A SZLOVÁK NEMZETI TANÁCS HATALMA

CSATÁK A SZLOVÁK HEGYEKBEN

(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)

A dolgozók nagy lelkesedéssel fogtak hozzá az új élet építéséhez. A gyárakban és a falvakban gyűléseket, tüntetéseket tartottak. Sok gyárban bevezették a munkásellenőrzést, megindították a termelést. Helyreállt a normális vasúti közlekedés.

A fegyveres nép a partizánokkal együtt betörte a börtönök és a koncentrációs táborok kapuit, kiszabadította a politikai foglyokat, akik közül sokan már évek óta ott sínylődtek. A hazafiak földig rombolták az illavai börtönt. A kiszabadított foglyok nyomban fegyvert fogtak.

Szeptember 2-án Klement Gottwald ezt írta: „Megítélésünk szerint a Szlovákiában kibontakozott harc valóban népi, mélységesen demokratikus, felszabadító mozgalom.”¹ Szovjetszko—Csehoszlovackije otnosenyija vo vremja Velikoj Otyecsesztvennoj vojni 1941—1945. gg. Dokumenti i matyeriali. Moszkva 1960, 186, old. *

A nap hősei azok az emberek voltak, akik a nyakukban géppisztolyt, kalapjukon vagy sapkájukon pedig vörös szalagot vagy vörös csillagot viseltek. Ezek a hős partizánok, a szlovák és a szovjet nép legjobb fiai, döntő szerepet játszottak a felkelésben.

A nép hatalmát a nemzeti bizottságok testesítették meg. Ezek többségükben a korábbi illegális bizottságok voltak, amelyek most a népi hatalom legális szerveivé lettek. Ott, ahol a felkelésig nem volt, most választották meg a bizottságot. Gyakran előfordult az az eset is, hogy ugyanazon a településen két egymásról mit sem tudó illegális nemzeti bizottság működött. El kellett dönteni, hogy melyikük lesz a legális hatalmi szerv.

A nemzeti bizottságok sokrétű és bonyolult munkát végeztek. Foglalkoztak városuk vagy falujuk gazdasági kérdéseivel; a forradalom vívmányainak megvédésére és a közrend fenntartására megszervezték a népi milíciát. De a bizottságok feladata volt a hadseregbe való mozgósítás és a hadsereg élelemmel való ellátása is. A nép akaratából a bizottságok őrizetbe vették az árulókat, a kémeket és a bujkáló hitleristákat. A nemzeti bizottságok hatalma lényegében a nép forradalmi diktatúrájának egyik formája volt.

Szlovákia felszabadított területén szeptember 1-én a Szlovák Nemzeti Tanács lett a legfelsőbb hatalmi szerv. Igaz, hogy a felkelés napjaiban megjelent még egy „irányító központ”. Amikor augusztus 29-én Banská Bystricában kitört a felkelés, és a helyőrség katonái a felkelők mellé álltak, Mirko Vesel alezredes más tisztekkel együtt — akik valamennyien Benes hívei voltak — éjszaka elment Donovali faluba Vavro Srobarhoz, a szlovák burzsoá ellenzék egyik tekintélyes vezetőjéhez. Még ugyanazon az éjszakán megszövegeztek egy kiáltványt, amelyet így írtak alá: „Központi Nemzeti Bizottság”. Ez a bizottság szeretett volna a Szlovák Nemzeti Tanács helyett a felkelés vezető szerve lenni. Nyilvánvaló, hogy ez a „kettőshatalom” gyengítette a felkelő nép egységét. A kommunisták éppen ezért elítélték ezt a próbálkozást. A Kommunista Párt határozott fellépésének eredményeként Srobar kénytelen volt feloszlatni a maga bizottságát és két hívével együtt belépni a Szlovák Nemzeti Tanácsba. A Szlovák Nemzeti Tanács tagja lett továbbá a szocialista blokk három vezetője (két kommunista és egy szociáldemokrata). A tanács tagjainak száma ezáltal 8-ról 14-re emelkedett. Egyik elnöke V. Srobar lett. A Szlovák Nemzeti Tanács ebben az új összetételében először képviselte az összes belső antifasiszta csoportokat. Később a tanácsnak 50 tagja volt, ebből 25 tag a Szlovák Kommunista Pártot képviselte.

Szeptember 1-én Banská Bystricában megtartották a Szlovák Nemzeti Tanács első legális ülését, amelyen elfogadták a Szlovák Nemzeti Tanács Nyilatkozatát. Ebben a tanács kinyilvánította, hogy mint a szlovák nép törvényes képviselője magára vállalja a legfőbb törvényhozó és végrehajtó hatalmat, valamint a nép megvédését az ellenséggel szemben. A nyilatkozat helyreállította a Csehszlovák Köztársaság szuverenitását, érvényesnek nyilvánítva valamennyi törvényét, „minthogy azok nem ellenkeznek a demokratikus köztársasági szellemmel”. Bár a nyilatkozatnak voltak bizonyos fogyatékosságai, egészében véve helyesen fejezte ki a felkelt nép legfontosabb követeléseit: a Csehszlovák Köztársaság két egyenjogú nép — a csehek és a szlovákok — állama legyen; igazi népi demokráciát kell teremteni az országban; biztosítani kell Szlovákia társadalmi haladását; működjenek együtt a többi szláv országgal.

A Szlovák Nemzeti Tanács végrehajtó szerve az elnökség volt, amelynek tagjai az állami élet egy-egy területét irányították. Más szóval az elnökség lett Szlovákia felszabadított részének kormánya. A Kommunista Pártot az elnökségben paritásos alapon K. Smidke, G. Husák, L. Novomesky, a szociáldemokratákat pedig D. Ertl képviselte. Az elnökség csak gazdasági és politikai ügyekkel foglalkozott, a katonai ügyeket a szeptember 12-én megalakított Védelmi Tanácsnak adta át, amelyben az emigráns kormány által kijelölt katonatisztek játszották a döntő szerepet. Ez azt jelentette, hogy az elnökség hatásköre korlátozott volt, s ez óhatatlanul hátrányosan befolyásolta az ország belső helyzetét és a felkelés menetét.

Az a tény, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács felerészben kommunistákból állt, arról tanúskodott, hogy a nép elismerte a Kommunista Pártnak az antifasiszta harcban szerzett érdemeit. A Szlovák Nemzeti Tanács komoly tényezőjévé vált a forradalom további fejlődésének. Nagy szerepet játszottak benne a Szlovák Kommunista Párt kiemelkedő vezetői: K. Smidke, a tanács társelnöke és G. Husák belügyi megbízott.

A Szlovák Nemzeti Tanács fennállása alatt körülbelül negyven dekrétumot fogadott el. Ezek közül néhány alapvető gazdasági és társadalmi problémákat rendezett. Szeptember 8-án például elfogadtak egy dekrétumot a Szlovákia felszabadított területén levő német és magyar vállalatok kisajátításáról és irányításáról. A tanács burzsoá tagjai azonban makacsul ellenezték a szlovák árulók vagyonának elkobzását. A Szlovák Nemzeti Tanács betiltotta valamennyi fasiszta szervezet működését, de sok községben és faluban a helyükön maradtak a Tiso-féle járási és falusi vezetők.

Sőt, olyan kísérletek is történtek, hogy a nemzeti bizottságokat a régi falugyűlések színvonalára süllyesszék; ezeknek ugyanis jóformán semmi joguk sem volt. A Szlovák Nemzeti Tanács egyik direktívájában megtiltotta, hogy a nemzeti bizottságok letartóztassák az árulókat; az árulók ügyét a bíróságoknak kellett átadni, ahol gyakran még fasiszta elemek játszották a vezető szerepet.

Szlovákia felszabadított területén a legbefolyásosabb politikai erő a Kommunista Párt volt, amely szeptember 1-étől legálisan működött. A Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága a felkelés idején állandó rádiókapcsolatot tartott fenn a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetőségével, és útmutatásokat kapott tőle. Újjászerveztek sok korábban megsemmisült helyi pártszervezetet. A párt taglétszáma megnövekedett; különösen sok fiatal lépett a soraiba. A dolgozók szerették a pártot, a nép bízott a kommunistákban és támogatta őket. A nemzeti bizottságok többségének élén kommunisták álltak, és sikeresen irányították a bizottságoknak a nép érdekében kifejtett tevékenységét. Növekvő szerepük magyarázata nem abban rejlik, mintha a kommunisták valamiféle erőszakot alkalmaztak volna, hanem abban, hogy a nép elismerte ezzel azokat az érdemeket, amelyeket a Kommunista Párt az antifasiszta harcban szerzett.

A Kommunista Párt szeptember 2-án kibocsátott első legális dokumentumában — „Felhívás a munkásokhoz, a parasztokhoz és a dolgozó értelmiséghez” — arra kérte a dolgozókat, hogy tömörüljenek, és kövessenek el mindent az első győzelmek eredményeinek megszilárdításáért. A felkelés céljainak megvilágításában és a nemzeti erők összefogásában nagy szerepe volt a pártsajtónak, különösen a „Pravdá”-nak, a Kommunista Párt Központi Bizottsága lapjának.

A kommunisták nagy figyelmet szenteltek a munkásosztály, a munkáspártok egységének. Egészen természetes és törvényszerű volt, hogy a kommunista és szociáldemokrata munkások arra törekedtek, hogy egyesítsék erőiket a közös ellenséggel vívott harcban. A Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetősége speciális útmutatójában azt javasolta a kommunistáknak, hogy gondosan tanulmányozzák ezt a kérdést, és döntsék el, milyen alapon és mikor valósítható meg az egyesülés. Az útmutató nyomatékosan hangsúlyozta, hogy alapos szervezeti és ideológiai előkészítő munkát kell végezni.

Szeptember 17-én Banská Bystricában összeült a Szlovák Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesítő kongresszusa, amelyen 46 járás, 57 nagyüzem, 12 partizánosztag és katonai egység képviseletében 500 küldött vett részt. A Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetősége üdvözlő táviratot intézett a kongresszushoz. A főreferátumot K. Smidke tartotta, aki szeptember 4-én tért vissza Moszkvából. Lelkesítő beszédeket mondtak a szovjet kommunista partizánok. Felszólították szlovák testvéreiket, hogy minden erejüket vessék latba a felkelés vívmányainak megvédelmezéséért. Az egyesítő kongresszus objektíve pozitív tény volt, mert megszüntette a munkásosztály megosztottságát, s a szociáldemokrata munkások lehetőséget kaptak arra, hogy belépjenek a Kommunista Pártba. A Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának rendkívül nehéz körülmények között kellett dolgoznia, s ez nagyon nyugtalanította a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetőségét. Ezért az utóbbi elhatározta, hogy sürgős segítséget nyújt a szlovák kommunistáknak, és szeptember végén Moszkvából Szlovákiába küldte Jan Svermát és Marek Culent, a CSKP tekintélyes vezetőit. Velük együtt érkezett meg a CSKP Központi Bizottságának megbízottjaként Rudolf Slánsky.

A CSKP külföldi vezetőségének megbízottai éppen jókor jöttek Szlovákiába, ahol nagyon megélénkült a Benes-kormány tevékenysége. Október 6-án Londonból küldöttség érkezett, amelynek tagja volt F. Nemec miniszter, F. Hal, az Államtanács tagja, I. Val képviselő és R. Viest dandártábornok. Nem sokkal később Szlovákiába érkezett még három képviselő — F. Uhlir, B. Lausman, P. Drtina — és A. Hasal-Nizborsky dandártábornok. Egy hét múlva Benes meghívására Londonba repült a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége: L. Novomesky, Jan Ursiny és M. Veseli. A kapcsolatok felvételének ürügyén szeptember 17-én Szlovákiába érkezett G. J. Green kapitány vezetésével egy hattagú amerikai katonai misszió, Semer őrnagy vezetésével pedig egy brit katonai misszió. Ebben a helyzetben a Kommunista Párt különösen résen volt, erősítette megszerzett pozícióit, s vigyázott, nehogy a reakció saját céljaira használja fel a nemzeti felkelés sikereit.

Jan Sverma megérkezése után a párt még aktívabban dolgozott. A pártszervezetek szorosabbra fűzték kapcsolataikat a dolgozókkal. Sverma azon volt, hogy a párt a Szlovák Nemzeti Tanácsban végzett munkája során mindig a népre támaszkodjék, és parlamenti munkáját kapcsolja össze az ülésterem falain kívül végzett munkával.

Néhány nappal azután, hogy Jan Sverma megérkezett, Banská Bystricában népes tüntetés zajlott le. A tüntetők követelték a forradalmi fegyelem megszilárdítását, az éberség fokozását és a felkelés elé tűzött célok maradéktalan megvalósítását. Sverma sokszor találkozott munkásokkal és parasztokkal, beszélt gyűléseiken és a Szlovák Nemzeti Tanács ülésein, s mindig hangsúlyozta, hogy erősíteni kell a testvéri barátságot a Szovjetunió népeivel; szenvedélyesen küzdött a csehek és a szlovákok egységéért, mint az új Csehszlovákia alapjáért, és leleplezte a burzsoázia nemzetellenes politikáját.

A falvakban nagy tömegpolitikai munkát végzett Marek Culen. Szinte naponta felszólalt a parasztgyűléseken, megmagyarázta a párt agrárpolitikáját, válaszolt a szlovák parasztság legégetőbb kérdéseire.

A kommunisták, amellett, hogy megmagyarázták a szlovák népnek az időszerű feladatokat, mindent megtettek azért is, hogy a nép tisztán lássa maga előtt a harc távlatait. A Kommunista Párt fenntartás nélkül támogatta a népet, amely nem akarta a régi, München előtti burzsoá Csehszlovákiát visszaállítani. Új, népi Csehszlovákiát akart. Ezt a gondolatot fejezte ki Jan Sverma a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. október 3-i ülésén, amikor azt mondotta, hogy az új Csehszlovák Köztársaság a dolgozók országa legyen.

Kétségtelen, hogy e nagy cél elérésében a döntő szerep a munkásosztályra várt, de ehhez növelni kellett politikai öntudatát, fokozni szervezettségét és akcióegységét. E feladatok végrehajtásában fontos mérföldkő volt az október 15-i szakszervezeti konferencia, amelyet Podbrezován, Szlovákia egyik ipari központjában tartottak. A konferencián 200 küldött vett részt 137 üzem képviseletében (a 137 üzem között több olyan volt, amely a még megszállt területen feküdt). A konferenciát a Kommunista Párt vezette. Jan Sverma és G. Husák tartott beszámolót. A két beszámoló alaposan elemezte a helyzetet, és vázolta azokat a feladatokat, amelyek a végső győzelemért vívott harcban vártak a munkásosztályra.

A konferencián hozott határozatok követelték a Szlovák Nemzeti Tanácstól az ipari üzemek államosítását, az üzemi bizottságok legalizálását és a termelési kérdések eldöntésével kapcsolatos jogaik bővítését. Igaz, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége nem fogadta el ezeket a követeléseket; de a követelések önmagukban is a szlovák munkásosztály politikai érettségét bizonyították. A szlovák munkások küldöttei támogatták osztályszövetségesük, a parasztság követelését, hogy a föld legyen azé, aki megműveli. A konferenciának egészében véve pozitív szerepe volt. Követelései később tükröződtek a kosicei programban, és Csehszlovákia felszabadulása után valósággá váltak. A konferencia megvetette az egységes szlovákiai szakszervezeti mozgalom alapját.

A Szlovák Nemzeti Tanács és a nemzeti bizottságok által a felkelés idején hozott intézkedések fontos szerepet játszottak a cseh és a szlovák nép felszabadító harcában. Arról tanúskodtak, hogy nemcsak az ország függetlenségének kivívását célul tűző nemzeti forradalom kezdődött el, hanem a demokratikus forradalom is, amely a társadalmi felszabadulást hordozta zászlaján, és a belső osztályellenség ellen irányult. Különösen fontos volt az a tény, hogy Csehszlovákia történetében először jöttek létre olyan forradalmi hatalmi szervek, amelyek később a népi demokratikus rendszer politikai alapjaivá lettek.

Szlovákia felszabadított részében sok bonyolult probléma megoldása várt a népi hatalomra. Közülük a legfontosabb az volt, hogy meg kellett szervezni a vívmányok fegyveres védelmét, létre kellett hozni a néphadsereget. Ez nemcsak azért volt nehéz probléma, mert az állig felfegyverzett hitleristák szoros gyűrűjében kellett megoldani, hanem azért is, mert a burzsoá politikusok szabotálták; ők ugyanis változatlanul ragaszkodtak a katonai államcsíny koncepciójához, csak a hadseregre számítottak, s nem bíztak a népben.

Milyen volt a katonai vezetés struktúrája Szlovákia felszabadított területén?

A szlovák hadseregnek azokat az egységeit, amelyek a felkelés első napjaiban a nép mellé álltak, az emigráns kormány határozata alapján 1. Szlovákiai Csehszlovák Hadseregnek nevezték. A Katonai Központ átalakult ennek a hadseregnek a parancsnokságává; a parancsnok Jan Golian lett, akit a Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 5-én dandártábornokká léptetett elő. A törzskar főnöke J. Nosko őrnagy lett. A londoni csehszlovák kormány bejelentette: ennek a hadseregnek a személyi állománya parancsot kapott, hogy tartsa tiszteletben a háború összes törvényeit és szokásait, szabadon viseljen fegyvert, viselje a csehszlovák hadsereg egyenruháját és rangjelzéseit. 18-tól 36 éves korig mozgósították a férfilakosságot. A nép lelkesen fogadta a felhívást, hogy keljen az új hatalom védelmére. A gyülekező helyeken nagyon sok harcolni kívánó ember gyűlt össze, a hatóságok azonban rendkívül szervezetlenül hajtották végre a mozgósítást.

A felkelés első napjaiban Szlovákia egész felszabadított részét két hadműveleti övezetre osztották: az 1. övezethez, amelynek Kuny ezredes lett a parancsnoka, Banská Bystrica, Zvolen, Brezno környéke tartozott; a Bodicky ezredes parancsnoksága alatt álló 2. övezet pedig az északi vidéket foglalta magában, amelynek központja Liptovsky Mikulás volt. De néhány nap múlva a két hadműveleti övezet helyett hat taktikai egységet alakítottak ki, amelyeknek mindegyikén 2—16 000 főnyi haderő tartózkodott.

A felkelés idején a következőképpen alakultak az erőviszonyok. Az emigráns kormány nemzetvédelmi minisztériumának adatai szerint 1944 augusztus végére a 42 000 főnyi Tiso-féle hadseregből 18 000 katona csatlakozott a felkeléshez. A felkelőknek nem voltak nehéz fegyvereik, repülőgépeik és harckocsijaik. A szeptember elején meghirdetett mozgósítás és a szovjet segítség megérkezése után a felkelő fegyveres erők létszáma 47 000 katona és tiszt volt, akik 18 zászlóaljat, 20 tüzérségi üteget alkottak, fegyverzetük pedig 10—12 harckocsi, 3 páncélvonat, 20 repülőgép, 40 000 puska, 1500 könnyű és 200 nehéz géppuska, 200 géppisztoly, 120 löveg és 40 aknavető volt. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyien akartak harcolni, ez a fegyver mennyiség nyilvánvalóan kevés volt.

A Katonai Központ, amikor a felkelést megelőzően a felkelők fegyverzetét tervezte, úgy gondolta, hogy a szlovák hadsereg meglevő fegyverzete (70 000 puska, 220 löveg, 6000 géppuska) elég lesz. A fegyvereket több nagy raktárban őrizték. A felkelők azonban a felkelés első napjaiban elvesztettek két raktárt, s hamarosan egy harmadik is megsemmisült. Ennek folytán rendkívül nehéz helyzet állt elő.

A hitleristák erői szeptember végéig viszonylag nem voltak nagyok, összesen 15—20 000 emberük állt Berger SS-tábornok parancsnoksága alatt. Szeptember 22-én Heffle SS-tábornok vette át a parancsnokságot, és a német egységeket megerősítették harckocsikkal, repülőgépekkel és a frontról visszahívott tapasztalt alakulatokkal. Ezenkívül a Tiso-rezsim oldalán maradt 9000 szlovák katona és tiszt.

A szemben álló felek erőinek egyszerű összevetése a felkelők kétszeres-háromszoros számbeli fölényét mutatta. Ez azonban nem tükrözte a reális erőviszonyokat, minthogy a kereken 50 000 főnyi felkelő hadseregnek csupán egyharmada harcolt. A többi része a mögöttes területeken különböző kiképző és segédcsapatoknál szolgált.

A katonai vezetés nem normalizálta kapcsolatait a partizánokkal. Nem tekintette őket teljes értékű fegyvertársaknak, nem teljesítette kéréseiket, és különféle sakkhúzásokkal megpróbálta likvidálni a partizánmozgalmat, hogy a partizánokat beolvassza a szlovák hadseregbe. Magától értetődik, hogy a partizánok nem érthettek egyet ezekkel a tervekkel, megőrizték önállóságukat, csupán egyeztették akcióikat a hadsereg parancsnokságával.

A hadsereg politikai ellenőrzése és a partizánokkal való jobb együttműködés céljából a Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 12-én megalakította a Katonai Tanácsot, Goliannal az élén. Mind a Szlovák Nemzeti Tanács, mind a partizánosztagok két-két megbízottat küldtek a Katonai Tanácsba. Négy nap múlva pedig megalakult a partizánegységek irányító szerve, a partizánmozgalom törzskara, amelynek Smidke lett a vezetője. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ennek a törzskarnak a felkelés során nem sikerült teljesen összehangolnia valamennyi partizándandár és -egység akcióit. A törzskar ugyanis nem irányította az egységek hadműveleteit, nem adott ki harci parancsokat, hanem csak szervezeti és anyagi kérdésekkel foglalkozott. A tiszteknek szigorúan korlátozott munkaidejük volt, éjszakai ügyeletet nem tartottak; egyébként a törzskar differenciáltsága sem volt megfelelő.

A Szlovák Nemzeti Tanács súlyos hibát követett el azzal, hogy nem foglalkozott a fegyveres erők szervezésével és irányításával, hanem mindezt rábízta a Katonai Tanácsra, amely antidemokratikus irányvonalat követett. A Katonai Tanács reakciós tisztjei azzal az ürüggyel, hogy a hadsereg apolitikus erő, akadályozták a hadsereg és a nép egységének megerősítését. A tisztek többségén eluralkodott a defetizmus, a bizonytalanság, a közömbösség.

A Vörös Hadsereg megérkezését várva a tisztek vajmi keveset tettek azért, hogy fokozzák alegységeik harckészségét. Lenézték a katonákat, nem gondoskodtak róluk; emiatt sok katona faképnél hagyta a hadsereget, és a parancsnokság szigorú tilalma ellenére csatlakozott a partizánokhoz. A parancsnokság hosszú időn át nem volt hajlandó tiszti rangra emelni a harcokban kitűnt közkatonákat. Csupán októberben engedett a kommunisták követelésének, s a katonák és altisztek egy csoportját előléptette tisztnek.

A hadseregben kialakult nehéz helyzetet jelentős mértékben az okozta, hogy a Kommunista Pártnak nem sikerült döntő befolyásra szert tennie a katonai egységekben. A parancsnokság betiltotta az alegységekben alakult kommunista sejtek tevékenységét, s ezt azzal indokolta, hogy a kommunisták lazítják a fegyelmet és csökkentik a parancsnokok tekintélyét. A reakciós tisztek tiltakoztak a hadseregben végzett politikai nevelőmunka ellen, mert azt akarták, hogy a katonák engedelmes eszközeik legyenek önző céljaik elérésében. Ennek folytán sok katona nem igazodott el az eseményekben, nem ismerte a felkelés céljait, ami hátrányosan befolyásolta ezeknek az embereknek a harckészségét.

Golian 1944. szeptember 21-i parancsában elismerte, hogy a felkelő hadsereg sok kudarcának az a magyarázata, hogy a katonák nem ismerik az általános helyzetet, a tisztek pedig közömbösek és hanyagok.

A Szlovák Kommunista Párt vezetői élesen bírálták a Katonai Tanács munkáját és a tisztikar demokratizálását követelték. A kommunisták nyomására a parancsnokság október 13-án megszervezte a fegyveres erőknél a politikai biztosok intézményét, bár Londonban tiltakoztak ez ellen. A hadseregben 40 kommunistát neveztek ki politikai biztosnak. Ez az intézkedés azonban elkésett. A felkelő hadsereg egységeinek, bár hősiesen küzdöttek, vissza kellett vonulniuk a túlerőben levő ellenség elől; ez még inkább gyengítette a katonák harci szellemét.

A felkelők legszilárdabb és legharcképesebb fegyveres erői továbbra is a partizánok voltak. Ők fogták fel az ellenség fő csapását, ők védték a legveszélyesebb frontszakaszokat. Ez már a támadásba lendült hitleristákkal vívott első csatákban bebizonyosodott.

Berlinben eleinte nem tulajdonítottak nagy fontosságot a szlovákiai eseményeknek. A német külügyminisztérium képviselője egy sajtóértekezleten közölte, hogy a szlovákiai „rendzavarásnak” „közönséges rendőri akcióval” vetnek véget. A németek azonban a „rendőri akcióhoz” sem rendelkeztek elég erővel, mert ekkor elkeseredett csatákat vívtak Romániában, Lengyelországban és a nyugati fronton.

A német fasiszta hadvezetés szeptemberben bevetette a felkelők ellen a Tatra-hadosztályt, a Horst Wessel harckocsi-hadosztályt, a Dierlenwanger parancsnoksága alatt álló SS-dandárt, amely a varsói felkelés leverésében különös kegyetlenségével tűnt ki, és több más SS-egységet. A szárazföldi csapatokat légierő is támogatta, amely szünet nélkül bombázta a felkelők területét. Az ellenség a fő csapásokat északról, a Jablunkovi-hágón keresztül Zilinára, keletről Popradra, délnyugatról pedig Nitrára mérte. Ezeket a városokat a támadás első napjaiban elfoglalta. A büntetőosztagok azonban a lakosság támogatását élvező partizánok és szlovák katonák hősies ellenállásába ütköztek. A partizánegységek és -dandárok nem várták meg, amíg a hitleristák odaérnek a hírhedt háromszög határaihoz, hanem elébük mentek.

Velicsko partizánjai például a visszavonuló katonákkal és Zilina lakóival együtt Strecnónál bocsátkoztak harcba a hitleristákkal. A németek harckocsikkal és páncélkocsikkal rohamozták, a levegőből állandó tűz alatt tartották a partizánok állásait, a felkelők mégis négy napig tartották magukat. A büntetőosztagok csak szeptember 5-én értek Martin város alá, miután megkerülték a partizánok állásait. De itt is a partizánok és a helybeli önkéntesek hősies ellenállásába ütköztek, akik szeptember 21-ig tartották a Turciansky-völgyet.

A keletről támadó fasiszta csoportosulás Poprad elfoglalása után két részre oszlott. Egyik része a Vág völgyében elindult nyugat felé, hogy egyesüljön az északi csoportosulással. A másik rész dél felé, Telgart irányába nyomult előre, hogy a legfontosabb felkelési övezetet elvágja Kelet-Szlovákiától, és a Garam völgyében tovább nyomuljon nyugat felé. Itt is nagy harcokra került sor, amelyek a szlovák felkelés történetének egyik legszebb fejezetét alkotják. Szeptember folyamán Telgart többször cserélt gazdát. A partizánoknak és a felkelt katonáknak önfeláldozóan segítettek Podbrezova és Pieski gyári munkásai. Javították a fegyvereiket, lőszert szállítottak nekik, védelmi vonalakat építettek számukra.

Másként alakult a helyzet a felkelők déli védelmi szakaszán. Nitra helyőrségparancsnokának árulása következtében a büntetőosztagoknak sikerült a Nitra-folyó völgyében észak felé előnyomulniuk, Tapolcanyhoz. A partizánok és a szlovák katonák elszigetelt osztagai nem bírtak ellenállni az ellenség nyomásának. Kétheti kemény harc után kénytelenek voltak visszavonulni.

Szeptember végére a felszabadított terület összezsugorodott, már csak 5500 km² volt. Ám a felkelés első szakaszában lezajlott csaták megmutatták a fasiszta hadvezetésnek, hogy elszámította magát, amikor azt hitte, hogy a szlovákiai felkelést gyorsan leverheti. A szlovák nép hősiesen ellenállt, a szovjet csapatok a Kárpátokban támadtak; mindennek eredményeként szeptember második felétől a felkelési övezet 300 kilométeres frontszakaszán a harci cselekmények megszűntek, a front stabilizálódott. A hitleristák újabb erőket vontak össze, megduplázták a büntetőosztagok létszámát. A felkelőkre újabb megpróbáltatások vártak.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!