(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

4

A kettős játék ára

Európában kitört a háború. Az emberek tízmillióit ragadta magával a véres háború örvénye. A hitleri Németország megrohanta Lengyelországot. Anglia ugyan garanciákat adott Lengyelországnak. De mit értek ezek a garanciák? Hitler joggal vette biztosra, hogy a nyugati hatalmak nem akadályozzák meg a szovjet határ felé közeledésben — lengyel területek rovására. Már 1939. május 23-án, a náci katonai klikk legtekintélyesebb képviselőivel a birodalmi kancellária épületében tartott tanácskozáson kijelentette: „Feladatunk az, hogy elszigeteljük Lengyelországot. Az elszigetelés sikere döntő lesz… Nem szabad egyidejűleg összeütközésbe kerülni a nyugati hatalmakkal, Franciaországgal és Angliával… Ezért teljes joggal kijelenthetjük, hogy a konfliktust Lengyelországgal, az ellene irányuló támadástól kezdve, akkor oldjuk meg sikeresen, ha a nyugati hatalmak a konfliktuson kívül maradnak.”³⁹ – A nürnbergi per anyaga. 1. köt. Goszjurizdat 1957. 621. old.*

Hitlernek alapos oka volt arra a feltevésre, hogy ez így is lesz. Erről tanúskodott a nyugati hatalmaknak a münchenista politika kialakulását és megvalósulását megelőző években folytatott egész politikája. S Hitler egyáltalán nem azért volt olyan nyugodt, mert nem hitt abban, hogy Anglia és Franciaország képes segítséget nyújtani Lengyelországnak. A náci vezérkar jól tudta, hogy Németország akkor, 1939-ben, nem bírta volna el a kétfrontos háborút (egyfelől Lengyelország ellen, másfelől Anglia és Franciaország ellen). 1939 őszén, vagyis a második világháború kitörése idején, Németország valamivel több mint 100 hadosztállyal, 4400 repülőgéppel és körülbelül 100 nagy hadihajóval és tengeralattjáróval rendelkezett. Ugyanakkor Angliának, Franciaországnak és Lengyelországnak együttesen 165 hadosztálya, 8300 repülőgépe és majdnem 500 csatahajója volt. A Nyugat fölénye minden kétséget kizárt. Ez a fölény azonban még nyilvánvalóbb volt akkor, amikor Németország a Csehszlovákia elleni agresszióra készült. De Hitler sem 1938-ban, sem 1939-ben nem nyugtalankodott. Németország ugyanis szeptember 1-én szinte minden erejét bevetette Lengyelország ellen. Hitler világosan látta, milyen veszélybe került volna Németország, ha Anglia és Franciaország ebben az időpontban nyugat felől megtámadja. „A Ruhr-medence birtoklásától függ, hogy mennyi ideig tudunk ellenállni” — jelentette ki tábornokainak 1939 májusában.

És mit tett a náci főparancsnokság? Talán olyan erős védelmi övezetet létesített a Ruhr-medence előtt, amely fel tudta volna tartóztatni az angol és a francia csapatokat Lengyelország leveréséig?

Erre a kérdésre a nürnbergi tárgyaláson kimerítő választ adott Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka. És ez a válasz tökéletesen leleplezte a nyugati hatalmak münchenista magatartását abban az időpontban, amikor az Anglia által garantált Lengyelország elvérzett a hitleri seregek csapásai alatt. Nézzük a nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyvének erre vonatkozó részét:

„Keitel: Stratégiai szempontból nézve a dolgot, Franciaország támadása a Lengyelország elleni hadjárat idején függönybe (!) ütközött volna, de nem igazi védekezésbe. Mivel azonban Franciaország támadása nem következett be, nekünk katonáknak természetesen úgy tűnt, hogy a nyugati hatalmak szándékai nyilván nem komolyak, ha egy ilyen kedvező stratégiai lehetőséget elszalasztottak, semmit sem tettek ellenünk az alatt a négy hét alatt, amikor a német harci alakulatok mind keleten voltak elfoglalva. Ez ismételten alátámasztotta a nyugati hatalmak várható magatartására vonatkozó véleményünket.”⁴⁰ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 18. köt. 326. old.*

A Nemzetközi Katonai Törvényszék üléseinek egyik szünetében Keitel a német—lengyel háború kérdésének vizsgálatával kapcsolatban Gilbert amerikai törvényszéki elmeszakértőnek kijelentette: ő 1939-ben, a lengyelországi hadjárat előtt közölte Hitlerrel, hogy a német fegyveres erők csak hat hétre elegendő munícióval rendelkeznek, s ha a háború elhúzódik, „a hatodik hét végén egyszerűen le kell állniuk”.⁴¹ – G. M. Gilbert: The Nuremberg Diary (Nürnbergi Napló) New York 1948. 366. old.*

Keitel aznap más bizalmas kijelentéseket is tett. „Ha a külföldi hatalmak nem hátrálnak meg Münchenben — mondotta —, Hitler semmit sem tehetett volna.” Ezzel a kijelentésével már közvetlen kapcsolatba hozta Münchent Angliának és Franciaországnak a Lengyelország ellen indított német támadás idején tanúsított magatartásával, majd így folytatta: „Mi sohasem hittük, hogy a franciák harcolni fognak. Még csak meg sem próbáltak szembeszállni a Maginot-vonalnál álló két (!!) hadosztályunkkal. Úgy látszott, hogy a franciák egyszerűen nem akarnak harcolni. Persze, mi sem akartunk. Biztos voltam benne, hogy mindkét részről az emberek félrevezetésére törekednek, s Hitler mindent megkaphat, amit akar.”⁴² – Ugyanott.*

Mindez ékesen bizonyítja a hitleri Németország, valamint Anglia és Franciaország reakciós kormánykörei között létrejött müncheni egyezmény áruló jellegét! Hadd vesszen Lengyelország, ha erre szükség van annak érdekében, hogy a náci Wehrmacht a Szovjetunió kapujához jusson. Lényegében ezzel kezdődött az úgynevezett „furcsa háború”, amely az imperialisták sorozatos kísérlete volt arra, hogy megegyezzenek egymással a Szovjetunió ellen irányuló közös akciók tekintetében.

Anglia, amely annak idején garantálta Lengyelország területi épségét, hadat üzent Németországnak. De már láttuk, mit ért ez a hadüzenet. „Ha Anglia és Franciaország hadat is üzent nekünk, ez nem jelenti azt, hogy harcolni is fognak” — mondotta Hitler bizalmasai körében, amikor megkapta a hadüzenetet tartalmazó angol és francia jegyzéket.

Szeptember 3-án Ribbentrop, amikor közölték vele, hogy az angol nagykövet audienciát kér, még az angol jegyzék meghallgatására sem vesztegette idejét. Schmidt, Hitler tolmácsa, ezzel kapcsolatban Nürnbergben a következőket vallotta:

„Szeptember 3-án, éjjeli 2 és 3 óra között, az angol nagykövetségről telefonon felhívták a birodalmi kancelláriát, ahol abban az időpontban a külügyminiszterrel együtt azért tartózkodtam, mert még tárgyalásokat vártunk, s közölték, hogy az angol nagykövetnek, kormányától kapott utasítás értelmében, délelőtt pontosan 9 órakor az angol kormány nevében egy nagyon fontos dolgot kell közölnie a külügyminiszterrel. Ezért az angol nagykövet találkozót kér ebben az időpontban von Ribbentrop úrtól. Ribbentrop azt válaszolta, hogy ő maga ebben az időpontban nem fogadhatja, de megbízza a külügyminisztérium egyik munkatársát, ez én voltam, hogy vegye át helyette az angol kormány jegyzékét.”⁴³ – A nürnbergi per gyorsírósos jegyzőkönyve. 17. köt. 337. old.*

Tehát az a külügyminisztériumi munkatárs, akit a hadüzenetről szóló jegyzék átvételével megbíztak — egy tolmács volt.

A nyugati hatalmak akkori áruló magatartásának igazi okait helyesen világította meg egy könyv, amely Nyugaton látott napvilágot.

„Egyes nyugati politikusok azt javasolták, hogy bízzák Lengyelországot a sors kényére-kedvére. Mások úgy vélekedtek, hogy egy nagyvonalú gesztussal hadat kell üzenni. De valamennyien egyetértettek abban, hogy inkább vesszen Lengyelország, semmint a Szovjetunió védelmezze meg. És valamennyien azt remélték, hogy az eredmény a Németország és a Szovjetunió közötti háború lesz.”⁴⁴ – Az idézet forrása M. Gusz: Az amerikai imperialisták — a münchenista politika ösztönzői. Goszpolitizdat 1951. 125. old.*

Csodálkozhatunk-e mindezek után azon, hogy amikor a hitlerista hordák megrohanták Lengyelországot, amikor a lengyel nép vérét ontotta, angol és francia szövetségesei, jóllehet már hadiállapotban voltak Németországgal, türelmetlenül várták, hogy a német tábornokok, lengyel hullákon átgázolva, mikor jutnak végre el a szovjet határhoz?

Ami pedig magukat a német tábornokokat illeti, ők csak ámultak. Jól tudták, hogy a nyugati fronton jóformán nincsenek csapatok, elég egy gyenge nyomás, s a Ruhr-vidék, a német fegyverkovács-műhely, Anglia és Franciaország kezébe kerül.

Ezzel kapcsolatban nézzük Brauchitsch tábornoknak, a német szárazföldi haderők főparancsnokának a nürnbergi per során tett vallomását:

„Brauchitsch: Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Ez a két hatalom nem használta ki azt az időpontot, szeptembert, amikor Németország a leggyengébb volt… Jómagam nagyon kételkedtem abban, hogy ez a két hatalom komolyan elszánta magát a háborúra. Annak a fogadtatásnak alapján ítélve, amelyet a müncheni egyezmény megkötése után Chamberlainnek Londonban, Daladier-nak pedig Párizsban rendeztek, úgy véltem, hogy Anglia és Franciaország nem szándékozik háborút viselni.”⁴⁵ – A nürnbergi per gyorsírásos Jegyzőkönyve. 36. köt. 18087. old.*

És mi történt azután? Brauchitsch, aki annak idején megértette, mi kell a nyugati hatalmaknak is, Hitlernek is, erről a következőket vallotta: „Továbbra is meg voltam győződve, hogy politikai tárgyalások útján véget lehet vetni ennek a háborúnak.”⁴⁶ – Ugyanott, 18086. old.*

Aligha szorul bizonyításra, hogy „véget vetni ennek a háborúnak” egyértelmű volt egy új, sokkal fontosabb, s az imperialisták szempontjából többet ígérő háború indításával.

Nos, Lengyelországban a háború valahogyan véget ért, a velejéig rothadt Pilsudski—Beck-rendszer kapitulált, s Anglia és Franciaország az ujjukat sem mozdították lengyel szövetségesük megsegítése érdekében. Hidegvérűen és tudatosan hagyták veszni Lengyelországot.

A „furcsa háború” folytatódott. Szemtől szemben álltak egymással a mozgósított hadseregek, de sem az egyik, sem a másik fél nem mutatott hajlandóságot a hadakozásra.

Megkezdődött a kulisszák mögötti tárgyalások huzamos időszaka, s ezekkel a tárgyalásokkal a nyugati hatalmak változatlanul azt akarták elérni, hogy Hitler tovább törjön előre keleti irányban. Az angol és a francia csapatok nem mozdultak helyükről. A Lengyelországból nyugatra vezényelt német csapatok ugyancsak semmi jelét sem mutatták az aktivitásnak. Valóban furcsa háború volt!

Hadd idézzük ezzel kapcsolatban még egyszer Brauchitsch-nak a nürnbergi per során tett vallomását.

„Brauchitsch: Nem terveztünk semmilyen támadást… Minden előkészület meg volt tiltva. Ennek következtében a védelem előkészítésére sem tettünk semmilyen különleges intézkedést. A lengyel hadjárat után a nyugati határra irányított csapatoknak kiadott minden parancs kizárólag a szokványos védelmi jellegű intézkedéseket írta elő.”⁴⁷ – Ugyanott, 18087. old.*

Kitartó diplomáciai puhatolózás folyt. Szeptember 8-án, amikor Lengyelországban még heves harcok dúltak, a párizsi spanyol nagykövet közölte kormányával, hogy Bonnet francia külügyminiszter „igyekszik megegyezni (Németországgal — A. P.), mihelyt a lengyelországi hadműveletek befejeződnek”.⁴⁸ – Az idézet, forrása Novaja i Novejsaja Isztorija, 1958 1. sz. 78. old.*

1939. szeptember 17-én és 25-én, amikor Lengyelország már vereséget szenvedett, Blanche francia külügyminisztériumi megbízott titkos tárgyalásokat kezdett a luxemburgi német követtel. A tárgyalások során Blanche kijelentette, hogy Franciaországnak és Németországnak „tisztességes kivezető utat” kell találniuk a háborúból, s hozzátette, hogy az ilyen „kivezető út” hívei „a Franciaország és Németország közötti háború erősödését katasztrófának tekintenék”.⁴⁹ – Ugyanott.*

Ennek a „tisztességes kivezető útnak” igazi értelmét Benes, a Csehszlovák Köztársaság volt elnöke leplezte le visszaemlékezéseiben. Az ő megállapítása szerint Daladier és Bonnet a Németországgal tervezett egyezmény révén arra törekedtek, hogy „Franciaországot és Angliát bevonják egy Szovjetunió-ellenes háborúba”. „Németországnak abban az esetben, ha létrejön a béke a nyugati hatalmakkal, csak a Szovjetuniót kellett volna megtámadnia.”⁵⁰ – Ugyanott.*

1939. szeptember 24-én, már Lengyelország megszállása után, egy további figyelemre méltó találkozásra került sor — Oslóban. Dahlerus, ismert svéd üzletember, Göring ügynöke, találkozott Forbes angol követtel. Ezen a találkozón is a megegyezésről tárgyaltak. Szeptember 26-án Dahlerus már Berlinben volt, ahol megbeszéléseket folytatott Göringgel és Hitlerrel.⁵¹ – Lásd a nürnbergi per anyaga. 2. köt. 412—413. old.*

A Szovjetunió nem nézhette közömbösen az imperialisták szovjetellenes mesterkedését. A fasiszta Németországnak Lengyelország ellen indított támadása nem hagyott kétséget abban a tekintetben, hogy Hitler alkalmas pozíciókat akar magának biztosítani a Szovjetunió határánál, s hogy a Szovjetunió megtámadásának terve akkor már érlelődött Berlinben. Senki sem lehetett biztos abban, hogy a hitleri seregek Lengyelország gyors leverése után nem kísérlik-e meg azonnal a szovjet határ próbára tételét. A helyzet megkövetelte a szovjet kormánytól, hogy komoly intézkedéseket tegyen a fasiszta Németország támadásának elhárítására. A kialakult helyzetben a szovjet népet nem hagyhatta közömbösen testvérei — a hosszú évek óta leigázott és jogfosztott, s Lengyelország katonai veresége után a sors önkényének teljesen kiszolgáltatott nyugatukránok és nyugatbeloruszok sorsa. Éppen ezért a szovjet csapatok 1939. szeptember 17-én a szovjet kormány parancsára átlépték a háború előtti szovjet—lengyel határt, felszabadították Nyugat-Belorussziját és Nyugat-Ukrajnát, s az ukrán és a belorusz terület nyugati vonala mentén hozzáláttak a védelem kiépítéséhez. Ez nagyjából ugyanaz a vonal volt, amelyet a történelemből „Curzon-vonal” néven ismerünk, s amelyet annak idején a szövetségesek versailles-i konferenciáján állapítottak meg.

Néhány nappal később a szovjet kormány a balti államokkal kölcsönös segélynyújtási egyezményeket kötött, amelyek Észtország, Lettország és Litvánia területén szovjet helyőrségek elhelyezését, szovjet repülőterek építését és szovjet haditengerészeti támaszpontok létesítését irányozták elő.

Így jött létre a „keleti” front alapja.

„Nem volt nehéz megérteni, hogy a »keleti« front létesítése komolyan hozzájárult nem csupán a Szovjetunió biztonságának megszervezéséhez, hanem a hitleri agresszió ellen harcoló békeszerető államok közös ügyéhez is.”⁵² – Történelemhamisítók (Történelmi megállapítás). 60. old.*

Ilyenformán a szovjet kormány olyan intézkedéseket tett, amelyek elhárították a hitleristák azonnali támadásának lehetőségét. Ezek az intézkedések természetesen megnehezítették Hitler nyugati pártfogóinak szovjetellenes mesterkedéseit. Ámde továbbra is résen kellett lenni.

Múltak a napok. Nyugaton folytatódott a „furcsa háború”. „A bombázók a fellegeket hasítják, de egyetlen bombát sem dobnak le. Az ágyúk némák, jóllehet valóságos munícióhegyek állnak mellettük. Az egymással szemben álló óriási hadseregek nagy ritkán kis helyi csatározásokat folytatnak, figyelik egymást, de nyilvánvalóan kerülik az összecsapást. Magas személyiségek érkeznek látogatóba a frontra, ahol nem hallani ugyan géppuska-kattogást, de ahol üdvözlő feliratokkal, néha pedig a nemzeti himnusszal fogadják őket.”⁵³ – F. Bonte A becsület útja. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1949. 79.old.*

Ezt a képet festette a „furcsa háborúról” egy francia fasiszta, Jean Ybarnegaray.

De míg a francia fronton ilyen nyugalom uralkodott, míg a francia parancsnokság ennyire veszteg maradt, Franciaország reakciós kormánya az országon belül egyáltalán nem ült ölbe tett kézzel. Franciaország fasisztabarát kormánykörei ugyanakkor, amikor Hitler ellen nem akartak háborút viselni, az országon belül valósággal háborút indítottak a demokrácia ellen, a munkásosztály és élcsapata — a kommunista párt ellen. A francia kormány már 1939. szeptember 26-án betiltotta a kommunista pártot és a vezetése alatt álló demokratikus szervezeteket, s ezt a reakció vad tombolása követte. Tömegesen tartóztatták le a kommunistákat. Florimond Bonte, a Francia Kommunista Párt egyik vezetője, ezzel kapcsolatban megállapítja: „1939-ben Franciaországban már nem volt sem köztársaság, sem demokrácia. Ami volt, az a reakció diktatúrája, egy olyan kormány, amely a nép ellenségeit szolgálta, amely megsemmisítette a köztársaságiak több nemzedékének kemény harcban kivívott demokratikus szabadságjogait. Nem parlament volt, hanem azoknak a talpnyalóknak a testülete, akik készek voltak a hírhedt vichyi aggastyán lábai elé borulni, s felajánlani a szörnyeteg Führernek aljas szolgálataikat — az együttműködést és az árulást.”⁵⁴ – Ugyanott, 34. old.*

Hitler nem kis örömmel figyelte, hogyan számol le a francia reakció a francia hazafiakkal, azokkal az erőkkel, amelyek igazi háború esetén egyedül lehettek volna veszélyesek a hitleri területrablókra nézve.

Ugyanakkor a Szovjetunió gyűlöletétől elvakult, a hitleri Németország és a Szovjetunió összeugratására törekvő angol és francia reakció egyetlen erre kínálkozó lehetőséget sem szalasztott el. Göring a nürnbergi törvényszéki elmeszakértővel folytatott beszélgetése során a Nyugat magatartását jellemezve a következőket mondotta: „Tudja, ha David Maxwell Fyfe úrral⁵⁵ – A nürnbergi per angol főügyészének helyettese.* egyszer egy pohár whisky mellett őszintén elbeszélgethetnék, meggyőződésem szerint be kellene ismernie — az angolok teljes szívből kívánták, hogy háborút indítsunk Oroszország ellen.”⁵⁶ – G. M. Gilbert: Id. mű, 188. old.*

1939—1940 telén a nyugati imperialista reakció elhatározta, hogy a szovjet—finn konfliktust a Szovjetunióval szemben kifejtett ellenséges tevékenységének fokozására használja ki. A nyugati országokból nap nap után érkeztek a fegyverszállítmányok Finnországba. Franciaország 179 repülőgépet, 472 ágyút, több mint 5000 géppuskát és sok más fegyvert küldött Finnországnak. Az Egyesült Államok 400 repülőgépet és háborús kölcsönt bocsátott a finnek rendelkezésére. Ugyanakkor Finnország nemcsak az Egyesült Államok kormányától kapott kölcsönt, hanem amerikai magánbankoktól is. Az Egyesült Államokban és más nyugati országokban nagy hűhóval „önkénteseket” toboroztak, hogy azután Finnországba küldjék őket. Sietve terveket dolgoztak ki a Szovjetunió megtámadására. A támadást a Közel-Kelet felől Baku irányában, valamint Finnország területéről szándékoztak megindítani. A Közel-Keleten (Szíriában meg Iránban) angol és francia csapatokat összpontosítottak. Részletes tervet dolgoztak ki a Szovjetuniónak Törökország, Irán, Görögország és Jugoszlávia részvételével történő megtámadására is.

A hadműveletek előkészítését közvetlenül irányító Weygand tábornok a következőket írta Gamelin tábornoknak: „A magam részéről a fő dolognak azt tartom, hogy a Szovjetuniónak Finnországban vagy valahol másutt kitörjük a nyakát.” Paul Reynaud, az akkori francia miniszterelnök követelte, hogy 15 nap alatt fejezzék be a Szovjetunió megtámadásának előkészületeit. Jonaud francia tábornok, a Weygand-hadsereg légi haderejének parancsnoka, a kormány ülésén kijelentette: „Önök a nyugati fronton nem fognak háborút viselni. Háború a Kaukázusban lesz. Bocsássák rendelkezésünkre az ehhez szükséges eszközöket.”⁵⁷ – Novaja i Novejsaja Isztorija, 1958. 1. sz. 83. old.*

Angliának és Franciaországnak a Szovjetunió megtámadására irányuló előkészületeit a hitlerista kormány, miután tudomást szerzett róluk, érthető okokból teljes mértékben helyeselte. Éppen ebben az időben gyors ütemben folyt Franciaország megtámadásának előkészítése, s ilyen körülmények között miért akadályozta volna Franciaországot erőinek szétforgácsolásában.

Göring ezzel kapcsolatban Nürnbergben a következőket vallotta: „Egyre gyakrabban érkeztek hozzám olyan jelentések, hogy Elő-Ázsia felől hadműveleteknek kell indulniuk a Kaukázus—Baku térségben levő orosz olajmedencék ellen. Megbízható emberek útján a leggondosabban ellenőriztem az ügynökök ilyen értelmű jelentéseit, s megállapítottam, hogy Szíriában Weygand tábornok parancsnoksága alatt csakugyan alakítottak egy hadsereget, amelyet »keleti hadseregnek« neveztek el. Engem azonban sokkal jobban érdekelt az, hogy Szíriában légi kötelékeket összpontosítottak, mégpedig nemcsak a francia, hanem egyszersmind az angol légi haderő egységeiből. Emlékszem, hogy a francia és angol légi kötelékek összevonásáról szóló jelentéseket törökországi megbízottainktól vagy maguktól a törököktől kaptam. Abban az időben ugyanis tárgyalások folytak arra vonatkozóan, hogy Törökország engedje meg területének átrepülését Baku térségének rajtaütésszerű légi bombázása céljából… Semmi más ok nem volt arra, hogy repülőgépeket összpontosítsanak az említett helyen és éppen ebben az időben, hiszen ez a térség nem volt hadszíntér, s pillanatnyilag nem forgott fenn német támadás veszélye. Ellenkezőleg, érthetőbb lett volna, ha az angol és a francia repülőgépeket mind Angliában és Franciaországban összpontosítják, ahol szükség volt rájuk.” Senki sem tudta jobban Göringnél, hogy a francia és az angol kormánykörök rövidesen érezni fogják, mennyire szükségük van ezekre a repülőgépekre saját területük védelméhez.

A Szovjetunió észak felőli megtámadása céljából az angol és a francia vezérkar elhatározta, hogy Svédországon és Norvégián keresztül csapatokat küld Finnországba, s követelte, hogy a svéd és a norvég kormány járuljon hozzá az átvonulásukhoz. Ámde a szovjet kormány komoly figyelmeztetése, hogy minden barátságtalan lépés „nem kívánt következményeket vonhat maga után, megzavarhatja a normális kapcsolatokat”, megtette hatását, s a svéd és a norvég kormány nem sietett válaszolni Anglia és Franciaország követelésére.

Az angol és a francia imperialisták agresszív szovjetellenes szándékai annak idején a sajtóban is kifejezésre jutottak. Így például a „Temps” című francia lap még Gamelin tanácsadójának szerepét is magára vállalta. 1940. január 10-i számában a következőket írta: „Először is a francia és az angol hajóhadat az Északi-Jeges-tenger partvidékére kell küldeni, hogy foglalja el Murmanszkot, majd Petsamo közelében angol és francia szárazföldi csapatokat kell partra tenni. Ezeknek együtt kell működniük a finn haderőkkel. A finnországi intervencióval egyidejűleg támadó hadműveleteket kell kezdeni a hatalmas szovjet birodalomnak egy másik részén is. Ilyen hadműveletekre egyenesen kínálkozó térség a Fekete-tenger, ahová a szövetséges hadihajók előtt szabad az út.”

De Gaulle tábornok teljes joggal állapítja meg emlékirataiban: „Vezető csoportjaink kevesebbet gondoltak a hitlerizmus elleni harcra, mint arra, hogy támadást intézzenek a Szovjetunió ellen — Baku bombázására, csapatok partra tételére Konstantinápolyban.”⁵⁸ – Az idézet forrása G. A. Gyeborin: A második világháború. Vojenizdat 1958. 58. old.*

1939—1940 telének ezekben a napjaiban Anglia és Franciaország mellett az Egyesült Államok is élénk szovjetellenes aktivitást fejtett ki. Erről tanúskodott többek között Sumner Wellesnek, az amerikai külügyminiszter helyettesének küldetése, aki római, berlini, párizsi és londoni látogatása során békés megegyezést igyekezett elérni a hadviselő országok között, s egy újabb, az Egyesült Államok vezetése alatt álló imperialista összeesküvés megszervezésére törekedett.

Csakhogy az ilyen összeesküvés megszervezésének útjában álltak az imperialisták között tapasztalható súlyos ellentétek. Ezek az ellentétek voltak azok, amelyek lehetetlenné tették valamennyi imperialista ország egyesítését.

A reakciós erőknek a Szovjetunió elleni összefogására irányuló törekvések azonban tovább folytatódtak. Az egyetlen, amire a francia kormánykörök legkevésbé gondoltak, saját területük védelme volt.

1940. január 19-én — Guderian tábornok emlékiratai szerint — Belgium területén kényszerleszállást hajtott végre egy német repülőgép. A véletlen segítségére sietett a franciáknak. A repülőgépen levő náci tisztnél megtalálták Németországnak Belgium, Hollandia és Franciaország elleni inváziójára vonatkozó titkos tervét.

Az angoloknak a tervezett invázióra vonatkozóan más biztos forrásból származó értesüléseik is voltak. De semmi sem téríthette le a választott útról a korlátolt és acsarkodó reakciósokat, akik lelkűk mélyén úgy vélekedtek, hogy hadd kormányozza Franciaországot Hitler, csak a kommunisták ne kormányozzák. Az angol és a francia kormánykörök az utolsó pillanatig azt remélték, hogy — mint a „New Republic” írta— „Hitler esetleg egész hadseregének a Kelet ellen, a Szovjetunió ellen fordítására határozhatja el magát”.

Míg a nyugati hatalmak szovjetellenes mesterkedésekkel töltötték az időt, Hitler gyors ütemben készülődött Franciaország megtámadására. Ugyanakkor Hitler jól számításba vette Franciaország felkészületlenségét, a reakciós kormányklikk kapituláns beállítottságát, valamint a francia és az angol haderők szétszórtságát a két birodalom területén. Mindamellett úgy döntött, hogy a Nyugat megtámadása előtt biztosítja Németország számára az északi szárnyat. Különösen nagy jelentősége volt Norvégiának, ahonnan jelentős vasércszállítmányok érkeztek. Az északi szárny biztosítására kidolgozott „Fall Weser” (Weser terv) előírta: „A dán határ átlépésének és a norvégiai partraszállásnak egyidejűleg kell történnie. A hadműveletre minél gyorsabban és minél nagyobb erőkkel kell felkészülni… A legfontosabb az, hogy intézkedéseink meglepetésszerűek legyenek mind az északi államokra, mind pedig nyugati ellenségeinkre nézve.”⁵⁹ – K. Tippelskirch: A második világháború története. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1956. 55. old.* 1940. április 9-én Németország megtámadta Dániát és Norvégiát, s villámháború útján mind a két országot elfoglalta.

Dánia és Norvégia elfoglalása újból megmutatta a nyugati imperialista hatalmak teljes politikai rövidlátását. Ezek ugyanis még mindig azt hitték, hogy sikerül elhárítaniuk Hitlernek a Nyugat elleni támadását, s Kelet felé irányítaniuk a német agressziót. Mondanunk sem kell, hogy a Szovjetunió elleni támadás a hitleri külpolitika egyik legfontosabb pontja volt. De a náci agresszorok programjuk pontjait bizonyos sorrendben valósították meg, áldozataikat a konkrét lehetőségektől, a katonai felkészültség fokától függően választották ki. Vitathatatlan, hogy Hitler éppen ezért határozta el mindenekelőtt nyugati országok megtámadását. Dánia és Norvégia elfoglalása, ami után természetesen egy további nyugati irányú csapásnak kellett következnie, újból megmutatta a nyugati hatalmak münchenista politikájának teljes tarthatatlanságát. S egészen rövid idő elteltével a münchenista politika kiagyalói ezt illetően még szemléltetőbb leckét kaptak.

1940. május 10-én hajnali 4 óra 30 perckor a hitlerista fegyveres erők megtámadták Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot.

Ugyanaznap reggel 8 óra 30 perckor a belgiumi német követ megjelent a belga külügyminisztériumban, s a miniszter szobájába lépve, zsebébe nyúlt, hogy egy iratot vegyen elő. Spaak belga miniszter leintette. „Bocsánat, követ úr, előbb én beszélek.” És méltatlankodó hangon felolvasta a belga kormány következő tiltakozó jegyzékét:

„Követ úr, a német hadsereg az imént megtámadta országunkat. Németország 25 év alatt immár másodszor követett el bűnös agressziót a semleges és lojális Belgium ellen. Az, ami most történt, talán még az 1914. évi agressziónál is visszataszítóbb. Sem ultimátumot, sem jegyzéket, sem tiltakozást nem nyújtottak át a belga kormánynak… A Németország által elkövetett agresszió, amelyet semmivel sem lehet igazolni, mélyen felháborította az egész világot. A történelem a német birodalmat fogja felelősnek tartani. Belgiumnak eltökélt szándéka, hogy védekezik. Ügye — igaz ügy, nem szenvedhet vereséget…”⁶⁰ – A nürnbergi per anyaga 2. köt. 473. old.*

Az olvasó már nyilván kitalálta, hogy ezt az oly haragos, s a helyzetnek annyira megfelelő monológot ugyanaz a Spaak mondta el, aki manapság a német militarizmus felélesztésének egyik legaktívabb elősegítője. Derekasan közreműködött Spaak abban is, hogy Nyugat-Németországot bevonják a NATO-ba, amelynek hosszú időn át főtitkára volt.

Belgium leverése után a hitlerista hadsereg Franciaország ellen vonult. Köztudomású, hogy Franciaország, amelyet kapituláns vezetői elárultak, szörnyű vereséget szenvedett. A Franciaországban állomásozó angol csapatokat ugyancsak nagy csapás érte.

Amikor azután kitűnt, hogy Franciaország nem képes többé hatékony ellenállásra, amikor nyilvánvaló lett, hogy végleges összeomlása csak napok kérdése, a hitlerista klikk a Kelet elleni támadás előkészítésével kezdett foglalkozni. A Kelet ellen induláshoz azonban Nyugaton szilárd hátországot kellett létrehozni, ki kellett küszöbölni egy második front veszélyét, s mindenekelőtt előnyös békét kellett kötni a Nyugattal.1940 májusában Hitler ennek érdekében megtette az első kísérletet. 1940 május végén az angol csapatok jelentős csoportját Dunkerque térségébe szorították vissza. A helyzet úgy alakult, hogy a német páncélos alakulatok megsemmisíthették volna a tengerhez szorított angol hadseregcsoportot. Hitler azonban olyan lépésre határozta el magát, amellyel világosan értésére akarta adni Angliának, hogy békét szeretne kötni vele, mégpedig egészen konkrét, egy későbbi szovjetellenes összeesküvésen alapuló békét. Ezzel magyarázható, hogy amikor 1940. május 24-én meglátogatta Rundstedt főhadiszállását, parancsot adott a Dunkerque térségében folyó támadás beszüntetésére, ami csak egyet jelenthetett — lehetővé akarta tenni az angol csapatok visszaszállítását Angliába. Nyíltan kijelentette tábornokainak, hogy ilyen módon meg akarja könnyíteni a békeszerződés megkötését Angliával.

Rundstedt a Dunkerque térségében akkor kialakult helyzettel kapcsolatban a következőket írja: „Ha megengedi, hogy saját belátásom szerint járjak el, az angolok nem úszták volna meg olyan könnyen a dolgot Dunkerque-ban. De Hitler személyes parancsa megkötötte a kezemet. Az angolok nagy üggyel-bajjal felkapaszkodtak a partnál álló hajókra, én meg a kikötő körül ténferegtem, s az ujjamat sem mozdíthattam. Azt ajánlottam a főparancsnokságnak, hogy öt páncélos hadosztályomat azonnal irányítsák a városba, hadd semmisítsék meg teljesen az oda visszavonult angolokat, de a Führertől határozott parancsot kaptam, s ennek értelmében semmi körülmények között sem volt jogom támadni: megtiltották, hogy tíz kilométernél közelebb nyomuljak a városhoz … Ilyen távolságban meg is álltam, s néztem, hogyan hajtják végre az angolok a kiürítést, miközben páncélosaimnak és gyalogságomnak tilos volt a helyükről elmozdulniuk.”⁶¹ – Az idézet forrása G. A. Gyeborin: Id, mű, 63. old.*

Ilyenformán a 338 000 főnyi angol expedíciós hadtest visszatérhetett Angliába, csak éppen teljes fegyverzetét Dunkerque-ben hagyta.

A dunkerque-i epizód az egyik láncszem volt Hitler arra irányuló politikájában, hogy megteremtse a Szovjetunió elleni támadás előkészítésének kedvező külpolitikai feltételeit. A hitleri Németország és Anglia megegyezéséről volt szó, arról, hogy konkrét feltételek alapján megszervezzék a szovjetellenes intervenciót.

Dunkerque után Hitler ismételten kísérletet tett arra, hogy megegyezésre jusson Angliával. Már 1940. június 22-én — a compiégne-i fegyverszünet aláírása idején — Franco spanyol – diktátor megbeszélést folytatott Hoare madridi angol nagykövettel, s ennek során azt mondta neki, hogy Nagy-Britanniának „az európai civilizáció megmentése érdekében” békét kell kötnie Hitlerrel.

Katonai szempontból Anglia helyzete abban az időben igen válságos volt. Churchill később — 1942. április 23-án — az alsóház titkos ülésén kijelentette: „1940-ben egy 150 000 főből álló válogatott inváziós hadsereg halálos pusztítást végezhetett volna közöttünk.”⁶² – Daily Telegraph, 1946. június 28. Az idézet forrása M. Gusz: Az amerikai imperialisták — a münchenista politika ösztönzői. 149. old. (oroszul).*

Akkor — 1940-ben — Hitler jóváhagyta a Nagy-Britannia elleni invázió, a „Seelöwe” (Oroszlánfóka) akció előkészítésére vonatkozó utasítást.⁶³

⁶³ Az „Oroszlánfóka” akcióra vonatkozó utasítás alapján részletesen előkészítették a brit szigetek elleni invázió tervét, amely a tisztán katonai kérdések mellett a megszállás alá kerülő országban véres terroruralom létesítésére vonatkozó intézkedéseket is tartalmazott. A tervben kijelölték Anglia „Gauleiterét”, s a választás Himmler legközelebbi cinkostársára, Heydrichre, a cseh nép hóhérára esett, aki a csehszlovák hazafiak keze által elnyerte megérdemelt büntetését. De ez már később történt. Az inváziós terv kidolgozása idején azonban Heydrich elkészítette és kinyomatta azoknak az angol vezető személyiségeknek névjegyzékét, akiket a Gestapónak azonnal le kellett volna tartóztatnia. Ezen a névjegyzéken 2700 ember szerepelt, a minisztereken és a parlament tagjain kívül sok tekintélyes tudós, író és művész is, köztük H. G. Wells, a híres angol író.

Angliában a fasiszta terrort Six hírhedt SS tábornoknak kellett volna közvetlenül irányítania. Ezeket a részleteket sok más részlettel együtt Ronald Whitley közölte. „Az »Oroszlánfóka« akció” címmel Angliában nemrég megjelent könyvében. Ez a könyv ismét figyelmeztet a német militarizmus újjáélesztésének politikája nyomán Angliát fenyegető veszélyre.*

Göring egész sor tömeges légitámadást szervezett Anglia ellen. De mindannak, ami Franciaország vereségét követően a hitleristák részéről történt, a fő célja mégis az volt, hogy nyomást gyakoroljanak Angliára, békekötésre késztessék szovjetellenes alapon.

Hivatalos angol történészek nem egy esetben úgy igyekeznek beállítani a dolgot, hogy 1940-ben Angliát halálos veszedelem fenyegette, s csak az angol fegyveres erők bátor ellenállása, az „Angliáért vívott légiharcban” aratott győzelem mentette meg az országot attól, hogy Hitler elfoglalja. Kétségtelen, hogy ezekben a nehéz napokban az angol repülők — akárcsak az egész angol nép — nagyszerű hősiességet és önfeláldozást tanúsítottak. Mindamellett Anglia, amelynek kormánykörei hosszú éveken keresztül több gondot fordítottak münchenista irányvonaluk érvényesítésére, mint az ország szilárd védelmének megteremtésére, nem tudott volna ellenállni a német inváziónak. Ezt ma már Anglia legismertebb katonai szaktekintélyei is kénytelenek elismerni. Nézzük, mit ír ezzel kapcsolatban Liddell Hart:

„Akkor (1940-ben) azt hittük, hogy Angliát az az ellenállás mentette meg, amelyet az »Angliáért vívott légi csatában« a német légi haderővel szemben tanúsítottunk. A magyarázatnak ez csak egy része, mégpedig a befejező része. A fő ok, a sokkal nyomosabb ok az, hogy Hitler nem akarta meghódítani Angliát…”⁶⁴ – Az idézet forrása M. Gusz: Id. mű, 155. old.* Mégpedig azért nem, mert arra számított, hogy sikerül tárgyalásokba bocsátkoznia az angol kormánykörökkel és szövetségre lépnie velük.

Az angol münchenisták, s ilyenek Anglia kormánykörein belül szép számmal akadtak, hajlandók voltak tárgyalásokba bocsátkozni. Csak az volt a kérdés, hogy Hitler milyen feltételeket szab.

Rövidesen ez a kérdés is tisztázódott.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!