XIII. RÉSZ
MÁSODIK KÖNYV
AZ „EGÉSZSÉGÜGYI ÖVEZET” TITKAI
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Az Iparpárt pere
Az egyetlen ország, amelyet a világválság nem érintett, a föld egyhatodát kitevő Szovjetunió volt. Az az ország, amelyet 1917 óta szándékosan kirekesztettek a világpolitikából.
Mialatt az emberiség többi része a világválság terhe alatt nyögött, a Szovjetunió a történelem leggrandiózusabb gazdasági és ipari felépítésébe fogott. Sztálin első ötéves terve a régi Oroszországot a teremtő munka példa nélkül álló hősi területévé alakította át. Egész városok keltek életre a csupasz pusztaságokból, új bányák, malmok és gyárak keletkeztek. Parasztok milliói képezték ki magukat szakmunkásokká, mérnökökké, tudósokká, orvosokká, építészekké és nevelőkké. Néhány év leforgása alatt ezerévnyi haladást értek el. És a muzsikok, akiknek ősei emberemlékezet óta primitív kaszák, kapák és faekék fölé görnyedtek rongyokba bugyolált hátukkal, most a megtermékenyített talajt traktorokkal és kombájnokkal aratták le és a kártékony rovarok ellen repülőgépekből kilövellt vegyszerekkel harcoltak. És e gigantikus nemzeti és forradalmi erőfeszítés közepette felcseperedett egy szovjet nemzedék, amely a cári zsarnokság megaláztatását sohasem ismerte.
Ugyanakkor a szovjet kormány erős kézzel csapott le a belső ellenségre. Három egymásután következő per hozta nyilvánosságra és zúzta széjjel a Torgprom cselszövényét, amely az angol-francia imperializmus és az oroszországi cári ellenforradalom utolsó nagyobb közös erőfeszítésének megnyilatkozása volt.
1930 október 28-án felfedték és letartóztatták Ramzin professzort és az Iparpárt sok más vezetőjét és tagját. Az OGPU embereinek rajtaütései egyszerre mentek végbe szerte a Szovjetunióban és ennek következtében őrizetbe vettek szociálforradalmárokat, mensevikeket és a fehérgárdista mozgalmak földalatti tagjait, továbbá lengyel, francia és román titkosszolgálatbeli ügynököket.
Az Iparpárt vezetőinek pere 1930 november 25-étől december 7-ig zajlott le a moszkvai Legfelsőbb Szovjet Bíróság előtt. A nyolc vádlottat, beleértve Ramzin professzort és Viktor Laricsevet, a Szovjetunió ellen tervezett idegen összeesküvések támogatásával vádolták, valamint szabotázs- és kémcselekedetek véghezvitelével és a szovjet kormány megdöntését célzó összeesküvésben való részvétellel. Az egybegyűjtött és eléjüktárt bizonyítékokkal szemben a vádlottak megtörtek és bevallották bűnüket. Vallomásuk nemcsak kém- és szabotázs-műveleteikre derített teljes fényt, de lerántotta a leplet Sir Henri Deterding, Joinville ezredes, Leslie Urquhart, Raymond Poincaré és más nevezetes, az Iparpártot és a Torgpromot támogató európai katonák, államférfiak és üzletemberek működéséről is.
Öt vádlottat — köztük Ramzin professzort és Viktor Laricsevet — mint hazaárulókat a legnagyobb büntetésre, golyóáltali halálra ítélték. A három másik vádlottat, akik mint technikusok, parancsokat hajtottak végre, 10 évi börtönbüntetéssel sújtották.1
2. A mensevikek pere
Röviddel az Iparpárt felszámolása után, 1931 március 1-én, egy volt mensevikekből álló, nagykiterjedésű szabotázs-szervezet 14 vezetője került a moszkvai Legfelsőbb Szovjet Bíróság elé.2 A mensevik-per vádlottjai között több kulcspozíciót betöltő és fontos műszaki beosztású magasrangú hivatalos személy volt. A szovjet rendszer korai időszakában ezek a mensevikek azt állították, hogy felhagytak az ellenségeskedéssel a bolsevikokkal szemben. Az Iparpárttal és más titkos szovjetellenes elemekkel szövetkezve, becsempészték magukat kormányzati kulcsállásokba. A mensevik összeesküvők egyikének, Groman-nak sikerült a Szovjet Ipari Tervhivatal (Gosplan) egyik magas állását megszereznie és megkísérelte az első ötéves terv egyes szakaszait szabotálni. Helytelen becsléseket csinált és az életfontosságú iparágakban alacsonyabbra helyezte a termelési célkitűzést.
Az „Összunió Iroda”, amely a titkos mensevik szervezet központi bizottsága volt, 1928 és 1930 között hozzávetőlegesen mintegy ötszázezer rubelt kapott idegen forrásokból. Ebből a legtöbbet a Torgprom adta, de más szovjetellenes csoportok szintén tekintélyes adományokat juttattak az összeesküvőknek és egyben szoros kapcsolatokat tartottak fenn velük. A mensevikeket erősen támogatta a második Internacionále, a szovjetellenes szociáldemokraták, jobboldali szocialisták vezetése alatt álló munkásszervezet.
A vádlottak vallomásai szerint a fő összekötő a külföldi szovjetellenes körök felé Rafael Abramovics, a volt orosz mensevik vezető volt, aki a forradalom után Németországba menekült. Az összeesküvés egyik feje, Vaszilij Ser ezt vallotta:
— 1928-ban Abramovics hazatért külföldről. Mi, az „Összunió Iroda” tagjai, előzetesen értesültünk jöveteléről.
Abramovics rámutatott annak szükségességére, hogy a munkát elsősorban a felelős szovjet alkalmazottak csoportjára összpontosítsuk. Azt is hangsúlyozta, hogy ezeket a csoportokat egyesíteni kell és a bomlasztó munkának sokkal határozottabb ütemet kell adni.
Egy másik mensevik összeesküvő, Lázár Szalkind így vallott a bíróság előtt:
— Abramovics arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a szovjet gazdasági rendszer különböző ágaiban meg kell kezdeni a szabotázsmódszerek tevékeny alkalmazását, hogy a munkásosztály és a paraszti tömegek szemében a szovjet gazdasági politikája szétzüllöttnek hasson. A szovjet hatalom elleni küzdelem második bázisa, jelentette ki Abramovics, a katonai beavatkozás.3
1931 március 9-én a Szovjet Legfelsőbb Bíróság meghozta ítéletét. A mensevik vádlottakat öttől tíz évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották.
3. A Vickers-mérnökök pere
1933 március 11-ének estéjén, fél 10 óra tájban, a szovjet kormány utolsó csapást mért a Torgprom-összeesküvők maradványaira. Az OGPU emberei Moszkvában letartóztattak hat angol mérnököt és tíz oroszt, akik valamennyien a Metropolitan-Vickers angol elektromosgépkonszern moszkvai irodájának alkalmazottai voltak. Az angol alattvalókat és orosz szövetségeseiket azzal vádolták, hogy az angol Intelligence Service szolgálatában kém- és szabotázscselekedeteket hajtottak végre a Szovjetunióban.
A Vickers-cég moszkvai képviseletének vezetője egy C. S. Richards nevű kapitány volt, aki röviddel a letartóztatások előtt sietve visszatért Angliába. Richards 1917 óta, amikor mint az Intelligence Service kapitánya résztvett az Arhangelszk szövetséges megszállását megelőző szovjetellenes cselszövésekben, angol ügynök volt Oroszországban. Vezetése alatt a Metro-Vickers moszkvai irodája később az oroszországi angol titkosszolgálat működési központja lett.
A szovjet hatóságok által Moszkvában letartóztatott angol „mérnökök” között szerepelt Richards kapitánynak az arhangelszki expedícióban résztvett volt társa, Allan Monkhouse, aki most Richards helyettese volt.
Monkhouse, noha az ellene emelt vádakkal kapcsolatban tagadta bűnösségét, bevallotta, hogy előzőleg együttműködött Richards-szal. Vallomásában ezeket jelentette ki:
— Richards-szal 1917-ben Moszkvában és később Arhangelszkben találkoztam, ahol — és ezt megerősítem — az Intelligence Service kapitányi tisztjét viseltem. Ismeretes előttem, hogy Richards 1918 áprilisában vagy májusában Moszkvában volt. Nem tudom, hogy miért jött Moszkvába, de abból, amit elmondott, tudom, hogy akkor titokban lépte át a finn-orosz határt. 1923-ban kinevezték a Metropolitan-Vickers Electrical Export Company igazgatójává. Ugyanebben az évben Moszkvába utazott, hogy gyári felszerelések szállítása ügyében tárgyaljon.
Monkhouse-t 1924-ben küldték vissza Oroszországba, hogy Richards mellett a Vickers moszkvai hivatalában dolgozzék.
Leslie Charles Thornton-t, egy másik letartóztatott Vickers-alkalmazottat, mint a Vickers gyárberendező főmérnökét küldötték Moszkvába. Thornton egy dúsgazdag cári textilgyáros fia volt és születésénél fogva orosz állampolgár. A forradalom után vette fel az angol állampolgárságot és ekkor lett az angol Intelligence Service ügynöke. Két nappal a letartóztatása után aláírásával ellátott írásbeli vallomást tett, amelyben a többi között ezeket állította:
— A Szovjetunió területén véghezvitt összes kémkedési műveleteinket ügynöke, C. S. Richards útján az angol Intelligence Service irányította. C. S. Richards, a Metropolitan-Vickers Electrical Export Company Ltd. ügyvezető igazgatójának tisztjét viseli.
A Szovjetunió területén a kémkedési műveleteket én és Monkhouse vezettük. Mi a fentnevezett angol cég képviselői voltunk s a hivatalos egyezmény alapján turbinák és elektromos felszerelés szállítására, valamint technikai segítség nyújtására vonatkozó szerződések letárgyalására küldtek ki bennünket a szovjet kormányhoz. C. S. Richards által nekem adott utasítások alapján fokozatosan belevontuk a Szovjetunióba érkezett angol személyzetet a kémszervezetbe és az információknak megfelelően utasításokat adtunk nekik.
William MacDonald Vickers-„mérnök” szintén helytállónak nevezte az ellene felhozott vádakat és ezeket állította:
— A Metropolitan-Vickers álcája mögött a Szovjetunióban végzett felderítő munka vezetője Thornton volt, aki mint gyárberendező főmérnök működött. A képviselet feje Monkhouse volt, aki szintén résztvett Thornton illegális munkájában. Thornton segéde az utazással kapcsolatos munkákban és a kémtevékenységben Cushny mérnök volt, az angol hadsereg tisztje és most a Metropolitan-Vickers cég mérnöke. Ez a főcsoportja a felderítő munkát végző és kémtevékenységet kifejtő oroszországi szervezetnek.
A Vickers-,,mérnökök” letartóztatása jó alkalom volt arra, hogy Angliában azonnal viharos szovjetellenes; propaganda induljon meg. Stanley Baldwin miniszterelnök nem is várva arra, hogy a vádakat és a per bizonyítékait meghallja, kategorikusan kijelentette, hogy a letartóztatott brit alattvalók teljesen ártatlanok. A parlament tory tagjai megint azt követelték, hogy szüntessenek meg Moszkvával minden kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatot. Anglia szovjetuniói követe, Sir Esmond Ovey, Sir Henri Deterding barátja, berohant a moszkvai szovjet külügyminisztériumba és közölte Maxim Litvinovval, hogy a foglyokat tárgyalás nélkül haladéktalanul szabadon kell bocsátani, mert különben ez „súlyos következményekkel járna a kölcsönös kapcsolatokra”.
Amikor végül április 12-én a moszkvai régi nemesek klubjának kéktermében a tárgyalás megindult, az angol közvéleménnyel azt akarták elhitetni, hogy nincs szó komoly tárgyalásról és a brit mérnököket a legszörnyűbb kínzásoknak vetették alá, hogy beismerő vallomásokat csikarjanak ki belőlük. A március 20-i Daily Express így sápítozott: „Honfitársaink az orosz börtön rémségeit élik át!” Az április 17-i Times kijelentette, hogy „Nagy aggodalom észlelhető, mert nem tudják, hogy mi történt MacDonalddal a börtönben az egyes tárgyalási napok között. Azok, akik ismerik a Cseka módszereit, úgy vélik, hogy az élete veszélyben forog.” Lord Rothermere Daily Mail-je, mely néhány hónappal ezután Sir Oswald Mosley angol fasiszta pártjának félhivatalos orgánumává lett, közölte olvasóival, hogy az OGPU egy titokzatos „tibeti kábítószert használ, amely áldozatainak akaraterejét megbénítja”.
Mindennek ellenére később az összes lefogott brit alattvalók kinyilatkoztatták, hogy a szovjet hatóságok a legnagyobb udvariassággal és figyelmességgel bántak velük. Egyikkel szemben sem alkalmaztak semmiféle kényszert, harmadfokú módszereket vagy erőszakot. Allan Monkhouse, aki egy egész halom bizonyítékkal szemben továbbra is szemtelenül tagadta, hogy tudomása lett volna arról, amit kollégái csináltak, a London Dispatch-nek március 15-én adott nyilatkozatában a következőket mondotta az OGPU vallatóiról:
— Rendkívül kedvesek voltak hozzám és a vallatást a legjózanabb mérséklettel végezték. Vallatóim kitűnő embereknek látszottak, akik értettek munkájukhoz. Az OGPU-börtön minden kritikát kibír, teljesen tiszta, rendes és jól szervezett. Ez volt életemben az első eset, hogy letartóztattak, de már látogattam angol börtönöket is és állíthatom, hogy az OGPU cellái sokkal jobbak. Az OGPU hivatalnokai mindent megtettek kényelmem érdekében.
Mégis, az angol kormány a toryk nyomására letiltott minden exportot a Szovjetunió felé. A két ország között a kereskedelmi forgalom leállt.
Április 15-én Leslie Thornton az angol megbízottakkal folytatott magánbeszélgetés után visszavonta a bűnösségének elismeréséről szóló és aláírásával ellátott vallomását. A tárgyaláson elismerte, hogy a tények, amelyeket leírt, lényegében helyesek voltak, de a „kém” szó használata pontatlan volt. Amikor megpróbálta megmagyarázni, hogy miért használta először ezt a szót, Thornton azt mondotta, hogy akkor „izgatott” állapotban volt. Visinszkij szovjet ügyész nyilvános tárgyaláson feltett kérdéseire elismerte, hogy vallomásait „szabad akaratból”, „minden külső kényszer nélkül” tette. Saját szavai szerint ez a tárgyaláson így hangzott:
Visinszkij: Semmit sem forgattak ki eredeti értelméből?
Thornton: Nem. Ön nem változtatott rajta semmit.
Visinszkij: De talán Roginszkij (helyettes ügyész) igen?
Thornton: Ő sem.
Visinszkij: Talán az OGPU ferdített valamit?
Thornton: Nem, saját kezemmel írtam alá.
Visinszkij: És mi van a fejével? Amikor írt, mérlegelte és átgondolta azt, hogy mit csinál?
Thornton: (nem felel).
Visinszkij: És kinek a feje gondolkodik most maga helyett?
Thornton: Most másképpen érzek.
William MacDonald, a brit megbízottakkal Moszkvában folytatott magánbeszélgetés után ugyancsak visszavonta eredeti kijelentéseit. Azután szembentalálta magát a szovjet hatóságok által felhalmozott bizonyítékokkal. MacDonald ismét meggondolta magát és visszatért a bűnösségét elismerő vallomásához. Ezek voltak a tárgyalóteremben elhangzott utolsó szavai: „Bevallottam bűnösségemet s ehhez nincs több hozzáfűzni valóm.”
Április 18-án a Legfelsőbb Szovjet Bíróság meghozta ítéletét. Egy kivételével valamennyi orosz cinkost bűnösnek találták és 3-tól 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották őket. Albert Gregory angol alattvalót, miután nem volt elegendő bizonyíték ellene, felmentették. Az öt többi angol mérnököt bűnösnek találták. Monkhouse, Nordwall és Cushny vádlottakat a Szovjetunióból való kitoloncolásra, Leslie Thorntont két-, William MacDonaldot pedig háromévi börtönbüntetésre ítélték.
Az ítéletek enyhék voltak és az ügyet sietve lezárták. A szovjet kormány elérte célját és felgöngyölítette a Torgprom-összeesküvés maradványait s egyben felszámolta az oroszországi angol Intelligence Service központját. A kereskedelmi kapcsolatokat újra felvették és az angol vádlottak, Thorntont és MacDonaldot beleértve, visszahajóztak Angliába. Az angol toryk Szovjetunió iránti ellenségeskedésénél sokkal veszélyesebb jelenség tűnt fel a nemzetközi politika horizontján.
Hitler Adolf magához ragadta a legfőbb hatalmat Németországban.
JEGYZETEK
1. Két nappala tárgyalás befejezése után Ramzin professzor és a négy másik halálraítélt vádlott kegyelmi kérvényt nyújtott be a Legfelsőbb Szovjet Bírósághoz. A bíróság, azzal az indokolással, hogy Ramzin és társai csak eszközök voltak a Szovjetunión kívül tartózkodó összeesküvők kezében, helyt adott a kérelemnek és a halálbüntetést tízévi börtönbüntetésre változtatta át. A tárgyalást követő évek során Ramzin professzor, akinek új tudományos munkásságához a szovjet hatóságok minden lehető támogatást megadtak, teljesen meggyőződött a szovjet életmód helyességéről és értékesen hozzájárult a Szovjetunió ipari fejlesztéséhez. 1943 július 7-én kitüntették a Lenin-rendjellel és egyszerűsített turbogenerátor találmányáért, amelyről azt mondják hogy a legjobb a világon, Sztálin-díjat kapott. A Kreml egyik rendelete értelmében a turbogenerátor feltalálójának nevét viseli.
2. A mensevik csoport az orosz szociáldemokrata párt, az eredendő orosz marxista szervezet egyik frakciója volt. Az orosz szociáldemokrata párt 1903-ban Londonban megtartott II. kongresszusán a szervezet két egymással szembenálló csoportra szakadt. Utóbb ezek a szembenálló csoportok pártokká alakultak át. Lenin csoportját bolsevikoknak nevezték (a bolsinsztvo — többség — szóból); Lenin ellenfeleit pedig mensevikeknek (a mensinsztvo — kisebbség — szóból). A bolsevikok később, Lenin javaslatara, felvették a kommunista nevet és a bolsevik párt hivatalos neve a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja lett.
3. Abramovics Németországban kiáltványt adott ki, melyben tagadta, hogy a Szovjetunióba utazott volna és ott titkos megbeszéléseken vett volna részt. Mindazonáltal elismerte, hogy „pártunknak volt a Szovjetunióban egy illegális szervezete, melynek képviselői és egyéni tagjai, levélileg és szervezetileg összeköttetésben álltak berlini külügyi bizottságunkkal”.
Abramovics később az Egyesült Államokba utazott. Amerikában folytatott tevékenységére vonatkozóan lásd a XXIII. részt.
EGY KORSZAK LEÁLDOZÁSA
„A bolsevizmus veszélyé”-nek propaganda-mítosza hatalomra juttatta a nácizmust. Hitler Adolf, ez a kéteshírű osztrák káplár és Reichswehr-kém azzal az ürüggyel, hogy Németországot megmenti a kommunizmustól, a német birodalom kancellárjává lépett elő és 1933 február 27-én a provokáció egy addig soha nem látott eszközének alkalmazásával — a német Reichstag felgyújtásával — még ennél is magasabbra emelkedett. A tűzről, amelyet a nácik maguk idéztek elő, Hitler azt kürtölte világgá, hogy jeladás volt a kommunisták részéről a német kormány elleni felkelésre. Ezzel az ürüggyel a nácik kihirdették az ostromállapotot, bebörtönözték vagy legyilkolták a vezető antifasisztákat és megsemmisítették a szakszervezeteket. A Reichstag füstölgő romjaiból Hitler mint a Harmadik Birodalom Führere lépett elő.
A Harmadik Birodalom, mint a reakció és az antidemokratikus világ védőbástyája, elfoglalta a cárizmus fehér ellenforradalmának helyét. A nácizmus, felszerelve a feléledő német imperializmus óriási ipari és katonai erőforrásaival, az ellenforradalom apoteózisává vált. Politikai hittétele a cárizmus sötét gyűlölködéseinek és fanatikus előítéleteinek feltámadása volt. Rohamcsapataiban új életre keltek a régi „Fekete Százak”, amelyeket most a szabályszerű katonai apparátus státusába emeltek fel. A nagyarányú pogromok és egész népek kiirtása a Harmadik Birodalom kormányának hivatalos programjához tartoztak. A „Cion jegyzőkönyvei” szolgáltatták a náci ideológiát. Maguk a náci vezetők az oroszországi fehér terror Wrangel és Ungern báróinak szellemi leszármazottjai voltak.
A tizenötéves sánta béke és az „antibolsevizmus” jegyében a világ demokráciája és a haladás ellen folytatott titkos háború meghozta elkerülhetetlen gyümölcsét. A lángok, amelyek a Reichstagot elemésztették, hamarosan tovaterjedtek és addig sokszorozódtak, mígnem az egész földtekét fenyegetni kezdték.
„Elölről kezdjük ott, ahol hat évszázaddal ezelőtt abbahagytuk”— írta Hitler a „Mein Kampf”-ban. — „Mi megváltoztatjuk a délnek és nyugatnak tartó örök német vándorlás irányát és kelet felé tekintünk. Ezzel végetvetünk a háborúelőtti idők gyarmati és kereskedelmi politikájának és áttérünk a jövő területi politikájára. Ha új földről beszélünk, akkor elsősorban csak Oroszországra és határállamaira gondolunk.”
Az „antibolsevizmus” csalétke, mint valami hatalmas mágnes vonzotta magához a világreakció és imperializmus erőit Hitler Adolf támogatására. Ugyanazok az államférfiak és militaristák, akik azelőtt minden szovjetellenes fehér intrikát és összeesküvést támogattak, most mint a nácizmus fővédői és mozgatóerői jelentkeztek. Franciaországban az az antibolsevik kör, amely annak idején Foch tábornagyot és volt hadsegédeit, Pétaint és Weygandot körülvette, nem vett tudomást arról a veszélyről, amit a nácizmus saját országa számára jelentett, mert mohóságában nem látott mást, mint az antibolsevik mozgalmak egy új, leghatalmasabb szövetségesét. A finn Mannerheim, a magyar Horthy, a csehszlovák Sirovy és a titkos szovjetellenes háború összes többi európai sakkfigurája egyik napról a másikra a Kelet ellen irányuló náci agresszió élharcosaivá lettek.
1933 májusában, mindössze néhány hónappal azután, hogy Hitler Németországban hatalomra jutott, Alfred Rosenberg Angliába utazott, hogy Sir Henri Deterdinggel tanácskozzék. A náci „filozófust” az olajmágnás a windsori kastély közelében lévő Buckhurst Park-i vidéki birtokán látta vendégül. Ekkor már az antibolsevik kereszteshadjárat angol tory hirdetői körében egy hatalmas és növekvő nácibarát tábor csoportosult.
1933 november 28-án Lord Rothermere Daily Mail-je megpendítette azt a motívumot, amely csakhamar döntő hangot kapott az angol külpolitikában:
„Németország erőteljes, fiatal nemzeti szocialistái Európa védői a kommunista veszéllyel szemben. Németországnak szüksége van mozgási lehetőségre. Németország energiatartalékainak és szervezési képességének a bolsevik Oroszország felé térítése hozzásegítene ahhoz, hogy az orosz népet visszahelyezzék civilizált életkörülmények közé és talán megint egyszer sikerülne a világkereskedelmet a prosperitás felé terelni.”
Náci vezetés alatt, a világ összes szétszórt antibolsevik, antidemokratikus és fehér ellenforradalmi erőit egyetlen egy nagy nemzetközi egységben kívánták mozgósítani, hogy az európai demokráciát széjjelzúzzák, a Szovjetuniót megtámadják és esetleg megkíséreljék a világuralmat is megszerezni.
De a nyugati demokráciáknak voltak államférfiai, akik nem voltak hajlandók elfogadni Hitler antibolsevizmusát, mint az összes náci bűnök és összeesküvések gyógyírját. Angliában és az Egyesült Államokban akadt két vezető politikus, akik kezdettől fogva látták, hogy a németországi náci diadal az angol és amerikai érdekeket súlyosan veszélyezteti. A Szovjetunió elleni tizenötéves titkos háború egy Frankensteint tenyésztett ki Európa szívében, egy militarizált szörnyeteget, aki a nemzetek békéjét és biztonságát fenyegette.
Miközben Hitler rohamcsapatai a német városok utcáin bunkósbotjaikat lóbálva végigvonultak és énekelték: „Ma a miénk Németország, holnap az egész világ” — váratlanul felhangzott az angol tory antibolsevizmus volt vezetőjének, Winston Churchillnek intő szózata.
1933 decemberében Churchill drámai külsőségek közepette szakított tory kollégáival és a nácizmust a Brit Birodalmat fenyegető veszélynek bélyegezte. Közvetlen válaszként Lord Rothermere ama kijelentésére, hogy „Németország erőteljes, fiatal nemzeti szocialistái Európa védői a kommunista veszéllyel szemben”, Churchill ezeket mondotta:
— A fiatal erőteljes teutonok e bandái, akik Németország utcáin és útjain masíroznak, fegyverekre vágyakoznak és ha megkapják ezeket a fegyvereket, higgyék el nekem, akkor elvesztett területeik és gyarmataik visszaadását fogják követelni. És ha ennek a követelésüknek eleget tesznek, ez elkerülhetetlenül meg fogja rendíteni és minden valószínűség szerint alapjaiban meg fogja rázni valamennyi országot.
Churchill a náci Németország ellen megegyezést hirdetett Franciaországgal, sőt a Szovjetunióval is. Azok, akik azelőtt mint a bolsevikellenes ügy hősét ünnepelték, most árulónak és háborús uszítónak kiáltották ki.
Az Atlanti-óceán túlsó felén egy másik férfiú is látta, hogy a világtörténelem egyik korszaka lezárult. Az Egyesült Államok nemrég megválasztott elnöke, Franklin Delano Roosevelt hirtelen változtatott elődjének, Herbert Hoovernek, szovjetellenes politikáján. 1933 november 16-án teljes diplomáciai kapcsolat létesült az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ugyanezen a napon Roosevelt elnök levelet intézett Maxim Litvinovhoz, amelyben ezeket írta:
„Bízom abban, hogy a népeink között most létesült kapcsolatok örökre megfelelőek és barátságosak maradnak és hogy ezentúl nemzeteink egymás közös javára és a világbéke megőrzése érdekében működnek majd együtt.”1
Egy éven belül a náci Németország kilépett a Népszövetségből. Helyét a Szovjetunió foglalta el.
Az új korszak beköszöntött és rövidesen a történelem legfantasztikusabb és leghatalmasabb árulásainak korszaka lett. A terror, a gyilok, az összeesküvés, az államcsíny, a cselvetés és a becsapás a múltban példa nélkül álló titkos diplomáciájának kora.
És mindez a második világháborúban teljesedett ki.
JEGYZET
1. Ugyanebben az évben Raymond Robins ezredes újra meglátogatta a Szovjetuniót és háromhónapos szemlekörúton tanulmányozta a szovjet szociális és gazdasági intézményeket. Ezen a szemleúton Robins csaknem tízezer kilométert utazott be és értékes adatokat gyűjtött arról, hogy mennyit fejlődött az ország a forradalom óta. Mielőtt Robins elhagyta volna Moszkvát, Sztálin hosszú magánkihallgatáson fogadta, amelynek során megvitatták az amerikai-szovjet viszonyt. Az Egyesült Államokba való visszatérése után Robins meghívást kapott a Fehér Házba, hogy személyes jelentést tegyen Roosevelt elnöknek, aki röviddel ezután bejelentette: Amerika elismeri a szovjet rendszert.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!