(idézet: A RÁDIÓ OSTROMA – 1956 október 23)
A Stúdió épületében ezekben az órákban csak azok maradtak, akiket a szolgálat odakötött. A többiek az utcán voltak, az eseményeket figyelték.
És mégis … Fél hat lehetett. Vagy talán még annyi sem, amikor a Parlament előtt mindenfelől csoportosuló emberek között felhangzott a jelszó: „Gyerünk a Rádióhoz”. Akkor már lángoltak az első meggyújtott vörös zászlók, már felhangzottak az uszító kiáltások. A Parlament lépcsőjén, újságírók között, ott állt Gimes Miklós és Losonczy Géza. Gimes izgatottan simogatta szakállát és azt mondogatta: „Rossz irányba mennek a dolgok… Nem mintha félnék, de rossz irányba mennek …”
Kik, s milyen ürüggyel hívták a tüntetőket a Rádió elé? Talán azt terjesztették, hogy onnan fogja elmondani rádióbeszédét Gerő Ernő? Vagy más cél vezette őket? … Az bizonyos, hogy sokan hallgattak a felhívásra. Ötszáz-hatszáz főnyi sokaság vonult énekelve a Múzeum körútról a Bródy Sándor utcába a Rádió székháza elé.
A kaput azonban zárva találták. S bár hangosan követelték: kaput kinyitni!” — a kapu továbbra is zárva maradt.
Amikor a tömeg befordult a Bródy Sándor utcába, a Bem József térről érkezett riporter a Rádió udvarán, a váróhelyiségül szolgáló furcsa alakú üvegház, a „pagoda” előtt állt, öt nagy, felvétellel tele tekerccsel a hóna alatt. Többen voltak vele, a „Szabad Ifjúság” rendkívüli kiadását nézegették. Ott hallották meg a zajt és siettek a kapuhoz. Az őr: az egy szál fegyvertelen ÁVH-s tétovázva nézett rájuk. Mit tegyen? Az egyik határozottan utasította: „Zárja be a kaput”. De nem mozdult. Nem tudta, elfogadhat-e egy civil újságírótól utasítást. Aztán, hogy a tömeg már csak pár méterre volt, gyorsan becsukta. Az újságírók felrohantak a lépcsőn, hogy értesítsék a Rádió vezetőit.
A pillanat alatt, míg a kapuban álltak, száguldtak agyukban a gondolatok: Mit tegyenek? Tárják ki a kapukat sok száz felhevült ember előtt? Mire vezethet ez? Csak bábeli zűrzavarra … Hiszen a világ minden rádiója, New Yorktól Pekingig még a legjobb szándékú embertömegtől is féltve őrzi bonyolult és — különösen hangra — igen érzékeny „műszerét”, adó-stúdióját.
A Bródy Sándor utcai kapu bezárult. A tüntetők felsorakoztak az utcában, s a szűk falak között sokszoros visszhangot vert kiáltásuk: „Igazmondó rádiót!”, „Kaput kinyitni!”, „Magyar zászlót kirakni!”.
A rádiósok persze — akárcsak a többi hivatal, intézmény dolgozói, ahol a tüntető menet a délután során elhaladt — rohantak volna a nemzetiszínű lobogókért. Csakhogy akárcsak másutt, a zászlót itt is a raktár, a raktár kulcsát a „házgondnokság”, a házgondnokság irodáinak kulcsát pedig, jaj, ki tudná hamarjában megmondani, ki őrizte. S megindult az izgatott keresés. Raktárak szentelt ajtajait vállal bereccsentve törték fel, egyiket a másik után. Mintha érezték volna a keresők: több fog itt zúzódni, törni még az éjszaka…
Felvevőkocsi a kapu előtt
Közben a tömeg egyre türelmetlenebbül követelte a magyar zászlót. Egy légtornászt megszégyenítő ügyességű fiatalember csupán a cirádákba kapaszkodva felmászott a puszta falon, hogy az első emelet magasságában levő erkélyre kitűzzön egy kicsiny piros-fehér-zöld zászlót. De néhány perc múlva már ott állt az erkélyen a rádiósok egy csoportja is, nemzeti zászlókkal. A Rádió elnöke megkísérelte, hogy a felvonulókhoz szóljon. „Elvtársak!” — kezdte reménytelenül gyenge hangon, amely teljesen elveszett a hangzavarban. „Elvtársak!” — próbálta most már hangosabban, de csak a harmadik „Elvtársak!!,”-ot hallották meg lent. A válasz: „Itt nincsenek elvtársak!” Egy újságíró mellette most már hangosabban mennydörögte: „Magyarok!” Ezt sokan meghallották, a közelben állók éljeneztek. De folytatni már senki nem tudta, a kiáltások minden más hangot elnyomtak. Az új jelszó, amitől néhány perc múlva már az egész utca zengett, ez volt: „Mikrofont az utcára!”
A rádiósok ennek eleget tettek. Egy közvetítő kocsi utasítást kapott, hogy álljon a Bródy Sándor utcai kapu elé. (Ennek az autónak a későbbiek során — eredeti hivatásától némileg eltérően — a faltörő kos szerepe is jutott. De tartsuk be az események sorrendjét.)
Az erkélyről mások is megkísérelték, hogy szóljanak a tömeghez. A technikusok hangszórót szereltek, mikrofont állítottak fel, és a berendezés néha működött is, míg néhány odairányozott kődarab szét nem verte. Előbb a Rádió munkatársai, majd Erdős Péter, a Petőfi-kör vezetőségének megbízottja próbált szólni, s az indulatokat csillapítani. Erdős így kezdi:
— Magyarok! A Petőfi kör küldött hozzátok! — Egy pillanatra halkul a kiáltozás. A mellette állók izgatottan súgják neki:
— Mondd meg, hogy ültél, mondd meg, hogy Rákosi lecsukott…
Mondja, de ki hederít már arra. Ráadásul a hangszóró sem működik. Erdős hősi mozdulattal kiránt a zsebéből egy fehér papírlapot.
— A Petőfi-kör vezetőségének megbízólevele! — kiáltja, s ledobja az utcára.
A papír a földre hull. Fel sem veszik.
Erdős Péter hátralép …
Közben a Rádió legrégibb, legtöbb vihart látott, de mindmáig legstrapabíróbb „vágókocsija”, az egyik első sofőrjéről elkeresztelt „Kuszi-vágó” a Puskin utca felől megpróbál a Bródy Sándor utcába fordulni. Sikertelenül. Az utca egészen a sarokig zsúfolva emberekkel, azon túl pedig autóbuszok, kocsik torlaszolják el az átjárást. Visszafordul, s a másik oldalról, a Szentkirályi utca felől közelíti meg a bejáratot.
A Rádió autójának megjelenése a mikrofont követelő tömeget kissé megnyugtatta. A kocsi a kapu elé farolt, s a technikusok az egyik földszinti szoba ablakából kivezetve az áramot, gyorsan felszerelték a mikrofont. De mivel máshol nem volt a felborítástól valamennyire is védett hely, az autó tetejére állították fel. Egy riporter állt mellé és hozzákezdett, hogy hangfelvételt készítsen. Az autó teljesen be volt szorítva az emberek gyűrűjébe. Egyik oldalán egy 70 év körüli, báránybőr-bekecses bácsi kiáltozott, mellette rosszarcú, 40 év körüli férfi állt hadonászva. Vele későbben az épületben tanácskozó „küldöttek” között is találkozunk… Rengeteg gyerek, maszatosképű, 10—12 éves kölykök, akiknek persze roppant tetszett az egész muri, s különösen az izgatta őket, mi történik a kocsi belsejében. Az autó mellett állók, látva, hogy kezdődik a hangfelvétel, kiabálva kerestek valakit, akinél ott van a 14 pont, hogy azt a mikrofonba beolvashassák. De nem volt senkinél, míg egy fiatal lány nem furakodott elő, papírt lobogtatva. Őt azután, a körülállók nagy tetszésére, feltolták az autó tetejére. De másztak oda azután fel mások is, jobbról, balról, s a rádiósok ijedten kiabáltak:
— Vigyázzanak, mert beszakad a tető.
Csakhogy hiába … Azért valahogy elkezdődött volna a felvétel, de látva, hogy ez a követelés teljesül, egyesek most másba kezdtek: „Adást megszakítani!” — kiáltott néhány jótorkú férfi, s alig telt el néhány másodperc, már az egész utca ettől a jelszótól zengett. Azután valaki még megtoldotta s egyre többen követelték, míg végül mindenki rázendített: ,,Rádiót az ablakba!” Vagyis a szomszédos házak lakói tegyék ki készülékeiket az ablakba, hogy hallani lehessen az utcán is, tényleg közvetlenül az adásba kerül-e, amit a Bródy Sándor utcában kiabálnak? A kocsiban s a tetején levő munkatársak pedig, mivel félő volt, hogy a válogatott szidalmakat kevésbé válogatott pofonok váltják fel, megpróbáltak kimenekülni a gyűrűből. Előbb a Szentkirályi utca felé szerettek volna áttörni, azután máshogyan kísérelték meg, a különböző udvarokon át. Amikor hosszas próbálkozások után végre beértek a rádiósok „főhadiszállására”, a Bródy Sándor utcai elnökségre, legnagyobb meglepetésükre az előbb még lent kiáltozó rosszarcú férfit, a 14 pontot hozó lányt már ott találták, néhány más fiatalemberrel együtt.
Hogyan jutottak be?
Hét óra körül a földszinti ablakokon át, a szomszédos épületből, az utcára nyíló „Szív küldi” iroda felől, s ki tudná megmondani, még honnan, néhányan egészen egyszerűen a falon felkapaszkodva jutottak be az épületbe. Ezt az utóbbi utat különben elég sokan választották. Sihedernyi legénykék egymással versengve vetették meg lábukat a fal legkisebb szögletén, mókus-ügyességgel kapaszkodtak fel a csatornákon. Láthatóan virtusnak számított, ki teszi közülük jobban kockára életét ebben a nyaktörő játékban. Nekik játék volt… A rádiósok igyekeztek a lelkükre beszélni, amikor itt is — ott is felbukkant az ablakokban borzas gyermekfejük.
— Vigyázzatok gyerekek! Leestek és kitöritek a nyakatokat!
— Menjetek haza! Mit akartok itt?
— Legyen a népé a Rádió! Engedjetek be bennünket! — visszhangozták a gyerekek az utcán felszedett jelszavakat.
De egy csoportot, amely vállalkozott arra, hogy a többiek nevében tárgyaljon, a Rádió nyitott kapuján vezettek be a munkatársak az épületbe. Mert volt ilyen kapu is. Hátul, a Múzeum utcából, a Rádió garázsa felől egészen éjfél körülig meg lehetett közelíteni a Stúdiót. A néptelen utca itt szinte kísértetiesen csendes volt, csak távolról szűrődtek ide a kiáltások. Erről a bejáratról a tüntetők nem tudtak.
A küldöttséget az elnöki tanácsterembe vezették. Az asztalfőn a Rádió elnöke, Benke Valéria és a Petőfi-kör megbízottja, Erdős Péter foglalt helyet. Körül a küldöttek, a fal mellett, székeken pedig a Rádió ott tartózkodó munkatársai közül az, aki éppen akart. A tüntetők többsége egyetemista, de látni néhány más arcot is. A már említett rosszarcú férfit, a 14 pontot hozó fiatal lányt, egy beszkártost és még néhány mást. Hogy miért éppen ők alkották a küldöttséget, azt nehéz volna megmondani. Láthatóan ők sem tudták. Úgy történt az egész, hogy amikor lent az utcán az egyik munkatárs vállalkozott arra, hogy néhány tüntetőt — küldöttségbe — az épületbe vezet, a körülállók közül ajánlkozott, aki éppen ott volt. Egypáran még útközben csatlakoztak hozzájuk — s akadt olyan is, aki talán egyenesen az ablakon át mászott be s került a küldöttség tagjai közé. Így történt azután, hogy olyanok, akik a Bródy Sándor utcai kaputól alig néhány méterre álltak az utcán, azt mondják, nem is hallottak róla, hogy küldöttség van odabent. Mindvégig azt hitték, hogy a Rádió vezetői nem is hajlandók tárgyalni a követelésekről. Pedig ez a küldöttség még csak az első volt, egymás után két, három vagy még több követte.
„Adást megszakítani!”
— Mit kívánnak a Rádiótól? — kérdezte Benke Valéria.
A küldöttek többsége nyugodtan ül, csak egy ugrik fel izgatottan.
— Azt, hogy a népé legyen a Rádió! Addig tapodtat sem mozdulunk, amíg a népé nem lesz!
— Mit kell azon érteni, hogy a népé legyen a Rádió?
— Adják ki a mikrofont az utcára, hogy aki akarja, megmondhassa a véleményét!
— Erről szó sem lehet — jelenti ki nagyon határozottan Benke, kinek szavait korántsem válogatott szidalmak követték.
Erdős Péter közbeszólt:
— Nézzétek, a Rádió is már hosszú idő óta a demokratizálásért küzd. De azt gondoljátok, ha a mikrofont kiadjuk az utcára, talán ennek használunk? Ti magatok sem kezeskedhettek mindenkiért, aki az utcán van. Honnan tudjátok, ki mit akar a mikrofonba belekiabálni? …
A hevesvérű fiatalember újra felpattan.
— Elegünk van az ilyen süket demagóg dumákból, bennünket nem lehet már ilyennel megetetni…!
— Hogy mered nekem azt mondani, hogy demagóg? Eleget mondták ezt nekem, amikor az ÁVH börtönébe csuktak.
Mindenki közbeszól, csak a rosszarcú férfi hallgat. Ő úgylátszik, most — háttérben akar maradni… Az egyik fiatal lecsendesíti társait és higgadtan ezt mondja:
— A 14 pont beolvasását kívánjuk.
— A 14 pont legtöbbjével a Rádió egyetért. Ezeket különböző formában már sugározta.
— Szakítsák meg az adást és mi beolvassuk.
Megszakítani az adást? A teremben ülő rádiósok talán most először gondolják végig azt, ami a küldötteknek, s az utcán tüntetőknek e percekben nem jut eszébe: mit jelent a Magyar Rádió adásának hirtelen megszakítása? A fiatalok már nem emlékeznek rá: háborút, légitámadást vagy békekötést jelentettek csak be az adás megszakításával. S most, éppen azokban az órákban, amikor a világ szeme Budapesten van! Éppen ilyenkor felbolygatni az országot, világot 500 vagy akár 5000 ember követelésére. Még ha ezek egyre fenyegetőbbé is válnak az épületben tartózkodók számára! Lehetővé tenni, hogy bárki, bármit bekiabálhasson a mikrofonba, amely azt egyenesen közvetíti a világűrbe — esetleg lángba borítani az országot — ezt a rádiósok nem vállalhatták.
A tárgyaló partnerek meg is értették. S most ezt kérdezik:
— Maguk be fogják olvasni a pontokat?
— Mondottam, a pontok többségével teljesen, másokkal megfelelő fogalmazásban egyetértünk.
És most már konkrét vita kezdődik, hogyan, milyen formában lehetne beolvasni az ifjúság követeléseit. A tárgyalás időnként megszakad, hol az utca, hol a telefonok miatt. De végül is eredményre jutnak: megállapodnak a beolvasandó szövegben. A küldöttség egy tagja kimegy az erkélyre, hogy közölje a tüntetőkkel a megállapodást.
*
Nem minden rádiós van persze a tanácsteremben. Akit a szolgálat a helyéhez köt, csak egy-egy percre mozdul el onnan, hogy valamelyik Bródy Sándor utcai ablakból az utcára nézzen. Azután sietnek vissza, ki a magnetofonhoz, ki az írógéphez, a kapcsolótáblához, a telefonokhoz …
Az egyik szerkesztőségi szobában szaggatottan szól a telefon.
Varsó jelentkezik. A pestiek magyaráznak a kiküldött tudósítónak:
— Nálunk nagy a felfordulás. Diákok tüntetnek. Tele van az utca …
— Miért? Hogyan?
— Pontosan nem tudom — válaszolja a gépírónő. — Jelentkezzen kicsit később …
*
Hét óra után néhány perccel vendégek érkeztek a tüntetőktől szorongatott Rádióba. Néhány munkatársnak, a még mindig szabad hátsó bejáraton át, sikerült behozni az épületbe Losonczy Gézát és Vásárhelyi Miklóst. Röviddel utánuk — szokott nyugalmát még most sem veszítve el — megjött Szántó Zoltán. Rövid tájékoztató … Losonczy Géza kilép az erkélyre. Nézi a kaput ostromló, zúgó tömeget. Már néhány kő is repül. Visszalép és bejön a „főhadiszállásra”.
Ezek már nem diákok …
Az utcai tüntetők közül ketten majd egész este az erkélyen állottak. Az egyik vékonyarcú, feketekabátos fiatalember. Dühödt, eltorzult arccal, mint valami berekedt müezzin, órákon át üvöltötte előre a jelszavakat. A másik értelmes arcú, csizmás, tömött szakállú, tömzsi férfi. Ő józanabb volt. Többször próbált csendet teremteni, amikor valaki szólni kívánt. Most is, amikor a küldöttek az erkélyre álltak, tele torokból kiabálta:
— Magyarok! A ti embereitek vannak itt!
S a küldöttek is próbálkoztak:
— Hallgassatok meg bennünket! A ti embereitek vagyunk! A Rádió vezetőivel tárgyaltunk!
Talán egy vagy két másodpercig halkult a zaj a kapu körül. De azután néhány öblös torok felordított:
— Adást megszakítani! Rádiót az ablakba!
S már zengett újból az utca … Ami még csak hagyján, de a nagyobb nyomaték kedvéért a szomszédos ház renoválásánál felhalmozott téglák is mind sűrűbben repültek az erkélyre. Az ott állók ijedten ugrottak hátra. Csörömpölt az ablak, újabb kövek repültek. — Árulók — kiabálták néhányan lentről.
A küldöttség szószólója még egyszer megkísérelte túlkiabálni a hangorkánt. Hasztalan. A mellette álló D. Sz. D., a neves fiatal orvos — különben maga is a küldöttek egyike — lemondóan szólt oda társának:
— Hagyd, ezek már nem diákok …
— Nem, úgy látszik, tényleg nem diákok …
Itt már nem értek semmit a szavak … A tömeg a kaput feszíti — a régi, nagy fakapu recseg, ropog.
— Megálljanak emberek! El a kaputól!
Hogyan? Talán valaki józanabb eszére hallgatva meg akarta fordítani az eseményeket? Nem, sajnos nem erről van szó. A porta elől szétrebbennek az ostromlók, de 8—10 legény nekifeszül az úttesten lehorgonyzott vágókocsinak. Megfordítják, s azzal neki… Hó-rukk!! Hó-rukk!! A súlyos Dodge töri, zúzza a fát. Így lett faltörő kos a Rádió öreg, sok vihart átélt közvetítő kocsija.
A küldöttségnek — vagy talán már a következő volt? — ekkor mondotta Benke:
— Próbálják valahogy megakadályozni, hogy a tüntetők betörjék a kaput! Gondoljanak az istenért arra, mi történhet, ha az emberek benyomulnak az udvarra! Hiszen a Rádió adó-mikrofonját semmiképpen sem lehet a felizgatott tömeg kezére adni.
Az udvaron felsorakozott az őrség. Fiatalok ők is, munkás- és parasztfiúk. Az arcuk sápadt. Ebben a percben ők vannak a legjobban megdöbbenve. Az idegességtől remegve szorítják fegyverüket. Bontják a könnygáz-gránáttal töltött ládákat. Csak nem kerülhet arra sor, hogy magyar a magyarra tüzeljen?
A küldöttség mindent megért. Azt sem kell nekik magyarázni, hogy a már végsőkig felizgatott tömeg előtt lehetetlen megnyitni a kaput. Csak egyet tehetnek, ha lelkiismeretük szavára hallgatnak: megkísérlik az emberek lecsendesítését.
De ahogy a szalmaköteg nem tud ellenállani a szélviharnak, úgy nem tudta megakadályozni jószándékú kísérletük a fenyegető eseményeket. Ekkor már világos volt: néhány hangadó mindig újabb és újabb követeléseket kezd harsogni, nem nyugalmat, hanem felfordulást kíván.
És ezekben az óráiban már teherautók járnak a Parlament előtt, hívják az embereket: „Kapaszkodjatok fel, gyerünk a Rádióhoz, verik a magyarokat!”
Az őrség — a kislétszámú őrség — ekkor még a kapu mögött, dermedt-mozdulatlanul áll.
A küldöttek közül egy alacsonytermetű fiatalember újra megkísérli, hogy az erkélyről beszéljen. Hiába … Még csak kevesen látják a tüntetők közül úgy, mint ő, hogyan tornyosulnak a fenyegető hullámok.
Betörik a kaput
Az elnöki szobában eközben tovább vitáznak arról, mit lehetne tenni…
S e percben fülsiketítő zaj. Beszakad a kapu … A vállaknak még csak ellenállt, de a Dodge rohamát már nem bírta. Recsegett, ropogott az egész alkotmány és ahogy beszakadt, a tömeg percek alatt ellepte a tágas kapuboltozatot. Onnan egy szűk folyosón a kottatárba lehet jutni, amelynek vasfoglalatú ablakkockái ugyancsak az udvarra néznek. Itt is végigrohant egy csoport s az ajtót felfeszítve, be a kottatárba, keresztül mindenen, nem törődve a kárral — az udvarra próbáltak jutni. Sikertelenül. Az udvaron rekedt kiabálás, vezényszavak.
Az őrség a bejárat egész szélességében felsorakozik, nyolc-tíz fiú egymás mellé és vagy tízen egymás mögé. Vállat a vállhoz feszítenek, s mint egy hatalmas ék, nyomulnak be a kapu alá.
Sikerül… Pusztán testi erővel, fegyver nélkül sikerül kiszorítani az ekkor még rendezetlen, láthatóan csak a felkorbácsolt idegektől vezetett támadókat. A kapu előtt tágul az embergyűrű.
A katonák visszahúzódnak az udvarra, de a tömeg perceken belül újra ott áll. Ekkor hajítják el a védők az első könnygáz-gránátot. Süvítés, csattanás, láng csap fel s ömlik a szemet, orrot csavaró szürkéskék füst. S már repül a második. Közben a házi tűzoltók gyorsan szerelik egyik gyatra fecskendőjüket és a még annál is kevesebbet érő udvari gumi-„slaug”-ot. A két vékonyka cső kitartóan ontja a vizet. A kapualj egy időre üres marad …
A bentiek még eközben sem mondanak le a békés megoldásról. Egymással váltott szavak nélkül is mindenki ugyanarra gondol: talán, ha Nagy Imre… Meg kell próbálni. Losonczy Géza lép a telefonhoz. Nagy Imre azonnal jelentkezik. A körbenállók természetesen csak az egyik beszélgetőt hallották. Annyit mindenesetre megértettek, hogy Nagy Imrének nincs szándékában beszélni. Ezt meg lehetett érteni Losonczy búcsúmondatából is:
— Igen Imre bácsi, én megértelek.
Az ablakokon közben beszivárog a könnygáz, a folyosókon nem használ a nedves zsebkendő sem. Csak futva lehet áthaladni … Csörömpölve hullanak ki az ablakok, kiabálás, pokoli zaj.
Könnygáz-gránátok … Úgy látszik, a tüntetők között voltak gyakorlott katonák, akik a földreesés pillanatában felkapták a gránátot és visszahajították. Így azután az udvaron, a kapualjban majdnem ugyan olyan fojtogató volt a füst, mint odakint az utcán.
A legnagyobb zaj közepette érkezik meg csodálkozva, mit sem értve Szepesi György.
— Te honnan jössz?
— Tatáról.
— És hogy tudtál bejönni?
— Simán. — S nevet hozzá, mint aki nem érti, hogy tulajdonképpen mi is történik. Később, amikor a bezúduló téglák elől kellett az erkélyről visszahúzódnia, már értette.
A Gerő-beszéd titkai…
Az óramutató eközben veszélyesen közeledett a nyolcashoz. Azonnal meg kell kezdeni a Gerő-beszéd közvetítését. De hol van Gerő és hol a beszéde? A „főhadiszálláson” erre mostanig alig gondoltak. Helyesebben … Még a délután folyamán, amikor közölték, hogy Gerő Ernő este beszédet kíván mondani a rádióban, egy szerkesztőt és néhány technikust megbíztak, hogy szokás szerint bonyolítsák le időben a hangfelvételt és biztosítsák, hogy adásra kerüljön.
Ettől a beszédtől minden józan ember várt valamit. Miért? Először is azért, mert Gerő vezetésével aznap tért, haza a pártküldöttség Jugoszláviából. Meg aztán azért is, mert reménykedtek abban, hogy Gerőnek lesz valami mondanivalója az ifjúság jogos követeléseiről, s mindarról, ami ezekben az órákban Budapest utcáin történik.
A titkárságával történt megállapodás szerint Gerő Ernőnek este 7 óráig be kellett volna jönnie a Stúdióba, hogy ott magnetofon-szalagra vegyék a beszédét. Ötig, fél hatig hiába várták. Azután meg… Még csak az hiányzott volna, hogy megálljon a Bródy Sándor utcai kapu előtt a kocsija …
Mit lehetett tenni? Néhány műszaki munkatárs bevitte a mikrofont és a szükséges berendezést az Akadémia utcába, hogy ha másképpen nem lehet, onnan „vonalról” készítsék el a felvételt.
És amikor félhetet mutattak az óramutatók, megkezdődött a hitegetés. Ígéretek és újra ígéretek.
A kábel két végén rádiósok beszéltek egymással. Szinte állandóan a telefonkészüléknél ültek, szerkesztő és technikus — csak éppen a beszéd nem volt sehol. Udvariasan üzengetett: pár perc türelmet kért. Aztán ismét pár percet. És még egyszer pár percet. És a percek tízpercekké, a tízpercek drága félórákká gyűltek. A Stúdió azonban „bocsánatkérésen” és „türelemkérésen” kívül egyebet nem kapott. Háromnegyed nyolckor végre megszólalt Gerő. No nem személyesen a mikrofon előtt… Nem. Most is csak a titkára útján, aki Gerő Ernő nevében azt mondotta: a beszéd körülbelül 45 perces lesz. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy felvételre már nincsen mód. „Egyenesbe” kell adni — ahogyan azt rádiós nyelven mondják.
És elérkezett a nyolc óra. A bemondó konferált. Rövid szünet — és azután megszólalt dolgozószobájából, a helyszínről közvetítve Gerő Ernő.
Beszélt, beszélt…
A rádiósok, akik ott együtt ültek az ostromlott várrá vált Rádió elnöki szobájában, megkövültén hallgatták. Sokuk szemébe könny szökött. Igaz, nem az elkeseredéstől, hanem mert az ablak- és ajtóréseken beszüremlett a könnyfakasztó gáz … De lehettek volna az elkeseredés könnyei is …
Milyenek is voltak azok a percek? A készülék a sarokban állt, körülötte székeken ülve vagy nagy léptekkel a szobát mérve, a rádiósok. Mások a pamlagon, tenyerükbe hajtott fejjel. A szavak, mintha valamilyen sűrű ködön jutnának csak el tudatukig. S közben süvítenek a könnygáz-bombák. Sírnak a tüntetők, sírnak a védők …
Azok, akik kívül álltak, akár az udvaron, akár pedig a később harctérré vált Bródy Sándor utcán, nem hallottak a beszédből egyetlen szót sem. Ez a beszéd az események menetét már édes-kevéssé befolyásolta. Ez azokat ingerelte, akik otthon, a lakásukban, vagy valahol nyugodtabb környezetben az utcán hallották.
Már 12 perce folyt a szónoklat. Csőcselék — mondja Gerő, s a szobában ülők eszébe villan, hogy néhány órája még ők is ott mentek együtt a lelkesen tüntető ifjúsággal. És egymásután pattognak az e helyzetben olyan riasztóan hangzó frázisok, a gondolattalan gondolatok. S egy szó sem hangzik el arról, mit tegyenek a kommunisták, ebben a helyzetben mit tervez a párt! Azután egyszer csak elnémul a készülék. Mi az, mi történt? A szünetre oly érzékeny fülű rádiósok felkapják fejüket.
Az eddigiekért nem lett volna kár, de hátha ezután mond valamit… Megszakadt az összeköttetés? — amikor még a jelzett idő, a 45 perc egyharmadát sem érték el.
Negyvenöt másodpercnyi feszült csend. S akkor újra megszólalt a bemondó, s közölte: Vége a beszédnek …
Hogy ezekben az órákban micsoda tűzvész szikrái lobbantak lángra Budapesten, s különösen a Rádió kapuja előtt? Mi gondja volt Gerő Ernőnek arra …?
Az ország népe persze mindezt nem tudta. A Rádió épületében tartózkodók akkor kétszeresen, tízszeresen, százszorosán becsapottnak érezték magukat. Nemcsak azzal csapta be őket, hogy 45 percnek mondatta a tizenkettőt, de főleg azzal, amit mondott…
A beszédnek vége. A rádió-készülék gombján valaki csavar egyet. Percekig csak a könnygáz-gránátok sivítása hallik…
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Fotó: Az orosz védelmi minisztérium hivatalos honlapja
Fotó: Openverse
Fotó: openverse
Fotó: 