MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A nemzetgyűlés terrorista jellegű kormányzóválasztásáról írja Kormányzó Úr! vezércikkében a Népszava:
„A magyar nemzet ez idő szerinti képviselői az ország legmagasabb méltóságára emelték főméltóságodat, örökébe a magyar nemzeti történelem két kimagasló alakjának: Hunyadi Jánosnak és Kossuth Lajosnak. Az ezeréves Magyarország népének egy évezreden keresztül csak kétszer és most adatott meg a lehetősége annak, hogy az ország legfőbb méltóságát maga ruházhassa arra, akiben legjobban megbízhat, és akire sorsát nyugodtan ráhagyhatja.”
A Népszava írja ezt a Horthyt feldicsőítő magasztalást, amikor alig két hete múlt csak, hogy tiszti különítményesek meggyilkolták Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és munkatársát, Bacsó Bélát! És mindössze hat hete annak, hogy a választási terror miatt a Szociáldemokrata Párt visszalépett a választásoktól. Most a nemzet képviselőjének nyilvánítják Horthyt, és nem átallják hozzátenni: a magyar nép ezer év óta harmadszor választ szabadon kormányzót: Hunyadi János és Kossuth Lajos utódjaként Horthy Miklóst!
A továbbiakban a Népszava arról biztosítja a kormányzót: a munkásság készségesen nyújtja kérges kezét a békülésre: „Főméltóságod bölcsességére bízzuk e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását …”
Vanczák János, a meggyilkolt Somogyi Béla utóda, a Népszava új főszerkesztője jegyzi a vezércikket, a megbékülés okmányát. Kezét nyújtja Horthy felé, akinek keze – nemcsak képletesen – véres! Nevében és parancsára 1919 augusztusa óta ezreket gyilkoltak meg. A nép legjobb fiai, mintegy hatvanezren ülnek börtönökben, senyvednek internáló táborokban. Tízezrek menekültek el az országból. A Népszava vezércikke szerint a szenvedő magyar nép mégis legjobban Horthy fővezérben bízhat …
A Szociáldemokrata Párt „kérges békejobb” felajánlkozása felháborodást vált ki mindazok körében, akik a kivezető utat nem a hóhér vezér előtti megalázkodásban és hízelgésében látják, hanem annak a harci frontnak a továbberősítésében, amely Somogyi és Bacsó temetésén megnyilvánult.
Bármilyen politikai indok vezérli a Szociáldemokrata Pártot a Népszava-vezércikk megjelentetésében, tény, hogy a munkásosztály ezt, mint számos megnyilvánulásból kiderül, megvetően elutasítja. Az Ausztriában internált Kun Béla írja cikkében: a Szociáldemokrata Párt olyan mélyre süllyedt a megalkuvás mocsarába, hogy még a Szociáldemokrata Internacionáléból is kirekesztette magát. Nemcsak lemondott az osztályharcról, hogy a diktatúra „bűneitől” tisztára mossa magát, hanem lemondott minden forradalmiságról, mint valami szerencsétlenségről, és szinte kérkedik ellenforradalmiságával. A Kommunista Pártról viszont ezt jegyzi fel: ha egyszer levertek bennünket, nem tehetünk egyebet, mint megint kezdjük elölről. Felkészülünk az új harcra, a szociális forradalom történeti folyamatának új szakaszára. A proletariátus történelmi feladata nem szűnik meg, míg végre nincs hajtva. S hogy végrehajthassa, győznie kell!
Az illegális kommunisták munkája egyre erőteljesebben fejlődik. Harcuk – a sok véráldozattal együtt – nem hiábavaló. A Somogyi Béla temetésén lezajlott tüntetéssel a munkásosztály megmutatja: megszűnt a Tanácsköztársaság veresége nyomán bekövetkezett elesettsége. A Szociáldemokrata Pártban létrejött baloldali kisebbség erőteljesen fellép a jobboldali vezetéssel szemben. A kommunisták és ezek illegális pártcsoportjai, benyomulva a szakszervezetekbe és a szociáldemokrata pártszervezetekbe, segítik a baloldaliak legális tömörítését. Sok helyen, különösen vidéken, kommunisták és baloldali szociáldemokraták együtt szervezik a szakszervezeti csoportokat, az ellenállás fontos állásait.
A kormányzóhoz intézett vezércikke miatt a Népszava március 4-én kénytelen – saját környezetében is – magyarázkodni. Ezt a cikket is Vanczák írja. Beismeri: a békejobb felajánlása „érthető feltűnést keltett” nemcsak a párt politikai ellenfelei, de az elvtársak körében is … Vanczák a párt nevében mégis kijelenti: álláspontjukat őszintének és becsületesnek tartja, mert – úgymond – ez a „köz érdeke” … A párt tagjai és hívei el tudnak igazodni még a pokol fenekén is, és megértik a párt eme lépését …
A Népszava főszerkesztője ily módon akarja jelezni: A Horthy-rendszer pokol, a párt taktikázik békejobbos ajánlatával.
Méltó válaszként e taktikára a munkások tömegesen kilépnek a Szociáldemokrata Pártból, lemondják a Népszava előfizetését.
Olvasni azonban nemcsak a Népszava olvasói tudnak: Horthyék is. Március 6-án a napilapok közzétett kiáltványában a kormányzó bejelenti: mindenképpen gátat vet az osztályharcra való uszításnak, a termelést bénító izgatásnak …
A fehérterror változatlanul dühöng – ez a következménye a Szociáldemokrata Párt megalkuvó politikájának.
Horthy, akit már a Főméltóságú Kormányzó Úr cím illet meg, és azok, akik hatalomra juttatták, Gömbös és társai, választási győzelmük ellenére sem érzik magukat biztonságban.
Egyik első teendőjük, hogy elbocsáttatják a miniszterelnökségből Huszár Károlyt, akinek pedig sokat köszönhetnek. Nem bíznak benne. Nem bocsátják meg neki az 1920. I. sz. törvényt, amelyet utólag, a Horthy fővezér feltételeinek megfelelően most módosítani kell. A különítményesektől megfélemlített és megszégyenített nemzetgyűlés halogatja a módosítást. Húzza-halasztja, mert nem kívánja kiszolgáltatni magát a kormányzónak. Mindez nem javítja a nemzetgyűlés és Horthy kormányzó együttműködését.
Megmarad a KNEP-legitimisták és a kisgazdapárti szabad királyválasztók közötti ellentét, mint az új kormány megalakításának egyik fő akadálya. A kormányalakítás legfőbb feltétele az ország konszolidációja, a parlamentáris jogrend és törvényesség helyreállítása lenne. A nemzetgyűlésben sem a KNEP, sem a Kisgazdapárt – a képviselők folytonos átcsoportosulása miatt – nem bír határozott többséggel. Egyik párt sem tud egyedül kormányt alakítani. A közeli tiszántúli választások is lényegesen megváltoztathatják a két párt jelenlegi arányát a nemzetgyűlésben. Átmeneti megoldás, ha a tiszántúli választásokig együtt alakítanak kormányt. A Kisgazdapárt úgy tervezi: júniusban megszerzi a nemzetgyűlési többséget, és akkor szabad királyválasztó kormányt hoz létre. Ez esetben, a nemzetgyűlés megfelelő ellenőrzése mellett, kész állandósítani Horthy Miklós kormányzóságát. A Kisgazdapártba erőszakkal benyomult, szélsőjobboldali Gömbös-szárny Horthyt esetleg királlyá is választatná, hogy ezzel véget vessen a polgárháborús fenyegetésnek, Károly király hazahozatalának. A KNEP sokkal bizonytalanabbnak tekinti Horthy Miklós kormányzóságát. A rendszert azzal akarja konszolidálni, hogy Károly királyt rövidesen visszahívja Magyarországra. Horthy – Károly királynak tett – ígérete szerint remélik ezt elérni. Elképzelésük szerint őfelsége Horthyt nagyon magas, országos rangra, nagy vagyonú hercegségre emelné.
A legitimista derűlátás Károly király közeli visszatérésével kapcsolatban azon alapul: bár az antanthatalmak hivatalosan tiltakoznak a Habsburgok visszatérése ellen, újabban megértéssel fogadják a magyar és a volt Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi utódállamában tapasztalható legitimista törekvéseket. A háttérben fontos külpolitikai érdekek rejtőznek. Az antanthatalmak nem tudnak belenyugodni abba, hogy a szovjethatalom Vörös Hadserege győztesnek bizonyult az intervenciós háború hadseregeivel szemben. Elhatározzák, hogy újabb háborús kísérletet tesznek.
Az intervenció rendkívül bonyolult nemzetközi viszonyok közepette zajlik. Fő tervezői: a francia kormány és a kormányra jelentős befolyást gyakorló francia klerikális és militarista körök. A háborúban az antanthatalmak nem a saját haderőiket akarják bevetni. Tervük az, hogy az ellenforradalmár, nacionalista Pilsudszky vezetésével Lengyelországot, valamint Vrangel orosz tábornokot használják fel. Vrangel a Krím-félszigeten összeszedte Gyenyikin tábornok hadseregének szétvert maradványait, s innen fenyegeti Oroszország legfontosabb iparvidékét, a Donyec-medencét, valamint Ukrajnát. Távol-Keleten Japán lenne a forradalmi Oroszország megsemmisítésére irányuló háború kezdeményezője.
Az antanthatalmak az intervenciós háborúba be akarják vonni a volt Osztrák-Magyar Monarchiából kialakult utódállamokat.
A Szovjet-Oroszország elleni, eme harmadik háború szemszögéből tartják az antanthatalmak, de különösen Franciaország reakciós vezetői, végzetes hibának az Osztrák-Magyar Monarchia felosztását. Egy föderatív Habsburg-államrendszer – gondolják – nagyobb támogatást adhat a Szovjet-Oroszország elleni háborúban, mint a volt Osztrák-Magyar Monarchiából kialakult, sok kicsi ország. Franciaország reakciós körei amiatt is támogatnák az újabb Habsburg-államrendszert, mert tartanak Németország revánsháborújától. Érdekük, hogy Németország hátában ne kicsiny utódállamok álljanak, hanem nagyhatalom.
Az antantországok reakciós erőinek nem tetszenek az egyik-másik utódállamban, mindenekelőtt Csehszlovákiában kivívott demokratikus vívmányok sem. A munkásság e vívmányokat azáltal is védi, hogy ellenzi az antanthatalmak háborús politikáját a Szovjetunió ellen; nem akar benne részt venni.
Az ellenforradalmi Magyarországot egyáltalán nem kell biztatni a Szovjetunió elleni háborúra. Horthy kormányzó és környezete, a KNEP és a Kisgazdapárt egyformán abban reménykednek, hogy az antanttervekbe bekapcsolódva lehetőségük nyílik megtámadni a szovjetellenes háborúban részt venni nem akaró Csehszlovákiát.
Az országnak, a kormányzóválasztás és Huszár miniszterelnök lemondása nyomán, nincsen kormánya. Elhúzódnak a kormányalakítási tárgyalások, mert a KNEP és a Kisgazdapárt politikai küzdelmét egymással Gömbösék a szabad királyválasztók javára kívánják kihasználni. Horthynak is ez a törekvése. Ígéreteiben továbbra is legitimista, de a Huszár-kormány lemondása alkalmából nagy óvatossággal minden elkövet a legitimisták visszaszorítására. Ezt annál könnyebben teheti, mert az 1920. I. sz. törvény alapján ő nevezi ki, nem a nemzetgyűlés választja a miniszterelnököt. Megkönnyíti célját az is, hogy Huszár miniszterelnökkel távozik a kormányból a legitimisták két jelentős képviselője: Friedrich és Beniczky. Kimarad a kormányból a demokrata párti Bárczy igazságügy-miniszter, továbbá a legitimista külügyminiszter.
Mégsem könnyű feladata Horthynak a miniszterelnök kinevezése. Ha személy szerint tőle függne, valamiféle Gömbös-Eckhardt kormányt hozna létre, amely szétkergetné az engedelmeskedni nem egészen akaró nemzetgyűlést.
Így látja ezt egy Magyarországon gazdasági tárgyalásokat folytató francia küldött. A magyar belpolitikai helyzetet jellemezve megállapítja: a szegediek az urak. Közülük nagyobbra tartja Eckhardt Tibor országos szerepét, mint Gömbösét. Szerinte pillanatnyilag Eckhardt a legbefolyásosabb ember Magyarországon. Ő az, aki a belső és külső politikában megszabja az irányvonalat. Gömbös a másik nagyhatalom. Nem olyan okos, mint Eckhardt, másodrangú is, de nagy befolyást gyakorol Horthyra. Ehhez jó eszközök állnak rendelkezésére: a MOVE és Prónay őrnagy mindenre kész hívei. Horthyról és környezetéről megállapítja: akarat nélküli eszközök Gömbös, Eckhardt, Prónay kezében.
A Gömbös-Eckhardt kormány megalakítása azonban a nyílt katonai diktatúra bevezetését jelentené. Kiválthatja a legitimisták és a nemzetgyűlés többségének erélyes ellenállását. Ez esetben Gömbös szélsőjobboldali katonai puccsot tervez a nemzetgyűlés szétverésére. Horthyt rá akarja szorítani e politika követésére. Bethlen is ellenzi a két párt, a KNEP és a Kisgazdapárt politikáját. Mégis kompromisszumos megoldásra törekszik a nemzetgyűléssel. Döntően külpolitikai okokból. A nagyhatalmak aligha ismernék el a Clerk antantfőmegbízott által nagy nehezen létrehozott „demokratikus” rendszer nemzetgyűlésének felszámolását. Szankciókat hoznának. Emiatt végül Horthy inkább hallgat Bethlenre, mint Gömbösre; elveti a puccs tervét.
A kialakult súlyos politikai válság megoldásaként felvetődik, hogy Horthy a nemzetgyűlés megrendszabályozására nevezzen ki Bethlen-Gömbös kormányt. Abban a reményben tenné, hogy a legitimista Bethlen és a szabad királyválasztó szélsőjobboldali Gömbös valahogy megegyezik. Ilyenféle kormány már nem jelentené a nyílt katonai diktatúrát. Bethlen-Gömbös azonban ketten együtt – és velük harmadikként Horthy – nem bírnak ekkor még olyan országos politikai erővel, tekintéllyel, hogy a nemzetgyűlésre rákényszeríthetnék Bethlen-Gömbös kormányalakítását. Ez nem is jön létre.
Kettejük kormánya különben is csak átmeneti jellegű lehetne. Más-más politikai irányzat megvalósítása a céljuk. Bethlen arról nyilatkozik: meg kell szüntetni az uralomra jutott ellenforradalmi Horthy-rendszer több irányú pártharcát, zűrzavarát. Az ország politikai nyugalma, konszolidációja érdekében halaszthatatlan az ellenforradalom törvényesített államrendjének kialakítása. Lehetetlenné kell tenni a konszolidációs politikát akadályozó, Gömbös-féle puccsista politikát, a szélsőjobboldali szervezetek és katonai különítmények erőszakos cselekményeit.
Mindezt Bethlen a maga politikai módján a nemzetgyűlés, illetve a későbbiekben már a szerinte létrehozandó új országgyűlés maga alá gyűrésével akarja megvalósítani.
Gömbös a szélsőjobboldal élén, soviniszta fajvédő jelszavakkal, a kis- és középparasztság, a kispolgárság, a történelmi középosztály, az államhivatalnokok széles körét igyekszik megnyerni politikájának. Antikapitalista demagógiával, a szélsőjobboldali szervezetekre és fegyveres különítményekre alapozott, katonai jellegű diktatúrára törekszik.
Gömbös a saját kormányát, ha ilyen alakulna, a fehérterrorban kitűnt szélsőjobboldali dzsentrikből, katonatisztekből, főszolgabírókból, középosztálybeliekből alakítaná meg, akik még Bethlen „liberalizmusát” is sokallják. „Egységes pártot” készül alakítani Gömbös is. Olyant, mint az ekkor már Olaszországban Mussolini vezetésével szervezkedő és rövidesen hatalomra törő fekete ingesek győzelme nyomán majd elnevezik: fasiszta jellegű pártot. Meggyőződése, hogy e párt az ő vezetésével oly hatalmas erőre tenne szert, amely egyszer s mindenkorra kiirtja a nemzet testéből az „idegeket ölő forradalmi lázat”. Döntő lépésekkel vezetné a külpolitikailag iskolázatlan, faji öntudatából kivetkőzött magyar népet az igazán magyar Magyarország megvalósulásához.
Gömbös politikáját ellenezve kerül Bethlen már az ellenforradalom győzelme kezdetétől szembe a szélsőjobboldallal. Igyekszik tőlük elszakítani Horthyt.
Sem Gömbös, sem Bethlen nem nemzetgyűlési képviselő. A választásokat megelőzően mindkettejüknek felajánlottak kerületet, ahol egyhangú választással bejuthatnak a Parlamentbe, de elutasították.
Gömbös – mint aktív katonatiszt – a törvény szerint nem lehet a nemzetgyűlés tagja. Politikailag az országos jelentőségű MOVE elnöki posztja továbbra is sokkal többet jelent számára, semhogy feladná a képviselőségért. Számára a hatalom és a miniszterelnökség megszerzése a fontos, amit az EKSZ, a MOVE és a horthysta egyéb szervezetek révén és ezek élén akar megszerezni.
Bethlen, akárcsak Gömbös, szintén a kormányzó segítségével szeretné elérni a miniszterelnöki széket. Ennek érdekében tartja alkalmasabbnak, ha most még párton kívüli politikusként szerepel. Reméli: hamarosan eljön az ő ideje, amikor nem a jelenlegi ellenfél Gömbös, nem is más, ő lesz a kormányzó miniszterelnöke.
Horthy, hogy feledtesse erőszakos megválasztását és alkotmányosnak tűnjék a kormányzói működésének megkezdése, mielőtt kinevezné az új kormány vezetőjét, sorra meghallgatja a pártok vezetőinek véleményét. A KNEP többségének hivatalos jelöltje Huszár Károly. Ha a kormányzó és környezete nem fogadná el, ez esetre a másik jelöltjük Haller István, az eddigi vallás- és közoktatásügyi miniszter. A Kisgazdapárt hivatalos jelöltje Rubinok Gyula, a párt elnöke, eddigi földművelésügyi miniszter.
Huszár és Haller miniszterelnöki jelölésében egyaránt kifejezésre jut, hogy a KNEP-en belül a Huszár-csoport küzd Friedrich-Beniczky ellen. Huszár, hogy szabaduljon a KNEP elnökétől, Friedrichtől, saját miniszterelnöksége érdekében támogatja Gömbösék koholt vádját Friedrich eltávolítására. A Kisgazdapárt sem mentes a belső villongásoktól, a Pallavicini őrgróf agrárkapitalista csoportja és a földreformot követelő baloldali szárny súrlódása miatt.
Mindkét pártban sokan úgy látják: mivel Horthy fővezér kormányzóvá választásával aktualitását vesztette Károly király hazatérése, tulajdonképpen a KNEP és a Kisgazdapárt között nincs lényeges és programbeli különbség. Ezt vallja őrgróf Pallavicini tízfőnyi képviselői csoportja, amely kilép a Kisgazdapártból. Nyílt levélben egyesülésre hívja fel a két párt elnökségét.
A KNEP nem ellenzi az egyesülést. Erősödne vele a legitimisták, gyengülne a szabad királyválasztók tábora. A nagytőke és a nagybirtok képviselői szintén szívesen vennék az egyesítést.
A KNEP nagytőkés és a Kisgazdapárt agrárkapitalista elemeinek egyesített pártját akarják létrehozni, hogy szilárd nemzetgyűlési többséget eredményezzen. Ily módon kívánják elszigetelni azokat a képviselőket, akik mindkét pártban komolyan veszik a nagytőkés- és agrárkapitalista-ellenes, keresztény fajvédő és hasonló eszméket. Gátat akarnak vetni ezzel minden demagóg törekvésnek, hogy változatlanul megőrizhessék a régi Magyarország társadalmi rendjét. Miniszterelnök-jelöltjük: gróf Apponyi Albert vagy gróf Andrássy Gyula.
Gömbösék a leghatározottabban fellépnek a két párt egyesítése ellen. Rubinek Gyula, a Kisgazdapárt miniszterelnök-jelöltje is elutasítja a javaslatot. Arra hivatkozik: a két párt egyesítése azzal a veszéllyel fenyeget, hogy olyan új párt keletkezhet, amely a demagógia fegyverével tör utat a széles körű földreform megvalósításának. Kizárólag a jelenlegi Kisgazdapárt tudja biztosítani az olyan reformot, amely nem segíti elő a kisbirtokosok számának lényeges növekedését. Akadályozná ez az ország fejlett nagyüzemi mezőgazdasági termelését. Az a Rubinek Gyula tesz ilyen nyilatkozatot, aki 1919 szeptemberében, a sajtó útján, demagóg módon még azt ígérte a parasztságnak: földosztás alá kerülnek a hitbizományok, a holtkézi birtokok.
Kormányalakítási tárgyalásai során Horthy kormányzó meghallgatja a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. Magához kéreti Vanczákot és Miakitsot. Kijelentik: pártjuk, szakítva a nemzetköziség múltbeli politikájával, nemzeti alapra helyezkedik. Részt kívánnak venni az ország rendjének megszilárdításában. Azt akarják: a munkásság vállvetve küzdjön együtt a polgári elemekkel. Az osztályharcot, amelyről elvileg nem mondanak le, a jelen nehéz gazdasági viszonyok között nem alkalmazzák. Helytelenítik a sztrájkot; biztosítják a munkafegyelmet. A sztrájkok elkerülése céljából, amelyek az ország szomorú helyzetében végzetessé válnának, Országos Bér- és Egyeztető Bizottság felállítását kívánják, amely hivatva lesz a munkás és munkaadó közti bér- és egyéb differenciákat esetről esetre rendezni. Aktív politikai szerepet jelenleg sem a kormányzatban, sem parlamenti képviseltetés formájában nem kívánnak vállalni. A román megszállás alól felszabaduló Tiszántúlon, az esedékes választásokon, jelölteket nem állítanak. Javasolják: a nemzetgyűlés hozza meg az ország király nélküli kormányzásának alaptörvényeit; hagyja jóvá a Párizsban megkötendő békét, utána a kormányzó oszlassa fel a nemzetgyűlést, tűzze ki az új választásokat, amelyen már pártjuk is részt vesz.
A továbbiakban kijelentik: a Szociáldemokrata Párt közömbösnek tekinti, hogy a kormányzó kit nevez ki miniszterelnöknek. Szívesen vennék, ha európai tekintélyű, esetleg párton kívüli államférfi lenne az – céloznak a legitimista Apponyi miniszterelnökségére.
Felajánlják a kormányzónak és az új kormánynak a Szociáldemokrata Párt nemzetközi összeköttetéseit, hogy kedvezőbb békefeltételeket érjen el az ország.
Közük: pártjuk az integritás alapján áll. Az „integritás” az akkori idők szóhasználata szerint Nagy-Magyarország visszaszerzésének elvi álláspontját jelenti.
A Szociáldemokrata Párt vezetői jól tudják, hogy Horthy vezérkara már az elmúlt ősszel kidolgozta: mikor és hogy robbantja ki a revánsháborút. Elsőnek Csehszlovákiát akarják lerohanni, hogy visszacsatolják Szlovákiát. Ennek érdekében tárgyalnak Horthyék az antanthatalmakkal a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háborúban való részvételről.
Ehhez hadsereg szükséges. A Szociáldemokrata Párt küldöttei kifejtik: szükségesnek tartják, hogy az országnak megfelelő létszámú, fegyelmezett hadserege legyen. Rendkívül fontosnak tartják a rendőrség és csendőrség megszervezését, hogy azok a kormányhatóság intézkedéseit mindenkor végrehajtsák, de – miként a hadsereg is – ne politizáljanak. Ugyanez okból tartják szükségesnek a különféle tiszti alakulatok és karhatalmak beolvasztását a hadseregbe, illetve a rendőrségbe vagy a csendőrségbe, hogy ezek felett is az illetékes, felelős miniszter rendelkezzék.
A Szociáldemokrata Párt ily módon kéri a terrorista tiszti különítmények megszüntetését. Nem kéri felelősségre vonásukat az ezernyi gyilkosságért! Vanczák és Miakits a maguk részéről biztosítják a kormányzót, hogy elfojtják a bolsevista törekvéseket. A kommunistákkal szemben példás büntetések alkalmazását tartják szükségesnek.
Szolgálatai ellenében a Szociáldemokrata Párt vezetői kérik a kormányzót: az iránta érzett őszinte békeszándékot viszonozza azzal, hogy a törvényes lehetőségek keretei között szabadon működhessenek. Ha erről megállapodás történne, ezt megfelelő módon a munkásosztály tudomására hoznák.
A tárgyalás mégis eredménytelenül végződik. A kormányzó, március 6-i kiáltványa szellemében, a munkásosztály teljes és feltétel nélküli behódolását követeli. Vanczák és Miakits, akikben a munkásosztály nem bízik, ezt hiába ígérnék …
A munkásosztály igazi képviselői: a kommunisták. Elszántak, optimisták. Minden módon hirdetik pártjuk jelszavát: a Horthy-uralom nem lehet tartós! Kun Béla írja Bécsben megjelent cikkében: „ … a Tanácsköztársaság bukásával a parázs nem fulladt meg a romok alatt; hiába ömlik rá patakostul a vér, a zsarátnok izzik. A mi feladatunk, a kommunisták feladata: lángra lobbantani a parazsat, hogy felégesse a fehérterror egész szervezetét …”
Fotó: Kremlin.ru
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
alapvető változás a társadalmi-gazdasági irányvonalban;
