CIKKEK AZ 1936-1945-ÖS ÉVEKBŐL
FÜGGELÉK
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
Út és cél
(A Népszava 1941. augusztus 24-i számából)
A Népszava 1941. augusztus 3-i számában megjelent „Sorsközösség — sorskérdés” című cikkem nem remélt visszhangot keltett olvasóink körében. A körülötte kialakult polémia azt mutatja, hogy eleven, időszerű kérdésekre tapintottunk rá. A vita lezajlott, a vélemények pro és kontra elhangzottak, itt az ideje, hogy megkíséreljük levonni és értékesíteni a tanulságokat.
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a hozzászólók két döntő pontban kivétel nélkül egyetértettek. Valamennyien hangsúlyozták az ipari munkásság és a parasztság összefogásának szükségességét s Kovács Imrével egyértelműleg elismerték azt is, hogy a gazdagparasztság és a szegényparasztság két különböző társadalmi réteg. A vitát elindító cikk is hangsúlyozta ezt, s az esetleges együttműködést helyhez, időhöz és csak bizonyos problémákhoz kötötte. Az egymással csatázó nézetek azonban ennek a két szempontnak a kihangsúlyozásán túl új, a szövetség követendő útja szempontjából lényeges kérdéseket is vetettek fel.
Ezek között első helyen áll Darvas József megállapítása: „Én is azt vallom, hogy mindennél fontosabb a munkásság és a parasztság együttműködésének, összefogásának megteremtése, ám azt is vallom, hogy ez az összefogás a jelszavak hangoztatásával még nem valósul meg.” Darvasnak e megállapítása, amint látjuk, szintén a munkásság és a parasztság összefogására, mint elengedhetetlen alapra épít, de ugyanakkor felveti: „mik is lehetnének, mik is legyenek ennek az összefogásnak konkrét, gyakorlati feladatai, nem is holnap, a jövőben, hanem ma”.
Ezek a gondolatok természetszerűleg merülnek fel mindazokban, akik az ipari munkásság és a parasztság sorsközösségét komolyan veszik, s akik Kovács Imrével egyértelműleg vallják, hogy a két dolgozó osztály összefogásának terve ma „a legnagyobb politikai erő Magyarországon”. Felesleges ugyanis bővebben magyarázni, hogy ez a szövetség nem jelenthet mást, mint azt, hogy az ipari munkásság és a parasztság minden fontos gyakorlati teendőben egyetért és együttműködik.
Magától adódóan következik ebből a második kérdés: mi jelenleg az a döntő szempont, amiben ez az együttműködés kidomborodhatik? A jelenlegi világégésben ez a feladat nem lehet más, mint az ország fennmaradásának, önálló és szabad fejlődésének biztosítása. Ezek a dolgozó osztályoknak is elsőrendű érdekei, mert hiszen az ő célkitűzéseik is csak szabad és független országban valósíthatók meg. Azt hisszük, nem tévedünk akkor, ha az ipari munkásság és a parasztság szövetségének jelenlegi célkitűzéseit az ország függetlenségének és szabadságának éber őrzésében, a magyar érdekek minden befolyástól való csorbítatlan megvédésében jelöljük meg. Függetlenségünk és szabadságunk megóvása biztosítéka az ország jövőjének, mert csak így érhető el az, amit nemrég Szekfü Gyula is kifejtett, hogy tudniillik a háború zivatara után a dolgozó osztályok betölthessék történelmi szerepüket, hivatásukat, s lerakhassák egy új korszak békés alkotómunkájának alapköveit.
Az ország szabadságáért és függetlenségéért folytatott harcoknak egyébként a történelem folyamán eddig is a dolgozó osztályok voltak a bázisai. Eddig azonban a szabadságharcokban a dolgozó osztályok mások vezetése alatt állottak, ma viszont a harc vezetésében önálló szerepet kérnek. Erre utal Földes Ferenc megjegyzése is, amikor azt írja: „Ma már a munkásság a kezdeményező egy olyan mozgalomban, amely hivatva van a magyar társadalom legjavát — az alsóbb osztálytól a felsőbbig egyaránt — összefogni a szabadság és függetlenség védelmében.” Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a szabadság és a függetlenség igenlésében a dolgozó osztályok érdekei nem találkoznak-e más osztályok vagy rétegek érdekeivel, s nem jöhet-e létre közöttük együttműködés a jelenlegi feladatok megoldására?
E meggondolások alapján jelen esetben az ipari munkásság és parasztság olyan gyakorlati együttműködéséről van szó, amelynek támogatása az ország legkülönbözőbb rétegeinek is érdeke. Sőt: egyenesen ebben kell látnunk az ipari munkásság és a parasztság szövetsége kialakulásának föltételeit is. „Véleményünk szerint — írja Mód Aladár — különböző rétegekre kiterjedő együttműködésnek különös jelentősége van már magánál a munkásság és a parasztság szövetségének kialakításánál, de a már kialakult szövetség is csak mint egy sokkal szélesebb társadalmi együttműködésnek az alapja, gerince érheti el célját.” Ez az idézet is világosan kimondja, hogy ennek a nagyobb egységnek — ellentétben minden eddigi hasonló törekvéssel — az ipari munkásság és a szegényparasztság a hordozója és e két osztály szövetsége a biztosítéka annak, hogy itt nem a célkitűzések feladásáról van szó, hanem ellenkezőleg, arról, hogy a társadalomnak mindazokat az elemeit, akik erre készek, felsorakoztassuk az ipari munkásság és a parasztság jövőt, alkotó munkát jelentő szabadságtörekvései mellé.
*
A vita fontos tanulsága: bölcs és előrelátó politikát folytatnak a dolgozó osztályok, ha hajlandók együtt dolgozni más társadalmi rétegekkel is olyan akadályok leküzdésében, amelyek nem távolítják el a dolgozókat az eddigi útról, hanem — éppen ellenkezőleg — a dolgozó osztályok szabad fejlődését biztosító új életforma megteremtéséhez vezetik.
Erről van szó, s ebben bizonyára egyetértünk. Az ipari munkásság és a parasztság szövetsége csak így jöhet létre, és csak ha ez megvalósul, mondhatjuk Kossuth szavaival, hogy „a nemzet akaratának kompakt erejével áll szemben a haza és a szabadság megrögzött ellenfeleivel”.
A felemelkedés útja
(A „Petőfi útján” című kiadványból; 1942)
„Nagy történelmi évfordulók felé közeledünk! Az elkövetkezendő napok, hetek, hónapok és évek mindmegannyi százéves évforduló” — mondja a Magyar Történelmi Emlékbizottság felhívása. És valóban, napjaink a magyar nemzeti függetlenségért és szabadságért, a szociális jogokért és haladásért, a magyar társadalom átalakulásáért vívott nehéz harcok évfordulói. Száz évvel ezelőtt már égett az ország a függetlenség vágyától, visszhangzott az emberi jogok és szociális követelések kikerülhetetlen parancsaitól.
Százhúsz, százharminc éves tespedésből ébredt fel a nemzet akkor és két hatalmas feladatot kellett egyszerre megoldania: megszüntetni az ország gyarmati helyzetét és rálépni a polgárosodás, a szociális haladás útjára. Ezek önmagukban is nagy feladatok voltak, s különös jellegzetességük, hogy elválaszthatatlanok egymástól: egyiket sem lehetett megoldani a másik nélkül. Az ország függetlensége és szabadsága, önrendelkezési joga nélkül lehetetlen volt a nemzeti termelésnek és értékesítésnek olyan irányt adni, amely a magyarság gazdagságát, jólétét fejleszti, a feudális kereteket lebontja, s a jobbágyságot felszabadítja. Az ország függetlenségét és szabadságát lehetetlen volt kivívni a magyar nép gazdasági és politikai felszabadulása nélkül.
Nem először jelentkezik a magyar történelemben e két törekvés elválaszthatatlan egysége. A Rákóczi-felkelés, mely elsősorban az idegen uralom elleni jobbágymegmozdulás volt, azt mutatta, hogy nem lehet sikeresen harcolni a szabadságért anélkül, hogy a harcoló tömeg legelemibb gazdasági követeléseit ki ne elégítsék.
1848 ennek a törvényszerűségnek sokkal átütőbb erejű példája.
A független magyar minisztérium nem rendezte radikálisan a kor követelményeinek megfelelően a jobbágyterheket és a népjogokat. 1848. március 15-én Madarász László ellenzéki képviselő így tiltakozik: „Veszélyesnek tartanám a népet felszólítani, hogy robotolni szíveskedjék. Somogyban híre terjedt, hogy az úrbéri terhek megszüntetése az adandó kármentesítéstől feltételeztetik, s máris nagy lett az ingerültség. Itt többé nem 300 000 arisztokrata, hanem 12 000 000-nyi nép érdeke forog fenn.” Táncsics Munkások Újsága című lapjában jelent meg 1848. október 17-én egy levél, melyben ezeket olvashatjuk: „Bizony, mi még nem érezhettük a szabadságnak jótékonyságát, csak kóstoltuk valami részben, de még fogalmunk kevés van róla; jó hazafiak sem lehetünk még, mert hazánk eddig nem volt, noha magyarok vagyunk, de nemzet nem voltunk; tudja kend, mi volt a mi nevünk? Szegény, adózó, teherhordó nép.”
Ugyancsak a Munkások Újságá-ban írták a siklósi választókerület tagjai: „De hogy kié ez a haza, vagy hogy mit tarthatunk magunkénak mi, kik Magyarország népei vagyunk? micsoda javadalmakban részesülünk? — arról, úgy látszik, kerülik kendtek a beszédet.”
A szociális haladás követeléseit a legvilágosabban és legegyszerűbben a Petőfiék által szerkesztett 12 pont fejezi ki. E szociális követelések közül a legsúlyosabbakat nem rendezte a felelős magyar minisztérium, és vagy ha törvényileg rendezte is, sok esetben a gyakorlatban nem vitte keresztül. A közteherviselést nem hajtották végre, az úrbéri terheket nem szüntették meg általánosan, a sajtószabadságot nem valósították meg, a választójogot igen magas cenzushoz kötötték, katonáinkat kiengedték Olaszországba — harcolni az olasz szabadságharc ellen. A nemzeti függetlenségért folyó küzdelemnek el kellett buknia, mert az ország vezető rétegei nem értették meg a magyar történelmi múlt tanulságait és a jelen sürgető követeléseit.
Mint 1848-ban a nép, napjainkban is felismerték a tömegek — az ipari munkássággal az élükön —, hogy a magyarság létkérdése a mai Európában a függetlenség és a szabadság kérdése. Országunkban a munkásság ismerte fel legelsőnek ezeket a történelmi feladatokat, döntő módon hallatta szavát a magyar önállóság kérdésében, s rövid félév alatt a függetlenség és a szabadság jelszava az egész társadalmat áthatotta. De ugyanakkor, amikor a munkásság a függetlenségért és a szabadságért harcol, nem szűnik meg hangoztatni, hogy az önálló, minden kérdésben független, határozóképességgel rendelkező Magyarország csak úgy valósítható meg, ha a széles néptömegek megkapják mindazokat a gazdasági és politikai jogokat, amelyekhez számuknál, nemzetgazdasági, társadalmi és kulturális jelentőségüknél fogva történelmi jussuk van. A munkásság és a parasztság csak úgy harcolhat a nemzeti függetlenségért, ha a nemzet egyenjogú tagjának érzi magát.
Az a polgárság, amelyet a magyarság nemzeti érdekei vezetnek, s amely ma világosan felismeri, hogy helyesen felfogott osztályérdekei egybeesnek a nemzet egyetemes érdekeivel, igennel felelt a munkásság kezdeményezésére. Sőt, azt is helyesen meglátta — mint ahogy Szekfü Gyula Magyar Nemzet-beli egyik cikke bizonyítja —, hogy „a munkásság és a parasztság társadalmi felemelkedése a polgárság mellé” elválaszthatatlan a magyar szabadság kérdésétől.
Melyek azok a gazdasági és politikai jogok, amelyek nélkül megvalósíthatatlan a társadalmi átalakulás és ezzel a független, szabad Magyarország kivívása?
Első a magyar föld kérdése és ezzel a mezőgazdasági népesség felszabadulása. A magyar birtokmegoszlás ma is feudális jellegű: 1070 egyezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonos kezében van az ország földjének majdnem egyharmada, azaz kereken 5 millió katasztrális hold.
A nemzet egyetemes érdeke a földreform. De sokkal sürgetőbb a szegényparasztság és a kisparasztság szempontjából. A mezőgazdasági népesség 70 százaléka szegényparaszt, nincstelen földmunkás, gazdasági cseléd és törpebirtokos, további 12—13 százalék 5—10 kat. holdas kisparaszt, akiknek zöme majdnem olyan színvonalon él, mint a törpebirtokosok. Ezeknek a hatalmas tömegeknek gazdasági felszabadítása és az életképes kisbirtokok teremtése a cél. A nehéz mezőgazdasági munka helyettesítése a gépek munkájával, a hitel és az értékesítés megszervezése a szövetkezetek útján szorosan hozzátartoznak az agrárlakosság felszabadításához. Ennek előfeltétele viszont, hogy politikai jogokhoz jusson.
Az ipari munkásság önálló szervezkedésével erős politikai öntudatra tett szert. Ahhoz, hogy a munkásság valóban a magyarság nemzeti érdekeinek elsőrendű védelmezője lehessen, szükséges, hogy az a szervezett tömeg, amelyre minden igaz magyar szándék támaszkodhat, birtokában legyen a politikai és szabadságjogoknak: az általános, titkos választójognak, a szólásszabadságnak és a teljes kulturális szabadságnak.
A munkásság a múlt példáin okulva nem akar több történelmi katasztrófát. Se Mohácsot, sem nagymajtényi, sem pedig világosi fegyverletételt. Ki akarja vívni jogait, hogy biztosíthassa a nemzet életét. Ezért nemcsak a célt jelöli meg, de rámutat a megvalósulás egyetlen lehetséges útjára is: megadni a gazdasági és politikai jogokat azoknak a tömegeknek, amelyek a magyar függetlenség és szabadság biztosítékai.
Akik ezt az utat megkerülve akarnak harcolni a magyar függetlenségért, a valóságban nem ezért lépnek fel, csupán jelszavakat hangoztatnak.
A megoldatlan történelmi kérdések sürgetik a megoldást — s ha a munkássággal szövetkezett parasztság együtt küzd érte — ez meghozhatja az új márciust …
Az ipari munkásság mellett
(A Népszava 1942. március 15-i számából)
A világosi fegyverletétel után a magyar nép szociális követelései jó időre meghiúsultak. A Bach-korszak a legdrasztikusabb eszközökkel eltiporta a magyar nép szabadságát és szociális követeléseinek érvényesítését. A parasztság helyzetében nem hozott döntő változást a 67-es kiegyezés sem. Az osztrák ipari és banktőkével szövetségre lépett nagybirtokos osztály a magyar szegényparasztság szociális kívánságait a mezőgazdasági munkásokról és cselédekről alkotott hírhedt törvényekkel akarta megoldani. A felemelkedés minden lehetőségétől elzárt paraszttömegek számára a menekülés egyetlen útjaként a kivándorlás maradt. 1911-ig közel 1 200 000 magyar hagyta el hazáját.
Ilyen gazdasági és társadalmi viszonyok között köszöntött be a századforduló, amikor a nagybirtok és az osztrák ipar korlátai között fejlődő gyáripar hatalmas eltolódásokat okozott a magyar társadalom összetételében. A városok lakossága szaporodott, az ipari munkásság száma nőttön-nőtt és a népi jogokért folyó küzdelem élére a munkásosztály került. A fokozódó szociális elégedetlenség az eddigi függetlenségi mozgalmakkal szemben a belső, népi felszabadulás jegyében folyt le. A századforduló fiatal értelmisége az ipari és a mezőgazdasági munkásságnak ebben a közös harcában már az új, modern, demokratikus európai Magyarország követelőjévé és harcosává lett.
Ettől az időtől kezdve a népi és a szociális felszabadulásért folytatott harc élén megszakítás nélkül az ipari munkásság halad. Ez az osztály most érkezett csak igazán oda, hogy a népi és a szociális felszabadulás megteremtésének követelésével az 1848-ban elsikkadt politikai jelszavakat új életre keltse. A parasztság, amely évszázados erőfeszítések és áldozatok árán sem tudta kivívni felszabadulását, most az ipari munkásság politikai célkitűzéseinek jegyében újult erővel indulhatott harcba. Nálunk is bebizonyosodott, hogy a tőkés társadalmi rendben az ipari munkásság politikai vezetése vagy támogatása nélkül egyetlen társadalmi osztály sem juthat közelebb céljai megvalósításához.
A múlt év nyarától kezdve a Népszava hasábjain megtárgyaltuk a munkás-paraszt szövetség kérdését. Az együttműködés a két dolgozó osztály között a legfontosabb nemzeti—népi kérdés kivívása érdekében jött létre: a nemzet függetlenségének és szabadságának hagyományos biztosításában. A dolgozó osztályok politikai érettségére mutatott, hogy megértették a közös kiállás szükségességét, s teljes erővel vállalták a legnagyobb és legidőszerűbb sorskérdéseket. A dolgozó osztályok azonban azt is tudják, hogy a nemzeti függetlenség biztosításának kötelező parancsát nem teljesíthetik anélkül, hogy azt egybe ne kapcsolják a népi felszabadulással. Ehhez pedig csak a szociális követelések teljesítésén keresztül vezet az út. A XX. századra átmentett feudalizmus és a magyar szegénység évszázadok óta fennálló ellentétét végre fel kell oldani a földreformon keresztül a szociális és demokratikus Magyarország megteremtésével.
Az ipari munkásság régen tudatában van ennek, s az idők biztató jele, hogy az ébredező paraszttömegek is mind tisztábban látják ezt, s e történelmi felismerés alapján önként vállalják a feladatot, hogy az új Magyarország megteremtéséből számarányuknak és nemzetgazdasági szerepüknek megfelelő módon kivegyék a részüket.
Falusi levelek
(A Népszava 1942. december 25-Í számából)
A független Magyarország és a népi demokrácia megvalósításának az ipari munkásság mellett a parasztság a leghatalmasabb bázisa. Számtalan cikkben kifejtettük már e lap hasábjain, hogy a parasztság megmozdulása nélkül az ipari munkásság erőfeszítése csak kudarc és bukás, jobb esetben tiszteletre méltó történelmi torzó, amelyből a kései utódok talán hitet és vigaszt merítenek. Kifejtettük, hogy a magyar jövő nemcsak a gyárak futószalagjain épül, hanem ott szunnyad és csírázik a mezőkön is, s a paraszti tömegek évszázados építő szenvedélyükkel készen állanak, hogy a népből nemzetet, a hazából boldog otthont, a földből kenyeret és a szellemi sötétség helyén kultúrát teremtsenek.
Érdekes és rendkívül tanulságos ebből a szempontból a Szabad Szó néhány legutóbbi számát figyelmesen átolvasni. A lap földmunkás és kisparaszt olvasói több levélben kifejtik, milyen nagy szükség van ma az erős paraszti szervezetek kiépítésére. Szervezkedést sürgetnek, mert látják, hogy a háború utáni nagy feladatokra már most fel kell készülni, a megoldást elő kell készíteni. Mostani munkájuktól függ, hogy milyen körülmények között kezdhetik el az újjáépítést.
Örvendetes jelenség ezeknek a paraszti vallomásoknak a megjelenése. A szegényparaszti és a kisparaszti rétegek olyan tisztán látják társadalmi helyzetüket, ahogyan azt életkörülményeik eléjük tárják, s abba az irányba fordítják tekintetüket, amerre sorsuk parancsolja. Osztályhelyzetüknek megfelelő egyedül helyes és természetes orientáció ez.
S mit mondanak, mit mutatnak ezek a levelek? Mindenekelőtt azt, hogy dolgozó paraszti rétegünk iskolázott és érett a nemzeti és népi feladatok megértésére, felkészült ezek vállalására és megoldására. Kilépett osztályérdekeinek egyoldalú szemléletéből, s a nemzeti és az osztályérdek helyes viszonyában vizsgálja magát, mai és jövőbeli szerepét. Úgy védi osztályának ügyét, hogy azzal a nemzet ellenállóképességét növeli, és úgy harcol a nemzeti célokért, hogy azzal a népi-szociális felszabadulás útját egyengeti. A nemzeti és népi érdekek egymást feltételező egységében látja maga és nemzete sorsát, életét és jövőjét.
Azt kell mondanunk, hogy kevés politikai gondolat futott be ennél diadalmasabb utat Magyarországon. Nem arról van itt szó, hányan bólintanak helyeslőleg elgondolásainkra, hanem egyre inkább arról, hogy hányan értik meg teljesen a parasztok soraiban is a nemzeti függetlenség és a népi felszabadulás igazi, mély történelmi egységét és jelentőségét. S kell-e magasabb fokú szellemi erőpróba annál, hogy parasztságunk kitűnően válaszol a történelem mai kérdéseire?
Érdemes közelebbről megnézni ezeket a megnyilatkozásokat. A célt talán Iharos Ferenc fogalmazta meg legtisztábban: „A szervezés nagy munkáját mindenképpen el kell végezni, mert fajtánk jövője, magyarságunk szabadsága, függetlensége, munkásságunk értelme, nyugodt családi életünk és a műveltség emelése nélkül üres ábránd marad.” Veres Péter ugyane lap hasábjain a parasztság előtt álló feladatokkal kapcsolatban azt írja, hogy a többi rétegekben nagy érdeklődés, szeretet és jóakarat van a parasztság irányában, a parasztságnak azonban tudnia kell, hogy saját szellemi és társadalmi erőfeszítése nélkül senki sem tud rajta segíteni. Mi hozzátehetjük: még az ipari munkásság sem.
A parasztság lapjában megjelenő megállapításokból kitűnik, hogy a dolgozó parasztság helyesen látja a munkásság és a parasztság egymáshoz való viszonyát a társadalmi küzdelmekben. Ez az együttműködés azt jelenti, hogy külön-külön egyik osztály sem tudja a maga problémáit megoldani, együttesen azonban mindkettőjük, sőt az egész nemzeti közösség kérdéseit is nyugvópontra tudják hozni.
De van ezeknek a cikkeknek más tanulsága is. Az egyik írója, Gerei Péter például így érvel: „A Parasztszövetség ne csak az olvasóköröket és a gazdagparasztok beszervezését tartsa fontosnak, gondoljon elsősorban a szegényparaszti rétegre, a földmunkásokra, kisbérlőkre. Mert köztük található meg a parasztság legértékesebb rétege, a vezetésre alkalmasak nagy része. Gondoljon az ifjúságra, akikre lehet építeni, s akik hajlandók is résztvenni a közös munkában. A Parasztszövetség ne legyen pislákoló szalmaláng, mint eddig még minden paraszti megmozdulás. Erőt kell gyűjteni, anyagi és szellemi erőt, felvenni a harcot s kivívni a parasztságot megillető jogokat.” Ebből a gondolatból kiindulva aztán számosan sürgetik a Parasztszövetségen belül a szegényparaszti szakosztály felállítását.
A parasztság hangadó, öntudatos elemei tehát a parasztegység megteremtésén fáradoznak. Újabb örvendetes jel. Azt mutatja ez, hogy legöntudatosabb képviselőik saját gazdasági és kulturális felemelkedésüket is a nemzeti függetlenség és a széles nemzeti egység érdekeinek rendelik alá. Mint ahogy a nemzeti függetlenség védelmében az ipari munkásság együtt megy a társadalom többi haladó és építő rétegeivel, ugyanúgy a parasztság legöntudatosabb osztálya, a falusi szegénység együtt akar haladni a dolgozó parasztság többi részével a nemzet előtt álló önvédelmi és a parasztság előtt álló szociális és kulturális törekvések megvalósításában.
A parasztság nagy szellemi és politikai előrehaladottságát jelzi mindez, valamint az is, hogy egyesek a Parasztszövetségen belül kulturális munkaközösségek felállítását sürgetik. Sokan a parasztság megadóztatását javasolják ennek érdekében. Az ipari munkásság is így kezdte, az anyagi áldozatok vállalásával. Rajta sem segített senki. Neki is egyedül a saját szerény anyagi erejéből kellett érdekvédelmét, gazdasági és kulturális felemelkedését megszerveznie és biztosítania, hogy azután a munkásjóléti intézmények egész sorával tegye képessé magát a nagyobb, a nemzeti közösséget közvetlenül is érintő feladatok vállalására. Sőt, az ő esetükben még rosszabb volt a helyzet. Mert amíg az ipari munkásság mögött vagy mellett nem állt senki, addig a szervezkedő parasztság az ipari munkásság egész erejére, társadalmi és politikai tapasztalataira támaszkodhatik.
Az említett levelekből világosan kiderül, hogy a parasztságnak a Parasztszövetségben és a Kisgazdapártban tömörült része az ipari munkásság és a parasztság együttműködésének megteremtésén kívül egyre élesebben sürgeti a dolgozó parasztok egységét is a nemzeti függetlenség és a népi felszabadulás érdekében. A haladó értelmiség bátor kiállása mellett ez a legörvendetesebb jelenség napjainkban. Ha a szegényparaszti tábor kezdeményezésére a parasztegység és ezen túlmenően az ország demokratikus erőinek összefogása megvalósul, sem zivatar, sem árvíz nem moshatja ki lábunk alól a talajt, s az igazi népképviseleten felépülő, szociális, önálló Magyarország megszületése — bizonyos.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!