(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
5
XV.
Szüleim unokájuk keresztelőjére Malagába jöttek és Bolin kitörő örömmel fogadta őket. Már előre kitervelte, hogy megkéri apámat, keressen neki állást a madridi tőzsdén. Azt mondotta, hogy családjával nem értik meg egymást. De szüleim, azt hiszem azután, hogy Bolin szüleivel beszéltek, nem voltak hajlandók férjemet kívánsága szerint segíteni. Mint később megtudtam, szüleim arra a következtetésre jutottak, hogy a főváros „tele van veszéllyel” az olyan házaspárok számára, mint mi vagyunk. Én elégedetten éltem tengerparti házunkban és boldog voltam kislányommal. Ám Bolin nem engedett törekvéséből. Panaszkodott, hogy nem tud tovább apja mellett dolgozni. Soha nem tudtam meg tőle, mi volt ennek az oka, és soha magyarázatot arra nem adott, miért akart annyira Malagából elkerülni. Kérdéseimre megszokott kitérő válaszaival felelt. De sikerült elhitetnie velem, hogy kívánsága őszinte. Azt mondta, hogy Madridban akar utat nyitni magának és egyetlen kívánsága, hogy végleg maga mögött hagyja mindazt a szűkmarkúságot és bizonytalanságot, amelyben apja tartotta. Így engedtem kérésének.
Minden tanács ellenére felmentünk Madridba. Az első és nagyon kellemetlen meglepetést szüleim fogadtatása okozta. Azt vártuk persze, hogy meghívnak, lakjunk velük, amíg lakást nem találunk, mert az ő házukban bőven volt hely, ahol mindannyian elfértünk volna. De szüleim kijelentették, hogy házukba csak a nevelőnőt és a kislányt tudják befogadni, és mi szállodába kell, hogy menjünk lakni. A megalázottság könnyeivel szememben tudattam Bolinnal szüleim döntését.
Madrid, pénz nélkül, nagyon különbözött attól a Madridtól, amelyet én azelőtt ismertem. Rövidesen már arra sem volt pénzünk, hogy a szállodai számlát kifizessük. Nem mehettünk sehová, nem fogadhattunk senkit és én időmet azzal töltöttem, hogy a szomorú hotelszobában ültem, nem tudtam mit tegyek, nem tudtam, kihez forduljak és folyton csak a torremolinosi vidám házunk járt az eszemben.
Mikor már nem tudtam tovább elviselni ezt a helyzetet, könyörögtem szüleimnek: segítsenek, hogy férjem munkát találjon. Úgy, látszik már elég soká tartott a „megleckéztetés”, amelyben részesíteni akartak bennünket — soha nem tudtam meg pontosan mi okból — és hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy bajainkból kisegítsenek. Apám elérte, hogy Bolin egy tőzsdeügynök barátjával kezdjen el dolgozni. Elérkezett a nyár és most már egy kicsit lélegzethez jutva úgy határoztam, hogy a nevelő nővel és kislányommal lemegyek La Matára, míg Bolin új alkalmazásában Madridban marad.
Nem volt boldog időszak ez, mégis gyorsan múlott el La Matán, kislányom társaságában. Luli hosszú és vékony gyerek volt, pontosan olyan, mint én kislánykoromban. Nem volt túl erős és így a nevelőnő meg én folyton vele foglalkoztunk. Bolin minden szombaton délután lejött La Matára, hogy ott maradjon hétfőig. Látogatásai alkalmával nem igen lehetett szóra bírni s azt sem lehetett elérni, hogy pontosan feleljen kérdéseimre. Miben áll a munkája? Érdekesnek találja-e? Gondolja-e, hogy sikere lesz a tőzsdén? Igen, válaszolt mindenre. Igen és semmi más. Azon a nyáron kiderült, hogy még kevesebb beszélnivalónk van egymással, mint mikor házasságunk első hónapjaiban együtt voltunk. Bolin nem igen látszott érdeklődni a kislány iránt és minden, ami nevelésére vonatkozott, szörnyen untatta. Családom Bolint meglehetősen hidegen kezelte és azok a napok, melyeket ő La Matán töltött, gyötrelmesek voltak számomra.
Amikor beállt az ősz, Bolin egy szombaton, néhány nappal Madridba való visszatérésünk előtt, megérkezett La Matára.
— Tudod-e, — mondta közömbös hangon, — hogy a tőzsdén háromhónapi munka után képtelen vagyok elérni, hogy X. egy fillért is fizessen nekem? Kénytelen voltam zálogba tenni a gyöngysorodat.
X. volt az a tőzsdeügynök, akinél apám munkát szerzett Bolin számára.
Nem tudtam magamhoz térni megdöbbenésemből. Apámhoz fordultam, hogy tőle tudakozódjam arról, amit Bolin közölt velem. És tartózkodó válaszából, amellyel a hírt fogadta, nem tudtam kiokoskodni. Nem árulta el, vajon neki is ugyanazt a meglepetést okozza-e, mint nekem, hogy gyöngysorom zálogban van. Nem volt semmi okom arra, hogy kételkedjem férjem szavaiban és mindent a szerencsétlenségek sorozatának tulajdonítottam, annak, hogy az események összeesküdtek ellenünk. Azonban csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez még csak a kezdet volt.
Barátaim révén Bolin több különböző álláshoz jutott. Nagy lelkesedéssel kezdett dolgozni és rövid idő múlva történt „valami” teljesen különleges és váratlan. Mindig „valami” annyira kevéssé kézenfekvő — Bolin képtelen volt valaha is kielégítő magyarázatot adni —, hogy az volt a benyomásom, mintha minden mögött, amiről tudok, lett volna „valami”, amit én nem ismertem és amit házasságunk évei alatt képtelen voltam megtudni.
Ezerkilencszázhuszonkilenc tele mindennek ellenére elég nyugodtan telt el. Bolinnak sikerült eladói állást kapnia a General Motors-nál és így állandóan utazni volt kénytelen. Kivettünk egy lakást Madridban, amelyet ízlésesen és szeretettel rendeztem be és lassanként elkezdtem régi barátnőimet meglátogatni. Bolin csaknem mindig úton volt, de én nyugodtan éltem és férjem egyáltalán nem hiányzott nekem.
Apósomék nagyon elégedettek voltak, hogy fiuk végre jó állásba került és ismét érdeklődni kezdtek irántunk. Meghívtak, töltsek némi időt malagai házukban. Ottlétem alatt csodálatos utazásra vittek Spanyol- és Francia-Marokkóba, amit azelőtt nem ismertem és ezért nagyon örültem ennek az útnak.
Madridba való visszatértemkor új és kellemetlen meglepetés várt. Férjemet autószerencsétlenség érte. Ellentétben azzal, amit az első hírek mondtak, sebesülése nem volt súlyos, de teljes felépülése után nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért nem tér vissza munkájához. Több héten keresztül képtelen voltam megtudni az igazat, mivel mindig szokott kitérő válaszaival felelt nekem, amíg csak végül is rá nem jöttem a történtekre. Jóval balesete előtt az egyik vidéki autócég képviselőjétől tekintélyes pénzmennyiséget kért és kapott kölcsön. A társaság megtudta azt és amikor férjem megsebesült, csak állapotára való tekintettel nem csináltak botrányt, de elbocsátották állásából. Mint minden előző esetben, most sem tudtam meg, mire költötte férjem azt a többezer pezetát. A General Motors-nál kapott fizetése és az a pénz, amit szüleim továbbra is havonta folyósítottak nekünk, több mint elegendő volt ahhoz, hogy jómódban élhessünk.
Ismét elkezdődtek veszekedéseink. Haraggal vegyes szégyent éreztem és nem mertem apám szeme elé kerülni, hogy kérjek tőle valamit, sem barátaim elé, akik addig segítettek bennünket. Azonkívül azt is gyanítottam — és joggal —, hogy 6Bolin már mindenkinek a bizalmát eljátszotta és senki nem fogja ajánlani semmiféle állásba. Egy napon olyan ötletem támadt, ami addig még nem fordult meg agyamban. Szinte felismerésként hatott: én fogok munkát keresni magamnak. Jóbarátságban voltam a General Motors egyik igazgatójának amerikai feleségével s tulajdonképpen ő volt, aki, mikor megtudta nehézségeimet és gondjaimat férjem „állhatatlansága” miatt (mert valahogy csak nevezni kellett), felvetette nekem ezt az ötletet. Minden energiámat megfeszítettem, hogy a gyakorlatban meg is valósítsam.
XVI.
Első próbálkozásaim, hogy munkát szerezzek, meghiúsultak. Anélkül, hogy Bolinnak, vagy bárkinek a családomból egy szót is szóltam volna — bizonyára megbotránkoztak volna ötletemen — jelentkeztem a Singer varrógépvállalat egyik hirdetésére. A hirdetés az újságokban jelent meg: az igazgató keresett angolul tudó titkárnőt. Csaknem megkaptam az állást, noha a cég főnökei, akik fogadtak, nagyon csodálkozva és kíváncsian néztek, amikor nevemet megmondtam nekik. De súlyos hibát követtem el. Életemben először kerestem munkát és még nem ismertem a spanyol nők munkafeltételeit.
— Férjnél van, asszonyom? — kérdezte egy férfi, mialatt egy ív papírra feljegyezte az általam közölt adatokat.
— Igen, — válaszoltam őszintém és abban a pillanatban tönkretettem minden reményemet, hogy ennél a cégnél valaha is dolgozhassam. A fontos cégek nem adtak munkát férjes asszonyoknak!
Ekkor került utamba Zenobia, hogy azután sokáig oldalamon maradjon. A General Motors amerikai tisztviselőitől már sokat hallottam róla. Bútorozott lakásokat adott ki és ha egy amerikai érkezett Madridba hosszabb tartózkodásra — akár egyedül, akár a családjával —, Zenobiához ment, mielőtt máshoz fordult volna, hogy megtudja, van-e valami kiadó lakás. Zenobia egy barátnőjével berendezett egy kis üzletet, ahol hímzéseket, üvegtárgyakat, kerámia- és agyagedényeket, valamint más spanyol népi iparművészeti tárgyakat árusított. Amint hallottam, az üzlet vevőkörét legnagyobbrészt külföldiek alkották. Zenobia édesanyja félig északamerikai volt, apja meg katalán. Ő maga Spanyolország egyik legnagyobb költőjének, Juan Ramón Jimeneznek volt a felesége.
Minden, amit Zenobiáról hallottam, elragadtatással és kíváncsisággal vegyes bámulattal töltött el. Így hát elhatároztam, hogy meglátogatom és beszélek vele problémáimról. Mielőtt lakásában meglátogattam volna, először felhívtam telefonon és nagy csodálkozással vettem tudomásul, hogy ő már tudta, ki vagyok, mi történt velem és cseppet sem találta furcsának, hogy beszélni akarok vele. Addig nem tudtam, hogy magántermészetű ügyeimet már széltében-hosszában ismerik.
Meglehetősen félénken és idegesen érkeztem Zenobia lakására. A lakás egyszerű és komoly hangulata segített megnyugtatni, amíg vártam rá. Zenobia házon kívül volt és férje fogadott.
Szükségem volt arra, hogy valaki megértse helyzetemet és lelkiállapotomat és Zenobiában sikerült megtalálnom a keresett személyt. Életemben először beszéltem, olyan honfitársammal, aki természetesnek találta, hogy dolgozni akarok.
Leginkább azért voltam hálás Zenobiának, mert nem tett fel indiszkrét kérdéseket férjemről. Ekkor már nagyon érzékeny voltam minden iránt, ami őt illeti, noha meg voltam győződve arról, hogy katolikus és asszonyi kötelességem az oldalán maradni és megkísérelni, hogy megváltoztassam magatartását és jellemét.
Ekkor még szilárdan hittem abban, hogy amit Isten egyesített, nem lehet elválasztani és mivel nem volt más kiutam, minthogy „egész életemet” Bolin feleségeként éljem le, a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy igyekeztem megjavítani.
Ehhez nem hiányzott a bátorságom, de még több bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy a kijelölt — oly hasztalan — utat folytassam, mint ahhoz, hogy otthagyjam a férjemet és újból kezdjek mindent. De akkor még nagyon világos elképzeléseim voltak arról, amit én kötelességemnek tartottam és eszembe sem jutott, hogy más életmódot is folytathatnék. Igaz, szüleim többször igyekeztek értésemre adni — minden egyes alkalommal, amikor Bolin ismét csávába került és ez fülükbe jutott, ami az esetek legnagyobb részében meg is történt —, hogy engem mindig szívesen fogadnak lányommal házukba, hogy ismét nővéreimmel éljek, akik akkor még nem mentek férjhez. Ez a javaslatuk nem csábított, mert csak még élesebben kihangsúlyozta volna házasságom csődjét anélkül, hogy a jövőre vonatkozólag bármilyen kilátást mutatott volna. Ha szüléimhez megyek lakni, azt jelentette volna, hogy huszonkét éves koromban befejezem az életet.
A törvényes válásra sem lehetett gondolni, mert Spanyolországban ez még nem létezett. Túl hívő katolikus lévén, ahhoz, hogy új férjhezmenésre gondoljak, először első házasságom egyházi érvénytelenítésére kellett volna engedélyt kapnom. Éppen abban az időben sok szó esett Madridban két vagy három botrányos házasságról, amelyet — hála a válni akaró házasfelek jó anyagi helyzetének — a pápa őszentsége felbontott és mindez nagyon rossz benyomást keltett az emberekben. Nem; az én kötelességem az volt, hogy férjemmel éljek tovább és igyekezzem őt munkás és becsületes emberré változtatni. Minden, amit Zenobiától kértem, az volt, segítsen ebben a szándékomban.
Zenobia közölte velem, hogy másnap szándékozik elutazni, de még előbb megismertet néhány amerikai hölggyel, akik spanyolul akarnak tanulni. Azt is felajánlotta, hogy távollétében törődjem bútorozott lakásaival, noha figyelmeztetett, hogy nem tud nekem többet fizetni, mint másfél pezetát minden óráért, amit ezzel a munkával töltök. Tudta, hogy ez nagyon kevés, és csaknem szégyelte magát, hogy ezt ajánlja, mondta, de sajnálatára nem tud többet fizetni. Átadott nekem ötven pezetát költségelszámolásra és megígérte, hogy visszatértekor valószínűleg fel fog ajánlani nekem egy állást abban az üzletben, amelyet Inéz Munaz nevű barátnőjével vezettek és amelynek neve „Spanyol Népművészet” volt.
Ez a beszélgetés jókedvre hangolt. Jól tudtam, hogy a másfélpezetás órabér, sem a havi százötven pezeták, amiket amerikai tanítványaimtól fogok kapni, nem oldják meg, helyzetünket. Mindennel együtt az egész annyi volt, amiből a lakbérünket ki tudtam fizetni. De megértettem, hogyha ezt elfogadom, utat nyitok magamnak és kezdetben semmit nem szabad kevésnek tartanom.
A nyarat La Matán tölthettem volna Lulival, de inkább Madridban maradtam. Első alkalommal történt, hogy a legmelegebb hónapokban nem mentem el a fővárosból és mindent különösnek és újnak találtam. Reggelenkint mentem nyelvleckéket adni. Egyik tanítványom nagyon kellemes és értelmes hölgy volt, aki egyideig Mexikóban is élt és így tudott valamit spanyolul. A másik egy németszármazású fiatal nő, aki közönségessége miatt cseppet sem érdekelt. Mindkettő Madridban dolgozó amerikai újságíró felesége volt.
Augusztus végéig kibírtam, de ekkor olyan meghívást kaptam, amit nem volt lelkierőm visszautasítani. Egy angol barátnőm, aki Madridon utazott keresztül, felajánlotta, hogy autóján Londonba visz, hogy ott egy időre vendégül lásson, majd onnan egyenesen Bilbaóba térhetek vissza, ahova mint mindig, idén is meghívtak. Azonkívül arra is gondoltam, hogy arrilucei nyaralásomat üzleti célokra is felhasználom. Bilbaóban kiállítom a „Spanyol Népművészet” hímzéseit és ottani barátnőimtől rendeléseket veszek fel az üzlet számára.
A nyár nagyon meleg volt. Már kifáradtam a munkában és jólesett ismét visszatérnem Angliába, ahol kollégiumi éveim óta nem voltam. Bolin nem tett ellenvetést. Mindezek után nem is igen merészelte volna. Tavasz óta volt munka nélkül és elnézte, hogy szaladgálok össze-vissza, csakhogy néhány pezetát keressek. Így hát örömmel és nyugodt lelkiismerettel csomagoltam be bőröndjeimet, hogy barátnőmmel elutazzam.
Visszatérésemkor megtudtam, hogy Bolin utazásomat ürügynek használta fel arra, hogy újabb pénzösszegeket kérjen kölcsön s ez szüleimnél éppúgy, mint Bolin szüleinél — előttük sem maradt titokban — nagy visszatetszést szült. Siettem értesíteni őket, hogy én nemcsak, hogy nem kértem pénzt senkitől és még kevésbé Bolintól, hanem a Bilbaóban kapott rendelésekkel (ahol a népi hímzéseket először állítottam ki) meglehetősen tekintélyes összeget kerestem.
Megismertem az anyagi függetlenség csodálatos érzését és már csak nagyon nehezen tudtam volna beletörődni abba, hogy régi életmódomhoz visszatérjek.
Mivel Inéz Munoz, Zenobia barátnője és az üzlet társtulajdonosa külföldön volt, örömmel foglaltam el — ha legalább csak egyidőre is — helyet az üzletben.
Ám nem számoltam azzal, hogy családom és barátaim körében megbotránkozást szül majd az, hogy én egy boltban állást vállalok. Még akkor is, ha ez az üzlet két jó családból való hölgy tulajdona.
Nagy lelkesedéssel kezdtem dolgozni, anélkül, hogy mindezzel törődtem volna, de szüleim csakhamar tudomásomra hozták, hogy milyen nagy fájdalmat okozok ezzel nekik. Munkaidőm hosszú volt és amit kerestem, viszonylag kevés, ám házasságom óta, de még előző életemet is beleszámítva, most először éreztem magam elégedettnek és boldognak valamivel, ami állandóan elfoglalta gondolataimat és energiámat.
Annak ellenére, hogy barátnőim üzlete nem akármilyen bolt volt, és nagyrészt idegen vevőkörével inkább népművészeti kiállításnak tűnt, szüleim mégsem tudták elfelejteni, hogy én legidősebb lányuk vagyok, akiknek számára mindig ragyogó házasságról és szilárd társadalmi helyzetről álmodoztak.
Mielőtt dolgozni kezdtem volna, szerényebb lakásba és olcsóbb városnegyedbe költöztünk. Svájci nevelőnőt fogadtam Luli mellé, mivel az ir asszonyságot, akinek magas bérét képtelenek voltunk fizetni, már régen el kellett bocsátanunk.
Madridban kétségtelenül jó módban élhettünk volna azzal a havonként folyósított összeggel, amelyet apámtól kaptunk. Középosztálybeliek ezrei, — a munkásokat nem is számítva — sokkal kevesebb fölött rendelkeztek. Ám azonfelül, hogy a munkában minden egyébnél nagyobb örömet leltem, abban is reménykedtem, hogy példám Bolint is ráveszi magatartása megváltoztatására.
Egyre jobban eltávolodtunk egymástól és amikor kénytelenek voltunk együtt lenni, nem akadt semmi mondanivalónk egymás számára. Arriluce márki segítségével mégis sikerült férjem részére új elfoglaltságot találni. Bolinnak itt nagyszerű alkalma nyílt Chrysler-autók eladására, úgyhogy nem sokkal azután, hogy én a „Spanyol Népművészet”-ben dolgozni kezdtem, Bolin ismét jó állásban volt.
Amikor én Zenobiát megismertem, az üzletet a vagyonos madridi társaság alig ismerte. Két éve nyílt meg és eddig főképpen idegen, jobbára amerikai vásárlóközönségből tartotta fenn magát, valamint értelmiségiek és madridi művészek, Zenobia és férjének barátai jöttek be néha, de ezeknek mindig nagyon kevés pénzük volt. Az én jelenlétem új vevőkört hozott az üzletbe. Sok társaságbeli hölgy — ha másért nem, hogy Maura unokáját „elárusítónőként” lássa — meglátogatott bennünket és ha már egyszer ott volt, érdeklődni kezdett a spanyol népművészet iránt is. Az üzlet a maga nemében teljesen egyedül állt akkor Madridban és azok, akik, ha csak kíváncsiságból is, de egyszer bejöttek, később gyakran visszatértek oda vásárolni. Abban az évben a barcelonai és sevillai kiállítások miatt sok külföldi turista jött Spanyolországba s mindez együtt azt eredményezte, hogy az előző évek bevételét csaknem megdupláztuk. Amikor Inéz Munoz az Egyesült Államokból visszatért, Zenobia ment el Juan Ramónnal hosszabb időre Andalúziába. Az üzletben nemcsak nekem, hanem egy új barátnőmnek is elég munka akadt. Ana Maria kedves asszony volt, tele akaraterővel. Nem tartotta magát értelmiséginek, ám okos volt, értelmes és nagylelkű. Férje konzuli állása folytán hosszú évekig élt amerikai országokban, de házassága ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint az enyém, és noha ritkán beszéltünk férjünkről, annyira hasonló sorsunk mégis szoros barátságot alakított ki közöttünk. Azon a télen hirtelen özvegyen maradt és nagy szüksége volt rá, hogy pénzt keressen; így barátnőmnek azt javasoltam, hogy segítsen nekünk az üzletben.
A tavasz úgy csapott házunkba, mint egy bomba, noha Ana akkor velünk lakott, hogy a helyzetet egy kicsit enyhítse. Április első napjaiban megtudtam, hogy Bolin már több hete otthagyta a Chryslernél elfoglalt állását. Nem volt mód rá, hogy ennek okát megtudjam tőle, meg kellett elégednem kitérő válaszaival … Ekkor értettem meg, hogy az a szakadék, amely Bolin-tól engem elválaszt, már áthidalhatatlan. De munkám annyira lefoglalt; hogy képtelen voltam dönteni. Hagytam, hogy múljanak a napok és a hetek anélkül, hogy láttuk volna egymást. Mert még kis lakásunkban is el tudtunk szigetelődni: nappal én nem voltam soha otthon, Bolin meg minden éjjel nagyon későn érkezett. Lemondtam hát arról, hogy férjemet megjavítsam.
Örömmel fogadtam szüleim váratlan meghívását, hogy látogassam meg velük a barcelonai kiállítást. Onnan lemegyünk Mallorcába, ahol az egész család résztvesz Don Antonio Maura emlékművének leleplezésén. Noha sok munkánk volt, barátnőim mégis felajánlották, hogy majd ők többet dolgoznak, én csak élvezzem ki ezt a néhány napi pihenést és szórakozást. Bolint persze nem hívták meg, mivel családom már teljesen lemondott róla, én meg örültem annak, hogy így történt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!