II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
3
A szociáldemokrata pártvezetőség megmenti az osztrák burzsoáziát
Ausztria sorskérdés elé került: tőkés vagy szocialista alapokra épüljön-e az újrakezdés? A döntés elsősorban a szociáldemokrata pártvezetők kezében volt, őket követte ugyanis az osztrák munkásság túlnyomó többsége, s mint a korábbiakban, most is feltétel nélkül. Nem volt Ausztriában olyan erő, amely a siker reményében szembeszegülhetett volna akkor a munkásosztály aktív akaratával. A számbelileg erős, évtizedek óta a szakszervezeti és a politikai harc iskoláján edzett ipari proletariátus hatalmas, a világháborúban elszenvedett veszteségeit is azonnal kihevert szervezeteinek kezében volt a tényleges hatalom.
A Monarchia uralkodó osztályai, a nemesség és a burzsoázia, nemcsak döntő módon meggyengültek, mint Németországban, de teljesen tehetetlenül álltak a porondon. Hitelüket vesztették a városi és a vidéki középrétegek körében, amelyek a háborúban szintén leírhatatlanul sokat szenvedtek és rettenetes véráldozatot hoztak. Az államapparátus részben széthullt, részben megbénult, felbomlás fenyegette. Julius Deutsch a munkásosztály erejét e „káosszal” szembeállítva azt írja: „Sehol sem látszott olyan erő, amely a ránk törő káoszt feltartóztathatta volna.” Hogy ez a „káosz”-emlegetés nem véletlen nyelvbotlás Julius Deutsch részéről, tanúsítja Otto Bauer hasonló jellegű állásfoglalása. Otto Bauer akaratlanul is maga leplezte le a szociáldemokrata kormánypolitika lényegét, amikor az osztrák forradalom történetéről írva azt jelölte meg feladatául, hogy „megakadályozza, miszerint a négy évig tartó háborúban eldurvult tömegek újonnan kivívott szabadsága zabolátlan erőszakcselekményekké fajuljon”. Ezzel kapcsolatban finom iróniával jegyezte meg a polgári demokrata jogtudós, Hans Kelsen professzor, az első osztrák köztársasági alkotmány kidolgozója: „Így beszélt hajdanán a forradalomról a »burzsoá«; nagyjából így fest a forradalom a kormánypárti padsorokból – még ha forradalmárok ülnek is ott.” Ehhez nem kell kommentár, legfeljebb a forradalmárok szót kellene még idézőjelbe tennünk.
A burzsoázia mozgási szabadságát bénították továbbá az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom következményei is. Még a szociáldemokrata történész, J. Hannak is méltatja ezt a tényt, bár egyébként ő sem mellőzi az Októberi Forradalom szokásos burzsoá rágalmazását: „A bolsevista forradalom … – és ennyiben hálával tartozunk vívmányainak – az Osztrák Köztársaság első szakaszában egyértelmű vezetéshez juttatta az osztrák proletariátust. Következménye volt ez annak a lélektani hatásnak, amelyet az orosz forradalom gyakorolt a magántulajdonos osztályokra, amelyek, megriadva az orosz dráma démoni forgatagától, kezdetben szinte bénultan követték a munkásosztály által meghatározott irányvonalat.”
Mindent elsöprő gyorsasággal alakultak mindenütt a munkás- és katonatanácsok, s váltak országszerte egyetlen reális hatalmi tényezővé. A szocialista orientációjú munkásság a politikai hatalom teljes átvételére, a társadalmi átalakulás megvalósítására törekedett. A szociáldemokrata pártvezetők addigi politikájának egyenes folytatása volt, hogy nem éltek a nagy alkalommal, hanem inkább a burzsoáziával való osztály-együttműködés útján haladtak tovább. Ennek a politikának mélyebb oka az volt, hogy a szociáldemokrata vezetőség egyre jobban beilleszkedett a fennálló rendszerbe; így gyakorlatilag ők maguk, a szociáldemokrata vezetők is a tőkés rend alapjain álltak, és nem nyújthattak igazi szocialista alternatívát a polgári pártok vonalával szemben. Készségesen beléptek az osztrák burzsoázia képviselőivel közösen létrehozott új kormányba, az Államtanácsba. Karl Seitz lett az Államtanács első elnöke, Karl Renner pedig az állam kancellárja. Ezzel a szociáldemokraták nem a munkásosztály kívánságainak tettek eleget (Renner az Államtanács előtt elmondott beszédében kijelentette: a munkásság első számú követelése az volt, hogy a szociáldemokrácia vegye át a teljes kormányhatalmat), hanem a burzsoázia kérésének. Karl Seitz 1928-ban leleplezte, hogyan fordult a burzsoázia 1918-ban a szociáldemokráciához. „A szociáldemokraták – könyörögtek nekünk – mentsék meg, ami menthető.” Ráadásul a szociáldemokrata vezetők – mint Friedrich Adler már 1919-ben beismerte – teljességgel a burzsoáziára ruházták volna az államhatalmat és kormányzást. „Az volt a véleményünk, hogy az adott körülmények között az lenne a legkívánatosabb, ha a felelősséget egymaga a polgári kormány viselné. De a polgárság novemberben és még később sem volt olyan helyzetben, hogy ne félt volna a hatalom gyakorlásától, ne tett volna meg bármit, csak hogy ebben az államban a felelősséget egyedül vállalnia ne kelljen. És valahányszor ezt tudomásukra hoztuk, sápadt rettenet támadt burzsoá körökben” – jelentette ki 1919-ben Friedrich Adler a munkás- és katona-tanácsok bécsi konferenciáján.
A „népköztársaság” legendája
Azért, hogy a tömegek számára, amelyek a szocialista elméletből az államot mindaddig a birtokos osztályok hatalmi gépezetének ismerték, politikájukat egy kicsit „megízesítsék”, a szociáldemokrata vezetők „népköztársaságnak” nevezték Ausztriát, népköztársaságnak, amely állítólag az osztályok „megegyezéséből” jött volna létre. Renner dicshimnuszában „a polgárság, a parasztság és a munkásság koalícióját” emlegette, „amelynek célja az, hogy kivezessen minket a katasztrófából”. Otto Bauer alkotta meg „az osztályerők egyensúlyának” elméletét; ez az egyensúly teszi szükségessé, mondotta, a koalíciós kormányt, ahogy ő nevezte: „a munkások és parasztok közös kormányát”. Valójában azonban a burzsoázia gazdasági hatalmát senki egy ujjal sem bántotta, így tehát maradt minden a régiben: a tőkés rend is és – gyakorlatilag – a hatalom is.
Nem minden munkás érte be ezzel a polgári demokratikus köztársasággal. Tünet jellegű volt az az incidens, amelyre november 12-én, a köztársaság zászlajának felvonásakor a parlament előtt került sor. Alig röppent a magasba a piros-fehér-piros zászló, máris „jött vissza”, és – mint a Wiener Zeitung november 13-i száma beszámol róla – a jelenlevők tapsa, ujjongása kíséretében kitépték a középső fehér csíkját, hogy azután már a szocializmus vörös zászlajaként kússzon fel árbócára.
A Neue Freie Presse tudósítása szerint ugyanekkor más vörös zászlók is a magasba lendültek, nemkülönben egy több méter hosszú szalag, rajta felirat: „Éljen a szocialista köztársaság”. Éljent kiáltottak ekkor szintén a szocialista köztársaságra. A transzparenst floridsdorfi munkások hozták, korántsem kommunisták.
Az osztrák szociáldemokrácia szerette volna megindokolni, miért mond le Ausztria szocialista köztársasággá való kikiáltásáról. „Vitathatatlan tény, hogy a munkásosztály képes a hatalom megragadására, csak az a kérdés, képes-e megtartani a hatalmat?” – írta Julius Braunthal.
A szociáldemokrácia tagadólag felelt s felel mindmáig is erre a kérdésre. Megokolásként azt állítja: fennállt a veszély, hogy a forradalmat vérbe fojtják az antantcsapatok, a nagyvárosok proletariátusát az agrárhátország segítségével kiéheztetik, a munkáskormányt ellenforradalmi polgárháborúval söprik el. Mármost komolyan gondolkodó ember ilyen veszélyek reális voltát semmiképp sem tagadhatja, de a forradalmakhoz mindig is bátorság kellett, a kockázatvállalás bátorsága. Ahogy Danton, a francia polgári forradalmár kijelentette, a forradalomhoz három dolog kell: merészség, merészség és ismét csak merészség. És a helyzet józan felmérése megmutathatta volna, hogy a nehézségek nem okvetlenül leküzdhetetlenek.
Egy dolog kétségtelen: Ausztriában még sohasem voltak ilyen kedvező feltételei a szocialista forradalom győzelmének, mint akkor. Egyáltalán nem volt biztos, hogy az antantcsapatok bevonulnának, bár az intervenció lehetőségét nem lehetett teljességgel kizárni. Realista politikai irányvonallal, például a határkérdésekkel kapcsolatos nacionalista felhangok visszafogásával csökkenteni lehetett volna az intervenciós veszélyt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni továbbá, hogy ebben az időben mind Olaszországban, mind Franciaországban súlyos forradalmi megrázkódtatások éreztették hatásukat, amelyek a hadseregre is kiterjedtek.
Az élelmiszerblokád veszélye sem volt olyan komoly, ahogyan azt a szociáldemokrata pártvezetés hirdette. Kétségtelen, a parasztok a Habsburg-dinasztia hű alattvalói voltak, de a háború poklában és a Monarchia végvonaglásai idején közöttük is megindult bizonyos forradalmi erjedés; a parasztság kész volt együtt haladni a munkásokkal. Otto Bauer elismerte: „Nemcsak a városi és az ipari proletariátust forradalmasította a háború … A munkáshoz hasonlóan a paraszt is hitt benne, hogy a politikai forradalom alapvető változást hoz a néptömegek tulajdonviszonyaiban.”
A parasztok, csakúgy mint a munkások, a háborús bűnösök felelősségre vonását követelték, a magas rangú tisztek és a háborús nyerészkedők bűnhődését. A szocialista forradalom adhatott volna egyet-mást a parasztságnak: a nagybirtokosok földjét, erdejét, legelőjét; a földesurak elkergetését; a teljes önigazgatást. E kívánságok teljesítése révén a munkásosztály szövetségest talált volna a parasztságban a demokratikus földreform, valamint a gazdasági és politikai élet demokratizálásának végrehajtására. De a városi középrétegek követeléseinek következetes kielégítése is csak a nagyburzsoázia és a fináncoligarchia elleni harcban volt lehetséges.
Így kedvező lehetőség kínálkozott az osztrák nép minden dolgozó osztálya és rétege egyesítéséhez a munkásosztály vezetésével a közös érdekért, a valódi munkás-paraszt hatalomért, amely Ausztriát a szocializmus útjára vezethette volna. Mindez a polgári pártokat is megfosztotta volna attól az esélytől, hogy ellenforradalmi polgárháborúba sodorják a parasztságot.
Az uralkodó osztályok még sosem voltak ennyire gyengék a polgárháborúhoz, a háború és az összeomlás következtében valósággal tántorogtak.
Ami pedig végül a kiéheztetés érvét illeti, akkoriban reális esélye volt, hogy az Osztrák Tanácsköztársaság nem maradna elszigetelt, s hogy – amiképpen az Lenin és Szverdlov felhívásában állt – a szomszédos országokból érkező élelmiszer-szállítmányok biztosítják az ausztriai lakosság szükségleteit. De az ilyen megfontolások távol álltak a szociáldemokrata pártvezetőségtől; ők ugyanis szilárdan eltökélték, hogy megmaradnak a polgári-demokratikus köztársaság útján.
A Szociáldemokrata Párt vezetősége és a munkás-paraszt hatalom kérdése
Otto Bauer leszögezte: „Ez a tanácsköztársaság-ideológia komoly mértékben hódított a munkásság sorain kívül is; 1919 tavaszán állami hivatalnokok, magánalkalmazottak, értelmiségiek is tömegesen vettek részt a tanácsválasztásokon.” A különféle tanácsok kezében jócskán összpontosult tényleges hatalom. E hatalom kiépítését és megszilárdulását nem akarta a szociáldemokrata vezetés; mindazonáltal „falnak” használta a tanácsokat, amelyek mögött azután a fináncoligarchia és a nagyburzsoázia, a nemesség és az egyházi vezetők, a tábornokok és a magas rangú államhivatalnokok érdekei érintetlenül maradtak, a háborús bűnösök, a hadinyerészkedők és -spekulánsok vagyonát pedig nem kobozták el.
Hasonlóképp végzetes hiba volt, hogy az osztrák szociáldemokrácia átvette a régi intézményeket az új köztársaság számára. Még a köztársaság kikiáltása sem forradalmi aktusként zajlott, hanem a régi Reichsrat háború előtt választott képviselőinek a Szociáldemokrata Párt által ideiglenes nemzetgyűlésként elismert ülésén született határozatként, ahol is a határozók nagy többsége régen elvesztette választóinak bizalmát, és saját becses személyén kívül mást nem képviselt. A Szociáldemokrata Párt tehát elismerte a régi polgári pártokat, újra nyeregbe segítette őket, s ezzel saját nyakára helyezte a hurkot. A szociáldemokrata politika 1934 februárjában bekövetkezett nyilvános csődje nyomán Otto Bauer is kénytelen volt beismerni ezt a hibát. 1934. március 18-án ezt írta az illegálisan megjelenő Arbeiter-Zeitungban: „1918-ban minden osztálynak, minden pártnak politikai szabadságot és politikai egyenjogúságot biztosítottunk. De a tőkések, a nagybirtokosok és a papok arra használták fel a politikai szabadságot, hogy aláássák, végül pedig gyilkossággal, tűzzel-vassal megbuktassák a demokráciát; a pénz arra volt jó nekik, hogy fasiszta zsoldosseregeket toborozzanak; hatalmukat az üzemekben arra használták, hogy a munkásokat bekényszerítsék ezekbe a zsoldosseregekbe; saját tőkés társadalmi rendszerük válságát aknázták ki akképpen, hogy a kispolgárság és a parasztság fiait fasiszta bandákba csalogassák, munkanélküli proletárokból zsoldost faragjanak. Ily módon szétrombolták a demokráciát.”
Sok éven át dicsekedett a szociáldemokrata vezetés azzal, hogy a régi császári és királyi hadsereget felosztotta és republikánus Volkswehrrel váltotta fel, amely kezdetben kizárólag osztályöntudatos munkásokból állt. De még ez a honvédelmi politika is arra irányult elsősorban, hogy a forradalom kibontakozását megakadályozza. Polgári történészek, például Ludwig Jedlicka is elismerik: „A katonatanácsok gyors megválasztása … megelőző intézkedés volt bizonyos radikális fejlődési tendenciákkal szemben, az egyértelműen kommunista beállítottságú, úgy nevezett »vörös« gárdák féktelen szerveződésének megakadályozására.” És a szociáldemokrata hadügyminiszter, Julius Deutsch legfőbb dolga az volt, hogy kiszorítsa a Volkswehrből a kommunistákat. 1921-ben még így büszkélkedett: „Hozzáláthattunk, hogy a Volkswehr soraiban megbúvó – elsősorban a 41. zászlóalj által képviselt – forradalmi kommunista csoportulásokat felszámoljuk, megelőzve ezzel a jövőre nézve veszélyessé válható tendenciákat.” A szociáldemokrata vezetők mindezzel állítólag a polgárháborút akarták megakadályozni; de nem éppen a hadseregnek ez a kiszolgáltatása, a burzsoázia kezére való átjátszása idézte elő 1934. február 12-ét? Mennyire igazuk lett a kommunistáknak, amikor azt mondták: veszedelmes illúzió az elszigetelt hatalmi eszközök létrehozása a teljes államhatalom megragadása nélkül! Kiderült, hogy a polgári kormányok értették a módját, miképpen kell a zsoldossereget a parancsnoki hatalom birtokában és az eltökélten munkásellenes toborzó módszerek segítségével, a „politikamentesség” jelszavával a maguk érdekében „átpolitizálni”.
Ausztria életképtelenségének elmélete
A Szociáldemokrata Párt vezetőségének további érve a szocialista fejlődés ellen Ausztria életképtelenségének elmélete volt, miszerint az országnak okvetlenül csatlakoznia kell valamely nagyobb állami vagy gazdasági egységhez. Már az 1918. november 1-én tartott szociáldemokrata pártkongresszus határozatában ez áll: „Német-Ausztria magára hagyatva, gazdaságilag nem életképes képződmény.” Valóban, Ausztria-Magyarország széthullásának súlyos, már-már katasztrofális következményei voltak Ausztria gazdasági életére, a Monarchia strukturális válságba került magvára. De ezek a nehézségek nem voltak leküzdhetetlenek. Már az a tény is, hogy a korabeli Európában igenis léteztek olyan kis államok, mint például Svájc, azt bizonyítja: az életképesség nem az államterület nagyságától függ. Ausztria már 1922-ben, a legnehezebb körülmények között is igazolta gazdasági életképességét. Így kezdődhetett meg már 1923-ban a szövetségi vasutak villamosítása, a vízi erőművek építése. A lakosság élelmiszer-ellátását túlnyomórészt az osztrák mezőgazdaság biztosította; az agrártermelés rohamosan nőtt. A háború előtti termelést 1927-ben messze meghaladták mind a gabonatermesztés, mind az állattenyésztés és a tej gazdálkodás terén.
Ausztria 1937-ben saját termeléséből fedezte az ország gabonaszükségletének 70, a hús- és a zsírszükséglet 90, a burgonya-, cukor- és tejtermékszükséglet 100 százalékát. Szilárd volt az államháztartás és a pénz helyzete. Az 1938 márciusában a német Reichsbank által átvett osztrák Nemzeti Bank arany- és devizakészletei összesen 410,7 millió schillinget tettek ki, ami megfelelt 78 000 kilogramm finomaranynak. Az Első Köztársaság kommunistái e tárgyban az ellen küzdöttek következetesen, hogy miért kizárólag a dolgozók – elsősorban a munkások – rovására szanálták az osztrák gazdasági életet!
A Második Köztársaság fejlődése végképp egyértelműen szemlélteti, mennyire hamis volt az Ausztria életképtelenségéről koholt elmélet. A szociáldemokrácia azonban alibit talált ebben az életképtelenség-elméletben, ürügyet antiszociális politikájára. Mert ha Ausztria életképtelen, a szocializmus sem győzhet osztrák földön. Az Arbeiter-Zeitung főszerkesztője, Austerlitz, 1920-ban Ausztria Szociáldemokrata Pártjának elméleti folyóiratában, a Der Kampfban ezeket írta: „Már csak ezért is képtelenség, hogy gyökerestül felforgassuk Német-Ausztriát, hiszen egyelőre gyökere sincs.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!