(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
4
A következő vasárnap egy kiugró szikla párkányáról figyeltük az utat. Drágos mellett álltam. Mitru hamar felismerte feleségét, Ileanát a felfelé igyekvők színes csapatában. Nekem is gyorsabban vert a szívem, vele jött Nelli is.
A kanyargó hegyi úton eléjük mentünk: rabok, muszosok vegyesen. Voltak, akik tévedtek, mikor ismerőst véltek felfedezni. Mitruval mi nem tévedtünk. Az idő ragyogó volt. Szebb vasárnapot nem kívánhattunk volna.
Nem néztem én már se jobbra, se balra. Nem figyeltem, kihez jött látogató, kihez nem. Azt sem, kihez ki jött, férfi-e vagy nő, fiatal, vagy öreg. Megfeledkeztem tán még arról is, hogy rab vagyok, hogy a Hosszúhegyen mégiscsak őrök vigyáznak rám.
— Tartson velünk — invitált Mitru.
Elfogadtam a meghívást. Egy tisztáson telepedtünk le, amit már előre kiszemeltünk Mitruval. A kosarakból előkerült az ennivaló, főtt tojás, kenyér, alma, szilva. Mitruval ketten csak a friss forrásvizet adhattuk a „villásreggelihez”, no meg kifogástalan étvágyunkat.
Nelli tartott bennünket szóval. Elmondta a legújabb híreket. Már azokért is érdemes volt feljönniük Hosszúhegyre.
A Vörös Hadsereg teljesen bekerítette a német csapatokat a jasi—kisinyovi térségben. A Romániában szétszórt német csapatokat lefegyverezték.
Mitru táncra perdült örömében. Csak úgy porzott bakancsa alatt az erdei avar. Dalba is fogott. A máramarosiak hetyke nótáját kurjantotta talpalávalónak:
Citu-i Maramuresul,
Nu-i fecior ca tu si eu
Az asszonyok nem csitították. Nem zavart a virtuskodó legénynótával senkit. Az erdő különben is visszhangzott a vidám kacagástól, kiáltozásoktól. Rázendítettek a nótára máshol is. Mintha búcsúra, lakodalomra gyűlt volna össze az erdőbe a sok nép. Mitru újra helyet foglalt a földre terített pokrócon, felesége elővette a cujkás üveget meg egy poharat. De inni inkább csak mi ittunk, férfiak. Egymás után három-három pohárral. Ez Mitru kívánsága volt, akit a jó hír mintha teljesen kicserélt volna.
Nekem kicsit a fejembe szállt a cujka. A szesztől meg a tikkasztó nyári melegtől zsibbadtságot éreztem tagjaimban is. Egyre lankadt a figyelmem. De azért minden erőmet megfeszítettem, hogy egy szót se veszítsek el abból, amit Nelli mondott.
Nagypetriben már mindenki biztosra veszi, hogy a háborúnak hamar vége lesz, és akkor minden megváltozik. Turcu Tódort, a hibbant eszű sírásót Aranyossy lecsukatta. Tódor furcsa álmot látott. Őt hívták el, hogy ássa meg a sírját Hitlernek. Turcu mindig Hiklert mondott.
Az egész falu Aranyossyn nevetett, mikor Turkót mint rémhírterjesztőt vitette el Daróczyval. Hát még mikor a csendőr visszahozta az öreget. Az ügyészség nem vette át. Megállapította, hogy a sírásónak hiányzik egy kereke. De azért úgy is több esze van. mint Aranyossynak — mondogatták a nagypetriek. Lupu pópa, aki eddig büszkén mesélte, hogy a németek pártfogolták a fiát, most már bölcsen hallgat.
Nelli még sok mindent elmondott a faluról. Mi is elmondtuk, amit érdemesnek tartottunk, a táborról meg magunkról. A társalgás akadozni kezdett. A nap is egyre jobban tűzött felettünk. A tűlevelek sem tudtak a meleg ellen védelmet nyújtani. Elálmosodtunk. Mitru javasolta a vendégeknek, hogy aludjanak egyet, pihenjék ki a hosszú gyaloglás fáradalmait. Nelli nem akart aludni. Ő nem fáradt. Napközben különben sem tud aludni. Inkább járna egyet az erdőben.
Az ajánlatra egyből kiszállt belőlem minden bágyadtság. Mintha csak ártalmatlan, tiszta víz lett volna az a cujka. Tüstént előálltam a javaslattal:
— Tudok egy jó helyet az erdőben. Olyan, mint egy igazi tündérkert. Van ott még fürdőmedence is, egy kis erdei tavacska. Oda elsétálhatnánk.
Nelli szívesen beleegyezett. Mitru nem tartott velünk. Félt, hogy a hideg víztől újra derekába száll az az „átkozott zsába”. Így csak Nellivel indultunk el.
A tábortól jó húsz percnyi járásra volt az a kis horpadás, ahol a Hosszúhegy sziklái között csörgedező csermely kiszélesedett. Bolyongásaim közben találtam rá nemrég a kis hegyi fürdőhelyre, de akkor álmodni sem mertem, hogy nemsokára Nellivel kettesben térek vissza.
Elhagytuk a körletet. Mikor már nem láttunk, nem hallottunk senkit körülöttünk, megkérdeztem Nellit, mi lesz Románia átállása után, sor kerül-e egyáltalán arra, amit a betyárcsárdában megbeszéltünk. Nelli szombaton beszélt Simonnal. Az öreg csak annyit mondott, egyelőre várni kell. Valószínű, átáll Magyarország is. Akkor meg nem lesz szükség semmiféle partizánakcióra. Nem kell majd amnesztia sem. Mindenki mehet, amerre akar. Börtönökből, táborokból, mindenünnen.
Nagy kedvem lett volna megölelni, megcsókolni a lányt, már a jó hírért is. De nem ismertem a helyi szokásokat. Azt sem, hogy csinálják az ilyesmit a kommunisták. Mert a lány úgy tudja, mindketten azok vagyunk.
Hirtelen eszembe ötlött, minek is vezetem én félre Nellit. Nincs már semmi értelme. Pár nap és megyek haza. Nem lesz itt már semmiféle partizánakció, amihez a hamis látszatot addig megőriztem.
— Egy vallomással tartozom magának — fordultam a lányhoz. Nelli megállt. Megálltam én is. A lány lesütötte a szemét, és várta a folytatást.
— Nem voltam őszinte magához. Szégyellem magam, de nem áltathatom tovább.
Nelli rám nézett. Csalódás, ijedtség, zavar volt a tekintetében.
— Maguk azt hitték, kommunista vagyok. Nem vagyok az, vagyis pontosabban nem azért tartóztattak le. Szökött katona vagyok. Azért vettem fel parasztruhát, jártam hamis papírral, névvel, hogy ne vigyenek statáriális bíróság elé.
Nelli nagyot lélegzett, mint aki megkönnyebbült. Rosszabbat várt.
— És ha arra került volna sor, cserbenhagyott volna bennünket? — kérdezte.
— Azt nem — tiltakoztam. — Éppen azért nem mondtam meg az igazat már ott a csárdában, mert féltem, hogy akkor kihagynak.
— És ha mégis sor kerülne rá?
— Ha így is megbíznak bennem … Egyébként azt hiszem, már találtam is egy nekünk való embert. Varga Györgynek hívják. Kővári erdész sógora. Nem akar bevonulni. Segíteni kellene rajta. Maguk biztosan tudják a módját. Kővárinak utólagos beleegyezésükkel megígértem, hogy valaki majd felkeresi a sógorát.
— Meglesz — nyugtatott meg Nelli.
Odaértünk a tavacskához. A víz körül sűrű, magas fű nőtt. Nem látszott volna ki belőle az őz sem. Ember nagyságú széles fenyőbokrok tarkították a tóparti ligetecskét. Ilyen helyekre képzelték oda a görögök a bújócskázó nimfákat.
A tisztáson persze nem találtunk se őzeket, se nimfákat. Lehet, elbújtak a tűző nap elől az erdő sűrűjében. A tó vize csábítóan csillámlott. A „medence” alját apró, gömbölyűre csiszolt kavicsok szőnyege borította. Nem kellett félnünk, hogy felsérti lábunkat, ha belépünk. Csend volt, amilyet a félénk őzgida szeret, hogy távolról is meghallja a közelgő veszedelmet.
Nem zavart bennünket senki és semmi. A tábortól egy hang sem hallatszott. Csak ketten voltunk.
Leheveredtünk a fűbe. Ha valamelyik rabtársam leskelődött volna a bokrok közül, talán rám is kiáltott volna. Ne húzzam az időt. Mert én bizony nem cselekedtem az íratlan szabály szerint, a katona meg a pap … Éppen azt nem akartam, hogy a lány engem is olyannak tartson, aki csak az alkalommal akar élni.
Napok óta már folyton csak Nelliről ábrándoztam. De vajon mit érez ő? Ápolt, gondozott, kedves volt hozzám. De hátha csak azért tette, mert megsajnált. Nem lehet rólam rossz véleménye. És különben is, ami bennünket összekapcsol az már a barátságnál is több. — Itt nem egy lány meg egy fiú ül egymás mellett. Bajtársak vagyunk. Nelli kinevetne, ha szerelmi vallomásba kezdenék.
Egy ideig csendben ültünk. Én egy fűszálat rágcsáltam zavaromban. Nelli sem szólt. Ő meg virágokat szedett maga körül. Volt ott annyi, hogy nem kellett felállnia, ülve is szedhetett egy jó marékkal.
— Fürödjünk meg — mondta végül is Nelli, miután látta, hogy én teljesen megkukultam. Már a fürdést sem mertem javasolni. Féltem, hogy elrestelli magát a lány, hiszen nem hozott magával fürdőruhát.
Aggodalmam azonban teljesen fölöslegesnek bizonyult. Nelli pár lépésre eltávolodott, levetette felsőruháját, és már indult is a tavacskához. Felbátorodva ugyanazt tettem én is.
Mikor a vízhez értünk, a tavacska sima felületén mint egy tökéletesre csiszolt tükörben természetes nagyságban láttuk meg képmásunkat. Ez egy kicsit enyhített a helyzeten. Nem szégyelltük annyira hiányos öltözetünket, hiszen a tóban nem egymást láttuk, csak a víz tükrét. A természetnek is tetszett ez a jámbor csalás. Belement a játékba. A lágy szellő fuvallatára a víz tükre megrezdült, és bármi továbbra is mozdulatlanul álltunk, egy fiú meg egy lány ütemesen mozgott a vízen, mintha zenére táncolnának.
A tó felülete újra kisimult. Vége lett a táncnak. Beléptünk a medence sekély vizébe. Nem volt olyan hideg, amilyennek gondoltuk. A nap sugarai valamelyest felmelegítették. Vidáman lubickoltunk benne. Megfeledkeztünk mindenről. Játszottunk a vízben talált kavicsokkal, mint a gyermekek.
Felfrissülve léptünk ki a partra. Nem mehettünk mindjárt vissza a táborba, hisz csuromvizesek voltunk. Felajánlottam Nellinek ingemet, míg alkalmi fürdőruhája megszárad.
Mégse várhattunk egymástól húsz lépés távolságra, míg vizes fehérneműnk szárad. Nelli mellé telepedtem. A lány egész ügyesen eltakarta magát ingemmel.
— Még egy vallomással tartozom magának — indultam el kerülő úton. — Ne nevessen ki, de mikor a betyárcsárdához hívott, én arra gondoltam, alkalmat akar adni, hogy találkozzunk a táboron kívül is. Én úgy mentem a csárdába, mintha randevúra hívtak volna …
Nelli elpirult. Igent sem mondott, de nem is tiltakozott.
Többet már én sem beszéltem. Tudtam, hogy értelmes mondatot már úgysem bírok kinyögni. Túlságosan fejembe szállt a vér. Éreztem, hogy hihetetlen dolog történik, hogy talán álmot látok, amikor megsimogattam fekete haját, kezem a mellére tévedt, s a lány egész teste megfeszült. Egy pillanatra csodálkozás futott át a tekintetén, mintha tétova tiltakozás villant volna a szemében, de aztán lehunyta szempilláját, hátraszegte fejét, vizes fekete haja olajosan csillogott a napon, karját nyakam köré kulcsolta, ajkával az ajkamat kereste. Végighemperedtünk a fűben. Ma sem tudom, ő rántott-e magával, vagy én döntöttem hátra. Ingem közben félreröppent, testünk egymáshoz tapadt. Azt hiszem, Nelli mondani akart valamit, de lehet, hogy csak elfulladt szíve kalapálásától, s aztán minden megszűnt körülöttünk. Minden, a tábor, Hosszúhegy, a háború. Csak mi voltunk, ketten, eggyéfonódva. Szinte a lélegzetem elállt Nelli karjainak szorításában.
Nem tudom, meddig feküdtünk szótlanul a fűben. „Fürdőruhánk” már teljesen megszáradt, mégsem akartunk felkelni. Becsuktam a szemem, úgy tartottam arcom a napnak. De csukott szememmel is csak a lányt láttam. Mikor újra ránéztem, Nelli arcán könnycsepp csillant. Elfogott a bűntudat.
— Bocsáss meg — kértem a lányt.
— Volenti non fit injuria — a beleegyezőnek nem lehet véteni — mosolygott rám Nelli.
— Akkor miért sírsz?
— Bárcsak itt maradhatnánk sokáig, sokáig!
— Félsz talán?
— Téged féltelek.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!