei. Egymásra mutogatunk, olyan csoportokat hibáztatunk, melyeknek mi épp nem vagyunk a tagjai, és megpróbáljuk elkenni a felelősséget. Ezek a maszatolások, dühös, indokolatlan és sértő döntések, a hétköznapi közúti terrorizmus és a rongyos utak miatti folyamatos frusztráció egymást indukálva vezettek oda, hogy ma igazi türelemjáték Magyarországon autóba, motorra vagy biciklire ülni. Én sem vagyok kívülálló. Félelmetes az a gyilkos düh, ami a hatalmába kerített, amikor a Q7-est vezető faszkalap a batárjával megpróbált eltakarítani az útból. Öt másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy utánamegyek, a városban egy piros lámpánál kiráncigálom a szaros autója védelmező burkából, és kirugdosom a fogait. Aztán inkább elszámoltam tízig.
Így hergeljük egymást nap mint nap a nihilbe, fröcskölünk szét olajat és mérget a moslék útjainkon, terjesztjük a hulljon a férgese ideáját, mígnem egy olyan országban találjuk magunkat az autónkkal/motorunkkal együtt, amire már nem is a balkáni lesz a megfelelő jelző.
Annál valami erősebbet kell majd kitalálniuk a szerbeknek is, ha drága hazánkba veti őket a balsors.
(player.hu)
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Bal-Rad komm: Hát mit lehet még a fentiekhez kommentként hozzáfűzni?
Legfeljebb csak annyit, hogy a közlekedési morálunk hű letükröződése a politikai viszonyainknak!
Azt meg – állítólag – MI ALAKÍTJUK!
