Az ellenállási mozgalom
A második front megnyitása és a nyugat-európai hadműveletek 1944-ben.
Az ellenállási mozgalom
2. Az ellenállási mozgalom erőinek harca a nyugat-európai országok felszabadításáért
(idézet: Világtörténet)
Franciaország
Francia maquis partizán a hegyekben
Az európai második front megnyitása után az ellenállás németellenes harca soha nem látott méreteket öltött. A francia nép önerejéből szabadította fel az ország nagyobbik felét, igen komoly anyagi és emberveszteséget okozott a németeknek, s ezzel alaposan kivette részét a fasiszta Németország legyőzéséért vívott közös harcból.
A megszállók elleni küzdelemben a Francia Belső Erők mintegy 500 000 harcosa vett részt; harcukat több százezren támogatták: a hazafias milícia tagjai, üzemi munkások, vasutasok, hajósok, a posta, a távírda, a telefonhálózat dolgozói. Megbénították az ellenség utánpótlását, hatalmukba kerítették legfontosabb közlekedési vonalait, és mindenütt megindították ellene a fegyveres harcot. „Junius 6-a után — mondotta Maurice Thorez — tömegfelkelések tanúi voltunk Bretagne-tól az Alpokig, a Pireneusoktól a Juráig. Egész département-ok szabadultak fel önerejükből. A szó valódi értelmében össznépi felkelés volt ez… És ismét a kommunisták harcoltak az első sorokban.”
A francia ellenállás küzdelme Bretagne-ban, Normandiában, a középső, a déli és délkeleti országrész département-jaiban bontakozott ki a legerőteljesebben. Különösen heves harc lángolt fel azokon a vidékeken, amelyeket a szövetséges csapatok megközelítettek. Csupán a Bretagne-félszigeten 45 000 francia hazafi fogott fegyvert. A szövetséges csapatok támadási irányában igen sok körzetet francia partizánok szabadítottak fel.
Anglia uralkodó körei gondosan figyelemmel kísérték a francia ellenállási mozgalom fejlődését, amelyet saját céljaikra kívántak felhasználni.
Az invázió előkészítésének idején az angol Különleges Hadműveleti Parancsnokság (Special Operations Excecutive — SOE) már hatalmas, jól kiépített szervezettel rendelkezett. Központi törzskara és Londonban működő regionális törzskara mintegy 7500 munkatárssal dolgozott, és 5—6 bombavető repülőszázad állt a rendelkezésére. Emellett az angol légierő más osztagait is rendszeresen igénybe vehette speciális feladatainak végrehajtásához. A brit szigeteken mintegy 60 intézményt létesítettek a SOE ügynökeinek kiképzésére.
1942 nyarán az angol SOE mintájára az Egyesült Államokban is megszerveztek egy hasonló rendeltetésű szervet, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalát. Amikor létrehozták a szövetséges fegyveres erők főparancsnokságát, Eisenhower tábornok törzskarában speciális részleg alakult, amelybe mind a SOE, mind az említett amerikai felderítő szervezet beküldte a maga embereit.
1943—1944 folyamán az amerikai—angol légierő 8651 berepülést — köztük 5634 sikeres berepülést — hajtott végre a francia ellenállási mozgalom ellátásának biztosítása és ügynökök ledobása végett. Ebben az időszakban légi úton 868 ügynök jutott el Franciaországba (a más utakon érkezetteket nem számítva), és 8545 tonna különböző rakomány ért földet. Csupán 1944 február és május között annyi fegyvert és lőszert kapott a francia ellenállás, amennyi elegendő volt 10 000 ember teljes és 40 000 ember részleges felfegyverzéséhez.
A fegyver- és lőszerszállítás 1944 második és harmadik negyedében folyt a legintenzívebben. Távolról sem fedezte azonban a francia Ellenállás Nemzeti Tanácsának és a többi szervezetnek a szükségleteit. Az angolok aggodalommal figyelték a néptömegek aktív harcának kibontakozását, és arra törekedtek, hogy korlátok közé szorítsák az ellenállási mozgalmat. Fegyverszállítmányaikat elsősorban a jobboldali, polgári ellenállási csoportoknak szánták. Az angol hadvezetőség megtagadta a partizánok felfegyverzését és ellenezte, hogy a Francia Belső Erők kiterjedt területeket felszabadítsanak az angol—amerikai csapatok partraszállásának pillanatában. Az angol kormány már 1943. március 22-én nyíltan kijelentette a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottsághoz intézett memorandumában, hogy nem hajlandó szélesebb körű segítséget nyújtani az ellenállás erőinek, mert ez „ellene mondana politikájának, amely arra irányul, hogy ne engedje szabadjára a jelenlegi felkelési hullámot”. Az angol hadvezetőség azonban nem tudta maga alá rendelni a belső francia fegyveres erőket, s nem tudta meggátolni aktív harcukat. Nem tudta útját állni annak sem, hogy a kommunisták befolyása tovább növekedjék a francia ellenállási mozgalomban.
A Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság 1944. június 2-án Franciaország ideiglenes kormányának nyilvánította magát. Az amerikai—angol erők, ahogy Franciaország területén előnyomultak, az általuk felszabadított területeken kezükbe vették az igazgatást, amelyet az expedíciós erők főparancsnoksága törzskarának adminisztrációja valósított meg. Idővel azután a francia szervek vették át ezeket a funkciókat. Franciaország ideiglenes kormányát azonban sem az angol, sem az amerikai kormány nem ismerte el. De Gaulle 1944 júliusában Washingtonba látogatott, de ott sem sikerült elérnie az ideiglenes kormány teljes elismertetését, jóllehet Roosevelt kijelentette, hogy az Egyesült Államok a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságot tekinti Franciaországban a politikai hatalom letéteményesének. A vichyi kormány 1944 augusztusban, amikor Pétain és Laval Németországba menekült, megszűnt létezni.
Miután a németeket Franciaország nagy részéről kiűzték, és Párizs felszabadult, az Egyesült Államok és Anglia nem halogathatta tovább a francia kormány kérdését. 1944. augusztus 26-án elismerték a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságot az ország de facto főhatóságának. Egyezményt kötöttek de Gaulle-lal, amely Franciaország felszabadított területeit egyelőre két részre osztotta: a frontközeli övezet a szövetséges expedíciós erők főparancsnokságának igazgatása alatt maradt, a belső területek igazgatását viszont a francia hatóságok vették át.
Augusztus 30-án de Gaulle bejelentette, hogy Párizsban megalakítják a Francia Köztársaság ideiglenes kormányát. Két héttel később úgy nyilatkozott, hogy a kormányforma kérdését népszavazás elé bocsátják, mihelyt Franciaország szuverenitása helyreáll, egész területe felszabadul, és visszatérnek az országba a hadifogságba hurcolt vagy kiüldözött franciák. Október 23-án a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és öt más európai állam elismerte Franciaország ideiglenes kormányát, amelynek élén de Gaulle tábornok állt.
Az ideiglenes kormány koalíciós jellegű volt. Három párt: a Népi Köztársasági Mozgalom, a Francia Kommunista Párt és a Francia Szocialista Párt (SFIO) képviselői alakították meg. (A Népi Köztársasági Mozgalom a nagytőke és a katolikus egyház érdekeit védte.)
De Gaulle-t és környezetét erősen aggasztotta az országban a forradalmi fellendülés. Az 1944. év nehéz esztendő volt a francia nép életében. Az ország gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. Az ipari termelés, amely a háború alatt folytonosan csökkent, 1944-ben mintegy harmadát — 36 százalékát — adta a háború előttinek. A városok és az iparvidékek súlyos élelmiszer-ellátási nehézségekkel küszködtek. Franciaország dolgozó népe éhezett.
De Gaulle siettette a nép lefegyverzését. Elérte, hogy a 2. francia harckocsihadosztály és a szövetséges csapatok egy része Párizsban maradjon; sürgette a partizán és franc-tireur osztagok feloszlatását. 1944. augusztus 28-án rendeletet írt alá a Francia Belső Erők feloszlatásáról. Feloszlatták az Ellenállás Nemzeti Tanácsának Katonai Bizottságát és az Ellenállás Nemzeti Törzskarát is. Az ellenállás 500 000-es hadseregét, amelyet a nép teremtett, s a megszállók ellen vívott harc keményre edzett, lefegyverezték.
A tábornok ez irányú tevékenysége szemben állt a Németország elleni háború folytatásának érdekeivel, amely milliós francia hadsereget követelt volna az ellenállás már meglevő fegyveres erőinek továbbfejlesztése útján. A haladó szervezetek határozottan elutasították de Gaulle rendeletét, és nem engedték végrehajtani. Az ellenállás fegyveres szervezete tovább élt, egészen Franciaország teljes felszabadításáig.
A reguláris francia hadsereg, amelyet az Egyesült Államok és Anglia közreműködésével szerveztek, 1944 őszén nyolc hadosztályból állt. November közepén a francia kormány azt kérte a szövetségesektől, hogy tegyék lehetővé további nyolc hadosztály felállítását. A javaslatot jóváhagyták, de az újonnan létesített egységeket nem a frontra irányították, hanem a közlekedési vonalak és a belső rend őrizetére rendelték.
Míg az Egyesült Államok és Anglia saját politikájuk járszalagjára igyekeztek fűzni Franciaországot, a Szovjetunió következetesen érvényesítette a szuverén francia állam újjáteremtésére és támogatására irányuló vonalát, és követelte, hogy Franciaország valamennyi nemzetközi kérdés megoldásában egyenjogú félként vegyen részt.
A szovjet kormány, közvetlenül a francia ideiglenes kormány elismerése után, 1944 október végén emlékiratot juttatott el az angol és az amerikai külügyminisztériumhoz, amelyben javasolta, hogy a francia kormány megbízottját negyedik állandó tagként kapcsolják be az Európai Konzultatív Bizottság munkájába. De Gaulle tábornok Bogomolov szovjet nagykövettel folytatott megbeszélése alkalmával úgy jellemezte a szovjet javaslatot, mint amely elsőnek ismerte el hivatalosan Franciaország jogát, hogy a három nagyhatalommal egyenrangú félként vegyen részt valamennyi európai ügy megvitatásában.
A Szovjetunió arra törekedett, hogy békében és barátságban éljen Franciaországgal. Világos tanúbizonyságát adta ennek az 1944. december 10-én aláírt szovjet—francia szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződés. Ez volt az első szerződés, amelyet a francia ideiglenes kormány egyenrangú félként írt alá egy másik nagyhatalommal. A szerződés közös katonai erőfeszítésekre és kölcsönös segítségre kötelezte a feleket a hitleri Németország elleni harcban. 3. cikkelye kimondotta: „A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy a Németország ellen jelenleg folyó háború befejezése után is együttműködnek, és minden szükséges intézkedést megtesznek, hogy elhárítsanak bármilyen, Németországtól kiinduló újabb fenyegetést, és megakadályoznak mindennemű cselekményt, amely lehetővé tenné, hogy Németország ismét agresszióval próbálkozzék.”
Belgium és Luxemburg
Az angol—amerikai csapatok franciaországi partraszállásának idejére már Belgiumban is megteremtődtek a nemzeti felszabadító felkelés feltételei. 1944. szeptember 2-án a szövetségesek Belgium területére léptek. Szeptember 8-ra az ország nagy részét felszabadították, a belga partizánok erőteljes közreműködésével. Sok belga város már a szövetséges csapatok odaérkezte előtt felszabadult. A belga partizánosztagok Liége övezetében a Maas-folyó egész bal partját megtisztították a németektől. Borinage körzetében szeptember 3 és 12 között 23 000 foglyot és hatalmas zsákmányt ejtettek. Az ellenállási mozgalom osztagai megakadályozták, hogy a megszállók elpusztítsák az antwerpeni kikötő legfontosabb berendezéseit, amelyek felrobbantását a hitleristák már előkészítették. Tettük igen nagy jelentőségű volt a szövetségesek további hadműveleteinek szempontjából. Belgium felszabadulása után a belga partizánok részt vettek a németországi hadműveletekben. Bátor harcukkal erőteljesen, hozzájárultak a fasiszta koalíció végső vereségéhez. Szeptember 8-án a belga kormány is elhagyta Londont, és hazaérkezett az országba.
A belga és luxemburgi ellenállási mozgalom vonatkozásában az angolok és amerikaiak hasonló politikát folytattak, mint a francia ellenállással kapcsolatban. Az angol hadvezetőség 1944 folyamán annyi fegyvert juttatott a belga partizánoknak, amennyivel 6—7000 embert láthattak el. Ahogy a megszállók kiszorultak Belgiumból, a szövetségesek egyre nyíltabban szembehelyezkedtek az ellenállás erőivel, minthogy tartottak a belga nép nemzeti felszabadító mozgalmának társadalmi következményeitől.
A belga ellenállási mozgalom fejlődése a demokratikus erők megszilárdulását eredményezte. A Belga Kommunista Párt különösen jelentős befolyásra tett szert. Két képviselője belépett a kormányba. Létrejöttek a széles körű demokratikus és társadalmi változásokért indítandó harc feltételei.
A Pierlot-kormány azonban, a szövetségesek főparancsnokságának főmegbízottjával, Erskine tábornokkal együtt, haladéktalanul nekilátott, hogy lefegyverezze az ellenállás erőit, fegyveres csendőrséget hozzon létre, és belga reguláris-katonai alakulatokat szervezzen. Válaszul a Függetlenségi Front vezetősége az ellenállás sok szervezetének nevében szeptember végén bejelentette, hogy mindaddig nem adja ki kezéből a fegyvert, amíg programja teljes egészében meg nem valósul.
Erskine tábornok október végén a következőket jelentette Eisenhowernek: az ellenállás mintegy 70 000 fegyveressel rendelkezik a 6000 főnyi csendőrséggel és rendőrséggel szemben, s ha a helyzet továbbra is így marad, felkelésekre kerülhet sor, amelyek a kormány megdöntését eredményezhetik.
November 13-án a belga nemzetvédelmi minisztérium bejelentette, hogy 18-án lefegyverezik az ellenállási mozgalmat. Az ellenállásnak a kormányban helyet foglaló képviselője és a Kommunista Párt két minisztere tiltakozásul lemondott. Közvetlenül ezután kormányellenes tüntetés zajlott le. Erskine tábornok csapatokat vont össze a tüntetők szétkergetésére.
A belga munkásság harca a Pierlot-kormány ellen december második feléig folytatódott. Csak a németek ardenneki támadása és a Belgium fölött lebegő veszély tette lehetővé a kormány és a szövetséges parancsnokság számára, hogy elnyomja a népi mozgalmat és feloszlassa az ellenállás erőit.
Luxemburgban a Gestapónak az ellenállási mozgalomba beépített provokátorok útján 1944 elején sikerült felgöngyölítenie és felszámolnia az ellenállás azon csoportjait, amelyek az ország nyugati és keleti határ menti körzeteiben működtek. A mozgalom súlyos veszteségeket szenvedett, de tovább folytatta harcát.
1944 szeptemberében Luxemburg felszabadult. A fasiszta megszállás érzékeny veszteségeket okozott a kis ország népének. Több mint 1700 luxemburgit kivégeztek vagy koncentrációs táborokban öltek meg a németek. Több mint 59 000 épület romba dőlt. Az ország összes anyagi kára elérte az 500 millió dollárt.
Hollandia
Az invázió megindulása Hollandiában is aktív harcra serkentette az ellenállás erőit. A londoni holland emigráns kormány parancsára 1944 szeptemberében az ellenállás szervezetei Belső Fegyveres Erőkké egyesültek. Főparancsnokká Bernhard herceget, Julianna trónörökösnő férjét, a megszállt területen működő erők parancsnokává pedig Koot ezredest, a holland hadsereg felderítő szolgálatának korábbi főnökét nevezték ki. Ettől kezdve minden fegyveres támadáshoz ki kellett kérni a szövetséges expedíciós erők parancsnokságának engedélyét.
1944 szeptember és 1945 április között az angolok 600-szor repültek be Hollandia fölé, hogy fegyvereket juttassanak az ellenállásnak, de a gépek csak 200 esetben teljesíthették feladatukat. Még így is 35 000 lőfegyvert és több millió patront sikerült szállítaniuk a holland ellenállóknak. 1944. szeptember 17-én, amikor az angolok Arnhem környékén megindították sikertelen támadásukat, a holland emigráns kormány elrendelte a vasutassztrájkot. 30 000 ember beszüntette a munkát. A vasúti forgalom megbénult, s a hitleristák megtorló akciói ellenére egészen az ország felszabadulásáig nem állt helyre. A megszállók bosszúból beszüntették az élelmiszer- és szénszállítást. Ínséges tél szakadt Hollandiára. A fasiszták fokozták a terrort. Több száz nyilvános kivégzést hajtottak végre, de a hollandokat ez sem törte meg, ellenkezőleg: a gyűlölet újabb hullámát váltotta ki. 1944 decemberében elrendelték, hogy 16-tól 50 éves korig minden holland férfi jelentkezzék Németországba szállítás végett. Az ellenállási mozgalom felhívására a lakosság szabotálta a német parancsot, s jóformán senki sem jelentkezett. A megszállók terve kudarcot vallott.
1944 őszén megkezdődött az ország déli tartományainak felszabadítása. Hollandia egész területe 1945. március 11-én vált szabaddá. A hadműveletekben az ellenállás mintegy 5000 harcosa és az Angliában szervezett holland dandár is részt vett. A felszabadított területeken holland katonai közigazgatást vezettek be, amely azt tekintette fő feladatának, hogy megőrizze az uralkodó osztályok hatalmát.
Norvégia
1944 első felében a norvég Belső Front két, a fiatalság mozgósítására irányuló akciót hiúsított meg: a munkaszolgálatra és a katonai szolgálatra való behívást. Több mint 50 000 ember rejtőzött el és csatlakozott az ellenállás osztagaihoz. Pontosan kidolgozott rendszer szerint szöktették Svédországba az üldözött és emigrálni kívánó norvégokat. Sok ezer szovjet és más nemzetbeli hadifogoly, akiket Norvégiába vittek nehéz munkákra, kapott segítséget a helyi norvég lakosságtól; a norvégok menedéket, útbaigazítást nyújtottak a szökevényeknek.
A szövetséges parancsnokság és a londoni norvég kormány utasításainak megfelelően az ellenállás fegyveres szervezete, a Milorg, hosszú időn át arra szorítkozott, hogy fegyvereket gyűjtsön és őrizzen, összetoborozza és kiképezze a „vadász”-alakulatokat. A burzsoá politikusok azonban egyre nehezebben tarthatták vissza a fiatalokat, akik türelmetlenül követelték a megszállók elleni aktív harcot.
Az angol Különleges Hadműveleti Parancsnokság ebben a helyzetben megnövelte a norvég hazafiaknak szánt fegyver- és lőszerszállítmányokat. Elegendő egyetlen adatot idézni: 1942 folyamán Angliából légi úton csupán 53 nagyobb és 14 kisebb tartály fegyverszállítmány érkezett, 1945 első négy hónapjában viszont 6580 nagy és 1854 kis tartály. Miként Franciaországban és Belgiumban, Norvégiában is az ellenállás burzsoá szervezetei kapták a küldeményeket.
A Vörös Hadsereg közvetlenül részt vett Norvégia felszabadításában. 1944 végén szovjet csapatok szabadították fel az ország legészakibb vidékét, Észak-Finnmarkot. A felszabadított területen csakhamar együttműködés jött létre a szovjet katonai parancsnokság és az újonnan megszervezett norvég polgári közigazgatás szervei között. A még megszállt országrészeken az ellenállási mozgalom katonai erői — mintegy 40 000 harcos — felkészültek rá, hogy segítséget nyújtsanak a szövetségeseknek.
A szabotázscselekmények és diverziós akciók igen nagy méreteket öltöttek, különösen Oslo környékén, ahol a Milorg rendszeresen, minden harmadik napon végrehajtott egy-egy diverziós cselekményt. A partizántevékenység az 1945. március 14-ről 15-re virradó éjszakán érte el csúcspontját, amikor a norvég hazafiak a szövetséges parancsnokság utasítására egyszerre több helyen is felrobbantották a hadászatilag igen fontos Trondheim—Oslo vasútvonalat. Ennek következtében a kontinensre indított csapataiknak csak egynegyedét tudták továbbítani a németek. Az ellenállási mozgalomban igen jelentős szerepet vállaltak a norvég kommunisták. A legnagyobb veszteség is őket érte. Norvégia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagjai közül igen sokan elpusztultak, többek között a Központi Bizottság két titkára, Henrik Christiansen és Ottar Ly.
A norvég munkásság nagy tömegeit azonban kevéssé sikerült harcba vinni, minthogy a tömegek többnyire a reformista szakszervezeti vezetést követték, amely makacsul kitartott a passzív ellenállás taktikája mellett. A Belső Front vezetőségében a Kommunista Párt képviselői nem is kaptak helyet.
Dánia
A dán ellenállási mozgalom a baloldal befolyásának érvényesülése következtében népi jelleget öltött. 1944 nyarától egymást követték a diverziós akciók, robbantások, vasúti rongálások. A dán vasútvonalakon a szövetségesek normandiai partraszállása után negyedére csökkent a forgalom. A megszállás egész ideje alatt — a „vágányháborút” nem számítva — 2700 diverziós cselekményt hajtottak végre, elsősorban hadiüzemekben. Az ellenállók partizán-hadműveleteire a hitleristák és a dán fasiszták „ellenszabotázzsal” válaszoltak: középületeket pusztítottak el, és közismert haladó embereket lőttek agyon. Így ölték meg 1944-ben Kaj Munk lelkészt, a híres dán hazafias költőt. A megszállók ellen vívott harcban, a börtönökben és koncentrációs táborokban mintegy 4000 dán pusztult el.
Az ellenállás össznépi jellegét tanúsították az 1944 júniusi koppenhágai események. Az ellenállási mozgalom egyik osztaga június 22-én felrobbantotta a főváros egyik nagyüzemét, ahol automata fegyvereket gyártottak. A németek erre rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el, és több hazafit kivégeztek. A német csapatok összevissza lövöldöztek az utcákon, és bosszúból felrobbantották a „Tivoli” kiállítási csarnokot. A koppenhágaiak kivonultak az utcára, tábortüzeket raktak és barikádokat építettek. Június 30-án a fővárosban általános sztrájk kezdődött. A hitleristák blokád alá vették Koppenhágát: megakadályozták az áruszállítást, megszüntették a víz-, gáz- és áramszolgáltatást. A Szabadság Tanácsa a harc folytatására hívta fel a fővárosiakat. A városi hatóságok és a szakszervezeti vezetők azonban tárgyalásokba bocsátkoztak a németekkel. A megszállók attól féltek, hogy a sztrájk más dán városokra is átterjed, ezért július 3-án engedményeket tettek: megígérték, hogy nem büntetik meg a sztrájk résztvevőit, feloldják a rendkívüli állapotot, ismét ellátják a várost, és kiviszik onnan a gyűlölt dán fasiszta hadtestet, saját cinkosaikat. Július 4-én a Szabadság Tanácsának jóváhagyásával véget ért a sztrájk. Története a tanács megnövekedett tekintélyéről tett tanúságot.
A Szovjetunió 1944 tavaszán, tekintetbe véve a dán ellenállási mozgalom megerősödését, beleegyezett, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesít a Szabadság Tanácsával, mint a harcoló Dánia képviseletével.
Az olasz ellenállási mozgalom 1944-ben
Olaszország már 1943 őszén két részre szakadt. Déli részét elfoglalták az amerikai és angol csapatok, Észak-Olaszországot és Közép-Olaszország egy részét pedig még csaknem két esztendeig a németek tartották a kezükben. A déli országrészben Badoglio úgynevezett „szakember-kormánya” működött, de ezt a kormányzatot a nép sem támogatta, és az angol—amerikai hatóságok sem tisztelték. Az antifasiszta pártok között nem volt egység a királyság kérdésében, minthogy az Akciópárt és a szocialisták a király azonnali lemondását követelték. E belső egyenetlenség alkalmat adott a szövetséges megszálló hatalmaknak arra, hogy szabotálják a moszkvai háromhatalmi külügyminiszteri konferencia határozatát, amely kimondta, hogy a kormányzásba feltétlenül be kell kapcsolni „az olasz nép azon rétegeinek képviselőit, amelyek mindig felléptek a fasizmus ellen”.
A Szovjetunió 1944 tavaszán újabb lépést tett ama törekvése jeléül, hogy biztosítsa az olasz nép szuverén jogait. Márciusban helyreállították a Szovjetunió és Olaszország közt a közvetlen diplomáciai kapcsolatokat.
Március 29-én az olasz kommunisták vezetője, Palmiro Togliatti felvetette a nemzeti egységkormány létesítésének gondolatát, javasolva, hogy a monarchia kérdésének eldöntését halasszák a háború utánra. A Kommunista Párt javaslata jelentette az egyetlen kiutat a zsákutcából, és valamennyi antifasiszta párt egyetértését elnyerte. 1944. április 24-én új kormány alakult, ismét Badoglio elnökségével, s ebben, más antifasiszta pártok mellett, a történelem folyamán első ízben az Olasz Kommunista Párt is képviseltette magát. Róma felszabadítása után újjászervezték a kormányt. Elnöke a Demokratikus Munkapárt vezetője, Bonomi lett, s az antifasiszta pártok túlnyomó befolyásra tettek szert.
A legfontosabb események azonban ebben az időszakban a frontvonal másik oldalán zajlottak le. Észak-Olaszországban valójában a németek uralkodtak, akik szigorúan ellenőrizték az olasz közigazgatás minden lépését. Tervszerűen kiszállították az országból az ipari nyersanyagot, a gépeket, az élelmiszert és minden más értéket. Németországi kényszermunkára vitték a szakmunkásokat és a fogolynak nyilvánított olasz katonákat. Hitler, anélkül hogy Mussolinit előzetesen értesítette volna róla, elragadta Olaszországtól és a német birodalomhoz csatolta Velence vidékét, Trieszttel együtt.
Mussolini, miután Észak-Olaszországban újra hatalomhoz jutott, nagyhangú szónoklatokat tartott az általa alapított neofasiszta párt állítólagos „antikapitalizmusáról”. 1943 novemberében nyilvánosságra hozták a neofasiszta párt úgynevezett „veronai kiáltványát”, amely egy sor demagóg ígéretet tartalmazott: egyebek között alkotmányozó nemzetgyűlést, az üzemek „szocializálását” a munkásoknak az üzemvezetésben való részvétele útján, a kritika szabadságát stb. helyezte kilátásba. Az effajta szólamok azonban már senkit sem téveszthettek meg, annál kevésbé, minthogy a fasiszták, mihelyt meghirdették az új „szociális köztársaságot”, azonnal hozzáláttak elnyomó szerveik átfogó hálózatának kiépítéséhez. Minden tartományban megszervezték a „különleges bíró6ságokat” és a Gestapót kiszolgáló speciális rendőrosztagokat, amelyek minden vizsgálat és bírói ítélet mellőzésével végezték ki az antifasisztákat. Mussolini feloszlatta a királyi hadsereget, és új haderőt próbált szervezni a németek oldalán való további hadviselés céljából. A többszöri behívásokkal sem sikerült azonban hadsereget teremtenie, mivel a mozgósítottak többsége inkább a hegyekbe szökött. A négy olasz fasiszta hadosztály egységei és a különféle militarizált feketeinges alakulatok — a „Fekete brigádok”, a „Mussolini-zászlóaljak” stb. — a partizánok elleni hadműveletekkel voltak elfoglalva.
1943. szeptember 9-én, azon a napon, amikor a német megszállás megkezdődött, Róma antifasiszta pártjai létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot. Ebben hat párt képviselői vettek részt: a Kommunista Párt, a Szocialista Párt, az Akciópárt, a Demokratikus Munkapárt, a Kereszténydemokrata és a Liberális Párt. Jóllehet valamennyi párt képviselői a fegyveres harc kibontakoztatásáért emeltek szót, a jobboldali pártok a valóságban minden lehetséges módon gátolták a tömegellenállás kifejlődését, és arra törekedtek, hogy a bizottságot pártközi tanácskozó szervvé változtassák. A Vatikán által is támogatott burzsoá pártok szabotálása következtében a római Nemzeti Felszabadító Bizottság képtelenné vált arra, hogy a partizánmozgalom harci központjává legyen. A kommunistáknak és néhány más párt képviselőinek hősies erőfeszítései ellenére — akik a város környékén partizánosztagokat hoztak létre — Róma azon kevés olasz városok egyike lett, ahol a hazafiak harca nem nőtt át győzelmes felkelésbe.
Észak-Olaszországban másképp alakult a helyzet. A milánói Nemzeti Felszabadító Bizottság, amely a felső-olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság nevet vette fel, működésének első napjaitól az ellenállási mozgalom igazi politikai vezetőjének bizonyult. Tartományi, városi, falusi, sőt városnegyedi és üzemi felszabadító bizottságok létesültek, s ezek szoros kapcsolatba léptek a milánói bizottsággal. Észak-Olaszországban a felszabadító mozgalom e szerveit öt párt alakította ki (a Demokratikus Munkapárt itt nem szerveződött meg). A baloldal, elsősorban a kommunisták vezető szerepe északon erőteljesen érvényesült. A kommunisták elsőkként indították meg a küzdelmet a városokban: hazafias harci csoportokat alakítottak, amelyek az ellenség parancsnokságai ellen végrehajtott vakmerő támadásaikkal, gyűlések szervezésével és egyéb akcióikkal azonnal megteremtették a harc tömegmozgósító légkörét. 1943 októberében a Kommunista Párt a hegyekben megkezdte a „Garibaldi mintabrigádok” felállítását, amelyek a partizánhadsereg magvául szolgáltak, s egyúttal példát mutattak a többi politikai párt számára. Hamarosan az akciópártiak és a szocialisták is hozzáláttak, hogy létrehozzák harci alakulataikat, jórészt a Garibaldi-brigádoktól tanult szervezeti elvek alapján. Utóbb a kereszténydemokraták és a liberálisok is követték példájukat.
A Kommunista Párt a munkásosztály hatékony támogatására építhetett. A sztrájkmozgalom egyes városokban, például Torinóban, már 1943 őszén egyszerre több üzemre is kiterjedt. 1944 tavasz elején a kommunisták elhatározták, hogy általános sztrájkot szerveznek, amelyet úgy tekintettek, mint a nemzeti felkelés főpróbáját. A sztrájkmozgalom vezetésére speciális bizottságot hoztak létre, amely 1944. március 1-én jelt adott a munka beszüntetésére. Ez a sztrájk az olasz munkásosztály legnagyobb arányú fellépése volt. Körülbelül egymillió munkás vett részt benne, több mint 20 000 partizán és nagyszámú hazafias harci osztag támogatásával. Ahogy 1943-ban a tavaszi sztrájk a fasizmus bukásának előjátéka volt, most, 1944 tavaszán is a sztrájkmozgalom nyitotta meg az utat a nemzeti felkeléshez.
1944 tavaszán a Kommunista Párt kezdeményezésére a falvakban is hazafias osztagok szerveződtek, amelyek kezdetben a helyi önvédelem feladatait látták el, majd fokozatosan harci egységekké fejlődtek. A Mussolini-hadseregbe behívott s a mozgósítás elől megszökött fiatal parasztok tömegesen csatlakoztak a partizáncsapatokhoz. 1944 márciusában 30 000, nyáron már mintegy 80 000 harcos volt a hegyekben. A partizánok szüntelenül támadtak, egyre nagyobb területet tisztítottak meg a fasisztáktól, és a felszabadított részeken partizánkörzeteket létesítettek. 1944 őszén már 15 felszabadított körzet volt Észak-Olaszországban, ahol a hatalmat a nemzeti felszabadító bizottságok gyakorolták.
1944 nyarát az ellenállás erőinek politikai és szervezeti összekovácsolódása jellemezte. A különböző pártok által szervezett partizánosztagokat júniusban közös vezető szerv alá rendelték, amely a Felszabadító Önkéntesek Hadtestének Főparancsnoksága nevet vette fel. A főparancsnokságon jelenfős szerep jutott Luigi Longónak, a Kommunista Párt egyik vezetőjének, és Ferruccio Parrinak, az Akciópárt vezetőjének. A felső-olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság ebben az időszakban a nemzeti felkelés előkészítését tekintette legfőbb feladatának. Ugyancsak ez idő tájt készített programdokumentumaiban leszögezte: a felkelés célja új, demokratikus rendszer megteremtése, amelyben „valamennyi dolgozó osztály döntő befolyása érvényesül”. Úgy tűnt, hogy Olaszország néhány hét alatt felszabadulhat a hitlerista megszállók uralma alól. A valóságban azonban másképp alakult a helyzet.
1944 őszén Mussolini „szociális köztársaságának” valamennyi fegyveres alakulatán kívül az olaszországi német haderőnek mintegy harmada a partizánok ellen harcolt.
Az Olaszországban kialakult bonyolult helyzet nem kerülte el az angol Különleges Hadműveletek Parancsnokságának és az amerikai Stratégiai Szolgálatok Hivatalának a figyelmét. Bár az angolok és amerikaiak nem mindenben értettek egyet az olasz ellenállási mozgalomhoz való viszony kérdéseit illetően, de abban az egyben kétségtelenül azonos állásponton voltak, hogy korlátozniuk kell az olasz partizánmozgalom kereteit. E célt tartották szem előtt a partizánoknak szánt fegyverszállítmányokat illetően is, amelyeknek segítségével saját politikájuk függvényévé igyekeztek tenni az olasz ellenállást, és a mozgalom antikommunista szárnyát szándékoztak erősíteni. Még a Badoglio-kormány hadügyminisztere és egyben az olasz ellenállás katonai főnöke, Cadorna tábornok is kénytelen volt elismerni: az ellenállási mozgalom „forradalomellenes osztagai” a szövetségesek különös kegyében állnak, és ők kapják a fegyver és lőszer zömét. Amikor kitűnt, hogy a népi felszabadító mozgalmat sem visszafogni, sem korlátok közé szorítani nem képes, az angol—amerikai parancsnokság hivatalosan megtiltotta a partizánegységek létszámának növelését, és megparancsolta összekötő tisztjeinek, hogy szüntessék be a fegyverek „rendetlen osztogatását a partizánok között.
SaLa