MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjában a Huszár- és a Friedrich-csoport tovább verseng egymással a hatalomért. Friedrich és Huszár harcában kifejeződik a KNEP viszonya Horthyhoz is. Huszár miniszterelnök Horthy segítségével próbál posztján maradni. Friedrich a királyság helyreállításával, Károly király hazahozatalával akarja Horthy nyílt katonai diktatúráját meghiúsítani. A Kisgazdapártban a nagybirtokot képviselő Rubinek-csoport nem tudja a szélesebb paraszti és részben kulákrétegekre támaszkodó Nagyatádi Szabó Istvánt félreállítani.
A KNEP győzelme érdekében Friedrich szoros szövetségben Beniczky belügyminiszterrel, az államapparátus felhasználásával igyekszik csökkenteni a Kisgazdapárt választási esélyeit. Az Új Barázda, a Kisgazdapárt hivatalos lapja, keserűen panaszolja: „Pártunk vidéki szervezkedését, jelöltjeinek szabad mozgását helyenként mesterségesen igyekeznek megszorítani. Nemhogy jóindulatot tapasztalnának, de itt-ott erőszakkal is merészkednek fellépni ellenük. Hivatalos és nem hivatalos tényezőktől már eddig is nem egy sebet szenvedtünk, és ezzel az alkotmányos harc tisztaságán is folt támadt.”
Friedrich és Beniczky szélsőséges legitimista törekvése így kerül összeütközésbe egyrészt a KNEP horthysta szárnyával, Huszár miniszterelnökkel, ugyanakkor a szabad királyválasztó Kisgazdapárttal. Keresztezik Gömbösék hatalmi terveit is a kormányzóság megszerzésére.
Friedrich-Beniczkyék arra törekszenek, hogy a KNEP választási győzelme esetén – amit nagyon remélnek – szűnjék meg a valamennyi pártot képviselő, koalíciós Huszár-kormány. A KNEP szakítson a szabad királyválasztó Kisgazdapárttal, és egyedül alakítson kormányt. Ennek Friedrich legyen a miniszterelnöke. Ez esetben nem úgy, mint Huszár, Friedrich mindenképpen olyan politikát követne, hogy megakadályozza Horthy kormányzóságát. Ha az antant semmiképp nem engedélyezné József főherceg kormányzóságát, a KNEP jelöltje gróf Apponyi Albert.
Horthy több alkalommal tárgyal erről Thomas Hohlerrel, az új budapesti angol főmegbízottal. Hohler jelenti Londonba: Horthy felvetése szerint félő, hogy a választások eredményeként olyan parlament jön létre, amely Friedrichnek adja a miniszterelnöki tárcát, aki József főherceget helyezi a kormányzói székbe. Az új parlament, amelynek valószínűleg sok paraszt tagja lesz, a nagybirtok felosztását fogja követelni, jóllehet a nagybirtoktól függ Magyarország virágzása. Nem lenne-e okosabb – kérdezte Horthy az angol főmegbízottól -, ha katonai diktatúrát hozna létre még a választások előtt?
Cserébe az angol hozzájárulásért Horthy felajánlja: a magyar kormány lehetetlen helyzetében kénytelen új külpolitikai orientációnak utánanézni. Csakis Nagy-Britannia jöhet szóba, amely iránt neki és országának teljes a bizalma.
Megjátssza Horthy az angolok előtt ugyanazt, amit tavaly ősszel, a Clerk antantfőmegbízottal folytatott tárgyalások idején. A rend és fegyelem képviselőjének igyekszik magát feltüntetni. Kijelenti: erélyesen igyekszik letörni mindenfajta szélsőséget, betartva az antanttal kötött megállapodásokat. Az ország belső nehézségeit taglalva a továbbiakban kifejti: az elmúlt hónapok lehetetlen helyzetében is képes volt a magyarországi bolsevizmus újbóli kitörését megakadályozni. A lehetőséghez mérten gátat vetett az erőszaknak és antiszemitizmusnak.
Hohler mindezt azzal jelenti kormányának: Horthy tengernagy neki még a háború előttről régi, nagyon bizalmas barátja. Emiatt vele sokkal nyíltabban beszél, mint másokkal. Ő is bízik teljes őszinteségében. A tengernagyot abszolút becsületesnek, erősnek látja. Jellemében semmi nincs a kalandoréból vagy a harcias sovinisztáéból. Alkalmasnak tartja a kormányzói posztra.
Hohler ezek után kérdezi: mit válaszoljon Horthy katonai diktatúrái törekvéseire? Az angol kormány válasza az: az antant elkötelezte magát a koalíciós kormány és a választások mellett. Ezért aligha lehet vállalni a katonai diktatúrát, vagy visszautasítani a választások eredményeként létrejövő kormány elismerését. Annyiban Hohler segítséget nyújthat Horthynak, hogy a legesélyesebb személy, József főherceg kormányzóvá jelölését diplomáciai úton tegye lehetetlenné.
A választások előtt egyre fokozódó hatalmi versengésben Friedrich a Horthy-ellenes legitimista politikájának támaszul akarja megnyerni a szociáldemokratákat. Ennek érdekében politikai engedményeket ígér, különösen, hogy jól tudja: a szociáldemokraták szívesebben veszik József főherceg vagy Apponyi kormányzói jelölését, mint Horthyét. Garami szociáldemokrata pártvezér már korábban is Apponyi grófot javasolta Huszár helyett miniszterelnöknek.
A január 22-én megtartott titkos tárgyaláson részt vesznek: Friedrich, Beniczky, Bleyer miniszterek, Pekár Gyula államtitkár. A Szociáldemokrata Pártot Miakits, Vanczák János és még négyen képviselik. A tárgyalásról felvett jegyzőkönyv tanúsítja: a Szociáldemokrata Párt nyilvánosan meghirdetett választási passzivitása a kulisszák mögött átalakul a keresztény kurzus Friedrich-Beniczky-szárnyának politikai támogatásává.
A tárgyalás jegyzőkönyve rögzíti a két tárgyaló fél kölcsönös politikáját, ha a keresztény kurzus Friedrich-Beniczky-szárnya a Szociáldemokrata Párt segítségével kerülne a választásokon hatalomra.
A kölcsönös megértés alapjaként a Szociáldemokrata Párt elismeri a nemzeti irányzatot és integritást (Nagy-Magyarország visszaszerzését). Addig is felfüggesztik az osztályharcot. Bekapcsolódnak a konszolidációba és a politikai életbe, de továbbra sem vállalnak posztot a kormányzatban. Elvárják a közszabadság biztosítását, a politikai üldözések beszüntetését, az ártatlanok kiszabadítását. Helyeslik azok megbüntetését, akik a bolsevista mozgalmakért büntetőjogilag felelősek. A Szociáldemokrata Párt nem vesz részt a választásokon. Oly módon ad Friedrichéknek választási segítséget, hogy a Népszava eligazítja a szociáldemokrata választókat: ne szavazzanak demokratikus pártállású polgári liberális jelöltekre. Keresztben áthúzott szavazólappal szavazzanak.
A Szociáldemokrata Párt utóbb e titkos megállapodást azzal indokolja: Horthy-ellenes célzattal tette.
A liberális ellenzéki pártok, amelyek osztozkodni remélnek szociáldemokrata szavazatokon, árulásnak tartják az áthúzott lappal szavazást. Fenyő Miksa polgári liberális politikus ez alkalomból levelet ír a Szociáldemokrata Párt vezetőinek. Nem tudja elfojtani keserűségét amiatt, hogy őt, aki a szociáldemokrata pártvezetők biztatásával és ígéreteivel indul a választási küzdelembe, mégsem támogatják. Furcsállja a párt magasabb szempontjait – céloz a tudomására jutott titkos egyezményre.
Az ellenforradalom és a fehérterror demagóg erői egyre inkább zavarják a nagytőke és nagybirtok terveit. Az uralkodó osztályok továbbra is elismerik és nagyra becsülik Horthyt, amennyiben a legteljesebb nagybirtokos uralom mellett a legkönyörtelenebb nagytőkés diktatúrának is képviselője. Az ellenforradalom győzelmével azonban most már konszolidációt, nyugalmat akarnak. A kapitalista termelés és profit konszolidációját. A különítményesek nyílt kegyetlenkedéseit, szélsőséges antiszemitizmusát rugalmasabb formákkal, a parlamenti látszat és a szociáldemokraták felhasználásával, az erőszak törvényesített eszközeivel szeretnék felváltani. A belső osztály-erőviszonyok és a nemzetközi események egyaránt ilyen irányba hajtják a magyar uralkodó osztályokat és velük Friedrichet, Beniczkyt.
Ezért ígérnek engedményeket a Szociáldemokrata Pártnak, ha támogatja a legitimisták Horthy kormányzóságát ellenző politikáját. Mert Horthy fegyveresei még mindig nehezítik a konszolidációs törekvéseiket. A nagytőke és nagybirtok attól tart, hogy a politikai vezetésben osztoznia kell más csoportokkal és rétegekkel, a szélsőséges diktatúra különítményes képviselőivel.
Az ellenforradalom 1919. augusztusi győzelmétől mindmostanig a tőkés-nagybirtokos rend megszilárdításában Gömbös vezetésével nagy szerepet tölt be a dzsentri-katonatiszti kör. Ugyanez a réteg a világháború előtti Magyarországon a nagybirtokosok, a nagytőke nyílt kiszolgálója. Tevékenységükkel lényegében most is az ő érdekeiket szolgálják, de mint a „szegedi gondolat” képviselői, miután végrehajtották az ellenforradalom piszkos munkáját, nem akarnak csupán bábok maradni. Felismerik, hogy Nagy-Magyarország irredenta illúziójának felkeltésével, antikapitalista demagógiával és különösen antiszemitizmussal széles kispolgári, sőt más rétegeket is politikájuk uszályába vonhatnak. Nem elégszenek meg korábbi szolgaszerepükkel. A nagybirtok és nagytőke, amely a maga megszokott, régi módján akar kormányozni, szükségszerűen szembekerül a szegediekkel.
E megváltozott erőhelyzet az ellenforradalomnak ebben a szakaszában főforrása az uralkodó osztályokon belüli alapvető ellentétnek. A szélsőjobboldal részéről annyiban, hogy a katonai diktatúra vagy a nagybirtokos-nagytőkés konszolidáció jegyében történjék-e a kormányzóválasztás. Az uralkodó osztályok egymás közti küzdelme ez, és nem a legszélesebb tömegeké, amelyek, megszenvedve a fehérterrort, szívesen gondolnak vissza az őszirózsás Károlyi-forradalom és a Tanácsköztársaság haladó törekvéseire.
A belpolitikai körülmények mellett külpolitikai okok kényszerítik a fehérterror pártjait, még Horthy-Gömböséket is, hogy törvényesítsék uralmukat, és nemzetgyűlési választásokat tartsanak.
Már ennek előkészületeiben bebizonyul azonban, hogy az antant nagyhatalmak által az ellenforradalomra kényszerített „demokratikus” választójog mit sem ér, ha eltűri az ekkor már a koalíciós Huszár Károly kormány és Horthy fővezérségének együttes, sőt külön-külön és egymás ellen is irányuló államhatalmi és közigazgatási, illetve katonapolitikai választási terrorját.
A választások az 1918-as polgári forradalmat megelőző időkhöz viszonyítva lényegesen szélesebb alapon történnek. A féktelen terror és az otromba visszaélések miatt azonban a választás kezdettől nem titkos, nem is általános. Számos helyen, ahogyan ezt a fővezérség propagandaosztálya a katonai hatóságoktól körlevélben megköveteli, az a KNEP-tag vagy kisgazdapárti lehet csak képviselőjelölt, aki a fővezérség felé írásban elkötelezi magát, hogy a nemzetgyűlésben Horthy kormányzóvá választására szavaz.
Ahol ezt nem vállalják, a jelölteket és támogatóikat zaklatják, többeket letartóztatnak. Az ország százhatvannégy választókerületéből negyvennégyben „nem akad” ellenjelölt. E helyeken a KNEP és a Kisgazdapárt megállapodása alapján „egyhangú” a választás. Itt a választók csakis egyetlen jelöltre adhatják szavazatukat. Így jut képviselői mandátumhoz a KNEP és a Kisgazdapárt valamennyi vezetője.
A „pártonkívüliként” szereplő Bethlen István grófnak is felajánlanak „egyhangú” kerületet, de ő elhárítja. Nem lép fel képviselőjelöltként. Oka ennek az, hogy Horthy már a Clerk-tárgyalások idején Bethlent szerette volna miniszterelnöknek. Ha kormányzóként hatalomhoz jutna, őt szánja Huszár Károly utódjának. De éppen ez a számítás teszi a legitimista körök vezetőit bizalmatlanná Bethlennel szemben. Elszigetelődik emiatt, és politikai visszavonulásra kényszerül. A kormány megbízásából Párizsba utazik a béketárgyalásokra. De onnan visszatérve ismét nyitva az út előtte, hogy Horthy kormányzóságával miniszterelnök-jelöltként lépjen fel.
Gömbös Gyula nem képviselőjelölt. Ehhez le kellene mondania szolgálaton kívüli tiszti pozíciójáról. Civilként viszont nem lehetne a MOVE elnöke. E tisztségét nem hajlandó felcserélni a képviselőséggel.
Hatvannyolc KNEP, ötvenhét kisgazda, kilenc egyéb pártállású képviselő kerül a nemzetgyűlésbe. Harminc képviselői kerületben, ahol a jelöltek egyike sem éri el a teljes többséget, február 13-án pótválasztást tartanak.
Budapesten hatvanegyezren szavaznak áthúzott szavazólappal. Negyvenezren tartózkodnak a szavazástól. Nagy részük a Szociáldemokrata Pártra szavazna, ha nem mondja ki a passzivitást. A Kommunista Párt részvételéről szó sem lehet. A fehérterror törvényen kívül helyezte. Tagjainak, pártolóinak fizikai kiirtására törekszik.
A megválasztott nemzetgyűlés nem tükrözi a magyar nép valódi akaratát amiatt sem, mert a tiszántúli területeket még a román hadsereg tartja megszállva. E területeken a választásokat csak később, a kivonulás után, 1920 júniusában lehet megtartani. Bizonyos, hogy akkor az eredmények eltolódnak a Kisgazdapárt javára. A Tiszántúl református népe évszázadok óta Habsburg-ellenes.
A választások egyelőre csak KNEP többséget eredményeznek. A párton belül győz a Friedrich-Beniczky szárny. Friedrich már másnap követeli a Huszár-kormány lemondását és hogy a KNEP, szakítva a Kisgazdapárttal, egyedül alakítson kormányt. A KNEP elnökeként magának követeli a miniszterelnökséget. Azzal indokolja, a Huszár-kormány az antantfőmegbízott, Clerk közreműködésével jött létre, a választások megtartásáig. Annak idején ö a megállapodás érdekében azzal a kikötéssel mondott le a miniszterelnökségről, hogy a választások után visszakapja posztját. A Huszár-kormány, amelynek ő a honvédelmi minisztere, különben is több fontos kérdésben nem osztja az ő álláspontját.
Mégsem Friedrich-Huszár kérdés ez. A Horthy és Friedrich közötti politikai vetélkedés döntő fordulata Friedrich követelése, hogy visszakapja a miniszterelnökséget, nagy izgalmat kelt Horthy táborában, mindenekelőtt a fővezérségen. Fokozza Horthy-Gömbösék aggodalmát, hogy Friedrich követeli Károly király azonnali visszahívását is. Lépése mögött személyes érvényesülésének biztosítása nagyobb súllyal szerepel, mint a Habsburg-restauráció, de teljesítése mindenképp csapás lenne Horthy kormányzóságára. Különösen hogy Friedrich mindezt azzal a nem titkolt szándékkal teszi: miniszterelnöki posztja révén ő intézné a kormányzóválasztás előkészítését, éspedig Horthy ellen.
Nyílt a harc most már Friedrich-Beniczkyék és Horthy-Gömbösék között. A fővezérség elhatározza: Friedrichet ki kell irtani, vagy legalábbis lehetetlenné tenni.
Valamennyi KNEP-lap a Huszár-kormány lemondása, Friedrich miniszterelnöksége mellett foglal állást. Huszár elvben legitimista, de most január 29-én kijelenti: a miniszterelnökséget senkinek nem adja át, amíg a hatalmat a nemzetgyűlés kezébe nem teheti. Nyilatkozatát Horthyékkal, Gömbösékkel egyetértésben teszi, miután megfogadták Bethlen tanácsát: most már ne katonai puccsal, hanem a közeljövőben összeülő nemzetgyűlés által szerezzék meg Horthynak a hatalmat.
Horthy 1920. január 30-án az EKSZ által irányított fővezérségen fogalmazott hadparancsot ad ki a parancsnokságokhoz és a csapatokhoz. Kozma Miklós, a hadsereg propagandafőnöke, a Magyar Távirati Iroda útján, valamennyi lap első oldalán közölteti.
Hadparancsában Horthy kijelenti: a Huszár-kormány megalakítását annak idején – mint a Nemzeti Hadsereg fővezére – ő közvetítette az antant főmegbízott intenciója szerint. Mint fővezér írásban vállalt felelősséget a jogrend fenntartására, azon határozott kikötéssel, hogy a megalakuló kormány vezesse az ország ügyeit a nemzetgyűlés megalakulásáig. Ez a kormány a Huszár-kormány és nem más.
Ilyen megállapodás Horthy és Clerk között nem történt! Horthy mindössze arra kötelezte magát, hogy a hadsereg Budapestre való bevonulása nem von maga után katonai diktatúrát. A hadsereg alárendeli magát az antant közreműködésével létrejött kormánynak.
Horthy e megállapodás valótlan magyarázatával igyekszik a maga útját a kormányzósághoz előkészíteni. Hadparancsa – ennek érdekében – kimondja: ő mint fővezér a Clerk-féle megállapodást úgy értelmezi, hogy az új képviselőház válasszon ideiglenes államfőt: ennek adja át a kormány a hatalmat. Ezen ideiglenes államfőtől nyerjen megbízatást az új miniszterelnök.
Fenyegetően fejezi be hadparancsát. A Nemzeti Hadsereg és a karhatalom fegyelme, hazaszeretete szolgál biztosítékul arra, hogy ő minden körülmények között keresztül viszi elhatározását … – Horthy az ország tudomására adja, hogy feltett szándéka minden más, bárhonnan jövő törekvéssel szemben fellépni. Hadparancsa leplezetlenül kifejezi azt a szándékát, hogy államfői minőségben a teljes hatalomra tör. Megakadályozza ennek érdekében Friedrich miniszterelnökségét, József főherceg vagy Apponyi kormányzóvá választását.
Hadparancsa természetesen nemcsak a hadseregnek és a fővezérségi karhatalmi alakulatoknak, a különítményeseknek szól. A MOVÉ-nak és azoknak a titkos és nem titkos szélsőjobboldali szervezeteknek is, ahol a vezetést Gömbösék tartják kézben, szervezik terrorisztikus módszerekkel a kormányzóválasztási propagandát.
A hadparancs végrehajtásaként a helyi katonai szervek utasítást kapnak a fővezérségtől, hogy a városokban, falvakban, társadalmi szervezetekben mindenütt és minden módon szervezzék meg az alulról jövő társadalmi nyomást Horthy fővezér kormányzóvá választására és József főherceg, illetve Apponyi gróf jelölésének meghiúsítására.
Horthy hivatalos életrajzírója, Pilch alezredes közli könyvében: 1920. január végén, amikor a legitimisták a még vajúdó állami és politikai helyzetre nyomást kívánnak gyakorolni, az ország és a nemzet jól felfogott érdekében és pártatlanságból is a fővezér utoljára és nyomatékosan figyelmezteti a tisztikart – érti ezalatt a legitimista tiszteket -, hogy a haza és a hadsereg újjászületésének mostani, döntő fontosságú idejében mindennemű politika elvi nyilvánításától, de még inkább a katonai beavatkozás gondolatától a saját érdekében óvakodjék … A katonai állás tekintélyével össze nem egyeztethető, hogy kétes kimenetelű vállalkozás jellegét magán viselő, hazafiatlan politikát űző, elfogult egyének által hirdetett és összehozott gyűléseken tiszt részt vesz, annak szolgálatába szegődve, eszközévé válik hamis politikai törekvések véghezvitelének …
Vádként hangzik mindez a legitimisták ellen.
Friedrich sajtónyilatkozatban ismételten közli: amikor ő a Clerk-tárgyalások idején lemondott a miniszterelnökségről, megállapodtak abban, hogy a választások után a Huszár-kormány lemond, a hatalom reá száll vissza. Ez a válasza Horthy hadparancsára. Tanácsosabbnak tartja azonban, ha most mégis lemond a miniszterelnöki szék azonnali elfoglalásának tervéről.
Huszár marad a miniszterelnök, egyben Horthy eszköze a kormányzóválasztás előkészítésében. Sőt Huszár, aki tegnap még a nemzetgyűlés kezébe akarta visszaadni a miniszterelnökséget, Horthy hadparancsa nyomán sietve kijavítja önmagát. A megválasztandó ideiglenes államfőnek átadja a hatalmat. Ezzel biztosítja, hogy ne a nemzetgyűlés, hanem – ahogyan Horthy követeli – a megválasztandó, ideiglenes államfő nevezhesse ki az új kormányt.
Amikor a KNEP értekezletén a többség még mindig Friedrich mellett tüntet, a miniszterelnök felszólítja a tüntetés rendezőit: hagyjanak fel ezzel, mert nemcsak a KNEP egységét fenyegetik. A tüntetők nem tudják, de most vegyék tudomásul: vulkánon állnak.
A „vulkán” – Horthy. Huszár arra céloz, hogy a közelgő pótválasztások nyomán előrelátható már a legközelebbi napok politikai menetrendje. Február 16-án összeül a nemzetgyűlés. Feladata, hogy elfogadja az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről az 1920. 1. számú törvényt, megválassza a kormányzót. Akkor vagy megválasztják Horthyt, vagy kitör a vulkán! Különítményesei rátörhetnek a nemzetgyűlésre és azokra, akik ellenzik a fővezér kormányzóvá választását.
Huszár ismételt nyilatkozata Horthy mellett és Friedrich-Beniczky kiállása ellen: szakadást okoz a KNEP-ben. Mégis igyekeznek legalább a két hét múlva esedékes pótválasztásokig együtt maradni. A kérdés ugyanis most már nemcsak Huszár vagy Friedrich miniszterelnöksége és viszonyuk Horthyhoz. Nem is József főherceg vagy Apponyi gróf jelölése. Az, hogy egyáltalán a KNEP alakítja-e meg az új kormányt. A Kisgazdapárt arra számít, ha a pótválasztásokon megszerzi a nemzetgyűlés többségét, magának követelheti a miniszterelnökséget.
Hadparancsával Horthy visszavonulásra kényszeríti Friedrichet. De nem győzi le. Tart tőle, hogy hatására a nemzetgyűlés nem őt választja meg kormányzóvá. Gömbös és a fővezér legszűkebb környezete is így látja ezt. Kozma, a fővezérség hírszerző és propagandafőnöke, teljes erővel elkezdi a hadsereg erői, a megyei és járási katonai hatóságok, hírtisztek, nemzet- és vörösvédelmi tiszti járőrök, községi katonai megbízottak terrorisztikus hadjáratát, hogy erélyes fellépésükkel, politikai nyomásukkal „dolgozzák meg” országosan a közvéleményt Horthy kormányzóságáért.
Gömbösék e „népmozgalmat” a legitimista Vas vármegyéből indítják el. Elsőnek Szombathelyen szervezik meg a megye tömeggyűlését, hogy ott meghirdessék Horthy Miklós fővezért mint legalkalmasabbat a kormányzói méltóságra.
Kozma naponta többször is küld utasítást: érdeklődik, hogyan halad a szervezés. Meghagyja: a gyűlés határozatát táviratban továbbítsák az ország valamennyi törvényhatóságához. A szombathelyi népgyűlés ennek megfelelően „közfelkiáltással” követeli, hogy a királyválasztás eldőltéig, a Horthy fővezér hadparancsában kifejezett ígéretnek megfelelően, a nemzetgyűlés bízzon meg egy minden egyéni és pártérdeken felülemelkedni tudó, tekintélyes embert az államfői teendők ideiglenes ellátásával. A Huszár-kormány csak addig maradjon a helyén, amíg az új kormányzó az új parlamentáris kormány tekintetében intézkedik … Az új kormányzó Horthy Miklós legyen, akinek hadparancsa bizonysága annak, hogy benne nemcsak a hadsereg, hanem a nemzet is megtalálta vezérét, az ország érdekeinek áldozatkész védelmezőjét, a törvény tekintélyének és az adott szó szentségének őrét.
Vas vármegye „közfelkiáltásos” népgyűlésének mintájára most már – a fővezérség, a különítmények és a helyi katonai hatóságok nyomására – minden megye és város cselekszik. Valamennyi Horthy fővezér megválasztását követeli. Összehívatják a városi és megyei törvényhatósági bizottságokat, amelyek egyáltalán nem népi szervek, hanem a nagybirtokosok, virilisták (legtöbb adót fizetők, kulákok) 1914 óta újra nem választott gyülekezetei.
Ilyen példák alapján terjesztik a Horthy-történetírók a legendát: alighogy felvetődik a kormányzói méltóság kérdése, és még mielőtt a politikai pártok és a kormány döntése megtörténne, megszólal a vidék, és ideiglenes államfő gyanánt Horthy Miklóst kívánja. Mintegy varázsütésre, az ország minden részéből özönével érkeznek Horthy fővezérhez és Huszár miniszterelnökhöz a memorandumok, táviratok, amelyekben törvényhatóságok, városi és községi képviselőtestületek, politikai és társadalmi egyesületek ellenállhatatlan erővel Horthy Miklós kormányzósága mellett nyilatkoznak. Egyetlen kar sem emelkedik Horthy ellen …
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
