I. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
1
A titokzatos telefonbeszélgetés
1934. február 12-én, hétfőn, hajnali 2 órakor álmából riasztják Hans Hammerstein-Equord kormányfőtanácsost, Felső-Ausztria biztonsági főnökét. Egy linzi posta-tisztviselőnő, akinek az volt a feladata, hogy a Szociáldemokrata Párt telefonjait ellenőrizze, izgatottan jelentette, hogy épp most zajlott le egy telefonbeszélgetés Bécs és a linzi szociáldemokraták hotel schiffbeli tartományi titkársága közt. A telefonüzenet így hangzott: „Ernst és Ottó súlyos beteg. Vállalkozást elhalasztani.”* Különböző források különböző szövegeket idéznek. Mi a hívott fél, R. Bernaschek változatát fogadtuk el. Bernaschek néhány héttel az események után, 1934 áprilisában írt beszámolót „Az osztrák szociáldemokrácia tragédiája” címmel; megjelent az „Ausztriai – Európa tűzfészke” című kötetben. Zürich 1934. 279. old. * Tekintve az akkori feszült politikai helyzetet, már a titokzatos „vállalkozás” szócska is eléggé feltűnő volt ahhoz, hogy a biztonsági szolgálat főnökének érdeklődését felkeltse. Fokozta az izgalmakat, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja mértékadó irányítójának, Bauernak, történetesen Otto volt a keresztneve, a hívott fél pedig Richard Bernaschek, a Szociáldemokrata Párt felső-ausztriai tartományi, titkára, a Schutzbund helyi vezetője.
A biztonsági szolgálat főnöke nem kételkedett benne, hogy a látszólag ártalmatlan szöveg súlyosabb tartalmat rejt. A linzi rendőr-főkapitánnyal egyetértésben úgy határozott, hogy a február 12-re a linzi Park fürdőben tervezett rendőri fegyverellenőrzést kora reggel a hotel schiffbeli szociáldemokrata pártközpontban foganatosítandó házkutatássál kezdik.
A telefonüzenet valójában Otto Bauer válasza volt egy levélre, amelyet Bernaschek, „néhány hívükkel” egyetértésben, vasárnap délután futárpostával Bécsbe küldött. Gustl Moser, aki 1934 februárjáig a Steyr Művek üzemi szakszervezeti megbízottja volt, később pedig Ausztria Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja lett, a Volksstimme 1964. február 2-i számában tudósít a Schutzbund legszűkebb vezetőségének azon a februári vasárnapon délután 17 óráig tartó megbeszéléséről, amelyen maga is részt vett. Eszerint Bernaschek azt mondta: „Védekeznünk kell, különben velünk is az történik majd, ami Németországban. Semmiképp sem hagyhatjuk, hogy Ausztria dicstelenül, ellenállás nélkül letűnjön a színről.”
Amikor Bernaschek megkérdezte, mi legyen, ha a szociáldemokrata pártvezetőség ismételten elutasítaná a harci felhívást, úgy határoztak: „Dönteni kell a pártvezetőséggel szembefordulva is.”
Bernaschek levelében egyebek között ez állt: „Ma délelőtt tanácskozásra ültem le öt lelkiismeretes, párthoz hű elvtársunkkal, és valóban érett megfontolás után határozatot hoztunk, amely immár megmásíthatatlan … E határozat végrehajtásának érdekében ma délután és az éjszaka folyamán minden rendelkezésünkre álló fegyvert – egész Felső-Ausztriában – készenlétbe helyezünk, hogy a ma még ellenállásra kész munkásság bármikor megragadhassa őket. Ha holnap, hétfőn, valamelyik felső-ausztriai városban fegyverek után kutatna a rendőrség, vagy ha a párt, illetőleg a Schutzbund emberei közül bárkit is letartóztatnak, mi erővel állunk ellen, és az ellenállás folytatásaképpen támadásba lendülünk …
Elvárjuk, hogy Bécsbe küldendő telefonüzenetünkre … a Magad részéről mozgósítod a bécsi munkásságot, egyben megadod a jelt az egész osztrák munkásságnak: ütött a csapás órája …
Ha a bécsi munkásság cserbenhagyna minket, szégyen s gyalázat reá …”
A politikai helyzet
Hogy megértsük azt a hangulatot, amelyből ez a levél fakadt, meg kell vizsgálnunk a korabeli Ausztria helyzetét. Az osztályöntudatos munkások elkeseredéssel szemlélték, hogyan válnak semmivé egymás után az 1918-as novemberi forradalom vívmányai. A szociáldemokrata pártvezetés kapituláns politikája, amely 1918-ban a munkásosztály egyeduralmáról való lemondást eredményezte, ismét nyeregbe segítette a burzsoáziát. Az Osztrák Köztársaság története a polgári uralom restaurálása óta a munkásosztály elleni támadások szüntelen sorozata volt, amelyekre a szociáldemokrata pártvezetés részéről új és új meghátrálás volt a válasz. A munkásosztálynak ezt a politikát az 1927. július 15-i vérfürdőben elszenvedett vereséggel, a fasiszta mozgalom erősödésével, bérleszorítással és munkanélküliséggel kellett megfizetnie.
A német náci fasizmus 1933. januári hatalomra jutása Európa monopolista burzsoáziájának új lendületet adott legreakciósabb köreik kendőzetlen diktatúrájának megvalósításához. Bátorította az osztrák nagyburzsoáziát és az akkori Dollfuss-kormányt is, amely egyre élesebb fasiszta támadásokat provokált az osztrák munkásosztály és a parlamentáris demokrácia ellen. Másrészt viszont a fasizmus veszélye, különösen a Németországgal szomszédos államokban, felrázta a proletariátust, erősítette harci szellemét, elszántságát, hogy a fasizmus hazai uralomra jutásának útját állja. Sajátos helyzet adódott Ausztriában a két fasiszta csoport konkurenciaharca következtében. A nemzetiszocialisták a hitleri Németország ügynökei voltak, és Ausztriának a fasiszta Németországhoz való csatlakozását hirdették; az ausztrofasiszták viszont külpolitikai téren a fasiszta Olaszország, Mussolini felé orientálódtak, és az Anschlusst számos okból ellenezték. Az ausztrofasiszták, akiket a fegyveres honi véderő szervezetek (Heimwehr) és az uralkodó Keresztényszocialista Párt Dollfuss szárnya képviselt, kihasználták azt a körülményt, hogy az osztrák nép többsége elutasítja a nemzetiszocializmust; azzal az ürüggyel, hogy Ausztria függetlenségét védelmezik, kiiktatták a parlamentáris demokráciát, és diktatórikus uralmat vezettek be a császári és királyi időkből fennmaradt egyik törvénycikk segítségével. Mivel a kormányzat konkrét intézkedései egyértelműen a munkásság vívmányait és jogait csorbították, a munkásosztály haladó elemei határozott harci előkészületeket tettek a fenyegető fasiszta államcsíny kivédésére. Bár az osztrák szociáldemokrácia vezetése, amely akkoriban – a Kommunista Párt gyengesége folytán – csaknem az egész osztrák munkásosztályt képviselte, radikális frázisokat pufogtatva azt ígérte: Ausztriában nem ismétlődhetnek meg a németországi események, valójában csírájában fojtott el minden otthoni antifasiszta felkészülést azzal az indokkal, hogy még nem jött el a megfelelő pillanat. Így azután 1933-ban Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetősége harc nélkül, sorra-rendre vette tudomásul az ausztrofasiszta kormány súlyosabbnál súlyosabb csapásait, ezért ellentmondásos helyzet alakult ki. A funkcionáriusok és a párttagság aktív, forradalmi szárnya egyre erősebben követelte a határozott harci akciókat, mások viszont elcsüggedtek, ennek következtében a munkásság harci morálja csorbát szenvedett. A haladó erők élcsapata mindinkább azon fáradozott, hogy le kell sújtani a szerveződő fasizmusra és akcióegységet kell létrehozni az egyre több hívet tömörítő Kommunista Párttal; ez azonban a Szociáldemokrata Párt hagyományos, ezúttal történelmileg tarthatatlanná vált pártfegyelmének őrzése okán gyakorlati eredmény nélkül maradt. A munkásság aktív erői hiába nógatták a szociáldemokrata pártvezetést: ne hagyják akadálytalanul előretörni az ausztrofasizmust, hanem adjanak jelt a harcra, amíg nem késő. Végül azonban – az osztrák munkásmozgalom történetében először – egyre több alsó- és középszintű szociáldemokrata funkcionárius gondolt arra, hogy az öngyilkos fegyelem béklyóit levetve maga kezdeményezze a harcot.
Bernaschek válaszúton
Bernaschek levelének bécsi kézbesítését a szociáldemokrata gyermekliga bizalmija, Alois Jalkotzy bécsi községtanácsos vállalta, aki a hét végére szolgálati ügyben Linzbe utazott, és részt vett a „párthoz hű elvtársak” megbeszélésén. Hiába próbálta csitítani a lázas kedélyeket, így utazott vissza Bécsbe.
Otto Bauert azonban csak éjfél után érte el. Bauer moziban volt a feleségével, egy Greta Garbo-filmet nézett meg. Döbbenten, felháborodva fogadta a levelet.
Bernaschek, amikor Otto Bauer elutasító válaszát megkapta, csúnya kutyaszorítóba került. Szorította egyfelől a sokéves pártfegyelem, másfelől az a tudat, hogy az eddigi szociáldemokrata politika mindig agyaglábakon állt. Nem tudott határozni. Nem fújta le a vállalkozást, nem adott ellenkező értelmű meghagyást. De a pártközpont védelmére sem adott újabb parancsokat. Az erre vonatkozó készültség ideje éjfélkor lejárt, és csak másnap reggel 9-től volt ismét érvényes. Mindössze 38 ember kuporgott, szundikált a fotelokban, asztalokon: néhány Schutzbund-altiszt, ordonánc és hírszolgálatos. Két átvirrasztott éjszaka után hajnali 4-kor Bernaschek másfél órára ledőlt; a parancsa értelmében a felső emeletre begyűjtött és tüzelésre kész fegyvereket nem hordatta el.
Az első lövések
De az elgondolása – hogy ha lesz is rendőri akció, legfeljebb a hivatalos órák kezdete után lesz – téves. (7 órára a Schutzbund újabb fegyverszállítmányt várt!) Ugyanis még 7 óra előtt tíz-tíz rendőrből és bűnügyi nyomozóból álló különítmény érkezik a Hotel Schiffhez. Bernascheket álmából riasztja az őr. Kinéz az ablakon az udvarra, majd parancsot ad a jelenlevő schutzbundistáknak: siessenek a fegyverekhez. Akik az után átkozódva-szitkozódva tapasztalják, hogy a szobák ajtaja, ahol fegyvereik vannak, zárva, és a kulcsok sehol. Értékes percek telnek el, mire végül kívülről kinyitják a vasajtót.
Bernaschek, éppen ellenkezőleg, magára zárja szobája ajtaját, és előregörnyedve, hogy a szálloda udvarára érkezett rendőrök meg ne lássák, telefonálni kezd. És még ebben a döntő pillanatban is a szociáldemokrata nevelés diadalmaskodik: első hívása Joseph Schlegelnek, Felső-Ausztria keresztényszocialista tartományi kormányzójának szól; beavatkozását kérné. Schlegel épp az „igazak” álmát aludta, és ugyanilyen szellemben állítja, hogy semmiről se tud, de megígéri, hogy majd utánanéz. Bernascheknek már csak annyi ideje van, hogy a linzi munkáskamarát hívja, ahol – megegyezés szerint – a bizalmik a bármikor esedékes riadójelre várnak, hogy azután a legfontosabb helyekre továbbítsák a jelszavakat: „Azonnali felmentő akciót! Általános sztrájkot! Azonnal továbbadni Bécsnek! Továbbadni Steyrnek!”
És már rá is törik az ajtót. Bernaschek nem lő a benyomuló rendőrökre, hanem megadja magát. Ütések, rúgások záporoznak rá, ahogy elvezetik.
A rendőrség most a hátsó épületszárnyban elbarikádozott schutzbundisták ellen indít támadást. Ezúttal azonban már fegyveres ellenállásba ütközik. Kunz géppuskás jól célzott tűzzel sakkban tartja a rendőröket, mások puskával, kézigránátokkal verik vissza a támadókat. Mivel a rendőri erők tehetetlennek bizonyulnak, a katonaság segítségét kérik.
A rendőrség 6 óra 45 perckor kérte a katonai támogatást, illetve a készenlétet; háromnegyed 9-kor jelenik meg a tett színhelyén a 7. alpesi vadászezred 5. százada. A menetparancs hirtelen jött, már arra sem volt idő, hogy „mindenki kézigránátokat kapjon; a hiányzó gránátokat kis különítmény hozza utánuk. A katonák a Hotel Schiff-fel szembeni karmelita kolostorban foglaltak állást, valamint a kereskedelmi kamara épületében. Megpróbáltak behatolni a szállodába, de a schutzbundisták visszaverték őket. A katonaság csak egy óra múltán, egy időközben segítségül hívott géppuskás század bevetésének eredményeképpen tudja
elfoglalni a jobb oldali lépcsőházat, s birtokba venni az I. emeletet. Egy harmadik szakasz az étterembe, majd a moziterembe hatol be. A schutzbundisták, bár reménytelen túlerővel álltak szemben, kétségbeesetten védték magukat; felmentést reméltek az üzemekből. A felmentő akció azonban, amelyet egy Schutzbund-alakulat a városi gazdasági hivatalból elindulva két, géppuskákkal felszerelt teherautón kísérelt volna meg, csődöt mondott: fennakadt a rendőrkordonon. A másik felmentő akció, amelyet a Steingasséból, a Tageblatt nyomdaépület közeléből indítottak volna az ott gyülekező schutzbundisták, eleve elmaradt, mert parancsnokaiktól nem kaptak fegyvert.
Végül a tüzérség is felvonul a Hotel Schiff ostromára. Ahogy a hegyitarackok lőállásuk felé gördültek, a közkórház mögül előbb a balszárnyról lőtték őket, majd jobbról és hátulról is. Mielőtt azonban egyetlen ágyúlövés is eldördült volna, a katonaság egyik mesterlövészének sikerült a templomtoronyból a Hotel Schiff géppuskását, Kunzot, egyetlen irányzott lövéssel fejbe találnia. Kunz szörnyethalt. A schutzbundisták tüze ekkor alábbhagyott, a végrehajtó hatalom emberei behatoltak a tanácsterembe. A hős védők háromnegyed 12 tájban adták meg magukat, mivel lőszerkészletük erősen megfogyatkozott. A rendőröket meglepte, hogy látniuk kellett: összesen 38-án voltak csak a védők; tűzerejükből ítélve legalább 100 schutzbundistával számoltak.
Bécs nyugtalan
A linzi fegyveres harcok híre néhány perc alatt elérte Bécset. A linzi és a bécsi munkások között mindig szoros kapcsolat állt fenn, és épp az utóbbi hetekben került sor ismételt megbeszélésekre a bécsi és a linzi munkásmegbízottak között. Így mi sem volt természetesebb, minthogy a linziek azonnal értesítették bécsi elvtársaikat a történtekről, és szolidaritásra hívták fel őket. Néhány bécsi üzemben valóban spontán munkabeszüntetésre került sor, különösen Floridsdorfban, Bécs XXI. kerületében, ahol a kedélyeket már előző nap felszította Stockhammer, a FIAT Művek szakszervezeti bizalmijának, a Schutzbund parancsnokának letartóztatása. A munkások más bécsi nagyüzemekben is hajlandók lettek volna spontán munkabeszüntetésre, hogy ekképpen általános sztrájkra kerülhessen sor. Feltételezhető, hogy ha ebbéli szándékukban meg nem akadályozzák őket, az események menete is másképp alakul.
De a szociáldemokrata üzemi tanácsoknak még ezekben a döntő pillanatokban is sikerült – bár ezúttal csak üggyel-bajjal – visszatartani a munkásokat, rábírni őket, hogy megvárják a „fentről jövő” jelszót. A szociáldemokrata pártvezetőséget és a szakszervezeti csúcsszerveket sorra-rendre keresték direktívákért a küldöttségek.
Általános sztrájk
Keresték, de a szociáldemokrata pártvezetőséget már nem találhatták. Miután a Rechte Wienzeilén a pártházat a hatóságok február 8-án bezárták, szűkebb végrehajtó bizottság alakult teljhatalommal a további döntések kizárólagos felelősséggel történő meghozatalára. E bizottság tagja volt Otto Baueren kívül az Osztrák Szakszervezeti Bizottság elnöke, Johann Schorsch, a vasutasszakszervezet titkára, Berthold König, továbbá Karl Weigl, Robert Danneberg bécsi községtanácsos, valamint a Republikanischer Schutzbund (Köztársasági Védszövetség) politikai vezetője, Julius Deutsch. Ez utóbbi, a várható letartóztatás elől menekülve, néhány éjszakát már nem a lakásán, hanem szállodában töltött. Február 12-én reggel felhívta a Schutzbund állandó ügyeletének szolgálattevőjét, és tőle értesült, hogy Otto Bauer az ülést aznap 9 órára a megbeszélt helyre, Julius Deutsch nővérének gumpendorferstrassei lakására hívta össze. Deutsch is odament, és ekkor Otto Bauer közölte vele, hogy a végrehajtó bizottság, a kirobbant harcokat tekintetbe véve, egy szavazattöbbséggel az általános sztrájk meghirdetése és a Schutzbund mozgósítása mellett döntött. Harci vezető szervet is alakítottak sebtében, élén Otto Bauerrel és Julius Deutschcsal.
Az említett ülésen a szakszervezeti Schorsch és az élelmiszeripariakat képviselő Huppert az általános sztrájk mellett foglalt állást. A vasutas König komoly aggodalmának adott hangot; félt, hogy a vasúti dolgozókban még elevenen él az előző évi vereség emléke, és nem lesznek hajlandók sztrájkba lépni. Theodor Körner tábornok, a Schutzbund korábbi vezetője, az adott pillanatban kilátástalannak ítélte a Schutzbund felkelését, és Julius Deutsch is csak sikeres általános sztrájkkal párosítva tartotta kivitelezhetőnek a dolgot. Oskar Helmer, az alsó-ausztriai szociáldemokrata pártvezető, tartományfőnök-helyettes, a fegyveres harcok ellen és a keresztényszocialistákkal folytatandó tárgyalások mellett emelt szót. Az általános sztrájk meghirdetése végül nem önkéntes elhatározásból született. A szociáldemokrata pártvezetők tudták, hogy néhány floridsdorfi üzem már az ő utasításuk nélkül is sztrájkot kezdett. Azt is tudták, hogy a bécsi villamossági művek dolgozói szintén készek a munkabeszüntetésre, s ez jeladás lett volna a Schutzbundnak. E kényszerítő körülmények nyomására született meg a határozat.
A szociáldemokrata vezetés mozgósította a Schutzbundot, de azzal a szigorú meghagyással, hogy ne kezdjen támadó akciót, s harcba csak ott bocsátkozzék, ahol megtámadják. Ezzel máris kudarcra ítélték a Schutzbund harcát; hiábavalónak bizonyult minden hősiesség. Mert ez a se hús, se hal álláspont világosan kifejezte: egyenetlenség uralkodik a szociáldemokrata pártvezetőség körében, bizalmatlanság a munkásosztály erejével szemben. Az általános sztrájk és a Schutzbund felfegyverzése nem az osztrák fasizmus leverését célozta. A vezetők mindezzel csak a kormányra akartak nyomást gyakorolni, tárgyalásokat kikényszeríteni. Végzetesnek bizonyult a harcok kimenetelére továbbá az, a különböző pártvezetőknek egyidejűleg engedélyezett lépés is, hogy a keresztényszocialista vezérekkel alkuba bocsátkozzanak. Helmer a belvárosba sietett, az alsó-ausztriai tartományi házba, és – együttműködésben a vele rokon érzületű Heinrich Schneidmadllal – kapcsolatba lépett Josef Reitherrel, a tartomány keresztényszocialista főnökével. Ajánlatot tettek: Reither lépjen Dollfuss helyére, alakítson koalíciós kormányt Karl Rennerrel mint alkancellárral. Reither elutasította az ajánlatot, késznek mutatkozott azonban arra, hogy közbenjár Dollfussnál. Danneberg is tárgyalni próbált Buresch pénzügyminiszterrel. Az erőfeszítések hiábavalóak voltak, Dollfuss-szal nem lehetett beszélni. A szociáldemokrata tárgyalók vállalkozása siralmasan végződött, visszatértük után valamennyiüket letartóztatták.
Otto Bauer és Julius Deutsch Favoritenbe ment, a központi parancsnokság tervezett harcálláspontjára. De ez a parancsnokság is siralmas szerepet játszott. A szervezeti egysége és fegyelme folytán világhírnek örvendő Szociáldemokrata Párt aligha öregbíthette általa jó hírnevét, hiszen a központi „szerv” még az általános sztrájk jelszavát sem tudta eljuttatni minden üzembe. Svitanic szakszervezeti titkár két órán át makacsul azt felelgette az üzemekből befutó telefonérdeklődésekre, hogy nem tud általános sztrájkról. Számos üzem állományát csak az riasztotta, hogy 11 óra 46 perckor egész Bécsben egy csapásra megszűnt az áramszolgáltatás. Egy elszánt munkáscsoportnak Franz Schuster, a városi villamossági művek alkalmazottja segítségével, az igazgatóság és néhány mérnök minden igyekezete ellenére sikerült kikapcsolnia a központi berendezéseket. Így Bécs villanyvilágítás és ipari áram nélkül maradt. (Schuster a februári eseményeket követően kommunista lett, szívósan dolgozott az illegalitásban. Ausztria megszállása után a Gestapo kezére került, halálra ítélték, a buchenwaldi koncentrációs táborba hurcolták, ahol 1943-ban meghalt.
Egész Bécsben kialudtak a fények, a villanyórák városszerte megálltak. A villamoskocsik is ott rekedtek, ahol épp haladtak; nem működtek a vízvezetékek.
A bizalmiak számára ez volt a régóta megbeszélt jel: kezdődjék az általános sztrájk, álljon fegyverbe a Schutzbund. Sokan azonban most sem tudták, miről van szó: technikai zavarról, szabotázsakcióról vagy csakugyan a megbeszélt harci jelről. S hogy a szociáldemokrata vezetés fejetlenségének még egy példáját említsük, az Otto Bauer megbízásából Julius Braunthal szociáldemokrata újságíró által megfogalmazott „Kiáltvány az osztrák néphez”, amely általános sztrájkra és fegyveres ellenállásra szólított a fasiszta államcsíny ellen, nem kerülhetett nyomdába. A villamossági művek dolgozóinak sztrájkja ugyanis leállította a nyomtatásra kiszemelt üzem gépeit, pótáramfejlesztőről viszont nem gondoskodtak.
A Schutzbund riasztása csak igen elkésve történhetett meg. A schutzbundisták mindenesetre megjelentek gyülekezőhelyeiken, hogy fegyvert fogjanak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!