Családi hátterem miatt gyermekkoromtól kezdve csak rosszat hallottam a kommunizmusról. Anyámat az ÁVH letartóztatta, mert a plébánosnak vallásos anyagokat gépelt. Tanárnői állásától megfosztották és egy idegroncsot csináltak belőle, egy ideig kezelték, de hosszú idő múlva jött csak rendbe. Apám a háborúban katonatisztként szolgált, részt vett a székesfehérvári harcokban, a kommunisták által ellenségesnek minősített szervezet tagja volt, minden éjszaka attól félt, hogy jönnek érte. Apai nagyapám a magyaróvári fiúiskola igazgató-tanítójaként meggyőződéses hungarista volt, de közszolgálati helyzete miatt nem léphetett be a Mozgalomba. Anyai nagyapám arany vitézségi éremmel kitüntetett főhadnagy volt, dédapám pedig a felsővisói K.u.K. helyőrség hadmérnöke, műszaki őrnagy, a műszaki alakulat parancsnoka. Ilyen háttérrel, E-minősítéssel, hogyan is lehettem volna kommunistabarát?

De szabadulásom után láttam a fejlődést, olyan műszerekkel, gépekkel dolgoztunk, melyek akkor bámulatra méltónak találtam. Láttam az elkészült gyártmányokat, melyek büszkeséggel töltöttek el, és melyek megalkotásában részt vehettem. Hallottam, hogy tőlem egy méterre milyen haraggal szidta Horváth Ede a pesti zsidókat. És az az összetartó, igazi munkásközösség, melynek tagja lettem, arra késztetett, hogy módosítsam véleményemet. A munkások nyelvét beszéltem, értékrendjüket elfogadtam, abban a világban éltem, és bárhová is mentem, minden munkásközösségben otthon voltam. Ekkor értettem meg, hogy vannak a munkások, akik akár szocialisták, akár nemzetiek, vagy bármik, ők azok, akik alkotnak, akik értéket hoznak létre, a szellemi értéket is beleértve, és vannak akik mindezt kihasználják, akik ebből húznak hasznot alakoskodásukkal, kaméleon természetük törvényei szerint. Ők voltak a nómenklatúra, a zsidó bolsevista haszonlesők sokasága. Akiket még a kommunista munkások is szívből utáltak.

A hatalom tette a dolgát. Hagytak élni, dolgozni, ipari tanulókat oktatni, építkezni, családot alapítani, tanulni, vállalkozni. Szemmel tartottak, rendszeres időközönként jelentést kértek rólam az arra illetékesektől, a személyzeti osztályoktól, körzeti rendőröktől, besúgóktól. A besúgókon kívül mindenki más ezt elmondta, és még azt is, hogy milyen jelentést adtak ki. Így működött a rendszer, amíg működött, és amíg a munkásoktól elidegenedett, kaméleontermészetű vezető rétege (többségében zsidók voltak) el nem árulta. Ők ma a milliárdosok, a felső tízezer, a munkások pedig, akár kommunisták voltak, akár nem, a szegényei lettek ennek az országnak.

Rajtunk kívül ma a cionbolsevistáktól megszabadult nemzeti kommunisták képviselik legmarkánsabban a munkások érdekeit, és erkölcsiségük is magasan az egyéb tömörülések felett áll. Ők még mindig hűségesek ahhoz az ideológiához, mely nem olyan volt egészen, amilyennek ők látták. Szegények mint mi, összetartanak, hisz másuk sincs, mint a közösségük. Pontosan úgy, mint nekünk. Történelmi szükségszerűség az együttműködésünk, nincs is más lehetőség arra nézve, hogy eredményt tudjunk elérni.

Győrkös István MNA vezető”

EGYBEN KIFEJEZZÜK ABBÉLI REMÉNYÜNKET, HOGY A „BŐNYI RENDŐRGYILKOSSÁG” ÜGYÉBEN KI FOG DERÜLNI AZ IGAZSÁG!

ELŐBB VAGY UTÓBB! – DE KI FOG DERÜLNI!