Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának hivatalos honlapja – KPRF.RU
G.A. Zjuganov: Puskin a tanárunk, barátunk és spirituális mentorunk
G.A. Zjuganov, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöke, a filozófia doktora
Alekszandr Szergejevics Puskin születésének 225. évfordulójára.
Kedves elvtársak, barátaim! Kedves honfitársak!
Puskin évfordulóját rendkívül riasztó és rendkívül veszélyes időben ünnepeljük a mi és az egész világtörténelem számára.
Az orosz és a nyugati civilizáció konfrontációja elérte a forráspontot. Az angolszász globalizmus ismét megpróbálja meghódítani a földkerekséget, és örökre megsemmisíteni az önálló gondolkodás és az emberi szabadság lehetőségét. Megpróbálja leigázni a föld legmeghódítatlanabb népét, ahogy ők az oroszokat nevezik. Egyszóval: „és gyűlölsz minket”, ahogy Puskin próféta hitte. Ráadásul a jelenlegi „nyugatiak” sokkal tovább mentek Hitlernél, és pusztító háborút hirdettek az egész orosz világnak.
A szabadságért és függetlenségért vívott igazságos harcunkban a Győzelem zászlaját felemelő halhatatlan Puskin az üdvösség hősies tetteire inspirál bennünket. Alekszandr Szergejevics mindannyiunkat elkísér életünk során. Verseivel és meséivel kezdődik. Tanulunk tőle, nagy bölcsességet tapasztalva az egyszerűségben. És ismét együtt tanulunk unokáinkkal.
Nem véletlen, hogy a szovjet iskola fordult olyan gondosan és részletesen Puskin munkájához. Soknemzetiségű társadalmunk volt az, amely teljes szívével magáévá tette zsenialitását. Nem véletlen, hogy Andrej Platonov szovjet író azt mondta a költőről: „Puskin a bajtársunk!” A szovjet érában, az orosz zseni halálának emlékezetes századában, a baljós gazember Dantesz keze által történt Puskin országos feltámadása. Ezután hétköznapi emberek százmillióit mutatták be az éltető művészettel, válaszul azoknak, akik megpróbálták Puskint „feledésbe” taszítani.
Vidéki tanítói családban nőttem fel, ahol Puskin nemcsak az első költő, hanem a fő civil és szellemi tekintély is volt. Ma unokáinkkal együtt olvassuk Puskint, együtt értjük meg éleslátását, politikai meglátásainak bátorságát.
Alekszandr Szergejevics híres verse „Oroszország rágalmaihoz” nem csupán költői mű. Ez egy nemzeti kiáltvány. Ez szemrehányás és ultimátum. Ez egy évszázados mozgósítási dokumentum, amelyet az orosz zseni hagyott programként nekünk és utódainknak.
Nekem úgy tűnik, hogy ebből a Puskin-felhívásból született meg a nagy szovjet dal-felhívás: „Kelj fel, hatalmas ország!” Ma, akárcsak a Nagy Honvédő Háború idején, nagyon aktuálisak a szavak: „Mint két különböző pólusok, mindenben ellenségesek vagyunk: mert mi harcolunk a világosságért és a békéért, Ők a sötétség országáért.”
Jól értjük és emlékszünk: amikor 1992-ben kétszáz év után először lőtték le Puskin emlékművét a Dnyeszteren, az új fasiszták, Dantes és Heckeren örökösei lelőtték népünk testét és lelkét. De az orosz spiritualitás, a zseni életigenlő költészete mindig erősebb volt gyűlöletüknél.
A század második évtizedében a kommunista képviselők kezdeményezésére nemzeti ünnepet hoztak létre – az orosz nyelv napját. És június 6-án, Puskin születésnapján ünneplik.
Puskint már a kortársak is csodaként fogták fel, megértették jelentőségét: Puskin költő, Puskin történész, Puskin politikus. Rövid alkotói élete során az orosz irodalomban megalkotta azt, ami Európa más országaiban évszázadokig tartott.
Belátása határtalan volt. Anélkül, hogy valaha is átlépte volna az orosz állam határait, Európa hálátlanságáról beszélt. És látott az Újvilágban – a modern Amerikában – valamit, amit az európai társadalom még nem valósított meg.
Egy évvel halála előtt Puskin undorral írt a rabszolgaságról, az önzésről és az amerikai társadalom elégedettség és profit iránti szenvedélyéről. Meleg együttérzéssel beszélt az embertelen életbe taszított angol munkások nyögéseiről is. Ez mind Puskin: “És kegyetlen koromban dicsőítettem a szabadságot, és kegyelmet kértem az elesettekért.”
„Puskin rendkívüli jelenség – mondta róla igazi kreativitás testvére, Nikolai Gogol –, és talán az orosz szellem egyetlen megnyilvánulása. Valószínűleg ez Puskin fő, alapvető jellemzője. A legkülönfélébb vérvonalakat ötvözve az orosz szellem példája volt és marad is.
Gorkij Puskint Leonardo da Vincivel hasonlította össze, Lunacsarszkij pedig a mi reneszánszunknak, orosz tavaszunknak, orosz reggelünknek és orosz Ádámnak nevezte.
Puskin a világ szellemi életének iskolája volt számunkra. Egyfajta világméretű enciklopédiává vált. Megmutatta nekünk Ovidiust és Shakespeare-t, Goethét és Byront, Saadit és Hafezt. A Puskint inspiráló témák között szerepel a nemes Korán.
Úgy tűnik, mindent magához ölelt, a világegyetem emberévé vált. De először is orosz volt. „A becsületemre esküszöm – mondta Puskin –, hogy a világon semmiért sem szeretném megváltoztatni a Hazát, vagy hogy más történelmem legyen, mint őseink története.
Bármiről is írt Puskin, a fő témája a mi népünk maradt – sorsuk, jövőjük, megőrzésük. Erről olvashatunk verseiben, oktató meséiben, „Borisz Godunovjában”, zseniális „Jevgene Onegin”-jében.
Puskin elmondta nekünk a legfontosabb dolgokat az orosz nőről. Hűségéről és lelki szépségéről. Egyedülálló szeretet és hála leckét adott nekünk egy egyszerű jobbágyparasztasszonynak, dadájának, Arina Rodionovnának, akit anyaként tisztelt és barátként tisztelt.
Ezért tiszteljük őt, mint barátunkat, szeretett tanárunkat, bajtársunkat.
Az „Emlékmű” vers mellett Puskin még néhány igaz prófétai szót mondott magáról: „És az én romlatlan hangom az orosz nép visszhangja volt.”
Boldog születésnapot, Alekszandr Szergejevics! Boldog évfordulót kívánok, kedves elvtársak!
G.A. Zjuganov,
az Orosz Föderáció Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöke,
a filozófiai tudomány doktora.
***
Számomra Puskin személye és művészete meghatározó volt az Oroszország iránti szimpátiám és tiszteletem kialakulásához.
Nagy respekt Zjuganov elvtársnak, hogy szintén nagyra értékeli Puskin zsenialitását!
Szerintem pl. ebben a versében benne van az emberi lét egyik fő problémája. Annyira zseniális, hogy akár vallást lehetne rá alapítani. Nem mellesleg pl. a jelenlegi “Nyugat” kontra Oroszország konfliktus megértéséhez is segítséget ad, és talán megjósolja a konfliktus végkimenetelét is… 🙂
https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-5-osztaly/tundermese/puskin-mese-a-halaszrol-es-a-kishalrol
Puskin: Mese a halászról és a kishalról
Öregember, öregasszonyával,
Kék tengernek partján éldegélt.
Éldegéltek öreg sárkunyhóban
Harminchárom esztendeje már.
Öregasszony fonta fonalát.
Öregember halászgatni járt,
Hálóját először kiveti,
Nincs más benne – csak tengeri giz-gaz.
Hálóját másodszor kiveti,
Tele van az hínárral, moszattal.
Hálóját harmadszor kiveti,
Nincs más benne, mint egy kicsi hal,
Csakhogy az a kicsi hal aranyhal!
S az aranyhal szája szóra nyílik
S emberhangon ekkép esdekel:
„Engedj, öreg, vissza, vár a tenger,
Váltságdíjat kapsz értem, ha kell,
Teljesítem, bármit is kívánnál.”
Megijedt a halász a csodától:
Itt halászik harminchárom éve,
Sosem hallott még halat beszélni.
Az öreg a halat elbocsátja,
S szól utána kedvesen becézve
„Isten veled, szép aranyhalacska!
Nem kell nekem váltságdíj tetőled.
Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!”
Ballag haza öregasszonyához,
Szól neki a félelmes csodáról:
„Nem fogtam ma, csak egy kis halacskát,
Aranyhal volt, nem akármilyen hal,
Szólt a kis hal, úgy, ahogy mi szólunk,
Kéredzkedett kék tengerbe vissza,
Váltságdíjat érte felajánlott,
Váltságdíjat, amit én kívánok.
Váltságdíjat venni féltem én,
Kék tengerbe visszaeresztettem.”
Öregasszony az öreget szidja:
„Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Hogy nem vettél váltságot a haltól!
Legalább egy teknőt kérj nekem,
A mienk már szétrepedt egészen.”
Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy a tenger fodrozódik.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik, s kérdi az aranyhal:
„Öregapó, hát neked mi kell?!”
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
„Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Én az öregasszonytól kikaptam,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Elzavart: új teknő kell neki,
A mienk már szétrepedt egészen.”
Azt feleli erre az aranyhal:
„Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Meglesz majd az új teknő – ne félj.”
Ballag haza öregasszonyához,
Új teknőt lát az öregasszonynál.
Öregasszony szitokkal fogadja:
„Ó, te mamiasz, ó bolond fajahkó!
Teknőt kértél, ó, te máié, teknőt!
Azt hiszed tán, nagy dolog egy teknő?
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Kérj tőle egy szép falusi házat!”
Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már elborul a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik, s kérdi az aranyhal:
„Öregapó, hát neked mi kell?!”
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
„Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Szidalommal várt az öregasszony,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Házat akar a rigolyás asszony.
” Azt feleli erre az aranyhal:
„Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Nem kell félned, meglesz majd a ház.”
Megy az öreg kunyhója felé:
Kunyhójának nyoma sem maradt.
Áll az új ház, szép tisztaszobástul,
Kéményestül, cserepes tetőstül,
Kapuszárnya erős tölgyfa deszka.
Ablakában ül az öregasszony,
Mindhiába – csak urát szapulja:
„Ó, te mamlasz, ó bolond fajankó!
Házat kértél, mafla, parasztházat!
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én durva parasztasszony,
Leszek inkább ősnemes nagyasszony.”
Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már háborog a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik, s kérdi az aranyhal:
„Öregapó, hát neked mi kell?!”
Szól az öreg meghajolva mélyen:
„Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Még bolondabb lett az öregasszony,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Nem lesz többé durva parasztasszony,
Akar lenni ősnemes nagyasszony.”
Azt feleli erre az aranyhal:
„Ne búsulj hát, menj isten hírével.”
Ballag haza öregasszonyához.
No de mit lát? Kastélyt, tornyosat.
A tornácon áll az öregasszony,
Kis subája drága cobolyprémből,
Aranybrokát födi fejebúbját,
Nyaka körül nehéz igazgyöngyök,
Aranygyűrűk csillognak kezén,
Lábán piros csizma kordovánból.
Körülötte cselédek sürögnek,
Veri őket, hajukat cibálja.
Szól az öreg, öregasszonyához:
„Adjonisten, nemesasszony úrnőm!
Ugye, most már megnyugszik a lelked?”
Ráripakodik az öregasszony –
Szolgálni az istállóba küldi.
Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony,
Az öreget újra kérni küldi:
„Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek már osnemes nagyasszony,
Leszek inkább nagyhatalmú cárnő.”
Megijedt az öreg, kifakad:
„Mi lelt asszony, bolondgombát ettél?
Azt sem tudod, hogy kell lépni, szólni,
Rajtad nevet majd az egész ország.”
Erre mérges lett az öregasszony,
Szegény urát jól pofonüti.
„Mit merészelsz, muzsik? Feleselni,
Osnemes nagyasszonnyal, velem?
Míg szépen vagy, mégy a tengerpartra,
Vagy ha nem mégy, vitetlek erővel.”
Megy az öreg, megy a tengerpartra,
Látja, hogy már sötét az a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik, s kérdi az aranyhal:
„Öregapó, hát neked mi kell?!”
Szól az öreg, meghajolva mélyen:
„Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
A vénasszony újra megbolondult:
Nem lesz többé osnemes nagyasszony,
Akar lenni nagyhatalmú cárnő.”
Azt feleli erre az aranyhal:
„Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Ne félj: cárnő lesz az öregasszony.”
Ballag haza öregasszonyához.
Mi ez? Cári palota előtte.
Kit lát benne? Öregasszonyát.
Ott ül asztalánál, ő, a cárnő,
Kiszolgálják nemesek, bojárok.
Töltögetnek délibort neki –
Eszik hozzá fűszeres kalácsot,
Körülötte rettenetes őrség,
Vállukon a rettenetes fejsze.
Több se kell a rettegő öregnek –
Vénasszonya lábához letérdel.
„Adjonisten, rettenetes cárnő!
No de most már megnyugszik a lelked?”
De az öregasszony rá se néz,
Parancsot ad: ki vele, ne lássa!
Odafutnak nemesek, bojárok,
Az öreget ütik, taszigálják,
Szaladnak az ajtónálló őrök,
Fejszéikkel majdhogy felaprítják.
Látja a nép, nagyot nevet rajta:
„Úgy kell neked, vén, ostoba birka!
Tanulhattál, pipogya fajankó!
Bolond, aki más szekerét tolja!”
Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony.
Udvaroncokat szalajt uráért,
Megkeresik, hurcolják elébe.
Szól az öregasszony az öreghez:
„Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én nagyhatalmú cárnő,
Leszek inkább tenger királynője,
Lakom inkább óceán-tengerben,
Ott szolgáljon engem az aranyhal,
Ő legyen majd futosó cselédem.”
Most az öreg nem mer feleselni,
Nem mer még egy árva szót se szólni.
Megy immár a kék tenger partjára,
A tengeren lát fekete orkánt,
Dagadoznak haragvó hullámok,
Száguldanak, vonítanak, bőgnek.
Parton áll, az aranyhalat hívja,
Odaúszik, kérdi az aranyhal:
„Öregapó, hát neked mi kell?”
Szól az öreg, meghajolva mélyen:
„Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő!
Mit tegyek az átkozott banyával?
Akar lenni tenger királynője,
Akar élni óceán-tengerben,
Azt akarja, szolgáld te magad,
Te magad légy futosó cselédje.”
Nem szól erre semmit az aranyhal,
Loccsan egyet farka a habokban,
Beleúszik tenger mélységébe.
Vár válaszra, vár a tengerparton,
Elunja az öreg, hazaballag –
Látja újra: előtte a kunyhó,
A küszöbén ül az öregasszony,
Lába előtt ott a törött teknő.
Nagyon köszönöm a verset T p(h).d.Valimkor azt hiszem, az esti mesékben is benne volt!
De hány ember fog még így járni,aki elvesztették azt az úgynevezett visszapillantó tükröt!?
Aktuálisabb tán, mint bármikor!
T. zls-179 és Mici! Örülök, hogy örömet szerezhettem Puskin e remekművével.
Attól tartok, hogy a helyzet sajnos még annál is rosszabb, mint első ránézésre látszik.
Az úgynevezett “kollektív Nyugat” jelenlegi “vezetése” nem csak hogy elvesztette azt a bizonyos visszapillantó tükröt, hanem valószínűleg sajnos sohasem volt nekik.
Akinek van lelke, az a saját lelkén keresztül kapcsolatban van a Teremtővel, harmóniában van az Univerzummal, és ösztönösen tudja, érzi, hogy mi az a “mérték” és az “elég”.
De ezek a szerencsétlen, lelketlen, sátán által kreált tudjukkik – mivel belül teljesen üresek – nincs efféle kötődésük Isten felé, így csak gépiesen működnek, a kapzsi, harácsoló sátáni algoritmusuk alapján, bármiféle arány, erény és értelem nélkül. Hosszabb távon nem csak saját magukra jelentenek veszélyt, hanem a valódi emberekre, illetve az egész Föld bolygóra is. Megszabadulni tőlük talán csak a létfeltételeik megszüntetésével lehet.