I. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
4
A „harci parancsnokság” csődje
Bécsben, mindenütt, ahol csak harcok folytak, a schutzbundisták hősiessége és egy-egy sikere ellenére már az első napon megmutatkoztak a szociáldemokrata pártvezetés végzetesen hibás taktikájának következményei. Minden józan stratégiai megfontolás és a történelmi tapasztalatok ellenére sem vetették be a Schutzbundot a pályaudvarok elfoglalására, a rádió, a posta és a távíróhivatal épületeinek kézbevételére, holott az általános zűrzavarban ez igazán könnyen ment volna. A schutzbundistákat nem küldték a Belváros elfoglalására, a kormányépületek ostromára; harcosait visszafogták a gyülekezőhelyeken, a védelmi állásokban. Így pár óra leforgása alatt néhány elszigetelt ellenállási gócpontra szorultak vissza. A csoportok izoláltan harcoltak: nem álltak kapcsolatban egymással, nem volt központi terv, nem volt központi vezetés. Hiányzott a központi harci parancsnokság, amely összehangolhatta volna a szétszórt harci cselekményeket, összpontosított akciót irányítva. Működött egy hattagú úgynevezett harci parancsnokság, élén Otto Bauerrel és Julius Deutschcsal. Tagja volt ennek a parancsnokságnak Karl Heinz, a Schutzbund titkára, továbbá Schorsch szakszervezeti titkár és Hans Pokorny bécsi községtanácsos, akit az eddigi katonai vezető letartóztatása után a bécsi Schutzbund vezetőjévé neveztek ki. Rosa Jochmann, a legfiatalabb szociáldemokrata pártvezetőségi tag a rádiónál ült, és hallgatta a harcok alakulásáról szóló beszámolókat. Az első pillanatban csődöt mondott a tervezett rövidhullámú összeköttetés a bécsi harci csoportok parancsnokaival és a szövetségi tartománybeli Schutzbund-vezetőkkel.
Parancsnokság ritkán játszott ilyen gyászos szerepet, mint ez a vezérkar, amely minden támogatás és irányítás nélkül sorsukra hagyta a harcolókat. Persze, ha egybehangoltabb a vezetés, akkor is kudarcot vallanak a harcosok, minthogy eleve a tervek voltak hibásak. A vezérkar balszerencséje már ott kezdődött, hogy tervezett főhadiszállására sem tudott bevonulni, a Wienerbergre, ahol Otto Glöckel városi tanácsos már előkészítette a városi iskolaügyi hivatal termeit, de a helyiségek épp foglaltak voltak. Nagy üggyel-bajjal sikerült azután szükségmegoldásként egy szociáldemokrata kereskedő ahornhofbeli lakószobájában, tehát egy városi házban, helyiséget találniuk. Villanyt nem gyújthattak a szobában, mert a tömböt hamarosan körülvette a katonaság, volt viszont azért előnye is a terepnek: a két kijárat. A harci parancsnokság tehát nem befolyásolhatta az eseményeket. Emlékezéseiben Julius Deutsch akaratlan iróniával így számol be akkori irányító tevékenységéről: „Mivel a villanyfény elárult volna minket, ott hasaltam a padlón, és villanyzseblámpa fényénél írtam utasításaimat, amelyeket motoros futárok vittek el a körzeti vezetőknek; a motoros futárok ott voltak jól védett helyen, az Ahornhof mögötti veteményeskertekben – de hogy a körzeti vezetők hol voltak, azt még nekik is előbb meg kellett tudniuk.”
De még ahol a futárok megtalálták is a címzetteket, ott sem tartotta – nem tarthatta – magát senki ezekhez az utasításokhoz. Hétfőn, 10 óra 30 perc után, a harci parancsnokság még sikerrel kiadta a jelszót: „Riadó, legmagasabb fokú készültség!” Amikor azonban 12 és 14 óra között elhatározás született, hogy most már jöhet a következő parancs: „Azonnal fegyvert a Schutzbundnak!” és „Fegyveres ellenállást a hatalommal szemben!”, az események már gyorsan követték egymást, és négy óra telt el az első összecsapás óta. A harci parancsnokság halogató taktikája volt a munkások vereségének egyik legfőbb oka. A félhivatalos katonai jelentés joggal szögezhette le összefoglalásként: „Az a körülmény, hogy a forradalmárok többnyire várakozó álláspontra helyezkedtek, és a leglényegesebbnek fegyverraktáraik és főbb támaszpontjaik védelmét tartották, kétségkívül megkönnyítette az egységes vezetés alatt álló állami biztonsági erők ellentámadását.”
A szociáldemokrata pártvezetés, mint már említettük, még a sztrájk jelszavát sem fogalmazta meg kielégítő módon. A Szociáldemokrata Pártnak nyolc nyomdája volt Ausztriában, hét napilapja és 18 hetilapja, irodáiban ezerszám álltak a sokszorosítógépek; amikor azután elérkezett a döntő pillanat a szervezett osztrák munkásmozgalom számára, arra sem voltak képesek, hogy egyetlen röplapot nyomtassanak.
Ez az úgynevezett harci parancsnokság kis híján rendőrkézre jutott. A rendőrség ugyanis a nap folyamán bizalmas közlésből értesült róla, hogy a favoriteni Ahornhofban szociáldemokrata pártvezetők és Schutzbund-vezérek tartózkodnak. Ekkor egy zászlóalj katonaságot, egy tábori taracküteget, 40 bűnügyi nyomozót és 100 rendőrt küldtek a háztömbhöz.
A harci parancsnokság védelmére egyetlen Schutzbund-osztag állt készenlétben a közeli víztoronyban, alig 100 lépésnyire Ahornhoftól. A különítményt javarészt a bécsi községi őrség (a Gemeindewache) tagjai alkották; 1934-ben ez a szervezet mintegy 1000 főből, jól felfegyverzett és kiképzett aktivistákból állt. Parancsnokuk azonban, Theodor Schuhbauer, a Volkswehr egykori tisztje, akit február elején ugyancsak letartóztattak, nem tért vissza többé a Schutzbundhoz, bár február 10-én szabadon bocsátották. Újabb parancsnokot nem neveztek ki a helyére, így a víztoronybeli század vezetés és fegyver nélkül maradt. Amikor a kormányerők délután a víztorony felé nyomultak, a 100 főnyi Schutzbund-különítmény egyetlen puskalövés nélkül megadta magát. Ezután a csapatok erős ellenállástól tartva közelítették meg az Ahornhofot, de onnan is csak elszórtan lőttek rájuk „rejtőzködő orvlövészek”. 19 óra 15 perckor, mint jelentették, az Ahornhof „végérvényesen és biztosan a hadsereg kezére került”. Átfésülték, de szociáldemokrata harci parancsnokságot nem találtak.
Megsemmisítő erejű, de tényekre alapozott értékelést ad a szociáldemokrata pártvezetés és harci parancsnokság csődjéről a későbbi „forradalmi szocialisták” vezére, Joseph Buttinger: „Hétfőn délután és este több mint 20 000 schutzbundista gyülekezett, de e seregnek több mint a fele fegyver és vezető nélkül maradt.
A Szociáldemokrata Párt ellen irányuló fegyveres akcióval mintegy10 000 schutzbundista szállt szembe, de ők is elszigetelt csoportokban harcoltak, központi vezetésnek, tervnek nyoma sem volt. Ahol a schutzbundisták az állami és fasiszta támadók megjelenése előtt fegyverhez jutottak, mindenütt harcokra került sor. E harcok során azonban a Schutzbund csak elvétve indított támadó akciókat. A februári csata tehát aligha volt több, mint az államhatalom erőfeszítése az egymástól elszigetelt Schutzbund-alakulatoknak a barikádokból és erődökből való kiűzésére, makacs ellenállásuk megtörésére …”
Súlyos hátrányt jelentett a schutzbundisták szempontjából az is, hogy szervezetük a legtöbb bécsi kerületben teljes csődöt mondott; egymást érték az árulások, gyakori volt az átállás az ellenséghez. Megtette hatását a Schutzbund-vezetők február 12-e előtti sorozatos letartóztatása is. Néhány frissen kijelölt vezető nem ment el a gyülekezőhelyre, mások nem tudták, hol vannak elrejtve a fegyverek; egyesek letagadták, hogy parancsot kaptak embereik felfegyverzésére, vagy éppen ők adtak parancsot, hogy senki ne fogjon fegyvert.
Buttinger megrázó képet fest az általános fejetlenségről: „Február 12-én délután és rá következő éjszaka schutzbundisták, sportegyletesek, üzemi munkások, villamosvasúti dolgozók, vasutasok, ifjú frontharcosok, fiatalkorúak, tagok és funkcionáriusok tízezrei szaladgáltak ide-oda, hogy megtudakolják: mi is a feladatuk, hol a gyülekezőhelyük, melyik fegyveres csoporthoz csatlakozhatnának …”
Floridsdorf keddi csatája
A munkások ellenállásának lelke itt a Karl Marxról elnevezett Schutzbund-ezred volt. Hétfőn a legtöbb floridsdorfi üzemben csak rövid ideig tartó részleges sztrájk volt. Így történt ez a leopoldaui gázműveknél is. A rendőrség a sztrájk letörésére 14 órakor minden ellenállás nélkül elfoglalta a gázműveket; a munkások addig még nem jutottak fegyverhez.
A rendőrség lecsapott a floridsdorfi üzemi tanácsmegbízottak konferenciájára. A schutzbundisták helyiségeikben gyülekeztek, felfegyverzésük, amely eleinte a harci parancsnokság utasítása nélkül kezdődött meg, csak részben fejeződött be 21 órára; java részük csupán kedd reggel 5 óra után juthatott fegyverhez. Az eredeti tervek szerint a floridsdorfi Schutzbund-századoknak a Karl-Marx-Hofhoz kellett volna előnyomulniuk, de az ott harcolók azt javasolták, forduljanak inkább a Belváros ellen; ezt a floridsdorfiak elmulasztották. Harci tervük inkább arra irányult, hogy minden rendőrőrszobát elfoglaljanak, majd megrohamozzák a rendőrkapitányságot, hogy az egész kerület a kezükön legyen. Az első őrszobát reggel 6 óra 30 perckor vették be a schutzbundisták. A kapitányság felé vonulva találkoztak a rendőrség rohamautójával, amely 16 fős különítményt vitt az őrszoba megsegítésére. A schutzbundisták heves tűzharc után birtokba vették a gépkocsit. Az összecsapás során a rendőrparancsnok meghalt, a többi rendőrt a munkások elfogták. A többi őrszobáról is a kapitányságra húzódtak vissza a rendőrök, majd megkezdődött a kapitányság ostroma. A rendőrök helyzete válságosra fordult, mert épületük a schutzbundisták által megszállva tartott két „erőd” lőtávolán belül volt.
A rendőrkapitányság elleni támadás a villamosvasút dolgozóinak harci feladata volt. Kedd reggel kívülállók is csatlakoztak hozzájuk. Bruno Sokoll szakaszvezető egy közeli pincéből fegyvereket ásatott elő, amelyek a falban voltak elrejtve. Puskák kerültek elő, lőszeresládák és egy géppuska. Munkásnők petróleummal tisztogatták meg az alkatrészeket. Nem minden puska volt már használható, túlságosan régóta hevertek befalazva. Más asszonyok ételt-italt hordtak; fiatal munkások és diákok jelentkeztek a harcra. 6 óra 45 perckor a rendőrség értesült a villamosvasút dolgozóinak felfegyverzéséről, és mintegy 20 fős különítményt küldött ki ellenük. A támadókat minden oldalról gyorstűz fogadta, kénytelenek voltak visszavonulni. Az újabb, két páncélautóval megkísérelt rendőrségi támadást is visszaverték; a rendőrök parancsnoka is elesett. Ekkor a villamosvasúti dolgozók megpróbálták rohammal bevenni a kapitányságot. Az akcióhoz azonban gyengének bizonyultak, méghozzá azért, mert a tűzoltó-parancsnokságot, amelynek támogatnia kellett volna őket, időközben megszállták a kormánycsapatok.
A tűzoltóság ott volt a kapitányság közvetlen közelében; Schuztbund-alakulatának parancsnoka, Georg Weissel mérnök, elszánt, bátor forradalmár, méltán tekinthetjük Február jelképes alakjának. Kora hajnalban egy társzekéren fegyvereket, puskákat és két géppuskát hozatott a Strassenbahnhofból, majd kiosztotta őket a tűzőrség tagjai között. De a szolgálatos készültségvezető felhívta a bécsi bankigazgató Wagner mérnököt, aki nemcsak a felvonulást tiltotta be, hanem a rendőr-főkapitányt, dr. Skublt is értesítette Weissel szándékáról. Wagner mérnök szociáldemokrata volt, ráadásul a bécsi városi őrség vezetője, tehát kétszeresen is köteles lett volna segíteni a harcoló munkásokat; ehelyett memorandumot írt a magisztrátus vezetőségének. „Tárgy: Szolgálat megtagadása és lázadás a XXI. sz. fő tűzőrségen, Kretzgasse.” Amikor később Weissel mérnök ügyét tárgyalta a rögtönítélő bíróság, Wagner tanúvallomásában cinikusan így vádolta Weisselt: „Nem is tudom kellőképpen kifejezni felháborodásomat, milyen foltot ejtett a tűzőrség jó hírnevén tettével a vádlott. Ha nem gyanúsítható is külön-külön minden tűzoltó efféle cselekedettel, a szenny a testületen marad.”
A tűzőrség eleste megfékezte a schutzbundistáknak a rendőrkapitányság ellen indított támadását, hamarosan vissza kellett vonulniuk eredeti állásaikba. A schutzbundisták elfoglalták ugyan a pályaudvart is, és a kerület legnagyobb részét megszállták, de a rendőrség katonai támogatást kért. A rendőrségi jelentést idézem: „Időközben a kerület minden részéből hírek érkeztek fegyveres schutzbundisták nagyobb arányú feltűnéséről. A lövöldözés is egyre hevesebbé vált. Az utcán senki sem érezhette már biztonságban az életét. Pokolhoz hasonlít az egész kerület.” A munkások védték állásaikat. A katonaság bevonulását jelentősen megnehezítette volna, ha a két szomszédos kerületben, Leopoldstadtban és Brigittenauban kirobban a harc. Brigittenauban számos gyülekezőhelyen megjelentek a schutzbundisták, de a kerületi Schutzbund-parancsnok letartóztatásban volt, és a fegyverek rejtekhelyének senki sem találta a kulcsát. Így a floridsdorfi hidat szerény erők védték, nem is tudták feltartóztatni a katonaságot.
Miután a katonaság bevonult Floridsdorfba, szabályos ütközet bontakozott ki. Az első támadást a kormányerők a központban álló Schlingerhof ellen intézték, amely előtt két barikád magasodott. A Schlingerhofot heves ágyútűzzel törték meg, ezután kerülhetett sor a rohamra; 11 óra 45 perckor a katonák be is hatoltak a háztömbbe, de a schutzbundisták még 16 óra 30 percig tartották magukat. A foglyul ejtett 350 schutzbundistára elszállításukkor a Heimwehr emberei rálőttek, és négyüket megölték.
Ezek után a tüzérség két óra hosszat lőtte a munkásotthont, amíg a védők végül visszavonultak. A katonák a FAC-pálya melletti városi épületek ellen vonulva előbb kénytelenek voltak heves tűzharcot vívni a schutzbundistákkal, akik a vasúti töltésről és a konyhakertekből lőttek rájuk. A FAC-Hofot a sötétség beálltáig lőtték az aknavetők; éjszaka a schutzbundisták visszavonultak Jedlersdorfba.
A donaufeldi Schutzbund-osztag hétfőn este két rendőri rohamkocsit is visszavert, kedd reggel pedig megrohamozta az őrszobákat, az Angererstrassén megfutamította a rendőrség páncélautóját, majd elfoglalta a pályaudvart, amelyet minden támadás ellen szilárdan tartott. Itt a schutzbundisták tűzharcba bocsátkoztak egy befutó páncélvonattal is; megölték a mozdonyvezetőt, súlyosan megsebesítették a fűtőt. Ez a csoport később erősítést kapott a stadlaui schutzbundistáktól, akik Stadlauban és Kagranban szintén minden őrszobát bevettek. Délután a kormánycsapatok tüzérségi tűz alá vették a pályaudvart; a tüzelés a sötétség beálltáig tartott, de nem tudta elűzni a schutzbundistákat.
A kertvárosban a schutzbundisták hétfőn este és kedd reggel háromszor is visszaverték a Heimwehr támadását. Egy kis osztaguk kedden 16 órától 23 óráig feltartóztatott egy Floridsdorf felé vonuló utászzászlóaljat. A schutzbundisták csak akkor vonultak vissza a kertvárosba, amikor két ágyú kezdte lőni a házakat.
Floridsdorf munkásai olyan elszántan harcoltak, hogy a kormány szerdára virradó éjszaka kénytelen volt csapatösszevonást végrehajtani a környező helyőrségi városokból. A kormánycsapatok támadása minden szakaszon egyidejűleg szerdán 6 óra 30 perckor kezdődött, tüzérség és aknavetők előkészítése után.
Először a munkásotthont lőtték össze. Elfoglalása után a katonák a FAC-Hofot vették be, délben – az aknavetők össztüze után – a pályaudvart, valamint a villamosvasút végállomását, és megkezdték előnyomulásukat Gross-Jedlersdorf irányában, ahova a schutzbundisták a környező harci területekről visszahúzódtak. A FAC-Hof elfoglalása is gyilkos tűzzel történt.
Jedlersdorfban a schutzbundisták nemcsak barikádokat emeltek, de lövészárkokat is ástak, géppuskafészkeket rendeztek be. A tüzérségi tűzzel szemben így sem tarthatták magukat, erőik szétszóródtak. Egyesek fegyveresen vonultak a gázművekhez, ahol néhány száz ember gyűlt össze. Többségük azonban, figyelembe véve a tüzérségi tűzzel járó veszélyeket – felrobbanhatott a gáztartály! -, úgy döntött, hogy ajánlatosabb előbb szétszóródni.
Jedlersdorfban néhány schutzbundista mindazonáltal úgy határozott, hogy megpróbál fegyveresen kitörni a csehszlovák határ felé. Csatlakozott a gázművek néhány dolgozója is. Így délelőtt 10 órakor 65 schutzbundista vágott neki a csaknem 15 órás útnak. Egészen a határig üldözték őket; 0 óra 30 perckor 47-en lépték át végül Csehszlovákia határát. A legfiatalabbjuk 17 éves volt.
A Goethehof kitart
A kormányerők csak csütörtök kora reggel tudták bevenni a Goethehof nevű kaisermühleni városi házat. Itt a schutzbundisták keddre virradó éjjel fegyverkeztek fel, és amikor a Heimwehr és a rendőrség megtámadta őket, rövid harc után elűzték támadóikat. A kormányerők kedden megelégedtek annyival, hogy erős rendőri őrizetet állítsanak a hidakhoz. Ha a kaisermühleni munkások a floridsdorfiakkal együtt előnyomulnak a Duna-hidakon át, talán a Belvárosba is sikerül behatolniuk. A kormány tartott is ettől a lehetőségtől, mert a rendőrségi jelentésben ez áll: „A helyzet a Reichsbrückénél azért volt igen fenyegető, mert csaknem egész Floridsdorf a felkelők kezére került, és fennállt az a veszély, hogy ezen a hídon át próbálják megrohamozni majd a Belvárost.” A kommunisták azonban hiába javasolták ezt a megoldást, a Schutzbund-parancsnokságot nem tudták megnyerni tervüknek.
Szerdán a kormány 8 órakor ultimátumot intézett a Goethehof védőihez, megadásra szólítva fel őket. 12 óra 45 perckor megkezdődött a tüzérségi tűz. Több órás megszakítással 7 óra 30 perctől 20 óráig folytatódott a tüzérségi tevékenység; súlyos rombolás volt az eredmény. A túlerő láttán a schutzbundisták elhagyták a Goethehofot, amelyet másnap reggel a kormánycsapatok el is foglaltak.
A kormányerők nem utolsósorban azért kerültek döntő fölénybe a harcoló munkásokkal szemben, mert számos szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezető széthúzása az általános sztrájk egységét is megbontotta. Az általános sztrájk kudarca nemcsak a testet-lelket őrlő gazdasági válság következményének tekinthető, nemcsak a világméretű, példátlan 33 százalékos munkanélküliség hatásának. Ennél is komolyabb szerepet játszott itt az a kapituláns politika, amelyet a szociáldemokrata vezetés évek óta folytatott a kormány és a vállalkozók kíméletlen támadásai láttán is. Ennek következménye lett az, hogy a munkásság széles rétegei nem hittek vezetőikben, nem hihették, hogy ezek a vezetők valóban harcot akarnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!