75 éves a NATO katonai szövetség
1949. április 4-én tizenkét nyugati ország – az USA, Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia (akkor Máltával), Olaszország, Belgium, Dánia (Grönlanddal), Hollandia, Norvégia, Portugália, Luxemburg és Izland – megalapította az „Észak-Atlanti-óceánt” Szerződés Szervezete” (NATO) mint nyugati katonai szövetség. A NATO megalapítása a „hidegháború” kezdetének, egyrészt a volt szövetséges USA, Franciaország és Nagy-Britannia, másrészt a Szovjetunió közötti növekvő feszültségének a kifejeződése volt. A háború pusztító következményeinek tapasztalata még megvolt Európában, de az Atlanti-óceán túlsó partján a geopolitikai viszonyok már átrendezõdni kezdtek.
A potsdami konferencia szövetséges egységének vége az 1948-tól kezdődően egy külön nyugatnémet állam létrehozásának előkészületeiben vált láthatóvá. A NATO megalapítása tehát nemcsak katonai, hanem politikai döntés is volt. 1952-ben Lord Hastings akkori NATO-főtitkár a következő mondatban foglalta össze a szándékot: „Az egyetlen cél az volt, hogy bent tartsák az Egyesült Államokat, távol tartsák az oroszokat és Németországot…”. A NATO központja először Londonban, később Párizsban, majd Brüsszelben volt. A szövetséges NATO-parancsnokságok a nemzeti hadseregek bevonásával jöttek létre, például Törökországban (Izmir), az USA-ban (Norfolk, Virginia), Máltán és Franciaországban (Fontainebleau). A „stratégiai koncepció” a „pre-defense” volt, pontosabban fogalmazva: egy esetleges keleti háborút újra Európában kell megvívni. Emiatt 1955. május 9-én az NSZK is a NATO tagja lett, bár akkor még nem döntöttek az NSZK remilitarizálásáról.
Erre a fronthelyzetre válaszul a kelet-európai államok a Szovjetunió vezetésével egyesültek a „Varsói Szerződés Szervezetében”.
Az 1990-es évek elejéig a politikai és katonai valóságot a NATO és a Varsói Szerződés közötti blokk-konfrontáció alakította. A politikai enyhülés politikája, az 1968-as atomsorompó-szerződés, valamint az USA és a Szovjetunió közötti SÓ I. Szerződés ellenére a feszültségek felerősödtek. A NATO „újrafegyverkezési döntése”, a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták tervezett állomásoztatása a Német Szövetségi Köztársaságban az 1970-es évek végén több európai országban is a békemozgalom fellendüléséhez vezetett. A FIR és tagegyesületei aktív részesei voltak ennek a tömeges társadalmi mozgalomnak. Bár a nukleáris rakéták állomásoztak, látható volt a NATO-politikával szembeni társadalmi nyomás.
A szocialista államközösség megszűnése és a „Varsói Szerződés Szervezetének” 1991-es felbomlása látszólagos irányváltáshoz vezetett. A „Párizsi Charta” egy új geopolitikai rendet írt le a hidegháború vége után. A blokk egykori ellenfelei közötti jövőbeni együttműködést az EBESZ-megállapodás alapján kívánták szabályozni. A Németország újraegyesítéséről folytatott 2+4 tárgyalások során az akkori Szovjetunió azt ígérte, hogy nem lesz a NATO keleti bővítése – ezt a politikai ígéretet a NATO néhány évvel később már nem hitte, hogy be kell tartania. 1997-ben Lengyelország, Csehország és Magyarország kapott tagságot. Néhány nappal a NATO első, Jugoszlávia elleni agressziós háborúja előtt Európában, 1999 márciusában a katonai szövetség részévé váltak. Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia követte 2004-ben. Albánia és Horvátország 2009-ben, Montenegró 2017-ben, Észak-Macedónia pedig 2020-ban csatlakozott, miután megoldódott a névkérdés. 2024 követte a korábbi semleges államokat, Svédországot és Finnországot. Ezzel még nem ért véget a keleti bővítés. A Grúziába és Ukrajnába küldött meghívók világossá tették, hogy Lord Hastings 1952-es irányzata ma is érvényes.
A NATO jelenleg de facto hadviselő fél az Orosz Föderáció és Ukrajna közötti háborúban. Itt nemcsak a tömeges fegyverszállításról van szó, hanem az ukrán katonák kiképzéséről, valamint a NATO-személyzet és a NATO-infrastruktúra (megfigyelés, irányítástechnika stb.) bevetéséről Ukrajna katonai támogatása érdekében. Macron francia elnök még a NATO-csapatok ukrajnai telepítését is szóba hozta. Ezzel ő és a NATO-stratégia megmutatja, ahogyan a NATO megalakulásakor is, hogy egy esetleges katonai konfrontációnak Oroszországgal európai területen kell megtörténnie. Sőt, ez ki van téve az atomfegyverek használatának valós veszélyének.
A FIR ezért a NATO megalakulásának évfordulója alkalmából megismétli alapállását, miszerint az európai katonai blokkok felbomlasztása és egy új – nem katonai jellegű – európai biztonsági architektúra létrehozása egzisztenciális. Ezt nem lehet elérni az Európai Unió militarizálásával és konfrontációval, hanem csak diplomáciával és tárgyalásokkal.
A NATO azonban pontosan ezt nem képviseli! (Ulrich Schneider)
A potsdami konferencia szövetséges egységének vége az 1948-tól kezdődően egy külön nyugatnémet állam létrehozásának előkészületeiben vált láthatóvá. A NATO megalapítása tehát nemcsak katonai, hanem politikai döntés is volt. 1952-ben Lord Hastings akkori NATO-főtitkár a következő mondatban foglalta össze a szándékot: „Az egyetlen cél az volt, hogy bent tartsák az Egyesült Államokat, távol tartsák az oroszokat és Németországot…”. A NATO központja először Londonban, később Párizsban, majd Brüsszelben volt. A szövetséges NATO-parancsnokságok a nemzeti hadseregek bevonásával jöttek létre, például Törökországban (Izmir), az USA-ban (Norfolk, Virginia), Máltán és Franciaországban (Fontainebleau). A „stratégiai koncepció” a „pre-defense” volt, pontosabban fogalmazva: egy esetleges keleti háborút újra Európában kell megvívni. Emiatt 1955. május 9-én az NSZK is a NATO tagja lett, bár akkor még nem döntöttek az NSZK remilitarizálásáról.
Erre a fronthelyzetre válaszul a kelet-európai államok a Szovjetunió vezetésével egyesültek a „Varsói Szerződés Szervezetében”.
Az 1990-es évek elejéig a politikai és katonai valóságot a NATO és a Varsói Szerződés közötti blokk-konfrontáció alakította. A politikai enyhülés politikája, az 1968-as atomsorompó-szerződés, valamint az USA és a Szovjetunió közötti SÓ I. Szerződés ellenére a feszültségek felerősödtek. A NATO „újrafegyverkezési döntése”, a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták tervezett állomásoztatása a Német Szövetségi Köztársaságban az 1970-es évek végén több európai országban is a békemozgalom fellendüléséhez vezetett. A FIR és tagegyesületei aktív részesei voltak ennek a tömeges társadalmi mozgalomnak. Bár a nukleáris rakéták állomásoztak, látható volt a NATO-politikával szembeni társadalmi nyomás.
A szocialista államközösség megszűnése és a „Varsói Szerződés Szervezetének” 1991-es felbomlása látszólagos irányváltáshoz vezetett. A „Párizsi Charta” egy új geopolitikai rendet írt le a hidegháború vége után. A blokk egykori ellenfelei közötti jövőbeni együttműködést az EBESZ-megállapodás alapján kívánták szabályozni. A Németország újraegyesítéséről folytatott 2+4 tárgyalások során az akkori Szovjetunió azt ígérte, hogy nem lesz a NATO keleti bővítése – ezt a politikai ígéretet a NATO néhány évvel később már nem hitte, hogy be kell tartania. 1997-ben Lengyelország, Csehország és Magyarország kapott tagságot. Néhány nappal a NATO első, Jugoszlávia elleni agressziós háborúja előtt Európában, 1999 márciusában a katonai szövetség részévé váltak. Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia követte 2004-ben. Albánia és Horvátország 2009-ben, Montenegró 2017-ben, Észak-Macedónia pedig 2020-ban csatlakozott, miután megoldódott a névkérdés. 2024 követte a korábbi semleges államokat, Svédországot és Finnországot. Ezzel még nem ért véget a keleti bővítés. A Grúziába és Ukrajnába küldött meghívók világossá tették, hogy Lord Hastings 1952-es irányzata ma is érvényes.
A NATO jelenleg de facto hadviselő fél az Orosz Föderáció és Ukrajna közötti háborúban. Itt nemcsak a tömeges fegyverszállításról van szó, hanem az ukrán katonák kiképzéséről, valamint a NATO-személyzet és a NATO-infrastruktúra (megfigyelés, irányítástechnika stb.) bevetéséről Ukrajna katonai támogatása érdekében. Macron francia elnök még a NATO-csapatok ukrajnai telepítését is szóba hozta. Ezzel ő és a NATO-stratégia megmutatja, ahogyan a NATO megalakulásakor is, hogy egy esetleges katonai konfrontációnak Oroszországgal európai területen kell megtörténnie. Sőt, ez ki van téve az atomfegyverek használatának valós veszélyének.
A FIR ezért a NATO megalakulásának évfordulója alkalmából megismétli alapállását, miszerint az európai katonai blokkok felbomlasztása és egy új – nem katonai jellegű – európai biztonsági architektúra létrehozása egzisztenciális. Ezt nem lehet elérni az Európai Unió militarizálásával és konfrontációval, hanem csak diplomáciával és tárgyalásokkal.
A NATO azonban pontosan ezt nem képviseli! (Ulrich Schneider)