9
Az osztályharc egyetlen következetesen tudományos szervezője a marxista-leninista kommunista párt!
Az osztályharc legkövetkezetesebb képviselői a kommunisták, akik valójában a dolgozó proletárok legöntudatosabb részéből kerülnek ki, így ez a proletár dolgozók élcsapata, de az értelmiség fogalmazza meg tudományosan a világnézetének alapjait. A proletárok gyakran csak öntudatlanul követik osztályérdekeiket, mert a lét határozza meg a tudatot! Így azonban csak a marxista-leninista kommunista mozgalom az, ami egyedül képes következetesen, eredményesen az osztályharc vezetésére. Ennek volt nagymestere Lenin és tanítványa Sztálin!
A szocializmus eléréséhez a népi demokrácia sokkal emberségesebb forma lehetne, mint a kapitalizmus!
A szocializmushoz a termelőerőket fejleszteni kell, amihez átmeneti formának a népi demokrácia modell lehet, lehetne a legmegfelelőbb forma. A kapitalizmus a fejlődésével, idővel eljuthat a szocializmus szükségszerűségéhez a „kapitalista szocializmusig”, de embertelen bérrabszolgatartó, élősködő, társadalmilag, világméretekben anarchikus, tudománytalan idealista és vallásos világnézetű társadalmi forma és a vége mindenképpen a fasizmus valamelyik praktikus formája, amely tébolyultságában képes kiirtani az emberiséget.
A kapitalizmus a szocializmushoz szükséges lehetőségek birtokában, gazdasági, politikai megfontolásból a „szocializmus értékeiből” néhányat bevezethet, mert megteheti és a társadalmi egyensúly érdekében a demagógiát túlhaladva egyre-másra meg is teszi, de szocializmussá, kollektív társadalommá nem képes válni.
A kapitalizmusnak az osztályharca érdekében mindenképpen osztály önkényuralommá kell változnia, vagyis a hatalomból a proletár dolgozókat, mivel csupán csak bérrabszolga beszélőszerszámok ki kell zárnia, mert a kapitalizmus modellben a hatalomhoz semmi közük sincs. A kapitalizmusban a tőkés osztály-önkényuralom a fasizmus különböző változataiban jelenik meg, szükség szerint a diktatúra, a terror, a népirtás és a joguralom alkalmazásával.
(idézet: Filozófiai kislexikon (1980))
Az –osztályharc: az összeegyeztethetetlen, ill. egymásnak ellentmondó érdekű osztályok között folyó harc. Az osztályharc valamennyi antagonisztikus osztálytársadalom történelmének alapvető tartalma és hajtóereje, kezdve az őstársadalom felbomlásától egészen a kizsákmányolás teljes felszámolásáig és a szocializmus győzelméig.
Az osztályharcban fejeződik ki az antagonisztikus termelési módok alapvető ellentmondása. Az osztályharc megismerése nyitott utat az osztálytársadalom fejlődési törvényszerűségének megértéséhez. Az osztályharc elméletének megalkotása tette lehetővé a történettudomány számára, hogy általánosítsa az egyes személyek végtelenül változatos és látszólag nem is rendszerezhető cselekvéseit, és visszavezesse őket az osztályok cselekvéseire. Ez adott objektív kritériumot az ismétlődés felfedezéséhez a történelemben, olyan kritériumot, amellyel „az egyénit visszavezethetjük a társadalmira” (Lenin Művei. I. köt. 398. old.) Az osztályharc marxi—engelsi elméletének döntő jelentősége volt a szocializmus és a hozzá vezető út szükségszerűségének tudományos megalapozásában. Az osztályharc elmélete egyszersmind megalapozza a proletariátus forradalmi taktikáját is.
Az osztályharc tényleges lefolyásának leírását már egyes ókori és olasz reneszánsz kori történészek munkaiban megtaláljuk. N Machiavelli az „anyagi érdeket” tekintette a történelem hajtóerejének. Az osztályharc gondolatának további fejlődése a XVII. századi angol és különösen a XVIII. századi francia polgári forradalom, majd az azt követő XIX sz. eleji történelmi események tapasztalatának általánosításával függ össze.
Engels az osztályharc megismerésének történelmi előfeltételeit jellemezve a következőket írta: „A nagyipar meghonosodása óta, tehát legalábbis az 1815-ös európai béke óta senki előtt Angliában nem volt többé titok, hogy az egész politikai harc ott két osztály, a földbirtokos arisztokrácia és a burzsoázia uralmi igényei körül forog. Franciaországban a Bourbonok visszatérésével ugyanennek a ténynek ébrednek tudatára; a restauráció korának történetírói — Thierrytől Guizot-ig, Mignet-ig és L.-A. Thiers-ig — mindenütt kimondják, hogy a francia történelem megértésének a középkor óta ez a kulcsa. És 1830 óta elismerik, hogy a hatalomért harcoló harmadik fél mindkét országban a munkásosztály, a proletariátus. A viszonyok annyira leegyszerűsödtek, hogy csak aki szándékosan behunyja a szemét, az nem látja, hogy e három nagy osztály harca és érdekeik összeütközése a modern történelem hajtóereje” (Marx—Engels Válogatott művek. II. köt. 356. old.)
A francia történészek — különösen Thierry — kifejtették azt az előzőleg már Saint-Simon által megfogalmazott tételt, hogy Európa története a XV. sz.-tól a XVIII. sz.-ig az osztályharc, az ipari tőkések és a hűbérurak közötti harc megnyilvánulása. A restauráció korabeli francia történészek azonban nem tudták feltárni a társadalom osztálytagozódásának valódi alapját. Az osztályok keletkezesét az erőszakkal, egyik fajnak másik által történt leigázásával magyarázták.
Az osztályharc egyedi megnyilvánulásait csak Marx és Engels tudta az osztálytársadalom egész történetére érvényes általános törvényként megfogalmazni s tudományosan megmagyarázni az osztályharc okait, összekapcsolva a termelési módok fejlődésével. Ők fedeztek fel az osztálytársadalmak mozgásának alapvető törvényeként, hogy „minden történelmi harc, akár politikai, akár vallási, filozófiai vagy más ideológiai téren játszódik le, valójában csak a társadalmi osztályok harcának többé-kevésbé világos kifejezése, s hogy ezeknek az osztályoknak a létezését és ezzel összeütközéseiket is viszont gazdasági helyzetük fejlődési foka, termelésük módja és az ezáltal megszabott csere módja szabja meg”. (Marx—Engels Művei. 8. köt, 550. old.)
Az osztályharc elméletének alapvető módszertani jelentősége van a társadalomtudomány számára, mert segít megérteni az ideológiai harc valódi osztálytartalmát annak változatos formáiban. Mint Lenin hangsúlyozta, az emberek a politikában a csalásnak és az öncsalásnak áldozatai voltak és lesznek is mindaddig, amíg még nem tanulják felfedni a szociális frázisok, nyilatkozatok, ígérgetések mögött ennek vagy annak az osztálynak az érdekeit.
A marxizmus—leninizmus levonta az osztályharc felismeréséből folyó összes elméleti és gyakorlati következtetéseket, kimutatta, hogy a proletár osztályharc szükségszerűen a proletárhatalom megteremtéséhez, a proletariátus diktatúrájához vezet. „Az osztályharcról szóló tanítást ugyanis nem Marx, hanem már Marx előtt a burzsoázia alkotta meg, és az a burzsoázia számára általában elfogadható. Aki csak az osztályharcot ismeri el, az még nem marxista, az még megmaradhat a burzsoá gondolkodás és a burzsoá politika keretein belül. Csak az marxista, aki az osztályharc elismerését kiterjeszti a proletárdiktatúra elismerésére.” (Lenin Összes művei. 33. köt. 31. old.)
Az osztályérdekek objektívek, az osztályok társadalmi helyzetéből, életkörülményeik összességéből erednek. Az osztályharc az antagonisztikus osztályok között akkor is folyik, ha az elnyomott osztály nem ismeri fel alapvető érdekeit, ilyenkor az osztályharc spontán jellegű és nem mindig jelentkezik nyíltan. Ha az elnyomott osztály felismeri alapvető érdekeit, az osztályharc tudatos lesz és az osztályok nyílt összeütközésévé terebélyesedik.
Az osztályharc mindegyik társadalmi-gazdasági alakulatban bizonyos sajátosságokat mutat, amelyek a termelési mód jellegéből, a társadalom osztályszerkezetének sajátszerűségéből fakadnak. A kapitalizmus leegyszerűsítette és lemeztelenítette az osztályellentéteket azzal, hogy két nagy osztályt állított szembe egymással, a burzsoáziát és a proletariátust. A proletariátus a régebbi elnyomott osztályokhoz viszonyítva sokkal szervezettebb, sokkal nagyobb mértékben képes a tömörülésre. A proletariátus az első olyan elnyomott osztály, amelynek osztályharc-a valóban nemzetközi jelleget ölt és világméretűvé válik. A proletariátus csak úgy szabadíthatja fel magát, ha megszüntet mindennemű kizsákmányolást. A proletariátus osztályérdekei alapvetően egybeesnek valamennyi dolgozó érdekeivel. Ez teszi lehetővé számára, hogy megszerezze a forradalmi harcban a hegemóniát, tartós szövetségre lépjen a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel.
Az osztályharc jelentősége az osztálytársadalom történetében abban áll, hogy a társadalmi haladás legfontosabb hajtóereje. Elsősorban azért, mert általa valósul meg az idejétmúlt társadalmi rendszerről az új, magasabb rendű társadalmi rendszerre való átmenet. Az osztályok antagonizmusában jut kifejezésre az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok konfliktusa, amit a társadalmi forradalom, az osztályharc legmagasabb rendű megnyilvánulása old meg.
Az osztályharc a társadalom gazdasági, politikai, ideológiai területére egyaránt kiterjed. Kiterjedése és intenzitása elsősorban az adott osztály fejlettségi fokától függ. E tekintetben a proletariátus osztályharc-a sokkal magasabban áll, mint a többi elnyomott osztályé. A proletariátus osztályharcának történetileg első formája a gazdasági harc volt, vagyis a munkásoknak szakmai érdekeikért (béremelésért, munkaidő-csökkentésért, a munkafeltételek javításáért stb.) folytatott harca. Ez egyúttal előkészíti a munkásokat az átfogóbb célokért vívott harcra, előmozdítja forradalmi nevelésüket és megszerveződésüket. A gazdasági harc magában véve nem hozhatja meg a proletariátus felszabadulását. Ez csak a politikai harc útján érhető el, amely a proletár osztályharc legmagasabb formája.
Az osztályharc e formájának sajátossága 1. hogy a proletariátus alapvető érdekeiért folyik, 2. hogy már nem csupán egy-egy vállalat munkásainak harca munkáltatójuk ellen, hanem az egész proletárosztály harca a tőkések osztálya ellen. Marx a tőkés termelési folyamat vizsgálata során kimutatta, hogy valamely vállalat munkásait nemcsak saját munkáltatójuk zsákmányolja ki, hanem az egész tőkésosztály. A kapitalizmus gazdasági viszonyai az egész tőkésosztályt állítják szembe a munkások osztályával. A gazdasági harcból kisarjadnak a proletariátus osztályszervezetének első formai, a szakszervezetek, a politikai harcban pedig kikovácsolódik a párt, a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája. A proletariátus politikai harcában a legfontosabb a saját hatalom megteremtéséért és megszilárdításáért folytatott küzdelem. Ezt a harcot a proletariátus csak akkor folytathatja eredményesen, ha van tapasztalt és harcedzett forradalmi marxista pártja.
A párt egyben a proletariátus ideológiai harcának is hordozója. Az osztályharc e formájának feladata elsősorban az, hogy a proletariátus tömegeit kiszabadítsa a burzsoázia ideológiai befolyása alól és felvértezze a szocialista ideológiával, segítségükre legyen életbevágó érdekeik felismerésében. E feladat megvalósítása a feltétele annak, hogy a spontán osztályharc tudatos harccá változzék. Az osztályharc formái a sztrájkok, tüntetések, a választások bojkottja, a parlamenti harc, a fegyveres felkelés stb. Ezek a formák rendkívül változatosak, alkalmazásuk a konkrét feltételektől függ. Lenin azt tanította, hogy a proletariátus pártjának jártasnak kell lennie az osztályharc valamennyi formájában, hol ezt, hol azt a formát kell alkalmaznia — a történelmi helyzettől függően; gyorsan meg kell tudnia változtatni a formát, ha gyökeres fordulat következik be az eseményekben.
A proletárdiktatúra létrejöttével az osztályharc nem szűnik meg, hanem új formákban és új eszközökkel folytatódik. Az osztályharc a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában elkerülhetetlen, mert vannak még osztályok, mert a régi világ erői nem tűnnek el egy csapásra a proletárdiktatúra létrejöttével, hanem megmaradnak és ellenállnak. A proletárdiktatúra létrejöttével azonban gyökeresen megváltoznak a proletár osztályharc feltételei. A proletariátus uralkodó osztállyá vált és az osztályharc eszközeként rendelkezésre áll az új államhatalom. Egyben eltűnik az osztályharc számos olyan formája, amelyeket a proletariátus elnyomott osztályként használt (sztrájk, bojkott, felkelés stb.) és új formák jelennek meg, amelyeket államiaknak nevezhetünk.
Lenin a fiatal szovjet köztársaság tapasztalatai alapján a proletár osztályharc alábbi új formáit jelölte meg: 1. a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása; 2. a polgárháború; 3. a kispolgárság semlegesítése; 4. a burzsoázia és a burzsoá szakemberek „felhasználása”; 5. az új fegyelem kinevelése. A Szovjetunió és több más ország tapasztalata azt mutatja, hogy a győztes vagy már-már győztes proletariátus ellen a polgárháborút mindig a megdöntött kizsákmányoló osztályok kezdeményezik a nemzetközi burzsoázia támogatásával. A proletariátusnak egyáltalán nem érdeke polgárháború kirobbantása, de a forradalom ellenségeinek fegyveres akciói rákényszeríthetik. Az osztályharc felsorolt formái közül az első egyetemes, szükségszerű minden olyan országra nézve, amely átmenőben van a kapitalizmusból a szocializmusba, mert a kizsákmányoló osztályok sehol sem vonulnak le ellenállás nélkül a történelem színpadáról. A második formát illetően az európai népi demokratikus országok tapasztalata azt mutatja, hogy a munkásosztály számára kedvező feltételek mellett (a szocialista országok kölcsönös segítsége és a világkapitalizmus meggyengülése) elkerülhető a polgárháború. Az új hatalomnak makacsul ellenszegülő burzsoá rétegek kíméletlen elnyomásának eszközeit egyesíteni kell az új hatalommal kiegyező burzsoá rétegekhez való kompromisszumos viszonnyal; e rétegek tapasztalata az adott történelmi feltételektől függő mértékben és formákban felhasználható a szocialista termelés megszervezésében (lásd Lenin Művei. 27. köt. 346. old.).
A proletárdiktatúra létrehozásának és megszilárdításának elengedhetetlen feltétele, hogy a proletariátus, mint vezető osztály szövetséget kössön a széles nem proletár dolgozó tömegekkel (elsősorban a parasztsággal). Ez az osztályszövetség, amelynek a keretei a történelmi körülményektől függően lehetnek szűkebbek és szélesebbek, gazdaságilag, társadalmilag, szellemileg heterogén osztályok szövetsége. Minthogy a burzsoázia igyekszik kihasználni ezeket a különbségeket arra, hogy befolyásolja a dolgozókat, leszakítsa legalább egy részüket a munkásosztállyal való szövetségről, elkerülhetetlen a harc. Ezért veszi fel Lenin a proletár osztályharc új formái közé a proletariátus irányító befolyását a nem proletár dolgozó rétegekre, olyan rétegekre, mint a parasztság, a polgári értelmiség, sőt még magának a munkásosztálynak bizonyos elmaradott rétegei is, amelyekben még élnek a kapitalizmus maradványai és amelyek még nem fogadták el az új társadalmi fegyelmet. Az osztályharc e formája konkrétan különbözőképpen nyilvánulhat meg.
Az osztályharc alapkérdése az átmeneti időszakban a „ki kit győz le”, vagyis az, hogy a szocializmusé vagy a kapitalizmusé lesz-e a győzelem. Ez a kérdés előbb a politika területen dől el (mert a hatalom kérdése minden forradalom alapkérdése), majd a gazdasági élet különböző területein és a kultúra területén. Ennek a kérdésnek a megoldódásával függ össze az is, hogy az osztályharc a szocialista építés korszakában a belső és külső helyzet bizonyos változásai következtében egyes időszakokban ki is éleződhet és egészen éles formákat ölthet a szocializmus ellenségei még fegyveresen is felléphetnek a munkásosztály hatalma ellen (pl. Magyarországon 1956-ban)
Mint a Szovjetunió tapasztalata megmutatta, a szocializmus győzelmével és az országon belüli osztályantagonizmus felszámolásával végképpen eltűnik az osztályösszecsapások talaja. A szocialista társadalom valamennyi csoportja (a munkásság, a szövetkezeti parasztság, az értelmiség) a baráti együttműködés, nem pedig a harc viszonyában áll egymással. Alapvető érdekeik azonosak. Ilyen körülmények között a társadalom fejlődésének hajtóereje már nem az osztályharc. Az osztályharc éle kifele irányul, a tőkés világ ellenséges erői ellen, amelyek nem hagynak fel a szocializmus elleni próbálkozásaikkal. Emellett az országon belül továbbra is le kell küzdeni a tőkés világ eszmei befolyását. A dolgozok tudatában levő tőkés maradványok elleni harcot a nép erkölcsi és politikai egységének körülményei között már nem lehet az osztályok harcával azonosítani; mindamellett van bizonyos osztálytartalma, hiszen a régi kizsákmányoló társadalom hagyományai ellen folyik.
A szocializmusban tehát gyökeresen megváltoznak a társadalmi fejlődés feltételei az átmeneti időszakhoz képest. Ezt a változást hagyta figyelmen kívül Sztálin ismert formulája, amely szerint az osztályharc a szocializmus erőinek gyarapodásával elkerülhetetlenül éleződik. [Az ellenforradalom győzelmével, a szocializmus vereségével Sztálin formulája beigazolódott! Sztálinnak volt igaza!] Ez a tétel a személyi kultusz körülményei között sajátos elméleti igazolásul szolgált a törvényesség súlyos megsértéseire, a becsületes és néphez hű káderekkel szemben alkalmazott tömegméretű megtorlásokra. [Sztálin a Hitler-i ötödik hadoszlopot semmisítette meg, sikeresen!] Ezek a megtorlások súlyos gyakorlati kárt okoztak a pártnak és a szocialista államnak. Sztálin formuláját a párt mélyrehatóan megbírálta, erélyesen elítélte a személyi kultuszt és intézkedéseket tett következményeinek felszámolására. [Aminek eredménye végső soron a Szovjetunió felbomlása lett. A személyi kultusz nem Sztálin műve volt, hanem a pártban megbúvó ellenforradalomé.]
Az osztályharc az osztályok antagonizmusának megszűnésével nem lehet többé a történelem hajtóereje. Ez azonban egyáltalán nem jelenti sem azt, hogy eltűnik mindennemű ellentmondás, sem azt, hogy megáll a fejlődés. Az osztálytársadalom megszűnésével csak az emberiség előtörténete zárul le és csupán kezdetét veszi a valóban emberi történelem, amikor is az osztályellentétektől megszabadult társadalom fejlődése mérhetetlenül meggyorsul.
Ami viszont a külső viszonyokat illeti, amíg a szocializmus világa mellett a kapitalizmus világa is fennáll, közöttük elkerülhetetlen az osztályharc. A történeti feltételektől függően az osztályharc különböző, békés és nem békés formákban egyaránt megnyilvánulhat. A mai történelmi helyzetben, amikor a szocializmus az emberiség fejlődését egyre nagyobb mértékben befolyásoló hatalmas erővé változott, reális lehetőség van a világháború elhárítására. A békés egymás mellett élés nem a kapitalizmussal való osztályharc revizionista tagadását jelenti, hanem az osztályharc sajátos formáját, amikor a szocializmus gazdasági versenyben bizonyítja be fölényét a kapitalizmus felett.
A szocializmus világrendszerré válása arra készteti a tőkés világot, hogy az eddigieken kívül az osztályharc új formait is alkalmazza vele szemben. A kapitalizmus részéről az osztályharc egyik legfontosabb megnyilvánulása az a törekvés, hogy éket verjen a szocialista országok köze, viszályokat idézzen elő közöttük. A kommunista és munkáspártok eltökélten harcolnak a nacionalizmus ellen, amely a nemzetközi reakció kezében a legveszélyesebb politikai és ideológiai fegyver a szocialista országok egysége ellen. A szocialista világrendszer egységének a proletár internacionalizmus alapján való erősítése elengedhetetlen feltétele annak, hogy az e rendszerhez tartózó államok további sikereket érjenek el.
A tőkésországokban a kapitalizmus általános válságának kiéleződése elszakíthatatlanul összefügg a munka és a tőke harcának megerősödésével. Az osztályharc a különböző tőkésországokban egyenlőtlenül fejlődik.
Az imperializmus gyarmati rendszerének széthullása elkerülhetetlenül kiélezi az anyaországokban a társadalmi ellentmondásokat. A proletariátus gazdasági harcát ma nemcsak különleges kitartás jellemzi (némelyik sztrájk két évig, sőt meg annál is tovább tartott), hanem az is, hogy minden eddiginél szorosabban kapcsolódik össze a politikai harccal. Korunkban a nemzetközi osztály-erőviszonyok lényegesen eltolódtak a dolgozok javára. Ez elsősorban a szocialista világrendszer létrejöttének, a nemzetközi munkásosztály legnagyobb vívmányának köszönhető. A szocialista világrendszer mind nagyobb mértékben befolyásolja az emberiség fejlődésének menetet, a társadalmi fejlődés döntő tényezőjévé válik. Ez az eddigieknél nagyobb lehetőségeket teremt ahhoz, hogy a társadalmi fejlődés életbevágó kérdései a béke, a demokrácia és a szocializmus javára oldódjanak meg. Több országban belsőleg is kedvezőbb feltételek jöttek létre a szocializmusba való átmenet számára. A kapitalizmus általános meggyengülése, a munkásosztály megnövekedése és társadalmi befolyásának erősödése, az imperializmus elleni harcban érdekelt és a munkásosztállyal szövetségre lepő erők gyarapodása, a kommunista pártok megerősödése — mindez a szocializmusért vívott harc formáinak nagyobb változatosságát teszi lehetővé. A mai történelmi szakaszban a proletár osztályharc egyik igen fontos sajátossága, hogy a demokráciáért vívott harc szervesen összekapcsolódik a szocializmuson vívott harccal. A monopolkapitalizmus átnövése állammonopolista kapitalizmusba azzal jár, hogy a nagy monopóliumok minden vonalon támadást indítanak a munkásosztály és a dolgozó tömegek érdekei ellen. A nagy monopóliumok nyomása egyre súlyosabban nehezedik a nemzet valamennyi rétegére. Ily módon a polgári társadalom alapvető osztály-ellentmondásának, a munka és a tőke közötti ellentmondásnak az éleződésével egyidejűleg elmélyül a nemzet többsége és a monopóliumok közötti ellentmondás is. A békéért, az új világháború elhárításáért, a demokráciáért, a nemzeti szuverenitásért vívott harc általános demokratikus feladatokért vívott harcot jelent. E feladatok megoldása során a proletariátus a legszelesebb néptömegeket egyesítheti, s ez megkönnyíti számára a szocializmusért való harcot. A munkásosztálynak több országban lehetősége van arra, hogy maga köré tömörítve a széles néptömegeket, még a burzsoázia megdöntése előtt kikényszerítsen olyan intézkedéseket, amelyek túlmennek a szokásos reformok keretein és megkönnyítik a további harcot a forradalom győzelméért. A tőkésországokban folyó proletár osztályharc sikere szempontjából napjainkban különösképpen fontos egyrészt a monopóliumok uralmának megdöntésében érdekelt összes demokratikus erő egységfrontja, másrészt magának a munkásosztálynak az egysége. A munkásosztálynak le kell küzdenie a hasadást soraiban, mert változatlanul ez a fő akadálya annak, hogy elérje céljait.
A fejletlen országokban az osztályharc összekapcsolódik a nemzeti felszabadulásért vívott harccal. Az imperializmus elleni nemzeti felszabadító küzdelemben, amely társadalmi tartalmát tekintve demokratikus, a különböző osztályok egységfrontra léphetnek. A nemzeti felszabadító, imperialistaellenes, demokratikus forradalom feladatainak megoldásáért vívott küzdelem legkövetkezetesebb harcosa a munkásosztály. Szövetségese a parasztság — amelynek létérdeke a földreform és a feudalizmus maradványainak felszámolása — és a többi demokratikus erő. A nemzeti burzsoázia több országban a nemzeti felszabadító mozgalom élén haladt és az ország felszabadulása után is hatalmon maradt. Az osztályharc általános fejlődési tendenciája a nemzeti függetlenségért harcoló vagy azt kivívott országokban az, hogy a lényegileg össznemzeti feladatok megoldása után különös élességgel jelentkeznek azok a társadalmi feladatok, amelyek megoldása során már határozottan kiütköznek az osztályérdekek közötti különbségek. Ezen a talajon elkerülhetetlen az osztályharc. Ahogyan az osztályharc az országon belül éleződik, a nemzeti burzsoázia mindinkább hajlamos a belső reakcióval és az imperializmussal való kiegyezésre. Az osztály-erőviszonyoktól és az osztályharc menetétől függően a gyarmati függőségtől megszabadult országok haladhatnak vagy a kapitalizmus útján, vagy nem kapitalista úton. A második út van összhangban a nemzet abszolút többségének érdekeivel, s a jelenlegi nemzetközi erőviszonyok mellett a munkásosztály és a néptömegek harca biztosítja is ezt az utat.
Az „osztályegyüttműködés” burzsoá és reformista elméletei tagadjak az osztályharc kibékíthetetlenségét. A burzsoá szociológusok gyakran folyamodnak a szociális mobilitás elméletéhez. Széles körben terjedt el a tőkésországokban az osztályok érdekközösségének elmélete is. Eszerint a burzsoák és a proletárok érdekei azonosak közös érdekük a munka termelékenységének emelése, a termelés racionalizálása, a gazdaság virágzása stb. A tőkés és a munkás több burzsoá szociológus beállításában nem osztályellenségek, hanem szociális partnerek (emberi viszonylatok elmélete). A reformizmusra mindig jellemző volt, hogy az osztályharc marxista fogalmat liberális fogalommal cserélte fel, hogy a proletár osztályharcot a munkások gazdasági helyzetének javításáért vívott harcra akarta redukálni, hogy elvonja a proletárokat a proletariátus diktatúrájáért vívott harctól. Ma a reformisták meg tovább mennek. Némelyik jobboldali szocialista párt (pl. az osztrák szocialista párt, a német szociáldemokrata part stb.) teljesen elhagyta programjából, anakronizmusnak nyilvánította az osztályharc fogalmát. A reformisták szerint a szocializmushoz már nem az osztályharc vezet el, hanem az egyének „erkölcsi öntökéletesedése”, a társadalom „kulturális szublimációja” stb. A jobboldali szocialisták fenntartás nélkül elfogadjak a „szociális partnerség” elméletét.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!