JUGOSZLÁVIA A NÉPI HÁBORÚ TÜZÉBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
Az 1941. évi fegyveres felkelésből kifejlődött össznépi felszabadító háború nem csupán az idegen hódítók kiűzéséért és a nemzeti függetlenség kivívásáért folyt, hanem egyidejűleg az új Jugoszlávia megteremtéséért, a gyökeres politikai és társadalmi-gazdasági reformokért, a régi, csődbe jutott rendszer restaurálása ellen is.
Sok dokumentum tanúsítja, hogy a Kommunista Párt éppen ezeket a politikai mozzanatokat hangsúlyozta Jugoszlávia fasiszta megszállásának kezdetétől fogva, különösen pedig a fegyveres felkelés időszakában. A párt arra törekedett, hogy a fegyveres harccal párhuzamosan politikailag tömörítse a jugoszláv dolgozókat, egyesítse az összes hazafias erőket és kialakítsa a népi hatalom új szerveit.
A Kommunista Párt már a felkelés első napjaiban létrehozta az Egységes Népi Felszabadítási Frontot, amely nemzetiségre, politikai és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül tömörítette az összes becsületes hazafiakat. A kommunistáknak rendkívül nehéz körülmények között kellett dolgozniuk Bosznia—Hercegovinában, ahol igen erős vallási és nemzetiségi türelmetlenség élt, s ahol a katolikusoknak és a muzulmánoknak jelentős befolyásuk volt. Az Egységes Népi Felszabadítási Frontban a Kommunista Párt vezetésével aktívan közreműködött a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség és az Antifasiszta Nők Frontja. A Felszabadítási Frontba beléptek egyes hazafias érzelmű burzsoá politikusok is.
Josip Broz Tito 1948-ban, a Jugoszláv Kommunista Párt V. kongresszusán tartott beszámolójában azt mondotta, hogy az ország felszabadításáért vívott harc mellett a párt második legfontosabb feladata a népi felszabadító bizottságok megteremtése volt. A népi hatalom e szervei nélkül nem lehetett elképzelni sem a háborút, sem a jugoszláv népek győzelmének megszilárdítását.
Az első ilyen bizottságok 1941 augusztusában és szeptemberében alakultak meg, amikor a felkelés magával ragadta Szerbiát, Crna Gorát és más vidékeket. Kezdetben nem volt szabályozva sem az összetételük, sem a feladatuk. Ez nem is meglepő, hiszen a párt még nem rendelkezett elég tapasztalattal. 1942 elejére azonban a népi felszabadító bizottságok kiállták a felkelés első hónapjainak súlyos megpróbáltatásait, és beváltak mint az új, népi hatalom demokratikus formái. Szükségessé vált ezeknek a tapasztalatoknak az általánosítása és olyan alapelvek elfogadása, amelyek szabályozzák a népi felszabadító bizottságok felépítését és tevékenységét.
1942 februárjában Foca városában a Legfelsőbb Parancsnokság kiadott két dokumentumot: „A népi felszabadító bizottságok felépítése és feladatai”; „Utasítás a népi felszabadító bizottságoknak a felszabadított területeken végzett munkához”. A dokumentumok hangsúlyozták, hogy a bizottságok a népi felszabadító harc általános demokratikus jellegű harci szervei. A katonai szervek hatáskörébe tartozó funkciókon kívül betöltik az összes hatalmi funkciókat: intézkedéseket hoznak az antifasiszta harc fokozása érdekében, közreműködnek a partizánegységek és a lakosság ellátásának megszervezésében, irányítják a terület egész gazdasági életét, elkobozzák az árulók vagyonát, és egyéb feladatokat is ellátnak. A focai dokumentumok megszabták továbbá a falusi és járási bizottságok választásának rendjét és a bizottságok felelősségét a nép előtt. E dokumentumok alapján 1942 folyamán több felszabadított területen megválasztották a népi felszabadító bizottságokat. A focai dokumentumok voltak az új Jugoszlávia első törvényei.
A népi felszabadító bizottságok, egyrészt a partizánharc kiterjedése, másrészt saját tapasztalataik gazdagodása következtében, kisegítő partizánszervekből állandóan működő hatalmi szervekké lettek, igen széles körű funkciókkal. 1942 második felétől egyre több helyen hoztak létre járási és kerületi bizottságokat.
Elérkezett az ideje, hogy megosszák a feladatokat, és a katonai szerveket — a parancsnokságokat — mentesítsék az állami, politikai és gazdasági ügyek intézésétől. Szükségessé vált a politikai hatalom országos szervének létrehozása. E célból 1942. november 26—27-én Bihacban, az ősi boszniai városban összeült az alkotmányozó gyűlés. Az ország valamennyi antifasiszta politikai csoportjának képviseletében 54 delegátus vett részt rajta. Csupán Szlovénia és Macedónia delegátusai nem vehettek részt a munkában, mert ezeken a területeken igen súlyos volt a katonai helyzet. Bihacban megalakították Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsát (AVNOJ), amelynek az volt a fő feladata, hogy megszilárdítsa a jugoszláv népek egységét a felszabadulásukért és a teljes egyenjogúság feltételeinek megteremtéséért folytatott harcban.
Az ülésszakon megválasztották Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsának Végrehajtó Bizottságát. Elnöke Ivan Ribar lett, elnökhelyettesei Ivan Milutinovic, Mile Perunicic, Sima Milosevic, Vlada Zecevic, Mladen Ivekovic és Veselin Maslesa, akik az ország valamennyi antifasiszta csoportját képviselték.
A jugoszláv dolgozók választottai kifejezték elismerésüket a Szovjetunió iránt. Az Antifasiszta Tanács első ülésszakán mondott beszédében Josip Broz Tito hangsúlyozta, hogy a szovjet nép óriási érdemeket szerzett az egész emberiség előtt. A jugoszláv népet — mondotta — a Szovjetunió erejébe és legyőzhetetlenségébe vetett hit lelkesíti.
Az Antifasiszta Tanács ülésszakának munkája és az ott hozott határozatok újólag azt bizonyították, hogy a megszállók ellen folytatott népi háború egyre szorosabban összefonódik a dolgozóknak a népi demokratikus Jugoszlávia megteremtéséért vívott harcával.
Napról napra fokozódott a jugoszláv népek politikai aktivitása. 1942 decemberében Petrovacban (Bosznia) megtartották az Antifasiszta Nők Frontjának első konferenciáját. A jugoszláv nők csodálatos hőstetteket hajtottak végre a népi felszabadító harcban. Körülbelül ugyanebben az időben rendezték meg Bihacban a jugoszláv fiatalok első antifasiszta kongresszusát is. A kongresszus arra buzdította a partizánhadsereg jelentékeny részét alkotó ifjakat és leányokat, hogy még aktívabban vegyenek részt a haza felszabadításáért vívott harcban. Itt, Bihacban alakították meg Jugoszlávia Antifasiszta Ifjúságának Egyesített Szövetségét.
A nép az Antifasiszta Tanács Végrehajtó Bizottságának valamennyi intézkedését támogatta. A dolgozók aktívan közreműködtek a Népi Felszabadító Hadsereg szükségleteinek fedezésére és a lerombolt népgazdaság helyreállítására 1943 januárjában kibocsátott államkölcsön jegyzésében. Nagymértékben aktivizálódtak a helyi népi felszabadító bizottságok. 1943 januárjában Bihacban konferenciát tartottak, amelyen harminc népi felszabadító bizottság képviselői cserélték ki tapasztalataikat, és megvitatták az előttük álló új problémákat.
1943 végére, amikor Jugoszlávia területének már csaknem a fele felszabadult, befejezéséhez közeledett a nemzetiségi területeken a népképviseleti szervek megalakulásának folyamata. Szlovénia felszabadított területén például Kocevje városban 1943 októberében megtartották a helyi képviselők gyűlését. A képviselők megalakították a Népi Felszabadító Tanácsot mint legfelsőbb államhatalmi szervet. Ugyanezen év novemberében a Kolasin városban rendezett gyűlésen megválasztották Crna Gora Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsát; megalakult a Népi Felszabadító Antifasiszta Tanács a Sandzakban és a Vajdaságban is.
1943 november végén Mrkonjic Gradban összegyűltek Bosznia—Hercegovina számos nemzetiségének képviselői, és megalakították a Területi Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsot. Ez nagy győzelme volt a bosznia—hercegovinai területek demokratikus és hazafias erőinek, hiszen itt a múltban különösen érződött a nemzetiségi széthúzás.
A Vardar menti Macedóniában valamivel később, 1944 augusztus elején alakították meg a legfelsőbb politikai képviseletet.
Különösen aktívan folyt a népi felszabadító bizottságok szervezése Horvátországban. Itt még 1943 június közepén megalakult a Területi Népi Felszabadító Antifasiszta Tanács, amelynek vezetője Jugoszlávia nagy költője, a hetvenesztendős Vladimír Nazor volt. 1943 végére Horvátországban már több mint 100 helyi népi felszabadító bizottság működött.
Ilyen kedvező helyzetben került sor Jajcéban, az ősi boszniai városban Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsának második ülésszakára, amely 1943. november 29-én nyílt meg. Az ülésszakra 250 képviselőt hívtak meg, de csak 208 tudott elmenni. A teremben egymás mellett ültek az ősz hajú, idős emberek és az ifjak; a munkásosztály és a parasztság küldöttei; a Legfelsőbb Parancsnokság tagjai és az egyszerű partizánok; a különböző vallások papjai; az egyszerű, fejkendős parasztasszonyok és az értelmiségi nők… Sokan közülük napokon át az életüket kockáztatták, az ellenség lesállásait kerülgették, hogy átjussanak a frontvonalon, és itt, ebben a városban, amelytől nem messze folyik a harc, fontos államügyeket vitassanak meg.
Az ülésszak elhatározta, hogy a Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsot Jugoszlávia legfelsőbb törvényhozó szervévé nyilvánítja, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottságot pedig, amelyet az Antifasiszta Tanács Elnöksége nevez ki, a legfelsőbb végrehajtó és adminisztratív szervvé teszi. Az ülés szünetében megtartották a választást. Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsának elnökévé ismét Ivan Ribart, a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság elnökévé pedig Josip Broz Titót választották meg. Egyidejűleg Tito megkapta a Jugoszlávia marsallja címet is.
A Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság lett tehát az új Jugoszlávia első kormánya. Az ülésszak határozatot hozott arról, hogy Jugoszlávia demokratikus föderatív állam lesz, amelynek tagjai Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Crna Gora, Macedónia és Bosznia—Hercegovina. Ez a határozat még szorosabban összefűzte a jugoszláv népeket a nemzeti felszabadulásért vívott harcukban. Jelenleg a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság állami címerén a nemzeti köztársaságokat jelképező hat fáklya alatt ez a dátum olvasható: 1943. november 29. Ez a nap az új Jugoszlávia születésnapjaként került be a történelembe.
A Jugoszláv Népi Felszabadító Antifasiszta Tanács második ülésszaka több okmányt is elfogadott, amelyeket helyeseltek és támogattak a jugoszláv népek, s amelyek kedvező visszhangot keltettek külföldön. Többek között a szovjet kormány 1943. december 14-én kiadott nyilatkozatában kijelentette, hogy a Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsot a legfelsőbb törvényhozó és végrehajtó szervnek, a Nemzeti Felszabadító Bizottságot pedig Jugoszlávia ideiglenes kormányának tekinti. A Szovjetunió ezzel a nyilatkozatával kifejezésre juttatta, hogy a Kairóban székelő emigráns jugoszláv kormányt nem tekinti a jugoszláv népek képviselőjének; nem fogadta el az emigráns kormánynak azt az ajánlatát sem, hogy írjanak alá szovjet—jugoszláv barátsági szerződést.
Ennek az ülésszaknak a határozatai történelmi jelentőségűek voltak Jugoszlávia további fejlődése szempontjából. Nyilvánvalóvá tették, hogy milyen fontos változások következtek be az országban. Azok az új erőviszonyok, amelyek az Antifasiszta Tanács második ülésszakának munkájában tükröződtek, a hosszan tartó és rendkívül nehéz népi felszabadító harcban alakultak ki. A hitleristáknak és a helyi árulóknak nem sikerült nemzetiségi ellenségeskedést szítaniuk a jugoszláv népek között. Megsemmisítő csapás érte a háború előtti Jugoszlávia politikai berendezését. A jugoszláv demokratikus szövetségi állam szilárd alapra épült: a népi felszabadító bizottságokra. Egyre több ilyen bizottság alakult. Csupán Horvátországban 1944 májusában 5 területi, 19 megyei, 112 járási, 534 községi, 3029 falusi, 22 városi és 4 helyi népi felszabadító bizottság működött. Mindez azt jelentette, hogy az országban a legalsó szinttől a legfelsőig létrejöttek és megszilárdultak a népi hatalom szervei, s újabb fontos előrelépés történt a népi forradalom végső győzelme felé. A jugoszláv hazafiaknak azonban még sok nehézséget kellett leküzdeniük.
1944-ben a jugoszláv népek felszabadító harcának oly nagyok voltak a sikerei, az új hatalomnak pedig oly nagy volt a tekintélye, hogy a nyugati hatalmak ezt már nem hagyhatták figyelmen kívül. Átszervezték Puric emigráns kormányát. A miniszterelnök Ivan Subasic lett, aki kénytelen volt nyilatkozatot tenni „a Tito marsall parancsnoksága alatt álló Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg magasztos harcáról” és az összes hazafias erők egységének szükségességéről.
Josip Broz Tito és Ivan Subasic miniszterelnök 1944. június 16-án Vis-szigeten tárgyalásokat folytattak, amelynek eredményeként megállapodást írtak alá. Eszerint a királyi kormányt olyan demokratikus emigráns politikusokból fogják megalakítani, akik nem kompromittálták magukat a népi felszabadító mozgalom elleni harccal, s a kormánynak az lesz a legfontosabb feladata, hogy segítséget nyújtson a Népi Felszabadító Hadseregnek. Az új kormány elismeri a háromesztendei harc nyomán Jugoszláviában kialakult tényleges helyzetet, elítéli a hazaárulókat, és elismerését fejezi ki a Népi Felszabadító Hadseregnek.
Subasic 1944. július 7-én Londonban alakította meg az új kormányt. A hat miniszterből kettő az Egységes Népi Felszabadítási Front híve volt. Noha a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság képviselői tettek némi engedményt, a megállapodás egészében véve elismerte az országban végbement forradalmi változásokat, és megerősítette, hogy a kormány átszervezésének alapja a Nemzeti Felszabadító Bizottság lesz.
Így tehát, még mielőtt teljesen kiűzték volna az országból az ellenséget, megoldódott több olyan probléma, amely igen fontos volt mind a Hitler-ellenes harc folytatása, mind pedig az ország háború utáni berendezkedése szempontjából.
SaLa
A balrad.hu kommentje a “kunyera” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!