2
(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)
MEGÉRKEZÉS YOKOHAMÁBA
Azon a férfin, aki kézikofferjével az utasáradatban elhagyta a Kanadából érkezett hajót, semmi feltűnőt nem lehetett felfedezni. A vámépületben – mint minden utasnak – ellenőrzésnek kellett alávetnie magát. Időközben megérkezett csomagját is átvizsgálták. Különböző neves európai újságok tudósítójának mondta magát, aki a következő évekre Tokióban akar letelepedni. Csomagjában – alapos átvizsgálás ellenére – semmi gyanúsat nem találtak. Modern keskenyfilmes Leica gépe sem keltett feltűnést. A vámtisztviselők tisztában voltak vele, hogy egy újságírónak hivatása gyakorlásához modern fényképezőgépre van szüksége. Vízumokkal telepecsételt német útlevele valódi volt, és dr. Richard Sorge névre szólt. Az útlevélellenőr egy üres oldalra nagy beutazó bélyegzőt nyomott, 1933. szeptember 6-i dátummal.
Dr. Sorge rövidesen elhagyta Yokohamát, az élénk kikötővárost, és vonattal Tokióba utazott. Először a jónevű Sanno Hotelben, a Taranomon közelében foglalt magának szállást. Ez a külföldiek számára a legelegánsabb szállók egyikének számított Tokióban.
Néhány, a város megtekintésével töltött nap után jelentkezett a német nagykövetségen, amely a császári palota közelében volt. Dr. Sorge ott átadhatta a porosz kormány ajánlólevelét, amelyet Berlinből hozott magával. Tudta ugyanis, hogy egy hivatalos papír milyen hatást szokott gyakorolni a német tisztviselőkre. Az őt fogadó követségi munkatársnak először egészen jelentéktelen, kíváncsiskodó kérdéseket tett fel, de egyidejűleg hangsúlyozta, hogy a Frankfurter Zeitung, a berlini Tägliche Rundschau, a Berliner Börsen-Courier, a Münchenből irányított Zeitschrift für Geopolitik, a Deutsche Wolkswirts és az amszterdami Algemeen Handelsblad megbízásából Japánban hosszabb ideig szándékozik dolgozni.
Aki igazolni tudta, hogy a Frankfurter Zeitung munkatársa, vagy hivatkozni tudott Max Geisenheyner szerkesztőre, az a „harmadik birodalom” külképviseletein kimondottan feddhetetlen volt. Ez a tekintély arra volt visszavezethető, hogy az újságot egy nagyhatalmi monopólium szócsövének tartották. A harmincas évek elejétől ugyanis a lapba fektetett tőke nagyobb része az IG Farben tulajdonát képezte, amely nemcsak Németországnak, hanem Európának is a legnagyobb vegyi monopóliuma volt. Óriási gazdasági hatalma jelentős mértékben meghatározta a német kormánypolitikát.
Richard Sorge ajánlóleveleit és szerkesztőségi kapcsolatait a nagykövetség tisztviselői rendben levőnek találták, sőt mint később kiderült, az akkori tokiói német nagykövet, dr. Ernst-Arthur Voretzsch is barátságosan fogadta őt.
Amikor dr. Sorge később a náci párt tokiói, külföldi szervezetének vezetője felől érdeklődött, a követségi titkár megállapította, hogy a tokiói német közösség egy különösen értékes és hitlerhű tagja áll előtte.
A német nagykövetségen tett első látogatásának sikere, amikor is, nagyon szerényen, újságírói tevékenységének esetleg szükséges támogatását kérte, egyáltalán nem altatta el dr. Sorge éberségét. Tudta ugyanis, hogy a nagykövetség fogadóhelyiségei mögött az SS birodalmi vezetőjének megbízottai működnek, akik azt a feladatot kapták, hogy ellenőrizzék és figyeljék a Japánban élő és oda érkező németek megbízhatóságát.
Dr. Sorge már 1933 utolsó negyedévében debütált mint publicista. A Berliner Börsen-Courier-ben, amelyet a világ valamennyi börzéjén tanulmányoztak, és tizennyolc európai országban kapható volt, két cikke jelent meg. Az 1933. október 18-i, esti kiadásban közzétett vezércikkének a címe Japán életvonala volt, és Japán ázsiai, terjeszkedő külpolitikájának hátterével foglalkozott. Japán elérte a négy évtizede állhatatosan követett célját, és szigetbirodalomból, a Kínában megszállt területek és Mandzsukuo nevű gyarmata révén, sziget- és szárazföldi hatalom lett. Dr. Sorge értékelte Japánnak az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, Hollandiával, Németországgal, Olaszországgal, Kínával, a Mongol Népköztársasággal és a Szovjetunióval folytatott differenciált kül- és külkereskedelmi politikáját, és egyebek között olyan következtetésre jutott, hogy a világ újrafelosztásáért vívott imperialista harcban erősödik Japán együttműködése Németországgal és Olaszországgal. Sorge annak idején Tokióból találóan állapította meg: „A japán politikai vezetés ma csaknem teljesen a hadsereg szerepét hangsúlyozó nacionalista csoportok kezében van. (Nem akarom használni a fasizmus kifejezést, mert azt itt túl nyugatinak találnák)… A Nyugatnak megvan minden alapja ahhoz, hogy azt a császári kiáltvánnyal hangsúlyozott nyilatkozatot, miszerint Mandzsukuo Japán számára az »életvonalat« jelenti, olyan komolyan vegye, ahogy csak lehet… Japán a maga kontinentális politikája révén azt a veszélyes szerepet vállalta, hogy mint ék működjék az északon levő kommunizmus és Dél-Kína egyre jobban szélesedő kommunista körzetei között.” Dr. Sorge egyidejűleg rámutatott Japán egész társadalmi életének mértéktelen militarizálására, és arra a törekvésére, hogy „külpolitikáját a hadsereg és haditengerészet vezetésével szoros összhangban irányítsa”.
Japán nemzeti válsága című következő vezércikke már 1933. november 27-én – éppen ebben az időben került sor a Szovjetunió elleni japán provokációkra – jelent meg, az említett tőzsdelap esti kiadásában. A cikk „a növekvő gazdasági és politikai hatalmi terjeszkedés folyamatában levő” Japán belpolitikai erőviszonyaival foglalkozott. Dr. Sorge rámutatott a cikkben „a nagy magánvállalatok gazdasági hatalmát megtestesítő”, a tömegek számára idegen pártok problémáira, a parasztok szánalmas helyzetére, az államadósságok elrettentő növekedésére, az erőltetett ütemű, nagymértékű fegyverkezésre, és végül megjósolta „a hadsereg befolyásának növekedését néhány, kimondottan nacionalista, civil politikus egyidejű megtartása mellett”.
Dr. Sorge okos elemzéseire Berlinben nemcsak a gazdasági körök figyeltek fel. Hasznosak voltak ezek dr. Herbert von Dirksen számára is, aki Tokióba készült nagykövetnek. Ezek a cikkek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy helyesen formálják dr. Dirksen Japánról alkotott elképzeléseit. Dr. Sorge nevét is meg kellett jegyeznie, mert amikor 1933 végén, mint újonnan akkreditált német nagykövet Tokióba érkezett, hamarosan kereste a kapcsolatot vele, a már ismert, Japánban élő német tudósítóval. Időközben a nagykövetség biztonsági szolgálatának tisztviselői is jóváhagyólag vették tudomásul dr. Sorge cikkeit.
De nem ezek a tisztviselők jelentették az egyetlen akadályt, amelyet dr. Sorgénak le kellett küzdenie, ha teljesíteni akarta titkos megbízatását. Felkészült arra, hogy olyan országban kell dolgoznia, amelyben a kémektől való félelem már a múlt század közepétől valóságos mánia lett. Minden külföldi, különösen a fehérbőrű, eleve gyanús volt. Sorge tudta, hogy olyan országban kell tevékenykednie, amelynek hadserege rendkívül sűrű besúgóhálózatot hozott létre.
A japán titkosszolgálati rendszer – miként minden imperialista országban – mind „kifelé”, mind „befelé” dolgozott. Ehhez a rendszerhez különböző titkosszolgálati ágak és szervek tartoztak. Ezek lényegében a hadsereg és a haditengerészet részére kémkedést és titkosszolgálati tevékenységet folytattak, s számukra, nemritkán, a japán külügyminisztérium is ajánlott, illetve nyújtott segítséget. A besúgótevékenységgel és a kémelhárítással belföldön egyidejűleg több szerv is foglalkozott, egymástól többé-kevésbé függetlenül. Ott volt először is a titkosrendőrség, amely a japán belügyminisztériumnak volt alárendelve, de bizonyos kérdésekben az igazságügy-minisztériumnak is dolgozott. A hadseregen belül a japán szigeteken és a Japán által meghódított területeken a kémelhárítás a Kempeitai feladata volt. Természetesen a különböző japán titkosszolgálati szervek egytől egyig azt a célt szolgálták, hogy a tábornokoknak és a tengernagyoknak népellenes tevékenységükhöz a megkívánt csendet és háborítatlanságot biztosítsák. Vagyis az egész japán társadalmi élet militarizálását mindenféle kémkedéssel szemben védelmezzék. E feladat keretében tartotta szemmel a Kempeitai is a külföldieket, akiktől az ország katonai titkait különös gonddal óvták. A Kempeitai feladatait és jellegét egy nevezőre lehet hozni. Ez volt az a szervezet – mint a fasiszta Németországban a Gestapo -, amelytől a japánok legjobban féltek, és amelyet a leginkább gyűlöltek.47
A bel- és külföldi titkosszolgálatra Japán már 1934-ben ötször annyit költött, mint Nagy-Britannia, gyarmatbirodalmait is beleértve. Japán erre a célra annak idején nyolcvanszor többet áldozott, mint az Egyesült Államok. 1938-ban pedig a japán titkosszolgálatra költött összegek több mint hatszorosukra növekedtek, az akkori német pénznemben kifejezve 62,5 millió márkát tettek ki.
Dr. Sorge tájékoztatni akarta a magas beosztású japán tisztviselőket megérkezéséről és újságírói feladatairól, hogy tevékenységét hivatalosan is tudomásul vegyék. Ezért felkereste a japán külügyminisztériumot, és átadta Amaunak, a sajtóosztály vezetőjének a washingtoni japán nagykövet ajánlólevelét. Amau befolyásos tisztviselő- minisztériumi szóvivő – volt, ő vezette a heti sajtókonferenciákat.
Dr. Sorge az első naptól kezdve érezte, hogy a Kempeitai szimatol utána. Először a Jiji-Shimbun című lap tudósítója, Mitsukado Aritomi környékezte meg feltűnő módon. A németül beszélő japán megkísérelte, hogy az újonnan érkezett nyakába varrja magát, és a tokiói Meguro szállóban kedvezőnek tűnő szobát ajánlott neki. Miután dr. Sorge a szálló tulajdonosának borravalót adott, kétséget kizárva megtudta, hogy a tudósító korábban a japán hadsereg kémszolgálatánál szolgált. Az ellenfél ismertté vált, s így veszélytelen lett. Egyik napon Mitsukado Aritomi megkísérelte, hogy dr. Richard Sorgét egy oroszul beszélő provokátor közreműködésével próbára tegye. Az ügynök egy váratlan pillanatban dr. Richard Sorge anyanyelvén kezdett beszélni. A kísérlet teljes kudarcot vallott. Dr. Sorge úgy reagált, mint akinek az orosz nyelv teljesen idegen.
Dr. Sorge azért, hogy viszonylag zavartalanul tudjon dolgozni – a legtöbb európaival ellentétben -, egy kimondottan japán városnegyedben keresett magának egy kis lakást. Rövidesen azonban megállapította, hogy háztartási alkalmazottja a Kempeitai besúgója. Egy hosszabb utazása után arra is rájött, hogy az általa preparált irattáskáját és okmányait átkutatták. A német nagykövetség egyik japán tolmácsát, akivel dr. Sorge néha együtt szórakozott, többször behívták a rendőrségre, és a német újságíró felől faggatták.46 A tolmács tájékoztatta dr. Sorgét, bár erről neki hallgatnia kellett volna. Közben a Kempeitai dr. Sorge lakásának vastag falára egy akkor még viszonylag igen költséges lehallgatókészüléket szerelt fel. A „poloska” azonban csalódást okozott, mert Richard Sorge azokkal, akikkel kapcsolatot keresett, rendszerint éttermekben és egyéb, sűrűn látogatott vendéglátó helyeken találkozott. Oda is követték őt a japán besúgók. A legtöbbször azonban le tudta őket rázni, mert megfigyelési módszereiket heteken át tanulmányozta, így megismerte azok gyengeségeit.
Amikor később egy fiatal japán nőt megismert, a Kempeitai megpróbálta őt is rávenni a besúgásra. Ishii Hanako49 így emlékezik erre vissza: „Júliusban (1934 júliusáról van szó – a szerző megjegyzése) kihallgatásra hívtak be a rendőrségre, s megpróbáltak arra kényszeríteni, hogy Richardot tartsam szemmel, írásbeli munkái alá helyezzek másolópapírt, és adjak tájékoztatást az utazásairól.” A császári ügynököknek azonban csalódniuk kellett a fiatal nőben. A férfi iránt érzett szerelme, tisztelete és hűsége visszautasított minden korrupciós kísérletet.
Dr. Sorge, aki eleve számolt japán megfigyelőinek bizalmatlanságával, szaglászásukra lényegében kétféleképpen reagált.
Először is rájött arra, hogy a besúgók figyelmét a legjobban azzal tudja elaltatni és elterelni magáról, ha hónapokon át főként nyilvános könyvtárakban tartózkodik, és dolgozószobájában japánul tanul. Naponta nagy könyvhegyek mögött láthatták. A német nagykövetség könyvtárában olvasott. Bejáratos volt a Német Keletázsiai Társaság tokiói könyvtárába. Böngészett a könyvkereskedésekben és az antikváriumokban. Említett lakása – egy nyaraló Tokió Azabu nevű városrészében, a Nagasaki utca 30. szám alatt – egyre jobban megtelt könyvekkel, lefordított kéziratokkal, térképekkel és kartotékdobozokkal. Végül is kézikönyvtárában több mint ezer kötet gyűlt össze.
Sorge hallgatta a rádióadásokat, olvasta az újsághíreket, tanulmányozta az ország történelmét és kultúráját, a politikai és tudományos írásokat, a japán klasszikusokat és a nemzetközileg ismert Japán kutatók vitairatait. Tudásszomja szinte csillapíthatatlan volt. Megszerzett tudása igen hamar hatásos fegyverré vált. Tanulmányai mellett turistaként nagy utazásokat tett különböző japán tartományokban.
Másodszor, Richard Sorge tudta, hogy a japán ügynökök iránta tanúsított „figyelme” némileg csökkenni fog, ha a német nagykövetség fogja őt ellenőrizni, mert a német fasisztáknak saját „szimat-szakembereik” voltak, akik szorosan együttműködtek a japán titkosszolgálattal. Annak érdekében, hogy a nagykövetség őt tekintélyes személyiségnek tartsa Japánnal kapcsolatos ismereteit illetően, nélkülözhetetlenné kellett magát tennie.
Japánban tett néhány utazására dr. Sorge magával vitte Friedrich Sieburg újságírót50 is, aki az alábbiakat jegyezte fel:
„Annak a két vagy három utazásnak a során, amelyet Sorgéval tettem, azoknak a rendőröknek a száma, akik vagy egyenruhában, vagy civilben hozzánk közeledtek, bennünket ellenőriztek, vagy szóba elegyedtek velünk, egyenesen lenyűgöző volt. Ennek nem volt semmi különös jelentősége, mert a japánok félelme a németektől már csaknem agybaj. Bár én magam egyértelmű jelenség voltam, és kilónyi japán ajánlólevéllel járkáltam az országban, mégis szakadatlanul zaklattak a rendőrök, akik valóban gyerekes módon próbáltak a személyemmel foglalkozni.
Gyakorta megtörtént, hogy borotválkozás közben megjelent a szállodai szobámban egy meglehetősen ápolatlan külsejű fiatalember. Sűrű hajlongások közepette kijelentette, hogy a rendőrségtől van, s reméli, biztonságban érzem magam Japánban. Ez történt velem mindig, minden kiránduláson, a nyilvános parkokban, sőt még a templomokban is.
Ezek a fiatalemberek, akik egyáltalán nem keltettek feltűnést, a legtöbbször teljesen megnyugodtak, ha átnyújtottam nekik a névjegyemet, amelyet egyébként Sorge tanácsára, rögtön megérkezésemkor japán írásjelekkel elkészíttettem. A titkosrendőr aztán szokás szerint tanulmányozta a névjegyet, mintha az valamilyen értékes okmány lenne, megnyugodva bólintott, és kérte, hogy a névjegyet megtarthassa. Később tapasztaltam, hogy a névjegykártyák gyűjtése Japánban rendkívül kedvelt. Sok japánnak vaskos albumai vannak, amelyekbe beragasztja az összegyűjtött névjegykártyákat, elsősorban a külföldiekét.
Szüntelenül oktatták a »nagyközönséget« a kémkedés veszélyeire. Tanfolyamokat szerveztek és útmutatásokat tettek közzé. Magam is részt vettem egyszer egy előadáson, amelyet egy japán rendőrtiszt tartott a gésáknak, hogy bevonja őket a kémek elleni harcba. Sajnos, egyetlen szót sem értettem abból, amit a rendőrtiszt mondott. Az előadás mégis nagyszerű volt. A japán rendőrtiszt komoly kis emberke volt, ősz kefefrizurával, nagy szemüveggel, és a terem tele volt tarka kimonós, sápadtra púderezett arcú, virágszerű teremtményekkel.
Később rájöttem, hogy miből indulnak ki az ilyen útmutatások. Mindenekelőtt abból, hogy a kémet, aki természetesen fehérember, megjelenése alapján rögtön fel lehet ismerni. A megjelenés, a japán kémelhárítás nézete szerint, a régi kalandfilmekben szereplő kémek külsejének felelt meg. Komolyan tanították ezeket a lányokat arra, hogy ha egy férfi elöl nyitott körgallérban, utazósapkában, rövid pipával, sőt monoklival a szemén belép a teaházba, az csak kém lehet.
Ezt, mint a nyilvánvaló sematizmus olyan példáját említem, amelyet a japán hatóságok a kémkedés kérdésével kapcsolatban követtek.
Sorgéval többek között Kyotóban, Narában és Hamadában jártunk, ahol megnéztük a szent ereklyetartókat. A vonatokon újra és újra megszólítottak bennünket, törték az angol vagy a német nyelvet, és névjegykártyáinkat kérték. Hamada pályaudvarán az egyenruhás rendőrök egész csoportja állított meg bennünket, és számtalan meghajlás közben elvették személyi igazolványainkat.
Egy alkalommal egy rendőrségi tisztviselő azt kérte tőlünk, hogy megnézhesse töltőtollainkat. Később tapasztaltam, hogy Japánban különösen aggódnak a töltőtolltartók miatt, mert azt hitték, hogy a kémek töltőtolltartóval fényképeznek, illetve végeznek méréseket. Az infravörös sugarakról is, amelyekkel állítólag a kémek dolgoznak, szakadatlanul beszéltek. Nem tudom, milyen fixa idea késztette a japán kémelhárítást arra a hiedelemre, hogy a fehér kémet onnan lehet megismerni, hogy mindig »felülről lefelé fényképez«.
Lehetséges az is, hogy a nagyfokú rendőrségi érdeklődés Sorgéval tett utazásaim során nem volt több a szokásos intézkedésnél, két ismert európai újságíróval szemben. De az is lehetséges, hogy Sorge már annak idején gyanús volt.”
Hasonló témáról nyilatkozott Harold O. Thompson51, a neves amerikai sajtószakember, aki nemegyszer nyert betekintést a japán titkosszolgálat sajátos módszereibe.
„1936-tól 1941 nyaráig – írta – az United Press tokiói tudósítója voltam. Irodám a Dentsu-épület hetedik emeletén volt. Ugyanezen a folyosón kaptak helyeket a Deutschen Nachrichtenbüro (DNB), a Havas-ügynökség és az Associated Press munkaszobái. Sorge gyakran meglátogatta a kollégákat a Deutschen Nachrichtenbüro-ban. Találkoztam vele japán sajtókonferenciákon is… Barátságos, segítőkész fickónak ismertem meg… Egy esemény különösen emlékezetes számomra. A japán rendőrség Sorgét egy titkosrendőrrel figyeltette, úgy, ahogy sokat közülünk figyeltetni szoktak. Egyik nap megjelent az irodámban az az ember, aki Sorgét figyelte, hogy japán segítőmmel beszélgessen. Tőle tudtam meg, hogy a rendőr nagyon örül, mert Sorge motorkerékpár-
Mindezek az események és élmények sejtetik, hogy dr. Sorge milyen nehéz körülmények között teljesítette hírszerző feladatát, milyen megpróbáltatásoknak volt kitéve az alatt a megközelítőleg háromezer nap alatt, amíg Japánban működött.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!