I FEJEZET – 8-9
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
8. Az antifasiszta népfront kialakulásának új tényezője:
a szegényparaszti törekvéseknek hangot adó „népi írók”
és a Márciusi Front
Az Eckhardt-féle áruló parasztpolitikának csak egyik következménye volt az, hogy a szegényparasztság egy része áldozatul esett a nyilasok féktelen demagógiájának, s a Tiszántúl nagy agrárproletár gócaiban már kiegyenesített kaszákkal készült a hatalom átvételére. A másik következménye ennek a politikának az volt, hogy a parasztság legjobbjai hátat fordítottak a Független Kisgazdapártnak, de nem jobbra, hanem balfelé vették az irányt.
A magyar parasztság mozgalmával kapcsolatban is kiderült, hogy a vezetők lelkiismeretlen árulása a tömegek igazi érdekeiért folyó harcot egy időre megbéníthatja, de a nép forradalmi erejét nem feltétlenül töri meg, sőt sok esetben megacélozza. A pacsai és endrődi parasztok kiontott vére és a sorozatos jogfosztás a parasztságot nemes bosszúra és harcra ösztönözte. S minthogy a rendszer ellen a Független Kisgazdapárton keresztül harcolni lehetetlen volt, a parasztság radikalizmusa más utat keresett magának.
A parasztság elégedetlenségének, rendszerrel való szembenállásának adtak hangot a háború kitörése előtt az úgynevezett „népi írók”. Mozgalmuk társadalmi hátterét a parasztság, főleg az úgynevezett hárommillió koldus embertelenül súlyos szociális helyzete képezte. A falukutató írók célja a politikai képviselet nélkül maradt parasztság vezetése és felszabadítása volt. Programjukban az első helyet a radikális földreform foglalta el s végeredményben a parasztdemokrácia kiharcolására s a parasztország megteremtésére törekedtek.
Feltárták a falu anyagi és kulturális elesettségét, a szegényparasztság rettenetes kizsákmányoltságát és nyomorát. Műveik — közöttük Darvas József: „Egy parasztcsalád története”; Erdei Ferenc: „Futóhomok”; Féja Géza: „Viharsarok”; Illyés Gyula: „Puszták népe”; Kovács Imre: „Néma forradalom”; Szabó Zoltán: „A tardi helyzet” című könyvei — mindegyike kíméletlen vádirat az elmaradott nagybirtokrendszer ellen. Cikkeiket, tanulmányaikat a Válasz és a Híd című folyóiratok közölték.
A „népi írók” hatalmas anyaggyűjtése a Kommunisták Magyarországi Pártjának új tényeket, adatokat, szempontokat szolgáltattak politikai irányvonalának még szélesebb elméleti alátámasztásához és megindokolásához. E könyvek által feltárt tények világánál még élesebben láthatóvá vált, hogy a magyar fejlődés még nem vette le végleg a napirendről az egész parasztság harcát a nagybirtok ellen, s nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy a munkásság együtt küzdjön az egész parasztsággal egy átmeneti, demokratikus megoldásért: a munkásság és parasztság demokratikus diktatúrájáért.
A Kommunisták Magyarországi Pártja élénk figyelemmel kísérte a „népi írók” mozgalmát.
A párt — egyes tagjain keresztül — közvetlen szervezeti kapcsolatot is teremtett a „népi írók” mozgalmával. A párt befolyására a „népi írók” mozgalma, amely kezdetben szellemi mozgalom volt, egyre inkább politikai mozgalommá vált. A kommunisták ösztönzésére 1937. március 15-én megalakították a Márciusi Frontot. Ez nem csupán a „népi írók” mozgalma, hanem a kommunisták részvétele folytán az antifasiszta front megjelenésének első formája volt Magyarországon. A Márciusi Front 12 pontból álló programja radikális földreformot, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot s általános, egyenlő, titkos választójogot követelt. Határozott állásfoglalás a földreform kérdésében; kiállás a demokratikus szabadságjogok mellett; a fasiszta faji demagógia elutasítása, szembenállás a német imperializmussal; a dunai népek összefogásának hirdetése — ezek voltak a „népi írói” mozgalom lényeges vonásai a Márciusi Front időszakában.
A Márciusi Front legradikálisabb szárnyát a debreceni fiatalok csoportja képezte. Ez a csoport kommunisták kezdeményezésére jött létre, s a legszorosabban együttműködött a Kommunista Párttal. Lapjuk, a Tovább — amelyből mindössze három szám jelenhetett meg —, antifasiszta nemzeti egységfrontot hirdetett, s röpcéduláikon először jelent meg a későbbi idők általánosan elfogadott tömegjelszava: „Föld, kenyér, szabadság!”, valamint a további fejlődés irányát mutató követelés: a népi demokrácia.
A „népi írók” mozgalmának erejét gyengítette, hogy ideológiájuk sok hamis, harmadikutas és nacionalista elemre épült. Tevékenységük alapvetően pozitív volt, de emellett mozgalmuknak sarkalatos hibái is voltak.
A magyar parasztság felszabadításának korszakalkotó művét nem az ipari munkássággal szövetségben akarták végrehajtani. A falukutató írók az ipari munkásság történelmi küldetésében már nem hittek. Szerintük az ipari munkásság az 1918—1919-es forradalmak idején eljátszotta történelmi szerepét, s az akkor elszenvedett vereség következtében „a történelemformálástól végérvényesen elesett”. Úgy gondolták: a parasztságon a sor, hogy a magyar nép felszabadulásáért folyó nehéz küzdelem élére álljon.
A „népi írók” a parasztság földért folyó harcát sok tekintetben a sajátos helyzettől elvonatkoztatva szemlélték.
Nem vették észre, hogy a fasizmus terjeszkedése és a háború közvetlen kitörése pillanatában a földkérdés nem mint önálló, független kérdés jelentkezik, hanem szorosan alá van rendelve a fasizmus és a háború elleni harc legfőbb követelményének. És mert ezt nem vették észre, közülük sokan a radikális földreform helyett az agrárforradalom szükségességét hangoztatták. A kossuthi szabadságharc eszméje helyett Dózsa György parasztforradalmának tüzét élesztgették a szegényparasztságban. Márpedig polgárháborút hirdetni akkor, amikor a történelem a nemzeti élet fejlődésének napirendjére a szabadságharcot tűzi ki — ez nem szélesíti, hanem szűkíti a nemzeti erők összefogásának alapját.
A „népi írók” közül többen a „paraszt-szocializmus” hívei voltak; sokan közülük nem ismerték el az ipari munkásságnak a szocializmushoz való elsőszülöttségi jogát. Az ipari munkásság „levitézlett” szocializmusával szemben a „népi írók” a parasztság „magyar szocializmusára” hivatkoztak. Ezzel a szocializmust el akarták szakítani reális osztálybázisától, s olyan rétegek sorsával akarták összekötni, amelyek a társadalmi termelésben elfoglalt helyzetüknél fogva nem lehetnek a szocializmus igazi hordozói. A „népi írók” kezén a szocializmus osztályfeletti erővé vált, s ez a gyakorlati munkában súlyos ingadozásokhoz, egyeseknél pedig a fasizmus felé való veszedelmes közeledéshez vezetett.
A „népi írók” közül sokan nem hittek már a parasztság forradalmi erejében sem. Ez a hitetlenség az ipari munkásság és parasztság erejében, valamint a szocializmus osztályfeletti felfogása oda vezetett, hogy a falukutató írók egy része nem bízott a népi erők történelemformáló erejében. Sokan közülük a népi felszabadulást és a nemzeti megújhodást nem a néptömegek cselekvő megmozdulásától várták, hanem az uralkodó osztályok felülről elindított reformtevékenységétől. A „népi íróknak” ez a felfogása a magyar megújhodás hajtóerői kérdésében a gyakorlati politikában szintén sok bizonytalanság és ingadozás forrásává lett.
A „népi írók” tábora korántsem volt egységes. Ideológiai gyengeségeik elősegítették a differenciálódást. A harmincas évek végén az erősödő kormányterror, a bírói ítéletek, a fasizmus hazai és nemzetközi előretörése következtében a mozgalom több csoportra oszlott, a Márciusi Front felbomlott. Egyesek a kormány, mások a szélsőjobboldali pártok mellé álltak, többen „visszavonultak” az irodalom „fellegvárába”. A „népi írók” baloldala azonban — közöttük Darvas József, Erdei Ferenc, Szabó Pál, Veres Péter —, ki több, ki kevesebb következetességgel a munkásmozgalom, a munkásosztály oldalán folytatta irodalmi és politikai tevékenységét.
A „népi írók” tevékenysége, a Márciusi Front-mozgalom — hibás ideológiájuk ellenére is — politikailag komoly pozitívum volt. A „népi írókkal” az a parasztmozgalom jelentkezett Magyarországon, amely a fennálló viszonyok gyökeres megváltoztatására, a parasztság felszabadítására s az ország demokratizálására törekedett. Nemzeti egységfrontra törekedő céltudatos politika mellett ennek a mozgalomnak a szellemi mozgalom szűk területéről a politikai mozgalom tágas mezejére, az uralkodó osztályokkal való együttműködés vagy éppen a fasizmussal rokon elgondolások területéről mindinkább a dolgozó osztályok, az ipari munkások, a parasztok és a haladó értelmiségiek nemzeti frontjának területére kellett lépnie. Az ipari munkásság „levitézlett szerepéről” vallott felfogásuknak előbb-utóbb át kellett adnia a helyét az ipari munkásság és a parasztság munkásosztály vezette szövetsége forradalmi gondolatának.
Ennek a fejlődésnek körvonalai már a második világháború előtt kezdtek megmutatkozni. Különösen fontos dátuma e fejlődésnek 1939 júliusa, amikor néhány baloldali „népi író” s a Független Kisgazdapárt megalkuvó politikájával szembeforduló parasztvezető — a csendőri üldözés miatt a Maros vizén, egy motoroshajón — megalakította a szegényparasztság harcos, demokratikus pártját: a Nemzeti Parasztpártot.
9. A „szellemi honvédelem”
A „birodalmi gondolat”
mint a magyar imperializmus megnyilvánulása.
Pethőék „kézfogása” az ipari munkássággal
Az antifasiszta demokratikus nemzeti egységfront kialakítása szempontjából foglalkoznunk kell egy másik irányzattal, az úgynevezett „szellemi honvédelem” mozgalommal is.
Ez a mozgalom persze egy percig sem volt csak szellemi irányzat, egy percig sem volt csak az „eszmék harca”. A legkifejezettebben politikai irányzat, s mint ilyen, ízig-vérig aktuális napi politika volt. A mozgalom célja, ahogyan Szabó Zoltán, a „szellemi honvédelem” egyik ideológusa kifejezte: „a magyarság lelki önvédelme az idegenség ellen”. Kétségtelen, hogy Szabó Zoltán „idegenség” alatt a fasizmust is értette. De kiderült, hogy nemcsak a fasizmusra gondolt.
A „szellemi honvédelem” atyja és fő ideológusa, Pethő Sándor, Szabó Zoltánnál is nyíltabban és őszintébben beszélt két „idegenség” „eszmei rokonságáról”, s nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat egyaránt fenyegető jellegéről.
1919-ben — írta a Magyar Nemzet 1939. augusztus 8-i számában — Szeged jelentette a magyarságnak a forradalom által megszaggatott életfolytonosságnak a restaurálását, jelentette az archimedesi pontot, ahonnan ki lehetett vetni a sarkaiból a vörös világot. Szeged nem fogadta el se az őszirózsát, se a márciusban kipattant kommunista vörhenyt. Szeged ma, a vörös és zöld tántorgás között, a nemzet stabilitása és biztonsága. A szegedi gondolat erejét kiinkarnálva látjuk a nemzet jobbik részének határozott magatartásában, nemcsak bolsevikok, de a nyilas forradalom ellen is. A kettő között ugyanis csak annyi a különbség, hogy az idegen maszlag tűzpirosból méregzöldre kaméleonozta át magát, noha ugyanaz a kutya, csak más nyakörvvel.”I
Itt persze nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Pethő Sándor esetleg politikailag színvak volt. Sokkal inkább szó volt arról, hogy Pethő ezerszerte jobban félt a Szovjetuniótól, mint Hitler Németországától, sőt a Szovjetuniótól félt csak igazán. Pethő lapjának, a Magyar Nemzet-nek homlokán a szellemi honvédelem azon büszke célkitűzése állott, hogy „Magyarország Magyarország maradjon”. Ha ez a jelszó a nemzeti függetlenség védelmét jelentette, szükség volt reá. De ki veszélyeztette ezt? Kivel szemben kellett Magyarország függetlenségét és szabadságát megvédelmezni? Ki ellen kellett a magyarság nemzeti önvédelmi harcát megszervezni?
Pethő a fasizmussal és a bolsevizmussal szemben egyaránt vallotta a nemzeti önvédelem programját. De csak látszólag. Ha közelebbről megnézzük a „szellemi honvédelem” ideológiai magvát, kiderül, hogy ez a program nem is annyira „a két pogány közt egy hazáért” folyó önvédelmi harc programja, hanem kimondottan imperialista program, s mint ilyen, a hitleri Harmadik Birodalomra is sandít, de ütni csak a Szovjetunióra, itthon pedig az ipari munkásságra és parasztságra üt.
Pethő a „szellemi honvédelem” programját a Szent Istvántól napjainkig elpusztíthatatlanul élő „örök” magyar program, a „birodalmi gondolat” korszerű megnyilvánulásának tekintette. Szerinte a magyar népnek „európai hivatása” volt. Ez az „európai hivatás” természetesen nemcsak abból állott, hogy védjük a nyugati civilizációt, hogy szilárd bástya vagyunk a germán és szláv terjeszkedéssel szemben, hogy egyensúlyozó szerepünkkel híd vagyunk a németség és szlávság között. Pethő szerint „a magyarnak kis nép létére nagy nemzetté kell növekednie, hogy egyáltalán élhessen”. Vagy más megfogalmazásban: a magyar „birodalmi gondolatot” mindenekelőtt az jellemzi, hogy „elsorvaszthatatlan hivatástudatunkban mindig nagyobb birodalomnak a képe lebegett szemünk előtt, mintsem saját népiségünk térfogata”.
Mi következett a Pethő-féle „birodalmi gondolatból”?
Mindenekelőtt az, hogy mivel a Kárpátok medencéjében mi vagyunk az egyedüli „államalkotó” nép, s mint ilyen, egyedül mi vagyunk hivatottak a Duna-medence népeinek összefogására és vezetésére, ezért nemzeti kötelességünk, sőt európai hivatásunk a magyar „birodalmi gondolatot” a Kárpát-medence népeire kiterjeszteni, azaz az itt élő népek fölött uralkodni. Így lett Pethő „birodalmi gondolata” a magyar imperializmus ideológiájává.
Egy olyan viszonylag gyenge burzsoázia, mint a magyar, imperialista céljait azonban csak akkor tudja megvalósítani, ha ebben a törekvésében egy imperialista nagyhatalomra támaszkodik. A német fasizmus hajlandó is volt ezt a támogatást megadni, de hamarosan kiderült, hogy Hitler a nyújtott segítség fejében Magyarországot is német élettérré akarta változtatni.
Pethő „birodalmi gondolata” a német imperializmussal szövetségben nem érvényesülhetett. A magyarság a németekkel szövetségben nem teljesíthette „európai hivatását”. A magyar „birodalmi gondolatnak” tehát más külpolitikai támaszra volt szüksége. Olyan imperialista hatalmak támogatására, amelyek nem pályáztak a magyarság „életterére”, sőt azt szerették volna, ha a magyar „élettér” erős, szilárd és megingathatatlan fal lehetne Kelet és Nyugat nagyhatalmai között.
Ennek a falnak keleti oldalán azonban Pethőék szerint nem egy haladó, a népek barátsága és a nemzetek függetlensége, szabadsága iránt megértő és azért harcoló nép áll, hanem a legsötétebb Ázsia, a félelmetes „bolsevista rém”. Ez ellen a „rém” ellen nemcsak a „birodalmi gondolat” nevében kellett föllépni, hanem a nemzeti lét vagy nemlét kikerülhetetlen parancsa nevében is. A „fenyegető pánszlávizmus” ugyanis — szerintük — Magyarországot nem egyszerűen egy nagyobb élettérbe akarta beolvasztani, mint ahogy a német nemzeti szocializmus szerette volna, hanem egyenesen a magyar államiság alapjait és nemzeti létünk éltető gyökereit veszélyeztette. A „birodalmi gondolat” és a magyarság „európai hivatása” Pethőék szellemi honvédelmében kiindulópontja lett annak a külpolitikai orientációnak, mely azt a feladatot írta elő a magyarság számára, hogy a nagy nyugati kapitalista országoknak, a konzervatív polgári demokráciáknak, a nemzetközi reakció „második vonalának”, Amerikának, Angliának és Franciaországnak előretolt bástyája és felvonulási terepe legyen a Szovjetunióval szemben.
Mint minden politikának, a „birodalmi gondolatnak” is tömegbázisra volt szüksége. Tudta ezt Pethő is. „A magyar állam csak akkor állhat szilárdan — írta a Magyar Nemzet 1940. január 6-i számában megjelent vezércikkében —, ha a magyarság hatalmi gondolatát és missziós tudatát a szegények kenyerévé tesszük.” Pethő a „birodalmi gondolat” számára igyekezett az ipari munkásságot is megnyerni, felhasználva annak fasisztaellenes politikai beállítottságát. Tudta, hogy a Szovjetunió ellen imperialista politikát folytatni csak úgy lehet, ha a „magyarság hatalmi gondolatát” a munkásság „kenyerévé” teszi, ha az ipari munkásságot szembeállítja a szocializmussal.
Pethőéknek ezt az elképzelését szolgálta a Magyar Nemzet és a Népszava között 1939 nyarán megindult, már ismertetett vita. Ezt szolgálta Pethőnek a miskolci szervezett munkásság előtt 1939 végén tartott előadása is. Ettől a politikai koncepciótól vezettetve követelte Pethő szóban és írásban, hogy az ipari munkásság dobja el magától a marxizmus „öreg dogmáit” és „megbukott teóriáját”.
„A Szociáldemokrata Pártnak végzetes hibája és mulasztása volt — írta a Magyar Nemzet 1939. június 1-i száma — észre nem venni, hogy az idők átkocsikáztak a feje fölött. És mégis állt merev imagépként egy csaknem nyolcvanéves nemzetietlen, gazdaságilag régen megbukott teória mellett, forradalmi párt, amely megöregedett és nem vette észre, hogy ugrásra készen kövesedett meg a levegőben, ahelyett, hogy megfürdött volna a nemzeti és népi eszmék megfiatalító fürdőjéből, és hozta volna a maga szervezett tömegeit még idejekorán a vitán felüli magyar táborba.”
Tudjuk, hogy Pethőék hívó szavára a Szociáldemokrata Párt nem válaszolt határozott elutasítással.
A jobboldali szociáldemokrata vezetők nem is gondoltak arra, hogy leleplezzék a „birodalmi gondolatot” mint a magyar imperializmus eszméjét. Meg sem kísérelték azt, hogy a szocializmus nemzeti jellegét és mélyrenyúló népi gyökereit feltárják. Politikájuk „nemzeti” és „népi” jellegének kidomborítására legnyomósabb érvük az volt, hogy a „Szociáldemokrata Párt, csakúgy mint a szakszervezetek, az elmúlt húsz esztendő alatt körömszakadtáig harcoltak a bolsevisták ellen”. Olyan indokolás volt ez, amellyel a „birodalmi gondolat” legfanatikusabb hívei is a legnagyobb mértékben meg lehettek elégedve. Hiszen Pethőék az együttműködést éppen az ipari munkásságnak a marxizmustól való eltávolodásától s a Szovjetunióval való szembefordulásától tették függővé, s amikor 1940. január 22-én a Szakszervezeti Tanács— amelynek főtitkára Peyer volt — emlékezetes hűségnyilatkozata a kormány iránt megjelent, világossá vált, hogy a jobboldali szociáldemokrácia ezúttal nemcsak „a nemzeti és népi eszmék megfiatalító fürdőjében” frissült fel, hanem beállt abba a körbe, amely a Hitler-fasizmus bukása esetén a nyugati imperialista hatalmak reakciós erőire támaszkodva akarta megőrizni a kapitalista társadalmi rendet Magyarországon.
A „birodalmi gondolat” 1939-es jelentkezése: a „szellemi honvédelem” kétségkívül imperialista politika volt. Ez a politika azonban 1939-ben nem futhatta ki magát. Mindenekelőtt azért nem, mert a német imperializmus mellett szó sem lehetett az önálló magyar imperializmus érvényesüléséről. De nem futhatta ki magát azért sem, mert a magyar imperializmus számára szükséges tömegbázist nem sikerült megteremtenie. Peyer rendkívül fogékony volt az ilyen csábításokra, az ipari munkásság öntudatosabb része azonban nem. A parasztságot viszont a „birodalmi gondolat” apostolai meg sem kérdezték, vele az eckhardti „parasztpolitika” jóvoltából úgy számoltak, mint aki se nem oszt, se nem szoroz, azt csinálja, amit parancsolnak neki. De az úgy nevezett középosztállyal és az értelmiséggel sem mentek valami messzire, jóllehet mozgalmuk ezeknél a rétegeknél talált a legkomolyabb visszhangra.
Pethő a számukra nem kielégítő eredményt annak tulajdonította, hogy a középosztály és az értelmiség szellemileg visszaesett, s bennük „csak töredékesen lüktet a magyar élet- és helyzetérzés”. A magyar „birodalmi gondolat” tehát elvesztette külpolitikai és belpolitikai támaszát, elvesztette az imperialista politika nélkülözhetetlen dinamizmusát. Nem maradt más választás számára, mint az, hogy a Hitler vonzási körében levő hivatalos magyar imperializmus kiszolgálójává szegődjék: vállalja a zsoldos szerepét a zsoldosok hadseregében.
Legfőbb feladata ettől az időtől kezdve már nem az volt, hogy a tömegeket harcra hívja a pánszlávizmus ellen, hanem hogy megbénítsa a fasizmus és a háború elleni népi szabadságharc tömegeit. A mozgalom fő sajátossága ettől az időtől kezdve már nem a tömegek mozgósítása, hanem a politikai köldöknézés és szellemidézés volt. Nem aktív harc, hanem passzív rezisztencia. Ettől kezdve a mozgalom „az objektív reményt a jövőre, a magyar öntudat ébredéséhez s a felcsapó lángok összefogásához” fűzte. Helyesen fordult szembe a „szellemi honvédelemnek” ezzel a passzivitásával Bajcsy-Zsilinszky Endre, mondván:
„A passzív rezisztencia mindig csak segédeszközként jelentkezett akkor, amikor az aktív ellenállásból kifogytunk. Ezeréves távlatból nézve a magyar aktív önvédelem az igazi magyar magatartás.”* Magyar Nemzet, 1939. szeptember 26. *
A „szellemi honvédelem” azonban mindezzel a magyar nép függetlenségi harca szempontjából elveszítette azt a csekély jelentőségét is, amellyel mint aktív „antifasiszta” erő korábban rendelkezett. Bár a szellemi honvédelem sokak számára akkor a németellenesség elfogadható formája volt és hívei között voltak olyanok, akik később továbbléptek és aktív antifasiszták lettek, maga az irányzat az ellenforradalmi rendszer munkás- és parasztellenes politikájának, majd később Kállay Miklós hintapolitikájának továbbra is jelentős ideológiai támasza maradt, főleg a középosztály soraiban.
Peyer kétévtizedes „körömszakadtáig” folytatott antibolsevista politikája, Eckhardt Horthy-rendszert fedező „utóvédharca” és Pethő imperialista „birodalmi gondolata” így találkozott az emberiség legvéresebb és legnépellenesebb háborújának előestéjén egy olyan külpolitikai koncepcióban, amely Horthyék tengelybarát politikája mellett a magyar ellenforradalmi rendszer, a kapitalista társadalmi rend megmentésének „második védelmi vonalává” lépett elő.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!