(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
19
XXXIII.
Július közepe táján, míg egyik délután hazafelé mentem, halászcsónakokat és dereglyéket szállító teherautókaraván jött szembe velem. A látvány persze gondolkodásra késztetett és aznap este megkérdeztem Ignaciót, vajon ő is látta-e ezt és tudja-e, hogy mire akarják felhasználni a csónakokat.
— Ez titok — felelte Ignacio mosolyogva. — De azt megmondhatom, hogy új támadást indítunk.
— Mikor? — kérdeztem.
— Holnap éjjel.
Nem tudtam magamhoz térni a csodálkozástól. Egy olyan hadsereggel, amelyet három hónappal ezelőtt tönkrevertek és amikor a világ már szinte eltemetett bennünket, csaknem teljesen ágyúk és repülőgépek nélkül, hogy lehet megtámadni az ellenséget?
Ignacio elmagyarázta, hogy a szomszédos köztársaság alacsony és magasrangú tisztviselőinek megvesztegetése és számtalan próbálkozás eredményeképpen sikerült elérni, hogy engedélyezzék nagymennyiségű, a Szovjetunióból érkező hadianyag Franciaországon keresztül való szállítását, vagy legalább is szemet hányjanak felette. Mindezt a hadianyagot eddig a francia kormány által támasztott nehézségek miatt lehetetlen volt meg kapni. A franciák egyik kezükkel kinyitották a határt és a másikkal bezárták, hacsak ebbe a kézbe nem dugtak oda valamit, ami azt nyitvatartotta. Ezenkívül barcelonai gyáraink már bizonyos rendszerességgel és bőségesen kezdtek „Piszéket” gyártani. Ignacio nagyon elégedett volt, hiszen hosszú idő óta most először állt rendelkezésére viszonylag tekintélyes számú repülőgép, noha még így is 1 : 6 arányban álltunk az ellenség mögött, hiszen az ő számukra nem állott fenn más korlátozás, minit az, amelyet mi okoztunk. Ha a Spanyol Köztársaságnak száz gépe volt, Olaszország és Németország gondoskodtak arról, hogy hat-nyolcszáz repülőgépük szálljon Spanyolország felett. Ha a köztársaságiaknak sikerült egy ennél nagyobb számú légihaderőt teremteni, Francónak csak néhány újabb gépet kellett Hitlertől vagy Mussolinitól kérnie és ez így folytatódott …
Ám néhány repülőgéppel, néhány ágyúval és valami kevés lőszerrel, noha még mindig az ellenség mögött maradtunk, mégis szembeszállhattunk már velük és legyőzhettük őket. A lehetetlen az volt, hogy földünket úgy védelmezzük meg, hogy semmink nincs.
Az egész spanyol háború legfontosabb és legnagyobb katonai jelentőségű haditette az ebrói átkelés volt.
Modesto ezredes és Lister alezredes kapták a feladatot, hogy a Vicente Rojo tábornok parancsnoksága alatt működő vezérkar által gondosan kidolgozott tervet a gyakorlatban megvalósítsák. A két katonatiszt munkáját nagyban segítette az, hogy a támadást meglepetésszerűen, gyorsan és a köztársasági csapatok bátorságára és fegyelmezettségére támaszkodva hajtották végre.
Az első katonák azokon a csónakokon és dereglyéken keltek át a folyón, amelyek engem olyan kíváncsivá tettek. A katonák közül sokan nem tudva türtőztetni türelmetlenségüket, a vízbe vetették magukat és úszva érték el a folyó másik partját, még mielőtt az olaszok megsejtették volna, hogy hadseregünk már rajtuk van Az első két falut részben azok lakosságának közreműködésével foglaltuk el. Ezek segítettek titokban tartani a hódítást és így megkönnyítették előrenyomulásunkat. Csapataink még egy alsófehérneműbe öltözött német tisztet is elfogtak.
Amikor végre az ellenség észrevette, hogy Lister és Modesto emberei behatoltak az Ebro jobbpartján elterülő földrészre, elkezdték bombázni az utászok által a folyóra épített hidakat. Ekkor vászonból és ágakból „ál-hidakat” építettek a folyón és a német és olasz repülök a levegőből összetévesztették ezeket a valódiakkal s míg igyekeztek ezeket szétrombolni, töméntelen mennyiségű bombát pazaroltak el.
Így kezdődött — hatalmas sikerrel — az ebrói csata, amely csaknem négy hónapig tartott.
Kis légihaderőnk nagy bátorsággal és ügyességgel dolgozott. A földön harcoló katonák különleges csodálatot éreznek a pilóták hősiessége iránt. Az offenzíva első napjaiban Ignaciót tábornokká léptették elő. Én tudom, hogy mindent megtett azért, hogy a pilóták megértsék: ő jól tudja, hogy előléptetését az egész légihaderő nagyszerű magatartásának köszönheti. Azt hiszem, az egyetlen kis személyes öröme az előléptetésből az volt, hogy szokás szerint a köztársasági elnöknél kellett bemutatkoznia. Ignacio Manuel Azanával utoljára a lázadás előtt beszélt, amikor is kifejtette előtte aggodalmait és Azana azt válaszolta, hogy a Köztársaság védelmére minden intézkedést megtettek. Amikor az elnököt köszöntötte és az jókívánságait fejezte ki neki előléptetése miatt, Ignacio így válaszolt:
— Ez az előléptetés nem okoz most örömet nekem és azt sem hiszem, hogy nagyban elősegítené a rendszer védelmét, hogy én őrnagyból tábornok lettem. De másként állna ma a helyzet, ha mi, akik most előlépünk, még a régi tábornokok lázadása előtt szólhattunk volna bele a katonai vezetés ügyeibe — és hallgattak is volna ránk.
Az újságírók megtöltötték szobámat és a Cenzorok helyiségeit. Mind újabb részletet akart tudni. A cenzúra új vezetője, José Maria Quiroga Pla lett, ez az intelligens író, a salamancai egyetem professzora, Unamuno veje. Súlyos cukorbaja volt és azokban a napokban éppen betegen feküdt, úgy hogy az én feladataim megsokszorozódtak. Valójában nem volt nehéz elérni, hogy a külföldi sajtócenzúrát a mi osztályunkra helyezzék át. A minisztérium engem bízott meg azzal, hogy a szükséges lépéseket megtegyem, valószínűleg azért, mert úgy vélték, hogy a katalán miniszteri tanácsos kevésbé fogja megtagadni az olyan kérést, amelyet egy nő terjeszt elé. De én a kérelem teljesítése után úgy éreztem, hogy a minisztérium bármely bajuszos tisztviselője ugyanilyen sikerrel járt volna el.
Noha a cenzúra új főnöke a külföldi újságírók megérdemelt rokonszenvét élvezte, mindig akadtak bizonyos engedélyek és némi információs anyag, amelyet csak a mi irodánkban kaphatnak meg.
Irodánk változatos és halmozódó munkája — egyre nagyobb számban érkeztek Spanyolországba látogatók — szükségessé tette, hogy a személyzetet ötvenkét főre emeljük. Ezek legnagyobb része nő volt, mivel a fiatal és ügyes férfiak már régen a hadsereg kötelékébe tartoztak. A mellettem dolgozó lányok legtöbbje először végezte ezt a munkát, de részben, mivel feladatainkat magukévá tették, részben pedig, mert a spanyol nők természettől fogva élénkek, a gyakorlat hiányát csaknem minden esetben ki tudtuk küszöbölni. Ennek köszönhető, hogy irodánkban sikerült elkerülnünk azokat a lehetetlen és időfaló bürokratikus módszereket, amelyeket oly jól ismertünk a legtöbb minisztérium működéséből. Ennek oka az volt, hogy a semmiből kezdtük a munkát, célunk az volt, hogy hasznosak legyünk és így nem kellett sem régi megszokásokat megtörnünk, sem olyan akadályokba ütköznünk, amelyek munkánk elvégzésénél végzetesek lehettek volna. Munkatársaink egyetlen célt láttak szemük előtt lebegni: meg kell nyernünk a háborút. Ha valaki nem osztotta lelkesedésünket, maga igyekezett más beosztást találni és semmi szükség nem volt arra, hogy mi mondjuk neki, menjen el.
Az ebrói csata hónapjai alatt Spanyolországot számtalan különleges sajtótudósító, író, költő, politikus, pap és kíváncsi látogatta meg a világ minden részéről. Noha, amikor nagyon fáradt voltam, úgy éreztem, hogy céltalanul beszéltem velük hosszú órákon át, mégis igyekeztem megmagyarázni nekik mindazokat az elemi igazságokat, amelyeket én együgyű módon már mindenki által tudottnak véltem. Néha úgy éreztem, kizárólag azért jöttek Spanyolországba, hogy megfigyeljék, hogyan hal hősi halált egy egész nemzet, hogy megtekintsék a polgári lakosság kiéhezett arcát s megnézzék, hogy halunk meg a légitámadások következtében.
De nem ez volt a helyzet. Noha az ebrói csata, amely oly ragyogó módon kezdődött, lassan-lassan reménytelen küzdelemmé alakult át, be kell vallanom, hogy soha nem gondoltam arra, hogy közeledik a háború befejezése. Soha eszembe nem jutott, hogy Spanyolország küzdelme végetér, hogy Franco egy nap „diadalmasan” vonul be. Madridba vagy Barcelonába …
A néphadsereg körülbelül háromszáz négyzetkilométer területet foglalt el az Ebro másik oldalán. Az egész világ látott szájjal bámult ránk. Egy nép, amely már legyőzöttnek látszott, megvertnek, erőtlennek, most elhagyottan és élelmiszerek nélkül képes volt összeszedni erejét és hatalmas vereséget mérni az ellenségre és mindezen felül véghezvinni az egész háború legnagyszerűbb katonai tettét.
De csapataink előrehaladását feltartóztatták. Az olaszok és németek megriadva a spanyol nép életerejének új bizonyítékától, elhatározták, hogy minden erejüket egyszerre vetik latba. Összegyűjtötték a félszigeten az összes szükséges anyagot: ágyúkat, gépfegyvereket és repülőgépeket, mindent, amit anélkül, hogy országaik hadseregét csökkenteniök kellene, Spanyolországba küldhettek.
A világ a kezdeti csodálat után mindennapi haditénynek fogadta el az ebrói átkelést. Spanyolországon kívül nagyon kevesen vették észre, milyen áldozatot jelentett ez nekünk és nem fogták fel, milyen hatalmas erőfeszítést tettünk, hogy az ebrói átkelést végrehajtva megállítsuk a fasiszták előrenyomulását Valencia felé. Minden anyagot, amit össze lehetett gyűjteni, maradéktalanul a győzelmes előrenyomulás szolgálatában használtunk fel. És amikor a fasiszták megállították hadseregünket és ők dobták a porondra fegyvereik, lőszereik, ágyúik és repülőgépeik mindazon bőségét, amelyet oly „nagylelkűen” küldött Spanyolországba Hitler és Mussolini, visszavonulásra kényszerítették csapatainkat. Az ebrói hadsereg ekkor a legtöbbet adta, amije volt: bátorságát és vérét azért, hogy minden arasznyi területet megvédelmezzen.
Hónapok múltak hónapok után és a fasiszták előrenyomulását feltartóztattuk. Ha mi elveszítettük legjobb katonáinkat, az ellenség, olaszok, németek és spanyolok közül legalább hetvenezer embert vesztett. A fasiszták akadálytalanul kaptak új ágyútöltelék-küldeményeket Mussolinitól: becsapott, szegény olasz parasztokat, akik nem értették, hogy kerülnek ők váratlanul Spanyolország tűzvonalába, az Abesszíniában megígért új földek helyett. De mi nem tudtuk ilyen könnyen helyettesíteni Lister és Modesto brigádjainak embereit, a néphadsereg legjobbjait. Ezek az emberek a híres „Ötödik Ezred” soraiban kezdték el a háborút résztvettek az összes csatákban és életüket az Ebrónál vesztették el, mert megesküdlek, hogy „ellenállnak és testükkel védik meg Spanyolország földjét.”
Amikor 1938 novemberében a köztársasági vezérkar parancsot adott az ebrói hadseregnek arra, hogy ismét keljen át a folyón és térjen vissza kiindulási pontjára, akik visszatértek a folyó másik oldalán, a folyópart homokos sírgödreiben hagyták leghősiesebb bajtársaikat. A világ képtelen volt megérteni, mennyit áldozott a spanyol nép az Ebróra bátorságban emberekben és hadianyagban. Mert az ebrói csata utolsó összecsapásaiban csapataink szinte az öklükkel védekeztek a nehéz tüzérséggel támadó ellenséges hadsereg ellen.
És mégsem vesztettük el bizalmunkat a győzelemben. A vezérkar parancsáról előbb értesültem, mint a hírt nyilvánosságra hozták. De nem bátortalanodtam el, mert tudtam, hogy az ebrói támadás nagy hatást kellett a lázadók soraiban. Tudtuk, hogy a spanyolok nagy többsége — éppúgy a mi területünkön, mint a Franco által uralt területen — nem fasiszta. Tudtuk, hogy az ebrói csata ténye az elfoglalt területek sokmillió spanyoljának adott új reménységet. Hírek érkeztek hozzánk Franco hátországában történő zavargásokról. Tudtunk a falangisták és a karlisták között folyó civakodásokról. A lázadó tábornoknak külföldi szövetségesei minden „segítségére” szüksége volt, hogy hátországának elégedetlenségét „csillapíthassa.”
Időközben dr. Negrin — abban az órában, amikor oly nagy szükségünk volt segítségre és annyira hiányzottak a harcképzett emberek — bejelentette a kormány határozatát: hajlandó engedélyezni, hogy a külföldi önkéntesek kivonuljanak Spanyolországból. Ekkor körülbelül hatezer ember volt még a nemzetközi brigádokban. Ezek az antifasiszták a világ minden országából eljöttek, hogy bátran és a fegyelemből példát adva katonáink mellett harcoljanak.
Chamberlain kormánya ismét megkísérelte, hogy becsapja a világot álszent és hamis tervével. E terv szerint mindkét oldalról kivonták volna az „önkénteseket.” Így akarták a világ közvéleménye előtt egyenrangúvá tenni az erőszakkal Spanyolországba küldött olasz-német támadó hadseregeket a néphadseregbe besorozott valóságos önkéntesekkel. De a köztársasági kormány megelőzte az angolok eme új ravaszságát és bejelentette, hogy a nemzetközi brigádok minden tagját visszavonta a frontokról és hajlandó beleegyezni, hogy a Népszövetség által ellenőrzött nemzetközi bizottság jöjjön Spanyolországba azért, hogy erről meggyőződjék és jelen legyen akkor, amikor ezek elhagyják az országot. Többé nem tarthatott hát beszédeket a híres lord Halifax azokról a külföldi csapatokról, akik „mindkét oldalon” harcolnak, miközben olaszok és németek tízezrei álltak szemben azzal a hatezer külföldi önkéntessel, akik a mi hadseregünkben szolgáltak. Ezek az önkéntesek olyan bátorsággal harcoltak, amelyhez foghatót nehéz találni a világtörténelemben. Mielőtt elmentek, csodálatos leckét adtak a fegyelemből a mi születő hadseregünknek. De emlékük egyként megmaradt a frontokon és a hátországban. A spanyolok szíve megtelt hálával, míg a távoli országokból jött önkéntesek búcsúztatását készítették elő. Ezek a férfiak azért jöttek Spanyolországba, hogy a demokráciáért harcoljanak és legjobb bajtársaik zömét hagyták hátra spanyol földbe temetve.
Még mielőtt a nemzetközi brigádok búcsúztatására tervezett nagyszerű ünnepséget megtarthattuk volna, néhány órára, néhány napra elfeledkeztünk saját súlyos helyzetünkről amikor Csehszlovákia gyalázatos elárulásának híre eljutott hozzánk. Nagyon is jól tudtuk saját gyászos tapasztalatunkból, mire képes a francia és az angol kormány és mégis alig tudtuk elhinni, hogy éppen úgy magukra hagyják a csehszlovákokat, mint ahogy magunkra hagytak bennünket. Ha a csehszlovák demokráciának határai megmaradnak — gondoltuk mi spanyolok —, ha maguk a cseh kormánykörök nem adják Hitler kezére népüket, a mi ügyünk is újjászülethetik még.
Napról napra, óráról órára elképedve hallgattuk a rádió híreit. Úgy éreztük, hogy abban a távoli országban a, mi sorsunk felett döntenek. És gondolataink elkísérték a csehszlovák népet a szomorú órában. Amíg csak Chamberlain és Daladier be nem tetőzte a szörnyű árulást.
München után, amikor már az egész világ elveszettnek tartotta a csehszlovák demokráciát, mi spanyolok még ott ültünk a rádió mellett és reméltünk. Mert nem tudtunk beletörődni abba, hogy ez a nép ne védekezzék, ne fogjon fegyvert, még saját politikai vezetői ellenére is, az árulás ellenére is. A cseh hadseregre gondoltunk, a cseh repülőgépekre, az erődítéseikre. Igen, ezeket a fegyvereket hazájuk támadói ellen fogják fordítani! Hiszen kétségtelen, hogy többet ér állva meghalni, mint térdepelve élni!
Amikor az első náci csapatok átkeltek a határon, még továbbra is reméltük, hogy a csehszlovák nép védeni fogja magát, hogy jól felszerelt hadserege fegyvert fog az idegen támadók ellen. Nem tudtuk még, hogy ez a nép, akit politikai és katonai vezetői is elárultak, a zűrzavarban képtelen volt védelmezni magát. Hadserege visszavonult anélkül, hogy ellenállást tanúsított volna.
Chamberlain és Daladier újabb demokráciát hagytak magára. Átengedték a fasiszta támadóknak és most már újabb népet űztek el otthonából, nyomtak el és tapostak össze a külföldi támadók, a két „demokratikus” kormányférfi egyetlen tollvonásának következményeképpen.
A spanyol nép kénytelen volt egyedül folytatni a harcot és továbbra is, magánosan is, ellenállt a fasiszta támadóknak. A müncheni árulás után egyre jobban úgy éreztük, hogy harcunkat nemcsak Spanyolország függetlenségéért és szabadságáért folytatjuk. Az összes népek szabadságáért harcoltunk. Ezért voltunk meggyőződve arról, hogy győznünk kell, ha csak minden, minden ellenünk nem fordul. Sajnos, azonban ez történt.
Néhány napba telt, amíg a müncheni egyezmény hatása alól sikerült felocsúdnunk. Elkezdtük az előkészületeket a nemzetközi önkéntesek búcsúztatására. Ignacio remegett, ha a felvonulásra gondolt. Attól félt, hogy a fasiszták megtudják terveinket és felhasználják az alkalmat az összegyűlt sokaság bombázására. Szörnyű mészárlást vittek volna véghez, így sorainkban. Ez volt az oka annak, hogy sem az ünnepély napját, sem az órát nem közölték nyilvánosan. A járókelők kíváncsian nézegették az Április 14-e sugárúton épülő díszleteket és azt kérdezték egymástól, mikorra készül az ünnepség. A barcelonai kertészetek és virágüzletek már régen megkapták a rendeléseket a szakszervezetektől, a munkás- és tisztviselőnők szövetségeitől a nagy napra.
Végre október 17-én ebéd közben Ignacio bejelentette nekem, hogy a búcsúztatás aznap délután történik. Amikor ebéd után visszatértem az irodába, noha hivatalosan még nem hozták nyilvánosságra, már mindenki tudta.
A város minden részéből összegyűltek az emberek a nagy sugárúton és töméntelen virágot hoztak magukkal. Nem álltak ott mórok, sem a spanyol idegenlégió katonái, akik megakadályozták volna a nép gyülekezését. Francónak szüksége volt erre, hogy védelmezze magát, amikor Barcelonába való „dicsőséges bevonulását” ünnepelte. Bármely tárgyilagos megfigyelő, aki a két felvonulás fényképeit megnézte, érdekes következtetéseket vonhatott le belőlük.
Ezen a borús és szeles őszi napon Barcelona népe egy emberként özönlött, az utcákra, hogy a nemzetközi brigádokat búcsúztassa. Egyetlen rendőrt sem vezényeltek ki a rend fenntartására. Erre nem volt semmi szükség. Franco egy győzelmét sem ünnepelte anélkül, hogy a népet ne szorította volna tisztes távolságba, csendőrök és katonák védelmi sorfala mögé. A spanyol nép vezetői, köztük Pasionaria is, gyalog jöttek végig a sugárúton a nép között, hogy elfoglalják helyüket az emelvényen. Amikor megjelentek, mindenütt zúgó taps és a szeretet száz jele fogadta őket. A köztársasági elnököt és Negrint hozó autó a tribün közelében állt meg. Nyitott kocsiban érkeztek. A közelben álló fiatal lányok, akik karjaikban hatalmas virágcsokrokat tartottak, körülfogták és egy pillanat alatt virággal borították el az autót. Ezt senki sem tiltotta meg nekik, de még azt a legkevesebb óvatossági intézkedést sem tették, hogy megnézték volna a csokrokat, vajon nem rejtőzik-e valamelyikben bomba. A spanyol nép valóban egységes volt a közös célban és a közös reményben: a mindenki számára szükséges szabadságban.
Elkezdődött a felvonulás. Először egy gyalogezred jött, majd tengerészek és pilóták. Irodámnak a sugárútra nyíló ablakából végignéztem mindent és csak nehezen tudtam visszafojtani meghatottságomat. Hadseregünk olyan erősnek, olyan jól kiképzettnek látszott; az ablakom alatt elvonuló katonák cseppet sem hasonlítottak azokra a falvaikból nemrégiben jött újoncokra, akiket én Madridban gyermekkoromban és fiatalságomban láttam felvonulni. Nem hasonlítottak a háború kezdetén ismert milicistákra sem. Egyszerre léptek, felemelt fejjel és sokan közülük énekeltek. A közönség tudta, hogy a felvonuló csapatok között olyanok is vannak, akik az Ebro partjairól tértek vissza, ahol csapataink továbbra is ellenálltak. Lelkesedéssel és szeretettel vették körül a katonákat, noha senki előtt nem volt titok, hogy a folyó jobbpartján helyzetünk nagyon súlyossá vált. Mindenki tudta, hogy katonáink bármely pillanatban parancsot kaphatnak, hogy állásaikat elhagyják — hiszen azok tarthatatlanok voltak már — és mindenki tudta hogy a felvonulásnál használt fegyverek csaknem használhatatlanok. Mindenki tudta, hogy azt a keveset, ami van, ott használják az Ebrónál és még az is csak nagyon gyéren van.
A spanyol katonák és tengerészek mögött megjelentek a nemzetközi önkéntesek. A lelkes fogadtatás, amelyben részesítették őket, mélyen megható volt. A sugárút elejétől kezdve a járdákon álló fiatal lányok virággal halmozták el őket. A nemzetköziek nem voltak felfegyverezve, de mindenfajta és minden színű virág fedte és díszítette kopott egyenruhájukat. Sokan vittek vállukon két, három vagy négyéves kisgyerekeket. Amikor a gyermek megnőtt, anyja bizonyára emlékeztette rá: „amikor négyéves voltál, a nemzetközi brigádok egy hőse vitt a vállán az egész sugárúton a felvonuláskor.” (De mi lett ezekből az anyákból és négyéves gyermekeikből Franco „diadalmas bevonulása” után?)
Ablakomból nem egy aggastyánt láttam kilépni a járdán felsorakozó hatalmas tömegből, hogy csattanós csókokat nyomjon e szőke, pirosképű erőteljes férfiak arcára, akik annyira különböztek a mi szikár és inkább alacsony katonáinktól.
Soha nem volt részem hasonló látványban és soha nem éreztem ilyen önkéntelen és átható lelkesedést. A rosszul, de mégis demokratáknak nevezett kormányok magunkra hagytak és elárultak bennünket. De az összes népek elküldték fiaikat Spanyolországba, hogy azok életüket adják az igazi demokrácia életéért. Mi, spanyolok, megértettük azoknak a férfiaknak hatalmas bátorságát, akik reményt és erőt hoztak magukkal, amikor Spanyolországba érkeztek, és ezen a borús őszi délutánon Barcelonában ígéretet tettünk magunkban, hogy nem fogjuk elfelejteni őket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!