(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

III.

Teljes pusztulásba sodorta az országot a cári kormány. A helyzet még bonyolódott, amikor az intervenciósok és a pártütő fehérgárdista csapatok több gazdaságilag igen fontos területet foglaltak el.

Az intervenciós csapatok és a fehérgárdista hadseregek tűzgyűrűjében a fiatal szovjet köztársaság elkeseredett harcot vívott. Mindazok, akik a Nagy Október eszméiért éltek, dolgoztak és fegyveresen harcoltak, jól tudják, milyen nehéz időszak volt ez a szovjet nép életében.

1918 tavaszán Északon és Távol-Keleten antantcsapatok törtek be. Az angol-francia tömb szolgálatába szegődött csehszlovák hadtest májusban az Urálban, Szibériában és a Volga vidéken kezdte meg tevékenységét a szovjethatalom ellen. A német csapatok elfoglalták Ukrajna és a Balti-országok jelentős részét.

Az imperialisták és fehérgárdisták hadereje Oroszországban 1918 második felében körülbelül 1 millió korszerűen kiképzett és felfegyverzett tisztből és katonából állt.

Lenin, miközben a kialakult helyzet veszélyességére nyíltan rámutatott, arra szólított fel, hogy a párt és a dolgozók sokszorozzák meg erőfeszítéseiket az ország védelmi képességének megszilárdításáért. 1918 szeptemberében az ÖKVB dekrétumot adott ki a köztársaság egységes katonai táborrá való átalakításáról. Novemberben Lenin elnökletével megalakult a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács. A Honvédelmi Tanács egyesítette a katonai és a védelemmel kapcsolatos más hatóságok, így a Vörös Hadsereg ellátását biztosító rendkívüli bizottság tevékenységét, döntött a csapatszervezés és ellátás fontos kérdéseiben, intézkedett a régi hadseregtől maradt fegyverek és lőszer felkutatására és összegyűjtésére, erőfeszítésre mozgósította az ipart, összekovácsolta az arcvonalat és a hátországot. A köztársaság Honvédelmi Tanácsa és Forradalmi Haditanácsa mindent megtett azért, hogy megvalósulhasson egy hatalmas reguláris hadsereg létrehozásának lenini terve.

1919 elején a Vörös Hadsereg 42 lövészhadosztályból állt. Felszerelésük „Maxim” rendszerű géppuska, puska, revolver és kézigránát volt. A lovasság 40 ezer lovaskatonát számlált, a hadseregben 1700 ágyú volt, fejlesztették a páncélos erőket, amelyekhez a következők tartoztak: az orosz hadsereg páncélvonata (egy páncélozott mozdonyból, két páncélozott kocsiból és 2-3 ellenőrző nyitott teherkocsiból állt), valamint páncélgépkocsi osztagok, amelyek kb. 150 páncélgépkocsit számláltak. A repülőerők mintegy 450 repülőgéppel rendelkeztek, a flottának (a folyami és tavi flottilákon kívül) 2 sorhajója, 2 cirkálója, 24 torpedórombolója, 6 tengeralattjárója, 8 aknarakója, 11 szállító- és egyéb hajója volt.

Péterváron légvédelmi törzs alakult, megszervezték az első légvédelmi ütegeket, javult a hadsereg hadtápszervezése, rendeződött az egészségügyi szolgálat, bővült a parancsnokokat képző tanfolyam hálózata.

Mindez természetesen eléggé szerény fegyveres erőt jelentett. Annak megértése tehát, hogy a Vörös Hadsereg hogyan győzte le a sokkal jobban felszerelt ellenséget, csak akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük a munkás- és parasztcsapatok nagyszerű hazafiságát, különleges erkölcsi és politikai tulajdonságait, hiszen mindannyian új, szocialista hazájuk szabadságát és függetlenségét védték.

1919 tavaszán az imperialisták közös hadjáratot szerveztek a szovjethatalom ellen.

Abban az időben az ország keleti részén a Perm-Omszk arcvonalat tartó Kolcsak-hadsereg állt. Az uráli fehér kozáksereg Urálszknál helyezkedett el és elfoglalta Gurjevet. Gyenyikin fehér hadai a Tyerek folyónál álltak teljes készültségben, elfoglalták Novocserkaszkot, a Don menti Rosztovot, Juzovkát és a Donyec-medence más pontjait. Az antant és az ukrán ellenforradalmi kormány (az úgynevezett direktórium) csapatai elfoglalták Ukrajnát és megerősítették a Herszon-Nyikolajev-Zsitormir-Korosztyeny vonalat. A fehér lettek a Savli-Mitava vonalon álltak, Jugyenyics és a fehér észtek csapatai a Volmar-Narva vonalon Pétervárt vették célba. A fehér finnek, intervenciósok és fehérgárdisták, az ország északi területeit elfoglalva, Pétervár, Vologda és Kotlasz ellen készültek. Krasznovodszkban, Batumiban, Novorosszijszkban, Szevasztopolban, Ogyesszában szintén az intervenciósok garázdálkodtak.

Az imperialista kormányok, miután elhatározták a szovjethatalom felszámolását, országunk felosztásában állapodtak meg egymás között. Tervbe vették Ukrajna, Belorusszia, a Balti-államok, a Kaukázus, az északi rész bizonyos területeinek és más igen fontos területeknek az elszakítását.

Az antant „legfőbb kormányzó”-nak ismerte el Kolcsakot. 1919 tavasza táján csak az ő hadserege 300 ezer jól felszerelt katonából állt, akik főleg tehetős parasztokból, a Bajkálon túli vidék és Szibéria ellenforradalmár kozákjaiból, valamint Orenburg és Uralszk fehér kozákjaiból verbuválódtak össze.

A Kolcsak-féle csapatok mögött ezenkívül 150 ezer amerikai, francia, angol, japán és olasz intervenciós katonát összpontosítottak, továbbá a lázadó csehszlovák hadtestet és még több ország csapatait.

A nyugati hatalmak fokozottan gondoskodtak Gyenyikin hadseregéről. Az antant „alkormányzó”-i rangra emelte Gyenyikint. Ezzel csapatainak katonai jelentőségét és Gyenyikin személyes szerepét hangsúlyozták.

1919 tavaszán a Vörös Hadsereg jelentős erővé nőtt. Létszáma elérte az 1 millió 800 ezer főt, amelyből 400 ezer elég jól felszerelt katona közvetlenül az arcvonalon harcolt. Ezek a csapatok már megedződtek a harcokban és rendelkeztek harci tapasztalatokkal. A Vörös Hadsereg harcosai jól tudták, hogy milyen eszmékért harcolnak az intervenciósokkal és a fehér seregekkel, s hogy miért harcolnak és milyen célokat követnek ellenségeik.

Kolcsak, Gyenyikin seregei és a többi fehér hadsereg katonái természetesen jobban voltak felszerelve, mint a vöröskatonák. Jó ruhájuk és fegyverük volt, gazdag élelmiszerkészlettel ellátott hadtápra támaszkodtak, bőségesen kaptak az antanttól fegyvert, lőszert, felszerelést és egyéb anyagi eszközöket.

Bár a szovjetköztársaság belső helyzete némileg megszilárdult, egészében véve mégis súlyos maradt.

A négyéves imperialista háború tönkretette a fejletlen iparral rendelkező agrárországot. Munkaerő- és nyersanyaghiány miatt több gyár és üzem már a cárizmus idején bezárt. A vasérc, a kőszén, az olaj, a gyapot túlnyomó többségét, a nyersvas, az acél, a cukor körülbelül háromnegyedét, a gabona nagyobb részét az országnak azok a területei adták, amelyeket az intervenciósok és a fehérgárdisták megszálltak. Csak a párt és a nép valóban hősi erőfeszítése tette lehetővé a Vörös Hadsereg ellátásának megszervezését. Ráadásul még a szűkös anyagi-technikai tartalékokkal állandóan manőverezni is kellett, oda irányítva őket, ahol az adott pillanatban az ország sorsa dőlt el. Még a legszükségesebb fémből, üzemanyagból, ruházatból és kenyérből sem volt elegendő.

Emlékszem ezredünk kirakásának pillanatára Jersov állomáson. A Moszkvában kiéhezett vöröskatonák a vagonokból mindjárt a boltokba rohantak, cipókat vásároltak és azonnal enni kezdték, úgyhogy sokan megbetegedtek. Moszkvában bizony csak egy negyed font rossz kenyeret, és lóhússal vagy hallal főtt scsit kaptak.

Miután tudtuk, hogy mennyire éhezik Moszkva, Pétervár és a többi nagyváros dolgozó népe, és milyen rosszul ellátott a Vörös Hadsereg, fokozódott a kulákok, az ellenforradalmár kozákok és intervenciósok iránti osztálygyűlöletünk. Ez a körülmény elősegítette, hogy a Vörös Hadsereg harcosai még inkább gyűlöljék az ellenséget és felkészüljenek a döntő összecsapásra.

Az antant első egyesített támadása országunk ellen 1919 márciusában a keleti arcvonalon Kolcsak csapatainak támadásával indult meg. Nem volt itt több mint 100 ezer katonánk és azok is szétszórva a rendkívül széles arcvonalon. Kolcsak Szibériai Hadserege nehezen törte meg 2. és 3. hadseregünk katonáinak szívós ellenállását, nem is érte el a kitűzött feladatot, hiszen másfél hónap alatt – elfoglalva Szarapult és Votkinszkot – mindössze 80-130 km-t nyomult előre.

Kolcsak Nyugati Hadserege a Szibériai Hadsereg csapása után kezdett támadni. Különösen heves harcok bontakoztak ki Ufa irányában, ahol a Keleti Front 5. hadseregének 26. és 27. lövészhadosztálya harcolt hősiesen. Ennek ellenére a kolcsakisták március 14-én elfoglalták Ufát. A városhoz vezető utakért folytatott elkeseredett harcokban 5. hadseregünk nagy veszteségeket szenvedett, az elesettek, sebesültek és nyomtalanul eltűntek száma meghaladta az 50 százalékot. Az 5. hadsereget akkor Zs. K. Blumbert vezette, április elején pedig M. N. Tuhacsevszkij vette át.

A keleti arcvonalon a helyzet az eszerek szította kulák lázadások miatt rendkívül bonyolulttá vált. Lázadás tört ki a szamarszki, szizranszki, szengilejevszki, sztavropolszki és melekesszki járásban. Szamarában fellázadt a 175. ezred és magával vitte a fegyvert meg a lőszert. A főkolomposok, akik az ezredben a felkelést szították, tevékenységüket összehangolták a kolcsakistákkal. A lázadásokat és zendüléseket hamarosan elfojtották, de hatásuk súlyos volt és jelentős csapatokat vont el.

Az 5. hadsereg, a súlyos veszteségek ellenére, a fegyveres vasutas és munkásosztagok támogatásával továbbra is feltartóztatta az ellenséget. Kolcsak Nyugati Hadserege április elsejéig nem ért el sikert és nagy veszteségeket szenvedett.

Április elején Dutov orenburgi fehérkozák hadserege elfoglalta Aktyubinszkot, átvágta az orenburg-taskenti vasútvonalat, aminek következtében Turkesztán ismét elszigetelődött Szovjet-Oroszországtól. Amint a fehérek közeledtek Orenburghoz, kuláklázadás kezdődött az Urál folyó menti kozák falvakban.

Április közepén a fehérek már 85 km-re voltak Kazanytól és Szamarától, 100 km-re Szimbirszktől. Csapataink további visszavonulása a Volgán túlra, Kolcsak és Gyenyikin hadseregeinek egyesülését eredményezte volna. Ez esetben összefüggő arcvonal alakult volna ki Moszkva ellen. A helyzetet csak bonyolította, hogy a fehér- és intervenciós csapatok egyidejűleg aktívan tevékenykedtek az összes többi hadászati irányban is.

Ezekben a nehéz időkben az OK(b)P Központi Bizottsága Leninnel az élen arra szólította fel a pártot, a szovjet népet, hogy minden erejével semmisítse meg az ellenséget, mindenekelőtt Kolcsak hadseregét.

A párt, a munkásosztály és minden haladó ember élénken reagált erre a felszólításra.

Április 11-én a párt Központi Bizottságának Szervezési Irodája jóváhagyta „Az OK(b)P Központi Bizottságának a keleti arcvonal helyzetével kapcsolatos tézisei”-t, amelyeket Lenin írt. Az OK(b)P Központi Bizottságának április 13-i plénumán és a Politikai Bizottság április 23-i és 29-i ülésein megtárgyalták a keleti arcvonalnak nyújtandó segítség szervezési kérdéseit. Határozatot fogadtak el egy új pártmozgósításról, valamint a legbátrabb és legharcedzettebb párttag munkásoknak az arcvonalra küldéséről. Május 13-án a Védelmi Tanács ülésén Lenin beszédet mondott a lőszerellátásról. Ezt megelőzően az ő javaslatára 81 ezer kiváló hadiüzemi munkás részesült a Vörös Hadsereg fejadagjában, s a hadiipari munkásokat mentesítették a katonai szolgálat alól. A tömegek forradalmi lendülete és a párt hatalmas szervező munkája következtében a hadiipar fokozatosan rendbe jött.

Az erők és eszközök országos mozgósítása lehetővé tette a keleti arcvonal kimerült csapatainak megerősítését. A kommunisták közül több mint 15 ezren vonultak be főleg az arcvonalakon küzdő hadseregek sorkatonájaként. Hatalmas politikai erő volt ez, amely összekovácsolta és az ellenség elleni harcra buzdította a csapatokat.

Később, amikor a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának és a keleti arcvonal parancsnokságának az intézkedéseit és terveit tanulmányoztam, hamarosan meggyőződtem arról, hogy nem ismerték eléggé a fehér csapatok valóságos csoportosítását, nem szerezhettek tudomást az ellenség elgondolásairól, és ezért nem szervezhettek erős ellenállást sem az ellenséggel szemben.

A keleti arcvonal helyzete akkor változott meg, amikor Frunze odaérkezett és átvette a front Déli Csoportjának irányítását. Frunze helyesen határozta meg a nehéz helyzetben előállott feladatokat: mielőbb elragadni a fehérektől a hadászati kezdeményezést, megingatni erkölcsi helyzetüket és megerősíteni csapatainkban a fehérek feletti győzelembe vetett hitet.

Frunze, a koncepciózus hadvezér, a reá jellemző előrelátással megértette, hogy az ellenség számára a sikeres tevékenység ellenére bizonyos kedvezőtlen körülmények alakulnak ki, amelyek helyes kihasználása a kolcsakisták végét jelentheti.

Azt tartotta, hogy miután Kolcsak seregét feltartóztatja az arcvonalon a turkesztáni 1. és részben a 4. hadsereg erőivel, azonnali és határozott csapást kell mérni Kolcsak arcvonalának elnyújtott balszárnyára, a továbbiakban pedig ezt az ellencsapást kell az egész Keleti Frontunk hatalmas ellentámadásává fejleszteni az Urál és Szibéria felszabadítása érdekében.

Frunze figyelembe vette Kolcsak balszárny-csapatainak gyengeségét, valamint azt, hogy Kolcsak nem képes főerőivel gyorsan manőverezni, mivel azokat bevonták az arcvonal közepén a Kazany, Szimbirszk és Szamara irányában kibontakozó ütközetbe, hogy kijuthassanak a Volgához.

Lenin jóváhagyta Frunze javaslatait. Az OK(b)P Központi Bizottsága és a Forradalmi Haditanács megerősítette a tervet.

Frunze semmiféle felelősségtől, semmiféle nehézségtől nem riadt vissza, ha a haza sorsáról volt szó. Rövid idő alatt átcsoportosította, kiegészítette és sokoldalúan felkészítette a rábízott Déli Csoportot. Abban az időben, a teljes ziláltság és a vasút szinte teljes bénultságának körülményei között ez nem volt könnyű.

Nem érdektelen emlékeztetnünk arra, hogy mit írt később Frunze a keleti arcvonal helyzetéről:

„Kolcsak csapatai már majdnem elérték a Volgát; a három oldalról bekerített Orenburgot alig tudtuk tartani, a várost védelmező hadsereg egész idő alatt vissza akart vonulni; Szamarától délre az uráli kozákok áttörték az arcvonalat, s észak felé nyomulva Szamarát és a Szamara-Orenburg vasútvonalat veszélyeztették. Majdnem mindenütt visszavonultunk, de azért nem mondhatom, hogy gyengébb félnek éreztük magunkat. Mivel azonban a kezdeményezés a fehérek kezében volt és csapásaik hol ebben, hol abban az irányban megbénították akaratunkat, nem éreztük magunkat nagyon kellemesen. És nemcsak töretlen akaratra, hanem arra a határozott meggyőződésre is szükségünk volt, hogy csak a támadásba lendülés változtathat a helyzeten, és hogy valóban támadást kell kezdenünk. Ugyanakkor nemcsak a visszavonuló csapatok hangulatával kellett számolni, hanem az akkoriban Vacetisz kezében levő főparancsnokság felülről jövő nyomásával is. Vacetisznak az volt a véleménye, hogy folytatni kell a visszavonulást … Ennek ellenére támadásba lendültünk, és ragyogó hadműveleteket indítottunk, amely Kolcsak teljes szétzúzását eredményezte.”⁵ M. V. Frunze: Válogatott művei, II. köt. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1959. 63. o. *

Miután Bugulmánál és Belebejnél a fehérek, Ufa alatt pedig Kolcsak vereséget szenvedett, egyre többen szöktek meg a fehér csapatokból és erősödött a partizánmozgalom. Kolcsak hadügyminisztériumának egyik csoportfőnöke 1919 májusában ezt írta naplójába:

„… kétségtelen, hogy a kezdeményezés a Nyugati Hadsereg arcvonalán a vörösök kezébe került. Támadásunk kifulladt, a hadsereg visszafelé húzódik és semmibe sem képes megkapaszkodni … Visszavonuláskor a helyi mozgósítottak falvaikba szélednek szét, magukkal viszik ruházatukat, felszerelésüket, néha még fegyvereiket is … A vörösök óriási előnye, hogy bátran feltöltik csapataikat régi, már kiképzett katonákkal, mi pedig úgy félünk ettől, mint az ördögtől, ezért kénytelenek vagyunk még éretlen, 18-19 éves fiatalokat behívni …”

Majd így folytatja: „Az arcvonal recseg-ropog és visszafelé húzódik; már arra is gondolnunk kell, vajon sikerül-e az Urált megtartanunk .. .”⁶ Báró Alekszej Budberg: „Egy fehérgárdista naplója” (A Kolcsak poema) „Priboj” 1929.41 (oroszul). *

A Keleti Front sikeres ellentámadásával és a Kolcsak-csapatok visszavonulásával egyidejűleg súlyos helyzet alakult ki Urálszknál, ahol a fehérkozákok ostrom alá vették a várost és elvágták a Déli Csoport csapataitól. Az ostromlottak hősiesen ellenálltak és nem adták át Urálszkot az ellenségnek, de a helyőrség helyzete súlyos volt. Lenin, aki a keleti arcvonal minden eseményét figyelemmel kísérte, június 16-án a következő táviratot küldte Frunzénak:

„Kérem, tolmácsolja az uráli elvtársaknak, az ostromlott Urálszk ötvennapos védelme hőseinek forró üdvözletemet, és azt a kérésemet, ne csüggedjenek, tartsanak ki még néhány hétig. Urálszk védelmének hősies ügyét győzelem fogja koronázni”.⁷ Lenin. Katonai levelezés (1917-1920). Zrínyi Kiadó. Budapest, 1959. 244. old. *

Frunze azonnal parancsot adott a 25. „Csapajev” hadosztály átdobására az ostromlott Urálszk körzetébe. A legendás Csapajev vezetése alatt álló híres hadosztály az urálszkiak segítségére sietett.

Az 1. Moszkvai lovashadosztályunk, amelyben akkoriban szolgáltam, Frunze alárendeltségébe tartozott. Amikor kijutottunk Sipovo körzetébe, megtudtuk, hogy Csapajevék már Urálszknál vannak. Harcosaink hangulata emelkedett volt. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az urálszki fehérkozákokat szétverik.

Ezredünk az ellenséggel először a Sipovohoz vezető úton ütközött meg. Az ellenség szilárdan ellenállt, hol feladta, hol újra visszafoglalta állásait. A fehér katonák számbelileg felülmúltak bennünket. Emlékszem a kétségbeesett vagdalkozásra a falu közvetlen közelében.

Körülbelül 800 főnyi kozák lovaserő támadott bennünket. Amikor már egészen közel jutottak, a töltés mögül egy ott rejtőző lovastüzérség rontott elő. A merész tüzérek teljes vágtában foglaltak tüzelőállást és rajtaütöttek a fehérek szárnyán. A kozákok között teljes volt a zűrzavar. A tüzérek pontos lövései továbbra is nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek. Végül a fehérek nem állták tüzünket és visszafordultak. A kozákokkal való sikeres összecsapás fellelkesítette a lovasokat.

Június első napjaiban különösen elkeseredett harcok lángoltak fel. Hadosztályunk csapatai bátran verekedtek, de lassan jutottak előre Urálszk felé.

Ugyanakkor örömteli hír járta be a csapatokat: Csapajevék szétverték a fehéreket, elfoglalták a várost és egyesültek Urálszk hős helyőrségével.

Az urálszki harcok idején abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam Frunzét. Akkoriban személyesen irányította az egész hadműveletet.

Frunze Kujbisevvel együtt a 25. „Csapajev” hadosztályhoz tartott. Megállt a mezőn és elbeszélgetett ezredünk harcosaival. Érdeklődött hangulatunk, ellátásunk, fegyvereink felől. Megkérdezte, mit írnak az otthoniak a falvakból, mi lenne a kívánságunk. Egyszerűségével, kedvességével, kellemes külsejével megnyerte a harcosokat.

Frunze különös melegséggel és szeretettel mesélt Leninről, s beszélt arról, hogy aggódik az urálszki terület helyzete miatt.

– Most nem mennek rosszul a dolgok – mondotta – az urálszki fehérkozákokat szétvertük és biztos, hogy hamarosan szétzúzzuk az egész ellenforradalmat. Le fogjuk verni Kolcsakot. Megszabadítjuk az Urált, Szibériát és a többi területet az intervenciósoktól és a fehérektől. Akkor majd újjáépítjük hazánkat!

Később gyakran gondoltunk vissza erre a találkozásra …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)

Újra nyílott az ajtó. Egy zsák kenyeret adtak fel meg egy csajka gyümölcsízt kis darabokra vágva. Kiderült, hogy a vagonnak rabparancsnoka is van, Sinkó Miska, egy jól megtermett, lapos orrú, árkász-csizmás honvéd. Ő vette át az ennivalót, és mindjárt hozzá is fogott az elosztáshoz.

Három rab kapott egy kincstári kenyeret — egy napra —, meg egy darabka kocsonyás marmeládot reggelire. Beemeltek a vagonba egy nagy kondér meleg vizet is: köménymaglevest. Egy merőkanállal kapott belőle mindenki.

Én Ehrenreich csajkáját kértem kölcsön. A meleg löttyöt egyhajtásra kiittam.

A reggeli hamar lebonyolódott. A vagon ajtaját ránk zárták.

Azt már tudtuk, hol vagyunk, de azt nem, hová visznek bennünket. Próbáltuk faggatni Tuskót, de ő szokása szerint csak gúnyolódott:

— Előre megyünk, zsivány urak. mindig csak előre.

Nem maradt más, csak a találgatás.

— Erdélybe megyünk. Nagyváradon át csak Erdélybe vihetnek. Utat fogunk építeni. Oda kell most a rabmunkás, az útépítéshez — állította Csinger.

— Jobb dogunk lesz, minthá idegenbe, Németországbá vittek volná — jegyezte meg Pista.

— Nagyon jó dolgunk lesz. Valóságos főnyeremény munkaszolgálatosnak lenni. Akár a sárga csillagot is feltehetjük valamennyien — éledt fel újra Hánzi.

— Ne búsulj, Hánzi — ugratta Pista. — Nem lettél SS, de átminősítenek itt is. Mágyar királyi fegyencből mágyar királyi muszossá ávanzsalsz. Géppisztoly helyett lapátot kápsz. Csuda jól fog állni neked, májd meglátod!

Ehrenreich tekintélye, amióta felfedezte Nagyváradot, láthatóan megnőtt. Valósággal záporoztak rá a kérdések.

Milyen az élet Erdélyben? Lehet-e ennivalót kapni? Csak pénzért, vagy jószívűek arra a népek? Nagyon hideg van-e télen, meleg van-e nyáron?

A legtöbben még sohase látták Erdélyt, nem sokat tudtak róla.

Ehrenreich elemében volt. Minden kérdésre egy-egy kis előadást tartott. Az adatok pontosságában nem lehetett hiba nála. Talán túl sok is volt, amit egyszerre el akart mondani.

Deske megirigyelte Ehrenreichot. Ö is Erdélyről kezdett beszélni.

— Úgy ismerem ezt az országrészt, mint a tenyeremet — hencegett. — Már a bécsi döntés előtt is bejártam a déli részt is, nemcsak az északit. Legutóbb 1938-ban egy cserkészcsapattal. A Damokled csúcsáról gyönyörködtünk Herkulesfürdő színes villáiban. Olyanok azok, mint valami cifra építőkockák. A távolban meg az Al-Duna csillogott ezüstösen.

— Herkulesfürdő nem Erdély — jegyezte meg a pontosságra kényes Ehrenreich.

Deske nem vitatkozott. Folytatta.

— Székelyudvarhelyről gyalog mentünk a homorodalmási barlanghoz. A borvízforrások bugyborékoló vizével enyhítettük szomjunkat. Bandukoltunk a Békási-szoros meredek sziklafalai alatt, melyeken úgy díszelegtek a sziklákon megkapaszkodó fenyők, mintha csak dekorációnak tűzte volna őket oda a természet nagy rendezője. Megfürdöttünk Szovátán a Medve-tóban. Úszni sem kellett benne. A sós víz tetején nyújtózkodhattunk kedvünkre, mint a gyerek az anyja kötényén. Mint megannyi múzeumot látogattuk végig Erdély városait.

— Siebenbürgen. A Hét vár. így hívták Erdélyt.

Deske előadását ezúttal Hánzi szakította meg. Deske vitába szállt.

— Latinul Transsylvaniának nevezték — az erdőkön túli országnak.

Hánzi nem engedett.

— Az már régen volt, hogy a rómaiak erre jártak. Az örökükbe a germánok léptek. Erdélyben is. Csak egy példát. A kolozsvári egyetemet a magyarok Ferenc Józsefről, a románok I. Ferdinánd királyról nevezték el. És mik voltak ezen illusztris férfiak? Se nem magyarok, se nem románok. Német volt mind a kettő. Az egyik Habsburg volt, a másik Hohenzollern.

A németek nemcsak királyokat adtak Erdélynek. Ők építették, a hét erdélyi várat meg a városokat. Ők hozták ide a nyugati civilizációt.

— Erdélyben nemcsak hét város van. És még az úgynevezett szász városokat se csak a szászok építették — jegyezte meg Ehrenreich.

— Maguk egyikhez sem raktak egy téglát sem. Maguknál csak egy ember dolgozik, a sachter — támadt Ehrenreichre Hánzi.

— Maga nem járt még nálunk Máramarosban. A saját szemével láthatott volna pajeszos, szakállas erdei favágókat.

Sziréna búgott fel. Légitámadás. Azt már tudtuk, hogy vidéken főleg a pályaudvarokat bombázzák az amerikaiak. A mi vagonunk meg éppen ott állott. Egyszerre csönd támadt a vagonban; Deske, Hánzi, Ehrenreich arca fehér lett, mint a fal. Mi tagadás, rossz érzés vagonba zárva tehetetlenül várni a bombák hullását.

— Ki kellene kopogni. Vigyenek óvóhelyre bennünket! — nyöszörögte Reich, amikor a sziréna elhallgatott.

Hánzi újra levette bakancsát, és verni kezdte az ajtót. Verhette tíz percig, egy negyed óráig, hol dühösebben, hol lankadtad, ezúttal nem jött semmi válasz. Szerencsére becsapódás se hallatszott. A bombázók nyilván csak elrepültek Nagyvárad felett. Jó egy óra múlva újra felbúgtak a szirénák.

A légiveszély elmúlt.

Egész délelőtt ott vesztegeltünk a nagyváradi állomáson.

Reich, úgy látszik, megéhezett az átélt izgalmaktól. Kibontotta kisebbik kofferjét, és az éhezőkkel nem törődve kirakta a magával hozott ennivalót. Készült a bő tízóraira Deske is, odatelepedett Reich mellé, de ő nem rakott ki semmit, csak az étvágyát vitte a falatozáshoz. Hánzi is odasomfordált. Arra figyeltünk fel, hogy Hánzi és Reich acsarkodik egymásra, mint két rossz kofa.

— Akkor adja ide azt, amit nekem hoztak be! — ordította Hánzi.

— Magának nem hoztak be semmit — vágott vissza Reich. — Az ennivalót az utolsó falatig nekem hozták. Csak a maga nevére adták be. Megkapta érte, ami járt, már ott a börtönben. Miért zabálta meg? Miért nem tett el belőle az útra? Mit gondol, örökre az én kosztomon fog élni?

— És Deske? — ellenkezett Hánzi.

— Magának ahhoz semmi köze, hogy a sajátomból kit vendégelek meg. Annak adok, akinek akarok.

Reich ezzel elintézettnek vette a dolgot, átnézett Hánzi feje fölött, és tele szájjal társalogni kezdett Deskével.

— Az igazat megvallva — mondta Reich —, én még életemben nem voltam Erdélyben. De azért volt nekem is egy esetem mindjárt a bécsi döntés után. Fiatalember keresett fel rózsadombi villámban. Azt mondta, egyetemi hallgató. Először azt hittem, megint valami hazafias célra gyűjtenek. De nem. Az ifjú a legnagyobb meglepetésemre textilmintákat vett ki aktatáskájából. Képzeljék, uraim! Szövetet akart eladni nekem, a textilkereskedőnek.

— Mikor felvilágosítottam, hogy ruhaanyagszükségleteimet nem vándor kereskedőktől szoktam beszerezni, önérzetesen tiltakozott. Ő nem vigéc. Ő a székelyeken akar segíteni. A Székelyföldet akarja felemelni gazdaságilag. Azért vállalta önként és ellenszolgáltatás nélkül a házalást a székely szőttessel. Hogy piacot találjon a székely áru Budapesten és az egész országban.

— Elöntött a düh, de türtőztettem magam. Udvariasan felajánlottam a látogatómnak, vegyen magához az én mintakollekcióimból is vagy kettőt. Pártolja az anyaországi szövetet is, ne csak a székelyföldit. Ígértem neki tíz százalék jutalékot. Mit gondolnak, elfogadta? Kikérte magának, és sértődötten távozott, mintha a becsületébe gázoltam volna.

Csinger vette át a szót, talán abban a reményben, hogy a végén őt is megkínálják. Erdélyi története volt neki is.

— Önérzetes volt az én papom is. Aki miatt rám sózták az öt évet. A vonatban ismerkedtem meg vele. Nagyvárad és Kolozsvár között, mikor szerencsétlenségemre először életemben én is leutaztam Erdélybe. Úgy mutatkoztam be neki, mint herceg Eszterházy jószágkormányzója. Frankón megörült, mikor meghallotta. Engem a gondviselés hozott össze vele. Én biztos szállíthatnék a falujának pár mázsa zsiradékot. Mi volna az az Eszterházy-uradalomnak? Semmi. Ő megfizetné a hatósági árat, még valamivel többet is. Jön a tél. Nagyon kellene az a kis segítség az anyaországból — mondta ő is a szónoklatot a Székelyföld megsegítéséről.

— Megegyeztünk. Kolozsváron egy szállóban szálltunk meg. Pertut ittunk, összebarátkoztunk. A papom a végén már arra kért, szerezzek neki valami állást az Uradalomban. Már régen foglalkozik a gondolattal, hogy otthagyja a plébániáját, és megnősül. Van már menyasszonya, a tanítókisasszony. Hozzá is menne, ha mint világi ember biztosítani tudná a mindennapit. „Ezen nem fog múlni a boldogságotok” — biztattam, ahogy egy jószágkormányzóhoz illik.

— Hogy megnyerje a bizalmamat, maga a pap ajánlotta fel az előleget. Én eleinte szabadkoztam. Szállítok én zsírt anélkül is. De aztán mégis elfogadtam a pénzt, ezer pengőt. Nyugtát is adtam róla. Hogy küldtek-e zsírt Eszterházyék a Székelyföldre, nem tudom. De én egy dekát se küldtem. A papom, a gyalázatos persze, feljelentett. A rendőrségen, ahol sajnos megőrizték a pofalemezemet, egyből rám bökött, hogy én voltam az Eszterházy jószágkormányzója. Csak arra ne vigyenek most. A paptól nem félek. A híveitől annál inkább. Rám mutatnak — ez lógott meg a zsírpénzekkel!

Vagonunk még jó ideig ott vesztegelt az állomáson. Ott fogyasztottuk el ebédünket. Attól ugyan nem lakott jól egyikünk se. Rabtársaim sorra leheveredtek a szalmára. Ha elalusznak, nem érzik az éhséget.

A vonat szép lassan elindult, mintha zakatolásával akart volna álomba ringatni bennünket.

— Megyünk á Kárpátok felé — mondta Pista.

Éhes voltam magam is. El is álmosodtam. De egy ideig még hallottam a vagon kerekeinek ütemes csattogását. Egy régi, cserkészeknél tanult induló szövegét idézték fel emlékezetemben. Pista volt benne a ludas, aki a Kárpátokat emlegette. Miatta nem tudtam szabadulni az egykori indulótól.

… Előre, cserkész, bátran nyújtsd kezed,
Vár a Kárpát, kéri szívedet …

Vár a Kárpát … Vár a Kárpát … De sokat hallottuk, ismételtük, fújtuk kipirult arccal: Vár a Kárpát, vár a Kárpát. Ha Pistának igaza van, akkor most oda megyünk, a Kárpátokba. Vár-e a Kárpát igazán, ahogy az induló ígérte? Minket aligha. Mi sem megyünk hozzá énekelve, lelkesedéstől hevülő szívvel. Hiszen nem is megyünk, csak visznek, szállítanak bennünket. Kiért, miért?

Vár a Kárpát, vár a Kárpát — ismételgették makacsul a kerekek.

 

4

 

Mikor felébredtem, vidáman robogott velünk a vonat. A többiek még aludtak. Ehrenreich maga mellé hívott, Pista kofferjén állt, úgy nézett ki az ablakon, a deszkák résein át. Suttogva közölte:

— Nem Erdélybe visznek. Nem keletnek megyünk, hanem északnak. Most robogtunk át a Berettyón.

— Nem kellene szólni a többieknek? — kérdeztem. Ehrenreich legyintett.

— Nem sürgős. Ha felébrednek, majd megtudják. Változtatni úgyse tudnánk az irányon. Ha értelme volna, akkor sem.

Ottmaradtam én is a kofferen. Néztem ki a deszkarepedéseken.

Tarlók, kukoricaföldek, zsombékok futottak el előttünk. Ehrenreich halkan énekelni kezdett:

Szalárd alatt, Szalárd alatt
Folyik el a Berettyó …

Aztán elhallgatott, tűnődő, elgondolkodó lett az arca.

— Olyan ez a táj, mint egy gondozott kert. Parlagon hagyott föld erre nincs is. Ha nem szántó, akkor szőlő vagy gyümölcsös, vagy legalább kaszáló. Hasznot hajt itt minden négyszögöl. Lekaszálják az útmenti füvet is, levágják a fűzfavesszőt, a lápokon a nádat, de még a kákát is. Nem vész itt kárba semmi. Szorgalmas nép lakik erre.

Ahogy a deszkarésen át láttam, Ehrenreichnek igaza lehetett. Én persze hozzátehettem volna, hogy ez nálunk, a Dunántúlon is így van, de nem szóltam. Dicsérje csak a szülőföldjét, én is dicsérném az enyémet, ha arra vinne bennünket a vonat.

— Ezt a vidéket újra mostohán kezelik. Még a sajtó is csak a Királyhágón túli országrészről ír: Kolozsvárról, a Székelyföldről. Pedig Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros semmiben sem marad el az erdélyi megyék mögött. Szépek is, gazdagok is. Van itt hegy, síkság, erdő, mező, folyó, minden. Terem itt búza, bor, fa, ami csak kell. Még arany is van, ezüst is meg sok más ásványi kincs.

— Nem ok nélkül harcoltak e vidék birtoklásáért évszázadokon át a törökök, az erdélyi fejedelmek meg a Habsburgok. Végigpusztították néhányszor a tatárok is. De mindig újra benépesült. És mindenféle nép összejött itt. Emlékszem az osztályunk névsorára: Balogh, Barbu, Berger, Demcsuk, Demián, Diószegi, Dorner. Magyar, román, zsidó, ukrán, sváb. Képviselve volt ott minden náció, amit a történelem összehordott ide, a Körös, a Berettyó, a Kraszna meg a Szamos völgyébe.

— Körös, Berettyó, Kraszna, Szamos. Én csak a nagyobbakat említettem. Pedig itt folyik az Ér is, a híres Ér.

— Látom, szereti ezt a vidéket. Mi a foglalkozása?

Ehrenreich biztatásnak vette szavaimat. Magáról kezdett beszélni.

— Apám fakereskedő volt. Jó módban éltünk. Nagy házunk volt Máramarosszigeten. Abban egy szoba tele könyvekkel. Az öreg is szeretett olvasni, pedig csak hat elemije volt. Ha az üzlet megengedte, beült a könyvtárszobába. Sorra olvasta a Jókai- meg a Mikszáth-köteteket, némelyiket többször is. Én az ő példáján felbuzdulva kaptam rá a magyar irodalomra. Apám meg én abban buzgólkodtunk, hogy ne hiányozzon a családi könyvtárból a magyar irodalom egy jelentősebb alkotása sem. Apám erre sohase sajnálta a pénzt. Gyakran felutazott Váradra, Kolozsvárra, Budapestre. Minden útjáról tucatszám hozta haza a könyveket.

— Miért nem hagyta ott a fakereskedést, és iratkozott be az egyetemre? — kérdeztem.

— Nem vettek fel Numerus clausus van. Az egyetemről kitiltottak, de a magyar irodalmat nem zárhatták el előlem. Kölcseyt, Aranyt, Petőfit és Adyt nem tilthatták el tőlem, se Móriczot. se József Attilát. Azt vetik a szemünkre, hogy csak üzletelünk. Én mást akartam. Nem hagytak. Fakereskedő lettem én is kényszerből. Csináltam, amit az apám, nagyapám, dédapám.

— Azért jó volt ez is. Sokat utazhattam. Fát vásároltam, és közben irodalmi hagyományok után kutattam. Nagyvárad és Nagyszalonta, Érmindszent és Zilah, Szatmár, Erdőd, Koltó. El tud-e képzelni magyar irodalomtörténetet e helységnevek nélkül? Csak az a baj, hogy az ittlakók még keveset tudnak róla!

— Engedjenek már engem is fel! Láthassam én is az erdélyi jányokat!

Pista reklamálta a helyét az ablaknál, nem is alaptalanul, hisz az ő kofferjén álltunk. Le is jöttünk róla.

— Ez nem Erdély, hanem a Partium.

— Hát az meg micsoda? Tan csak nem vittek ki mégis az országból? — ijedt meg Pista.

Ehrenreich sietett megnyugtatni.

— A Partium elnevezés már kiment a közhasználatból. Valamikor ezeket a Tiszán túli részeket nevezték így. Máramarost, Szatmárt, a Szilágyságot. Bihart, Aradot. Ezeket a területeket átengedték a Habsburgok az erdélyi fejedelmeknek.

A magyarázat hallatán körénk gyülekeztek az emberek. Hamar elterjedt a hír, hogy nem Kolozsvárnak megyünk, nem Erdélybe. Találgatták, jót jelent ez, vagy rosszat.

— A Kárpátokba megyünk, erődítményt építeni — vélekedett valaki.

— Nem Erdélybe, hanem Kárpátaljára — egészítette ki egy másik.

Estére értünk be Máramarosszigetre. Ott nyitották ki újra a vagon ajtaját. Vacsora nem volt, csak kiblit ürítettünk. A külvilágból nem sokat láttunk, mert vagonunkat itt is jó messze tolatták az állomástól. És már sötétedett. Mire ránk zárták az ajtót, egymást alig ismertük fel.

Mar késő este volt, vagonunk még mindig ott állt a szigeti állomáson. Vonatok érkeztek, indultak. A pattogó parancsok, a vasutasok kiáltásai, mellettünk elhaladók beszélgetéseinek foszlányai áthallatszottak a vagon falán. Ehrenreich némán figyelt minden neszre. Hátha hall ismerős hangot, gondolta.

— Ha tudta volna, hogy órákig fogunk itt állni, értesíthette volna a családját — próbáltam szóba elegyedni vele.

— Hiába üzentem volna.

— Elköltöztek Szigetről?

— Deportálták az egész családot. Az Öcsém írta meg. Ő munkaszolgálatos, így maradt ki a szállítmányból. Apám, anyám, két húgom otthon volt. Ki tudja, élnek-e még.

— Őket is Németországba?

— Őket nem oda. A fronton van rájuk szükség. Aknataposónak.

Többet nem hallottunk. De ennyi is elég volt. Pillanatok alatt megtudták azok is, akik nem hallották.

— Inkább vittek volna Németországba — jegyezte meg valaki. Ez egyszer nem Hánzi volt.

— A koncentrációs tábornál a front is jobb — jegyezte meg csendesen Ehrenreich.

Nem sokat tűnődtem, mi jobb, helyesebben, mi rosszabb, a front-e vagy a koncentrációs tábor. Azért kerültem a rabszállító vagonba, mert nem akartam ismeretséget kötni a fronttal. És most mégis kivisznek. Nem mint katonát, hanem mint rabot. Hogy így rosszabb lesz, mintha a menetszázaddal mentem volna, az egy percig sem volt előttem kétséges.

— Mégiscsak rosszul tettem, hogy leléptem — öntöttem ki keserűségemet Ehrenreichnek, akit már jó barátomnak éreztem, pedig alig egy napja, hogy összehozott vele a balsors.

— Nem az volt a baj, hogy lelépett. Az inkább, hogy elfogták — javított ki Ehrenreich.

— Nem lehet a frontot elkerülni — keseregtem. — Ha az egyik örvényből kievickél az ember, elkapja a másik. Úgy látszik, jobb, ha megadja magát az ember. A kutya azt harapja meg jobban, aki futni próbál előle.

— Én ezt másképp tudom — vitatkozott Ehrenreich. — Aki szembeszáll vele, azt ritkábban harapja meg.

— Én már voltam a fronton — szólalt meg Pista. — Igaz, akkor katona voltam. Fegyver volt a kezemben, nem lapát. Visszajöttem. A Dontól hazáig. Az volt a baj. Nem erre kellett volna szökni.

— Én meg néni fogom a lapátot, ha ott lőnek fejbe a helyszínen, akkor sem — hallatszott Hánzi hangja a túlsó sarokból.

Aztán döccent a vagon. Újra elindultunk. Már csak a kerekek csattogását hallottuk, meg néha-néha a mozdony éles füttyét. Az ablakdeszka résein sem szivárgott be semmi fény. Lefeküdtünk a már alaposan letaposott szalmára. Ehrenreich újra felajánlotta pokróca felét. Hogy ki meddig virrasztott még a sötétben, azt kitalálni se lehetett. Azt sem, ki mire gondolt, mit álmodott a kemény padlódeszkán.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Világnézetek harca – érvek Isten létezése mellett és a valóság

Az Isten a semmivel össze nem hasonlítható tökéletes, mindenható, mindentudó, az örökké létező, a világ, az ember teremtője!
A csodák oka a vallási tekintélyek tanúbizonyságai alapján az Isten természetfeletti és közvetlen beavatkozása.

A teremtéselmélet hívei semmit sem tudnak következetes objektív tudományos módszerrel bizonyítani a teremtésről és az istenről!
A végtelen világegyetemben mindörökké létező és állandóan mozgásban lévő anyag a tudomány által objektíven bizonyított tény!
Minden, aminek a léte a következetesen objektív tudományos módszerrel igazolható, az maga az anyag, bármilyen is a formája!

Amely állítás a következetesen objektív tudományos módszerrel a valóságban nem igazolható az nem fogadható el létezőnek!

Az Isten létének – „A csodák érve” bizonyítéka összefoglalva: a csoda egy olyan esemény, amelynek egyetlen elégséges magyarázata Isten természetfeletti és közvetlen beavatkozása; ha csodák léteznek, akkor Istennek is kell léteznie; az eseménynek vallásosnak is kell lennie ahhoz, hogy csodának tekintsük; a személyes környezet is ugyanilyen létfontosságú: a személy jelleme és üzenete, akihez ez az esemény különösen fűződik; akinek az erkölcsi tekintélyét elsőként elismertük, és ezt a vallási tekintélyét, amit a csoda úgy tűnik megerősített, később elfogadjuk; nincsenek igazán csodákból levonható bizonyítékok; természetfeletti események léteznek szavahihető tanúság van rájuk; tehát az okuk is létezik; tehát Isten létezik.

A lényeg: A csoda az Isten létére, beavatkozására utal, nincs, és nem kell rá tudományos magyarázat, de csak hívő környezetben működik, csak a hívő erkölcsi tekintélye szükséges a csoda Isten természetfeletti és közvetlen beavatkozásának elfogadásához.

Néhány gondolat!

Amit még nem értünk azt előbb-utóbb megértjük, így válik a csoda az objektív tudományos módszerrel érthetővé! Eddig ez bejött!
De amit nem értünk az nem bizonyíték az isten létére, az isteni beavatkozásra! Még nem értjük csupán!
A természetbe, az emberiség életébe a következetesen objektív tudomány módszerrel az isten beavatkozása nem igazolható!

A csoda a teremtéselmélet szerint az a jelenség, ami az ismert természeti törvényekkel megmagyarázhatatlan, amit nem értünk, amit valamely vallásos tekintély állít, amit csak hinni kell, amit ezért bizonyítani sem kell. De mi a különbség a tévedés, a szélhámosság, a hazugság és az objektív valóság között? Amit csak hinni kell minden következetesebben objektív tudományos bizonyíték nélkül, az pont olyan, mint a hazugság, mint a szélhámosság, még a jóhiszeműség esetében is. A bizonyíték nélküli „meggyőződésre”, valójában a hiszékenységre alapuló hit valóságos értéke az majdnem egyenlő semmivel, valótlanság, tévedés, akár még hazugság is lehet, a jóhiszeműség ellenére is.

A következetesen objektív tudományos bizonyíték nélküli állítás csak szubjektív vélemény, mert bármilyen tekintély tévedhet, ezért az ilyen állításokat tudományos módszerrel vizsgálni és a valóságban ellenőrizni kell, hogy objektív valóságként elismerjük.

Természetesen a mindennapi életben nem használják tudatosan a következetesen objektív tudományos módszert a hétköznapi állítások ellenőrzésére, de ösztönösen mégis valami hasonló zajlik le. Mert a mindennapi életben az állításokat bizonyítani kell, mégpedig a valóságra támaszkodva. Azonban az objektív igazságot igénylő világnézeti kérdésekben a következetesen objektív tudományos módszeren alapuló bizonyítás elkerülhetetlen.

A tekintélyre alapozott állítások bizonyítékának a valóságra, a megfigyelésre, a tapasztalatra, a következetesen objektív tudomány eredményre kell támaszkodnia. Ez a mindennapi élet, a tudomány és a teremtéselmélet állításaira is vonatkozik. Ha nem az objektív valóságra alapozott az állítás, akkor az csak hiszékenyég, a teremtéselmélet ebbe a kategóriába tartozik.

A tudományos módszernek az a feladata, hogy az állításokat az objektív valóságra alapozottan bebizonyítsa, hogy kiderüljön az objektív igazság.

Bár lehet, hogy a csodálatos, érthetetlen jelenségek magyarázata időnként megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Az ilyen érthetetlen jelenségeket lehet ugyan csodának tartani, de ez még nem bizonyíték istenre. Úgy kell elfogadni, hogy jelenleg még nem ismerjük az okát, és talán valamikor fény derül a rejtélyre.

A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében. A csodát ezért főleg különböző vallások hívői élik meg, fogadják el és magyarázzák úgy, hogy az az Isten és/vagy természetfeletti erők munkájának eredménye. – wikipedia.hu

csoda: tág értelemben mindaz, ami csodálkozást vált ki; szoros értelemben esemény, melyet Istennek a természet rendjét fölfüggesztő beavatkozása hoz létre. – lexikon.katolikus.hu

Az objektivitás szó jelentése tárgyilagosság, elfogulatlanság, pártatlanság. … Az objektivitás a filozófiában azt a fogalmat jelenti, hogy teljesen függetlenek vagyunk az egyéni szubjektivitásunktól, melyet az érzékelésünk, az érzelmeink és a képzeletünk hoz létre. Egy állítás akkor objektív, ha teljesen elfogulatlanul jön létre, és a személyes véleményünk nem torzítja. … A tudomány tárgyilagossága arra irányul, hogy feltárja az igazságokat a természeti világról azáltal, hogy kiküszöböli a személyes előítéleteket, érzelmeket és hamis vélekedéseket. Gyakran kapcsolódik megfigyeléshez a tudományos módszer részeként. – wikipedia.hu

Objektív igazság: filozófiai kategória az emberi ismeret azon tartalmának jelölésére, amely független a szubjektum akaratától és óhajaitól. – Marxista fogalomlexikon

A „csoda” nem bizonyíték isten létére!

A csoda az a jelenség, aminek nem ismerik, nem tudják, vagy nem akarják megmagyarázni az ismert természeti törvények szerint az okát. Azonban, ha valamely jelenség következetesen tudományos vizsgálatát a tekintélyre hivatkozva akadályozzák, vagy nem tartják szükségesnek, vagy nem következetesen a tudományos módszerrel történik a vizsgálata, akkor az már teljesen más kategória, de ez a vallásos világnézet tipikus módszere. Így elég csak a hit, a kitalált isten kitalált tulajdonságainak hiszékeny elfogadása minden objektív bizonyíték nélkül. De ha így lesz a csoda isten létének, természetfeletti hatalmának a bizonyítéka, akkor az tudománytalan állítás, az hiszékenység, ami így nélkülözi az objektív igazságot.

Ha a csoda megfejtése nélkülözi a következetesen objektív tudományos vizsgálatot, ha az érv a csoda létére csak valamely vallásos erkölcsi vagy bármilyen tekintély véleménye, akkor ez csak szubjektív állítás, így objektíven valóságosnak nem fogadható el. Így ezt a szubjektív véleményt a csodáról isten művének tekinteni, és elfogadni a valóságos következetesen objektív tudományos bizonyíték nélkül csak tudománytalan hit, csak hiszékenység, amit nem lehet megkülönböztetni a hamistól, a valótlanságtól, még hipotézisnek sem feltétlenül elegendő. Az azonban elképzelhető, hogy a vallásos erkölcsi vagy bármely tekintély, az őt ért valamit, víziót valóságosnak véli, de következetesen objektív tudományos vizsgálat nélkül ez mégis csak szubjektív vélemény.

Egy apróság

Isten szellem, legfelsőbb, láthatatlan és halhatatlan lény, valóságos személy, Aki teremtője, fenntartója és kormányzója az egész világmindenségnek (láthatóknak és láthatatlanoknak egyaránt). Székhelye a mennyben van, de mindenütt jelen van.

Legfőbb tulajdonságai:

Örökkévaló, mindenható, mindentudó, szent, igazságos, hűséges, irgalmas, kegyelmes és féltőn szerető. Isten egy, Aki az emberi értelmet és befogadóképességet túlhaladja, de természetes és kegyelmi kinyilatkoztatásán keresztül megismerhető. Három személyben jelentette ki magát: ő az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Személyét, lényegét és természetét illetően elfogadjuk a valamennyi keresztény egyház által vallott Apostoli, illetve Niceai-Konstantinápolyi Hitvallást („Hiszekegy”). http://www.hit.hu/niceai-apostoli-hitvallas – hitgyulekezete.hu

Vajon lehetne értelmes, humánus, emberséges az olyan isten, ha a létét minden objektív bizonyíték nélkül csak a hiszékenységgel kell a híveinek elfogadni? Vajon a hiszékenység, a bizonyíték nélküliség a szuper intelligens istennek elegendő? Ez lehetetlen! A tökéletes erkölcsű isten nem lehet ilyen, mert ez embertelen, hamis, civilizálatlan, sőt primitív lenne. Még akkor sem lehet ilyen a tökéletes erkölcsű isten, ha az útjai kifürkészhetetlenek, amit azonban semmi sem bizonyít. Az isten tökéletesen, abszolúte ismeretlen!

Senki sem követelheti meg az emberektől, még az isten sem, hogy bármilyen állítást következetesen objektív bizonyíték nélkül fogadjon el. Tehát ilyen isten, aki a létének bizonyítását a hiszékenységre alapozza, az nem létezik! A szuper intelligens tökéletes erkölcsű isten nem lehet ilyen, hogy a hiszékenység a hitének az alapja. Vagy a hiszékeny hívők valójában mást követnek és nem a tökéletes istent?

Ha az isten létezne, akkor ő, mivel tökéletes és mindentudó, nyílván az objektív valóságot ismerné, így a tudományos módszer híve volna, nem a hiszékenységé, mert csak így lenne képes becsülettel, emberséggel hatni a teremtményire, csak így nem vétkezne az emberiség ellen. De az istenhívők objektíven semmit sem tudnak isten létéről, csak egyszerűen hiszékenyek, tehát ebből következtethető, hogy az ilyen isten nem létezik, ez csak a spekuláció terméke. Vagy a hívők mivel csak egyszerűen hiszékenyek, a hamis, a kitalált bizonyítéknélküli állításokat elfogadják, ezt tartják valósnak. Hmmm … ez nagyon furcsa!

A középkorban az isten híveit arra tanította az egyház, hogy a föld körül kering a nap és az ezt ellenző embereket elevenen elégették. Elképzelhető, hogy az isten a mindentudó, a mindenható, a tökéletes erkölcsű ezt akarta? Kizárt dolog lenne egy tökéletes erkölcsű, mindentudó, mindenható istentől ilyen butaság!

Lehet, hogy az isten nem akarja, hogy az emberiség megismerje az objektív valóságot? Lehet, hogy az isten fél az emberiségtől, mert az tudatos és értelmes? Lehet, hogy az isten nem akarja, hogy az emberiség a saját léte érdekében megismerje a tudományokat? Ha az isten ezt akarja, akkor ellensége az emberiségnek. A mindentudó, mindenható tökéletes isten ilyen lenne? Ez kizárt! Tehát az ilyen isten nem létezik, vagy a hívei nem őt követik. Tehát így semmiképpen sem lehet mindenható, mert a hívei rossz istent követnek, és ezen nem tud változtatni!

Azonban a mindennapi életükben az emberek nem szeretik, nem fogadják el a bizonyíték nélküli állításokat, mert ez közvetlenül érintheti a létüket, de az isten létére alapuló világnézetnek semmilyen objektíven bizonyítható hatása nincs. Tehát nyugodtan elfogadhatják a kitalált istent, mert objektíven bizonyíthatóan soha még nem sújtott le vagy nem adott valami kedvezőt az isten senkinek. Ha a következetesen objektív tudományos módszerrel nem bizonyítható az ember számára az isten hatása, akkor az nem az objektív valóság.

Ha isten mindentudó és tökéletes, akkor az objektív tudományos módszert fogadja el és nem a bizonyíték nélküli hitet. Így a hívőknek is kötelessége isten létét objektíven vizsgálni a következetesen tudományos módszerrel, ha méltónak érzik magukat a tökéletes istent követni.

„isten fogalma a monoteista hívők szerint azon természetfeletti lényt jelenti, aki a világegyetemet teremtette”-wikipedia.hu

Hipotézis: feltevés, amelynél számos tény alapján vonunk le következtetést az objektum létezésére, illetve a jelenség összefüggéseire vagy okára vonatkozólag, de a konklúzió még nem tekinthető teljesen bizonyítottnak. – Marxista-leninista fogalomlexikon

Hit: valamely jelenség igaz voltának bizonyítás nélküli elismerése. A természetfelettibe (isten, angyalok, ördögök stb.) vetettek vak hit minden vallás alkotóeleme. Ebben az értelemben a hit nem különbözik a babonától. A vallási hit ellentétben áll a tudással. Mindamellett sok idealista filozófus próbálja összebékíteni a hitet és a tudást, vagy a hitet a tudás helyébe állítani (Fideizmus). Köznapi értelemben a hit olyan tudományos következtetésekbe, hipotézisekbe vetett meggyőződés, amelyeket az adott pillanatban még nem lehet kísérleti úton bizonyítani. Az ilyen hit a már elért és gyakorlatban kipróbált tudásra épül.” – Marxista-leninista fogalomlexikon

Az objektív igazság és a szubjektív vélemény

A természetfeletti (melletti, alatti, valahol az univerzumon túli, a negyedik térdimenzióban lakó) szellemvilág és az isten szellem létét az objektív tudományos megfigyelés nem támasztja alá. Ha a csoda csak a vallásos hívő tekintély tudatában létező vízió, ha ez nélkülözi a következetesen objektív tudományos vizsgálatot, akkor ez a „csoda” valami, mint isteni beavatkozás nem igazolható, így ez csak bizonyíték nélküli szubjektív állítás, csak ennyit ér a valóságos értéke. Ha valaminek nem ismerjük az okát (például a „csoda” okát) és ehhez minden objektív bizonyíték nélkül okot kreálni az egyszerűen butaság.

Bármilyen tekintély állításának objektív bizonyíték nélküli elfogadása az hiszékenység. A következetesen objektív tudományos alapon keletkező állítások elfogadása bárki számára ellenőrizhetők, ha rendelkezi a megfelelő lehetőségekkel. A teremtéselmélet tételei azonban senki számára nem ellenőrizhető és nem vizsgálható a következetesen objektív tudományos módszerekkel, csak hiszékenyen el kell fogadni.

Így, ha a hívő a vallásos tekintély állítását, vízióját és a ráadott magyarázatot bizonyíték nélkül elfogadja, akkor a szubjektív állítást valósként kezeli, ami vagy igaz, vagy hamis. Az ilyen hitnek semmi köze az objektív valósághoz, ez a hiszékeny hívő becsapása, minden jóhiszeműség dacára is.

A szubjektív véleményt objektív tudományos vizsgálat nélkül valóságosnak elfogadni az nagy kockázat, mert az nem feltétlenül az objektív igazság, tévedés is lehet, vagy akár szélhámosság is.

A múlt megbecsülése

A múltban az emberiség tudományos ismerete a maihoz képest elenyészően kicsi volt, az ezekből az időkből fennmaradt írásos dokumentumok ilyen körülmények között születtek, nélkülözték a modern objektív tudományos vizsgálatot. A történelem folyamán jelentős torzulásokat, sérüléseket szenvedtek. Így sokszor (legtöbbször) lehetetlen a valódiságukat ellenőrizni, a hit a tudományos mércével mérve ehhez egyenlő a semmivel. Bár találhatók furcsaságok, valóságos történelmi tények az ilyen írásokban, ezért ezeket a régi dokumentumokat becsülni, vizsgálni kell, de ezek önmagukban nem bizonyítékok isten létére.

Az evolúció, a fejlődés igazolására azonban sok a földben megmaradt maradvány van, így a tudományos vizsgálat lehetséges és sok tényt tár fel, még akkor is, ha vannak hézagok, ahol az isteni beavatkozás nyomát vélik a teremtéselméletben hívők felfedezni.

A csoda a tudomány fejlődésével megmagyarázhatóvá válhat!

A csoda nem más, mint olyan jelenség, amit még nem tudunk megmagyarázni, amit az emberiség még nem tud objektíven bizonyítani a feltárt természeti törvényekkel. De nehézség lehet az is, hogy valamely okból nem lehet, nem szabad, nem engedélyezik következetesen objektív tudományos módszerrel vizsgálni a jelenséget. Számtalan érthetetlen „csodás” dolog, jelenség volt már, amit később az emberiség tudásának a növekedésével a valóság, a megmagyarázhatóság kategóriába került. Sok ismeretlen van még, de eddig bejött az, hogy előbb-utóbb megismerjük a jelenségek valódi okát, és a „csoda” valóságosan megismerhető, a természet törvényeinek engedelmeskedő lesz. Eddig így volt, ezután is így lesz. Persze csak akkor, ha a következetesen objektív tudomány győz a tudománytalan teremtéselmélet, a hit, a hiszékenység felett.

A természetfeletti erőről, képességről a természet törvényeit mellőző, felülbíráló, öntörvényű istenről nincs következetesen objektív tudományosan elfogadható magyarázat, megfigyelés, ezért a „csoda” az minden bizonnyal az univerzumban működő természeti törvényeknek engedelmeskedik, csak meg kell fejteni.

A hit, hiszékenység és a valóság

A hiszékenyek olyan jelenséget is valósnak elfogadnak, ami valójában nem is történt meg, vagy nem úgy, ahogy vélik, ahogy a vallási vagy bármely tekintély magyarázza, mert nélkülözi a következetesen objektív tudományos megismerési módszert. Valamely vallásos hívő tekintély üzenetét, tanúságát valamely vélt vagy valós jelenségről, amit valójában semmilyen tudományos megfigyeléssel nem igazoltak, valóságosnak tartani, csodaként értékelni, nagyon tudománytalan dolog. Bár lehet, hogy látott, hallott, vizionált valamit a hívő tekintély, de következetesen objektív tudományos vizsgálat nélkül, mint bizonyíték nem sokat ér, mert azt csak a tekintély alapján „bizonyíték” és gondolkodás nélkül kell hinni. A valóság nem a hitre épül, hanem arra, ami a valóban észlelhető, amit a tudomány objektíven be tud bizonyítani, a többi csak képzelgés, vízió, hiszékenység lehet addig, amíg nélkülözi a tudományos módszert.

(idézet: Húsz érv Isten létezése mellett)

9. A csodák érve
10. A csoda egy olyan esemény, amelynek egyetlen elégséges magyarázata Isten természetfeletti és közvetlen beavatkozása.
11. Számos jól igazolt csoda van.
12. Következésképp számos olyan esemény van, amelynek egyetlen elégséges magyarázata Isten természetfeletti és közvetlen beavatkozása.
13. Tehát Isten létezik.

Nyilvánvaló, hogy ha hiszed, hogy néhány rendkívüli esemény egy csoda, akkor hiszel az isteni működésben is, és hiszed, hogy egy ilyen működés játszott közre ezekben az eseményekben. De a kérdés ez: milyen esemény számít csodának? Ha csodák léteznek, akkor Istennek is kell léteznie. De tényleg léteznek-e csodák?

Milyen eseményeket vegyünk szemre? Először is az eseménynek rendkívülinek kell lennie. De sok olyan rendkívüli dolog történt (pl. egyszer egy csomó kő hullott az égből Texasban), amit nem minősítünk csodának. Miért nem? Először is azért, mert természetes úton is keletkezhettek, másodszor pedig az a kontextus, amelyben történtek, nem volt vallásos. Pusztán furcsaságnak tekintjük őket, egy „szokatlan történésnek”; olyan dolgoknak, amelyeket magazinokban olvashatunk, de a szószékekről sohasem halljuk őket. Tehát az eseménynek vallásosnak is kell lennie ahhoz, hogy csodának tekintsük.

Tegyük fel, hogy egy szent ember áll Houston közepén és azt kiáltozza: „Drága testvéreim! Ti bűnös életet éltek! Nézzetek magatokba: isztok! zülletek! Isten azt akarja, hogy térjetek meg! És nemtetszésének jeleként most kőzáport küld rátok!” És ekkor, egy pillanattal később – potty, potty – kövek kezdenek el esni. A „csoda” szó ekkor jogosan jut az eszünkbe.

Nem mintha hinnünk kellene Istenben azután, hogy láttuk ezt az eseményt. De mégis, ha ez az ember Texasban teljesen hitelesnek látszik, és ha a vádjai helyénvalóak voltak, akkor elgondolkoztathat bennünket, hogy „Igaza van!”, de ezután is nagyon komolyan át kell gondolni, hogy nem csalás vagy valami rendkívüli egybeesés történt-e.

Ez azt jelenti, hogy az állítólagos csoda környezete döntően fontos. Nem csak a fizikai környezet, és nem csak az időzítés, de a személyes környezet is ugyanilyen létfontosságú: a személy jelleme és üzenete, akihez ez az esemény különösen fűződik. Vegyünk pl. négy vagy öt csodát az Újszövetségből. Távolítsuk el őket teljesen a környezetüktől, Krisztus tanításától és személyétől. Tévednénk-e, ha ezáltal a vallási jelentőségüket jelentősen csökkenni látnánk? Elvégre csodának hívni néhány történést azt jelenti, hogy azt vallásosan értelmezzük. Csakhogy az értelmezés megköveteli azt a kontextust vagy környezetet, ami felhív egy ilyen magyarázatra. És ennek a környezetnek a része rendszerint, bár nem mindig, magába foglalja azt a személyt is, akinek az erkölcsi tekintélyét elsőként elismertük, és ezt a vallási tekintélyét, amit a csoda úgy tűnik megerősített, később elfogadjuk.

A valószínűség számítások elvont vitái rendszerint kihagyják ezt a faktort. Pedig a környezet döntő szerepet játszik. Sok évvel ezelőtt, egy egyébként unalmas gyülekezetben, egy kiváló filozófus magyarázta azt, hogy miért lett keresztény. Ezt mondta: „Szert tettem egy Újszövetségre abból a célból, hogy elítéljem azt, hogy pro és kontra mérlegelhessem. De ahogy elkezdtem olvasni, rájöttem arra, hogy én vagyok az, aki elítéltettem.” Bizonyára elkezdett hinni a csodatörténetekben, de Krisztus személye és tanítása volt az, amely elvezette őt arra, hogy az elbeszélt dolgok valóban Isten cselekedetei voltak.

Tehát nincsenek igazán csodákból levonható bizonyítékok. Ha valamilyen eseményt csodának látunk, akkor Isten tevékenységét látjuk ebben az eseményben. Az elmének van egy elmozdulása ettől az eseménytől a csodálatos esemény elsődleges magyarázatáig. És ami ezt az impulzust adja erre az elmozdulásra, az nem csak maga az esemény, hanem a sok tényező, amely körülveszi azt, ami ösztönöz – vagy felszólít – egy ilyen magyarázatra.

De természetfeletti események léteznek. És csakugyan, megbízható, szavahihető tanúság van rájuk, számos korban, helyen és kultúrában.

Tehát az okuk is létezik.

És ezeknek egyetlen elégséges oka Isten.

Tehát Isten létezik.

Ez az érv nem bizonyíték, de egy igen komoly megoldás vagy jel.

(idézet: Filozófiai kislexikon (1980))

Az igazság: az objektív valóság történetileg adekvát visszatükrözése, amikor a megismerő szubjektum az objektumot, a megismerés tárgyát úgy reprodukálja, ahogyan az a tudaton kívül és tőle függetlenül létezik, a társadalmi gyakorlat által ellenőrzött emberi képzetek, fogalmak, ítéletek, következtetések, elméletek objektív tartalma.

Az igazság a szüntelenül fejlődő megismerés eredményeinek végtelen, összefüggő sora. Az igazság ilyen történeti felfogásán alapszik a relatív igazság és az abszolút igazság dialektikus materialista megkülönböztetése; e két fogalom ugyanis épp a megismerés folyamat jellegét s benne a már megismert és a még meg nem ismert dialektikus viszonyát fejezi ki. A megismerés dialektikus mozgás a relatív igazság-tól az abszolút igazság felé. Az igazság kérdése az ismeretelméletként tekintett dialektikus logika egyik legfőbb problémája. Az igazság nem redukálható pusztán valamely ismeret igaz voltára, amely az adott ismeret objektív tartalma és az objektív valóság közötti adekvát viszony ismeretelméleti jellemzője, s nem azonosítható az igazság kifejezésére szolgáló formális feltételek fogalmával (a logikai helyességgel).

A Marx előtti materializmust általában az jellemezte, hogy az igazság-ot mint befejezett, egyszer s mindenkorra adott tudásként fogta fel és abszolút módon szembeállította a tévedéssel, ill. a nem tudással. A metafizikus materialisták ennek megfelelően az igazság abszolút kritériumait keresték: egyesek ezt az érzetek állítólagos abszolút evidenciájában vélték felfedezni (materialista szenzualizmus, ill. empirizmus), mások az észt tekintették ilyen kritériumnak, mivel úgy vélték, hogy az ész eszméi adekvátak a dolgokkal (racionalizmus).

A Marx előtti korszak idealista filozófiájában az igazság-ot vagy az ideális objektumok örök, időn kívüli, változhatatlan és feltétlen tulajdonságaként értelmezték (Platón, Augustinus), vagy úgy fogták fel, mint a szubjektum tulajdonságát, amely a gondolkodásnak önmagával, a priori formáival való megegyezésében rejlik (Kant). A német klasszikus idealizmus, Fichtétől kezdve, fontos dialektikus gondolatokkal gazdagította az igazság felfogását. Hegel szerint „az eszme a magán- és magáért való igazság”. Hegel volt az első, aki az igazság-ot a tudás fejlődésének folyamataként fogta fel. A XIX. sz. végétől a XX. sz. derekáig a polgári filozófiában egyre inkább elterjedt az igazság fogalmának irracionalista megközelítése. Az úgynevezett életfilozófia képviselői bizonyos irracionális szükségletek és emóciók kifejezését látják az igazság-ban. Az egzisztencialisták Kierkegaard nyomán az igazság-ot a személyiség pszichikai állapotának formájaként fogják fel. Ebből adódik az igazság végletesen relativista értelmezése.

A konvencionalisták (J. M. Poincare, R. Carnap) azt állították, hogy az igazság definíciója és tartalma egyezményes jellegű. A neokantiánus badeni iskola az igazság-ot abszolút szellemi értéknek nyilvánítja, amely a változó és szubjektív lét fölé emelkedik. A modern polgári filozófia objektív idealista koncepciói szerint az igazság különleges ideális objektum (J. Maritain, N. Hartmann, A. N. Whitehead, R. T. Flewelling). Az igazság-ot misztifikáló koncepciók szorosan összefüggnek magának a létnek, mint transzcendensnek, érzékfelettinek a misztifikálásával, annak az elvnek a tagadásával, hogy az objektív realitás az emberek tudatában megközelítőleg hűen visszatükröződhet. A racionalista idealizmus az igazság kritériumának magát a gondolkodást tekintette, mert képes arra, hogy világosan és szabatosan gondolja el az objektumot. Ez a nézet, amely Descartes-ra, Leibnizre és néhány más XVIII. századi gondolkodóra volt jellemző, szorosan összefügg az intellektuális intuíció segítségével elérhető igazságok nyilvánvalóságára (evidenciájára) vonatkozó felfogással. Az igazság-nak és kritériumának racionalista koncepciója, amely sajátos formában tükrözte és abszolutizálta a matematika XVII. századi eredményeit, történelmileg haladó szerepet játszott a skolasztika és a teológia elleni harcban. Mindamellett ez a koncepció potenciális szubjektivizmusánál fogva nem képes kielégítő módon meghatározni az igazság kritériumát. A szenzualizmus szubjektív idealista válfaja általában az érzetek közvetlen nyilvánvalóságát tartja az igazság kritériumának (Arisztipposz, részben Berkeley), a fogalmaknak vagy ítéleteknek az érzéki adatokkal való összehangoltságát (Hume). Ez a felfogás fejlődött tovább Comte es Spencer eszméiben, majd a neopozitivizmusban (verifikáció elve, Schlick, Carnap, Neurath, J. Hempel). Az 1930-as évek derekán az igazság kritériumának felfogásában a logikai pozitivizmus sok képviselője elhatárolta magát a verifikációs elvtől s egyetlen kritériumnak azt az elvet fogadta el, hogy a kijelentéseknek a rendszerben összehangoltaknak kell lenniük egymással és az elfogadott logikai törvényekkel (Neurath, Hempel; 1934—1935-ben Carnap: a tudomány bázisául nem tények, hanem kijelentések szolgálnak).

A dialektikus materializmus, mint a materializmus általában, az igazság-ot objektív jellegűnek tartja: az igazság mint a megismert objektum „képmása”— formájában szubjektív és tartalmában objektív, de az utóbbinak van meghatározó szerepe. Az igaz elméletek tartalma objektív, abban az értelemben, hogy nem függ sem az egyes embertől, sem az emberiségtől.

A dialektikus materializmus, eltérően a metafizikus materializmustól, úgy fogja fel az igazság-ot, mint a valóság tükrözésének történelmileg meghatározott folyamatát. A tudományos igazság-ok a történelmi fejlődés minden szakaszában az objektumot csak bizonyos változó határok, feltételek, viszonyok között tükrözik. Ebben az értelemben az igazság nem teljes, nem meríti ki az objektum teljes tartalmát, megközelítő, azaz relatív, viszonylagos. Ha valamely tudományos tételt, elméletet, amely valójában relatív abszolutizálnak, örök érvényűnek tekintenek, ez szükségszerűen tévedésekhez, válságokhoz vezet. Ilyen tendenciák a társadalom szellemi életében tudatos torzításból is keletkezhetnek, ezek mögött általában reakciós osztályérdekek, ill. előítéletek húzódnak meg. A relatív igazság nem állítható szembe metafizikusan az abszolút igazság-gal. A megismerés haladása arányában az emberiség egyre inkább leküzdi az igazság viszonylagosságát, ha nem is képes azt teljesen leküzdeni. Minden relatív amennyiben objektív, magában foglalja az abszolút igazság elemeit. Éppen ezért a dialektikus materializmus ismeretelmélete ellentétes a szélsőséges relativizmussal. Az abszolút igazság olyan ismeret, amely adekvát módon, hűen tükrözi tárgyát és így a megismerés további fejlődése során is igaz marad; a világról alkotott teljes ismeret (amely aktuálisan soha nem érhető el egészében véve). Fejlődésében az emberi megismerés az abszolút igazság elsajátításának útján halad, amely ebben az értelemben a relatív igazság-ok összegéből tevődik össze. A tudás viszonylagosságának határait nem lehet előre megállapítani; ezek a feltételek és az objektumok változásával változnak. Az abszolút igazság és a relatív igazság egységét fejezi ki a tudományban a korrespondencia elv, a megfelelés elve. Az igazság mindig konkrét: összefügg meghatározott feltételekkel, amelyek között az objektum létezik, és az objektum szigorúan meghatározott oldalait tükrözi. Az igazság konkrétságának legmagasabb foka az objektum sokoldalú megismerése, ellentmondásos fejlődése valamennyi lényeges mozzanatainak, oldalainak számbavételével. Minthogy az logikai formákban, kijelentésekben, ítéletekben, következtetésekben stb. fejeződik ki, joggal beszelhetünk a kijelentések, ítéletek, következtetések igazság-áról. Az ún. „végleges” vagy „örök” igazság-ok csak viszonylagos határok között bizonyulnak ilyeneknek, mind abban az értelemben, hogy ezek bizonyos konkrét területre vonatkoznak, amelynek határai a továbbiak során kitágulhatnak vagy összeszűkülhetnek, mind pontosságuk értelmében. Az ilyen fajta igazság-ok további fejlődése olyan módon megy végbe, hogy az őket kifejező ítéletek egyre teljesebb utalásokat nyújtanak igaz voltuk szükségszerű feltételeire.

A dialektikus materializmus a relatív és az abszolút igazság egységéről, az igazság objektivitásáról és konkrétságáról szóló felfogását a tudomány egész történetére alapozza. A tudomány története azon „eleven, termékeny, igaz, hatalmas, mindenható, objektív, abszolút, emberi megismerés” (Lenin Művei. 38. köt. 351. old.) története, amely egyaránt elveti mind az elért tudományos igazság-ok abszolutizálását, mind azok szubjektivista, szkeptikus tagadását.

Az igazság kritériuma nem található meg sem a szubjektum tudatában mint olyanban, sem a megismerés objektumában. Az igazság kritériumának egy meghatározott viszonyt kell képviselnie, amely különbözik a megismerés folyamatától, ugyanakkor szervesen összefügg vele. Ilyen viszony a társadalmi gyakorlat folyamata, s éppen ez az igazság végső kritériuma. A tudomány elméleti tartalmának fejlődése arányában az ellenőrzés egyre nagyobb mértékben közvetített jelleget ölt, mivel az elméleti tételek egyre magasabb fokú absztrakciók talaján formálódnak és ezért közvetlenül nem ellenőrizhetők (pl. a szubatomáris fizika tételei, az értéktörvény a politikai gazdaságtanban stb.). Valamely tudományos elmélet akkor igaz, ha a belőle levont következtetések alapján az emberek előbb vagy utóbb realizálni tudják a maguk elé kitűzött célokat, s ebben az értelemben az objektumokat összhangba hozzák az ezen objektumok megváltoztatásának lehetőségeiről alkotott fogalmainkkal. A gyakorlatról mint az igazság kritériumáról alkotott marxista felfogásnak semmi köze a pragmatisták szubjektivista téziséhez, amely szerint igaz az, ami hasznos. Az ismeretek hasznossága okozata, nem pedig oka igaz voltuknak. Az igazság gyakorlati ellenőrzésének számos módja van. A filozófiai elméletek igaz voltának ellenőrzése a társadalmi-történelmi gyakorlat és megismerés egész fejlődéstörténetére hárul. Az elméleti következményeknek a tényekkel való egybevetése útján folytatott ellenőrzést nemcsak a társadalomtudományokban alkalmazzák. A tudományos elméletek gyakorlati ellenőrzésének fontos fajtái a kísérletezés, a konstruálás (készülékek, gépek stb. konstruálása) és az ún. modellezés, amely a különböző tevékenységi területeken végbemenő folyamatok közötti strukturális és funkcionális analógiákon alapszik. A kibernetika a maga módján „eldologiasítja” a formális logikai összefüggéseket és viszonyokat, ezzel lehetővé teszi a magas szintű absztrakciók logikai-matematikai kutatásában elért eredmények gyakorlati ellenőrzését. Sok matematikai tételt pl. a belőlük adódó következményeknek a technikában, más tudományok (pl. a fizika, a ballisztika stb.) kísérleti gyakorlatában való alkalmazása útján ellenőriznek. Az axiomatikus-deduktív tudományos elméletek igaz voltának kritériumaként gyakran emlegetik az ún. formális logikai kritériumokat, vagyis az olyan követelmények teljesítését, mint az axiómák belső ellentmondás-mentessége, teljessége és egymástól való függetlensége (ezek közül az első az alapvető). Ez a kritérium biztosítja az elméletek formális logikai helyességének ellenőrzését, de nem tanúskodik igaz voltuk mellett (az objektív valóságban fennálló összefüggéseknek és viszonyoknak való megfelelés értelmében), és ami a legfontosabb, nem önálló. Végső soron a logikai matematikai diszciplínákban is a gyakorlat az igazság végső és ebben az értelemben legfőbb kritériuma. Az igazság bizonyításának módja nem azonosítható az ellenőrzéssel, mivel a bizonyítás módja jelentős mértékben az igazság kialakulásának folyamatába tartozik, az igazság ellenőrzése pedig végső soron mindig gyakorlati jellegű. Másfelől a bizonyítás logikai eszközeinek, s éppúgy „a formális logikai kritériumnak” is közös alapja az emberiség sokrétű gyakorlati tevékenysége és az objektumoknak a benne tükröződő kapcsolatai és viszonyai. Éppen ezért hibás az a kísérlet, hogy az elmélet logikai ellentmondás mentességének szubjektivista módon értelmezett elvét (Hempel), vagy a következtetés logikai levezethetőségének az elvét, amelyek biztosítják a szubjektum jövőbeli érzeteinek előrelátását (Reichenbach), mint az igazság önálló, sőt legfőbb vagy egyetlen kritériumát használják fel. Az igazság gyakorlati ellenőrzése nemcsak automatikus-spontán folyamat, hanem tudatos folyamat is, amely annál sikeresebb, minél eredményesebb magának a gyakorlati tevékenységnek az elméleti vizsgálata. Így jön létre az elmélet és a gyakorlat ismeretelméleti kölcsönhatása. Figyelembe kell venni, hogy „a gyakorlat kritériuma a dolog lényegénél fogva sohasem igazolhat vagy cáfolhat meg teljesen semmiféle emberi képzetet. Ez a kritérium is annyira »határozatlan«, hogy az emberi tudást ne engedje »abszolútummá« válni, de azért annyira határozott, hogy könyörtelen harcot folytathassunk az idealizmus és az agnoszticizmus minden válfaja ellen.” (Lenin Összes Művei. 18. köt. 128. old.) Éppen ezért az elméletek gyakorlati ellenőrzésének sikeréhez minél nagyobb számban kell különféle tényeket igénybe venni. A gyakorlatnak, mint a megismerés alapjának és úgyszintén mint az igazság kritériumának a fejlődése nem egyszeri aktus, hanem sokrétű történelmi folyamat, amelyben az emberi tudás relatív és abszolút elemei dialektikus kapcsolatban állnak egymással. Az a tény, hogy az igazság dialektikus materialista felfogása gyökeresen eltér az igazság minden idealista felfogásától, s úgyszintén minden metafizikus materialista felfogástól is, a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egybeesésének marxista elvében összegeződik. (Lásd még: gondolkodás; bizonyítás.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!