A polgárháborúban – 4

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

III.

Az antonovistákkal sok súlyos harcot vívtunk. Különösen emlékezetes maradt számomra az 1921 tavaszán vívott harc Vjazovaja Pocsta falu mellett, nem messze Zsergyevkától. Korán reggel riasztották a dandár alárendeltségében levő ezredünket. A felderítési adatok szerint a falutól 10-15 kilométernyire körülbelül 3 ezer antonovista lovaskatonát vontak össze. A mi 1. lovasezredünk Vjazovaja Pocstaból a baloldali oszlopban menetelt, tőlünk körülbelül 4-5 kilométernyire jobbra a dandár 2. ezrede mozgott előre. Azt a parancsot kaptam, hogy a négy géppuskával és egy ágyúval megerősített századommal előosztagként meneteljek az úton.

Alig tettünk meg öt kilométert, amikor a lovasszázad egy körülbelül 250 lovasból álló antonovista különítménybe ütközött. Az ellenség számbeli fölénye ellenére tüzelőállásba rendeltem az ágyút, a géppuskákat, a századot pedig szétbontakoztattam, és felvettük a harcot. Az antonovisták nem állták heves csapásunkat, és nagy vereségeket szenvedve visszavonultak.

Kézitusa közben az egyik antonovista lelőtte a lovamat. Leestem a lóról, az meg rám rogyott. Azonnal le is kaszaboltak volna, ha az idejében odaérkező Nocsevka politikai vezető meg nem ment. Erős kardcsapással megölte a banditát, megragadta lovának kantárszárát és segített nyeregbe ülnöm.

Hamarosan észrevettünk egy ellenséges lovasoszlopot, amely a század szárnyát igyekezett megkerülni. Azonnal tüzet nyitottunk rá valamennyi fegyverünkből és jelentést küldtünk az ezredparancsnoknak a kialakult helyzetről. 20-30 perc múlva ezredünk beérkezett és tűzharcot kezdett.

A dandár 2. ezrede, miután megütközött a túlerejű ellenséggel, kénytelen volt visszavonulni. Az antonovisták kihasználták ezt és rajtaütöttek a mi szárnyunkon. Az ezredparancsnok elhatározta, hogy visszafordul Vjazovaja Pocsta felé, hogy az ellenséget előnytelen terepre csalja. Azt a parancsot kaptam, hogy fedezzem az ezred kivonását a harcból.

Amikor az antonovisták észrevették manőverünket, minden erejükkel az én századomra vetették magukat, amely már az ezred utóvédjeként tevékenykedett.

Ez a harc nagyon nehéz volt számunkra. Az ellenség látta, hogy jóval kevesebben vagyunk, mint ők, és biztos volt bekerítésünkben. Ennek megvalósítása azonban nem volt egyszerű. Az mentett meg bennünket, hogy – mint már említettem – századunknak nagy mennyiségű lőszerrel ellátott négy géppuskája és egy 76 mm-es lövege volt.

A géppuskával és a löveggel manőverezve, a század majdnem közvetlen közelről lőtte az ellenség támadó sorait. Láttuk, amint a harcmezőt elborították az ellenség halottai, majd lassan, lépésről lépésre hátrálva megkezdték a visszavonulást. Szemem láttára esett le lováról súlyosan megsebesülve barátom, Uhacs Ogorovics szakaszparancsnok.

Tehetséges parancsnok és katonásan nevelt ember volt. Apja, a régi hadsereg ezredese, már az első napokban a szovjethatalom oldalára állt, s rjazanyi parancsnoki tanfolyamunk egyik főelőadója volt.

Barátom félájultan ezt suttogta:

– Írd meg anyámnak. Ne hagyj a banditáknál.

A sebesülteket és a holtakat géppuska-hordszánon és ágyútalpon mind magunkkal vittük, nehogy a banditák meggyalázzák őket.

Az ezred tervezett ellentámadása elmaradt, mert a tavaszi jég már megtört a folyón, amelyen át kellett volna kelnünk, ezért egészen Vjazovaja Pocstaig kellett visszavonulnunk.

Már bent voltunk a faluban, amikor egy lemaradt géppuska megmentése érdekében a banditákra vetettem magamat. Ekkor újból kilőtték alólam a lovat, aznap már másodszor. Kezemben egy revolverrel kellett visszavernem az üldöző banditákat, akik élve akartak elfogni. Ismét Nocsevka, a politikai vezető mentett meg, aki Brikszin, Gorskov és Kovaljov harcostársaimmal odaugratott.

Századom ebben a harcban 10 halottat és 15 sebesültet vesztett. Közülük hárman másnap haltak meg, köztük volt Uhacs Ogorovics is.

1921-ben, a nyár végén, véglegesen felszámolták a Tambovi kormányzóságban szétszóródott kisebb bandákat. Mielőbb szét kellett verni őket. Századom azt a feladatot kapta, hogy számolja fel Zverjev bandáját, amely körülbelül 150 lovasból állt. A bandát hamarosan felfedeztük, s üldözni kezdtük. A banditák ereje fokozatosan apadt. Egy erdőhöz vezető úton utolértük és megtámadtuk őket.

Egy óra leforgása alatt minden befejeződött, de öt banditának, Zverjevvel az élen, mégis sikerült elmenekülnie. Kihasználták a leszálló alkonyt, s elrejtőztek az erdőben. De már semmi sem menthette meg őket. Az antonovista bandák felszámolása a Tambovi kormányzóságban befejeződött.

Miközben erre az epizódra emlékezem, nem tudom megállni, hogy ne meséljek el egy érdekes esetet, amely velünk történt meg.

Amikor a bandát üldöztük, váratlanul két páncélautóval találkoztunk, amelyek a szomszédos faluból kanyarodtak ki. Tudtuk, hogy a bandának nincs páncélautója, ezért nem is tüzeltünk rájuk. A páncélautók azonban, miután előnyös állásba jutottak, ránk irányították géppuskájukat. Mi lehet ez? Elküldtük az összekötőket. Kiderült, hogy a mieink, és hogy az első páncélautóban Uborevics ül. Mivel tudomást szerzett arról, hogy a banditák az erdő irányában vonulnak vissza, elhatározta, elfogja őket az úton. Jó, hogy sikerült tisztáznunk a helyzetet, mert rosszul is végződhetett volna.

Ilyen volt első találkozásom Uboreviccsel. Később, 1932 és 1937 között, gyakran találkoztunk. Akkoriban ő volt a Belorusz Katonai Körzet csapatainak a parancsnoka, én pedig ugyanott egy lovashadosztályt vezettem.

 

… Hosszú évek teltek el. Feledésbe merültek a polgárháború nehézségei, amelyeket népünknek le kellett küzdenie. Emlékezetünkben azonban sohasem homályosul el, hogy mindannyiunkat azoknak az eszméknek az igazságosságába vetett szilárd hit vezérelt, amelyeket lenini pártunk hirdetett Október napjaiban.

Knox, angol tábornok arról írt akkoriban kormányának, hogy a bolsevikok milliós seregét szét lehet ugyan verni, de amikor 150 millió orosz ember nem a fehérek uralmát akarja, hanem a vörösökét, akkor céltalan a fehérek támogatása.

A Vörös Hadsereg több okból nem vehette át egészében a korábbi háborúk, többek között az első világháború tapasztalatait. Ahhoz, hogy a fiatal szovjetállam megvívhassa harcát az ellenséggel, létre kellett hoznia saját, kifejezetten osztályjellegű katonai szervezetét, felvértezve azt a harc új elméletével és módszerével.

„Minden forradalom csak akkor ér valamit, ha meg tudja védeni magát”⁹ Lenin. Művei. 28. köt. Szikra, Bp., 1952. 117. old. * – mondta Vlagyimir Iljics Lenin. A párt és központi bizottsága, valamint személy szerint Lenin, döntő szerepet vállaltak a haza védelmének a megszervezésében, az arcvonal és a hátország erőinek egyesítésében, a munkás-, vöröskatona- és paraszti tömegek mozgósításában az intervenciósok és ellenforradalmárok elleni harcra. Száz és ezer olyan intézkedést tettek, amely biztosította az ellenség feletti győzelmet.

A történészek megállapítása szerint 1918. december 1-től 1920. február 27-ig a Honvédelmi Tanács 101 ülést tartott, amelyen 2300 kérdést vitattak meg az ország védelmének megszervezéséről, a Vörös Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta harci technikai eszközökkel, fegyverekkel, felszereléssel és élelemmel való ellátásáról. Két ülés kivételével mindegyiken Lenin elnökölt.

A polgárháború dokumentumainak tanulmányozása arról tanúskodik, hogy a párt központi bizottsága, a politikai bizottság határozatai és direktívái, valamint Lenin útmutatásai jelentették azt az alapot, amelyből kiindulva a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága és a frontok forradalmi katonai tanácsai a hadműveletek konkrét tervét kidolgozták.

Lenin személyes kapcsolatot tartott fenn a főparancsnoksággal, jól ismert több parancsnokot és politikai munkást. Az utóbbiakkal nagyarányú levelezést folytatott. A polgárháború évei alatt – távolról sem teljes adatok szerint – a szovjetállam védelmével kapcsolatban 600 levelet és táviratot továbbítottak Lenin aláírásával.¹⁰ Lásd: „A SZKP és a Szovjet Fegyveres Erők építése” Vojenizdat, 1967. 44., 69., 98. old. oroszul). *

Lenin és a párt központi bizottsága azonban nem avatkozott bele a főparancsnokságnak és a Forradalmi Haditanácsnak a frontokat, a hadseregeket és az egységeket érintő irányító tevékenységébe.

Amikor Lenin tudomást szerzett arról, hogy bizonyos katonai személyek vitatják Sz. Sz. Kamenyev főparancsnok Gyenyikin elleni haditervének helyességét, a politikai bizottság és a párt központi bizottsága nevében ezt írta Trockijnak: „A politikai bizottság teljes mértékben elismeri a főparancsnokság illetékességét a hadműveletek területén is, és kéri Önt, hogy erről megfelelően tájékoztasson minden felelős személyt.”¹¹ Lenin. Művei. 51. köt. 22. old. (oroszul). * Kamenyev főparancsnok arra kérte Lenint, hogy a hadműveleti kérdésekkel kapcsolatos valamennyi kormányintézkedés tervezetét mutassák meg előzőleg a főparancsnokságnak.

Kamenyev írásbeli kérésére, amelyet a politikai bizottság tagjaihoz intézett, Lenin így válaszolt: „Szerintem a kérést figyelembe kell venni és el kell határoznunk, hogy a jövőben vagy a főparancsnokot hívjuk meg, vagy a készülő direktíva tervezeteket küldjük meg neki sürgős véleményezés céljából.”¹² U. o. 69. old. *

A köztársaság Forradalmi Haditanácsa, a frontok és hadseregek katonai tanácsai lényegében az OK(b)P Központi Bizottságának határozatai alapján dolgoztak. A parancsnokok és komisszárok felelős helyre való kinevezése, a köztársaság védelmi képességének megszilárdítása a központi bizottság útmutatásainak megfelelően történt. Az OK(b)P KB „A katonai hatóságok politikájáról” című határozatában, amelyet Lenin javaslatára 1918-ban fogadtak el, hangsúlyozta, hogy a katonai hatóságok politikájáért egészében a párt vállalja a felelősséget. A párt vonta befolyásának körébe a hadseregépítés és a szovjet fegyveres erők harctevékenységének minden területét.

A kommunisták voltak a Vörös Hadsereg összetartó erői. Az OK(b)P Központi Bizottsága többször mozgósította a párt tagjait, hogy kommunistákkal erősítse a fontos arcvonalszakaszokat. 1918 októberében 35 ezer kommunista volt a hadseregben, egy év múlva számuk körülbelül 120 ezerre, 1920 augusztusában pedig 300 ezerre nőtt, ami akkoriban az OK(b)P tagjainak felét jelentette. A Vörös Hadsereg mindenki által elismert erkölcsi, politikai fölénye, amely döntő szerepet játszott a polgárháborúban, a hadseregben levő kommunisták, komisszárok, politikai osztályok és pártsejtek harcos, hazafias tevékenységének az érdeme volt.

A hadsereg pártpolitikai szervezetének akkori szerepét értékelve Frunze ezt írta:

„Ki hozta a rend és a fegyelem elemeit az ágyúdörgés közepette megalakult fiatal vörösezredünk soraiba? Ki bátorította és lelkesítette a balsiker és a vereségek óráiban a harcosokat, s öntött friss erőt ingadozó soraikba? Ki teremtett rendet a hátországban, ki teremtette meg ott a szovjethatalmat és a szovjet rendet, ki biztosította ennek révén hadseregeink gyors és győzelmes előnyomulását? Szívós és kitartó munkájával ki bomlasztotta az ellenség sorait, ki forgatta fel hátországát, hogy ezzel is előkészítse az eljövendő sikereket?

Ezt a munkát a hadsereg politikai szervei végezték; meg kell mondani, kitűnően végezték, és mérhetetlen érdemeket szereztek vele.”¹³ M. V. Frunze. Válogatott művei II. köt. 157. old. *

Csak ismételten helyeselhetem ezeket a nagyszerű szavakat és újra tanúsíthatom igazságukat.

A párt és a nép a polgárháború éveiben nemcsak az ellenséget győzte le, hanem harc közben megvetette egy hatalmas reguláris hadsereg alapját, amely hadsereg a dolgozók hadkötelezettségének alapján egészült ki. Létrehozták a központi és a helyi katonai vezető szerveket, kidolgozták az első szabályzatokat és utasításokat, bevezették az egységek és magasabbegységek egyöntetű szervezését. Az 1920. esztendő végén hadseregünk már öt és fél millió embert számlált. Vesztesége körülbelül 800 ezer ember volt a halottakkal, sebesültekkel, nyomtalanul eltűntekkel együtt. 1 millió 400 ezer ember pusztult el olyan súlyos betegségben, amelyet a rossz táplálkozás, a gyógyszer és orvosi kezelés, valamint a nélkülözhetetlen felszerelés hiánya okozott.

A polgárháborús időszak hatalmas harci tapasztalatából és elméleti általánosításából, amely éveken át a szovjet fegyveres erők fejlesztésének alapjául szolgált, néhány szóval a következőket szeretném kiemelni.

Elsősorban a hadsereg és a nép egységét kell megemlíteni. A polgárháborúban kivételes erővel mutatkozott meg az arcvonal és a hátország egysége, az egységes katonai táborrá alakuló ország hatalmas katonai fölénye. Az egység objektív alapja a szovjet társadalmi és államrendszer, a munkásosztály és a parasztság szövetsége, szubjektív alapja pedig a hadsereg és a nép közös célja volt. Ennek eredményeképpen született meg az az erő, amely megsokszorozta a fegyverek hatóerejét. Az erő forrását Lenin abban látta, hogy a világon első ízben jött létre egy olyan hadsereg, amely tudta, miért harcol, a világon először fordult elő, hogy a rendkívüli nehézségeket elviselő munkások és parasztok világosan felismerték, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságot, a munkások és parasztok hatalmát védelmezik.

Másodszor említeném a párt katonai irányító szerepét és a hadseregre gyakorolt befolyását a pártpolitikai apparátuson keresztül.

A kommunista párt irányító szerepe többek között azért is hatalmas jelentőségű katonai szempontból, mert egy olyan ország vezető pártja, amelyben a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak. Ennek köszönhető, hogy a népgazdaság erői és eszközei soha nem látott módon koncentrálódnak a legfontosabb katonai területekre. Olyan kivételes helyzet jön tehát létre, amelyben hatalmas anyagi és embertartalékokat mozgathatunk, egységes katonapolitikát folytathatunk, és olyan katonai irányelveket dolgozhatunk ki, amelyek egyénenként és mindenki számára is nélkülözhetetlenek.

Ami a pártpolitikai munkát illeti, ennek köszönhető, hogy a forradalom tudatos és odaadó hívei a hadseregben és a flottánál egységes célt követnek, egyre többen lesznek, és ők a tömeges hősiesség forrásai.

„És csakis azért, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített, és a KB jelszavát tízek, százak és ezrek, és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte – csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént. Csakis azért tudtunk győzni az antant és az egész világ imperialistáinak kétszeri, háromszori, négyszeri hadjárata ellenére is.”¹⁴ Lenin. Művei 30. köt. Szikra. Bp., 1953. 450 old. *

Harmadszor, szeretnék beszélni fegyveres erőink még egy szervezési elvéről, a legszigorúbb centralizmusról, az egyszemélyi vezetésről és a vasfegyelemről, annál is inkább, mert a különféle ellenzék többször is támadta ezt az elvet.

Lenin rámutatott, hogy az egyszemélyi vezetés hiánya a hadügyben „… lépten-nyomon elkerülhetetlenül katasztrófára, zűrzavarra, pánikra, egymásnak ellentmondó parancsolgatásra, vereségre vezet.”¹⁵ Lenin Művei 29. köt. Szikra. Bp., 1953. 447 old. * A pártkongresszus és a központi bizottság plénuma által elfogadott több alapvető okmányban, valamint a gyakorlati munkában a bolsevikok fáradhatatlanul harcoltak az olyan törekvések ellen, amelyek igyekeztek a szervezés partizánformáit (ami kezdetben mindig lehetséges) a reguláris hadsereg szervezési elvével (amelynek uralkodónak kell lennie), azaz a hadsereg minden csoportjában uralkodó centralizált és azonos típusú vezetéssel, az alárendelés és a fegyelem szigorú megtartásával szembeállítani.

Természetesen az egyszemélyi vezetést az adott történelmi körülményeknek megfelelően kellett bevezetni, figyelembe véve a parancsnokok osztályösszetételét, politikai érettségét, katonai felkészültségét, valamint a tömegek érettségét a vezetési formákkal kapcsolatban. Így tehát nyilvánvaló, hogy a szovjethatalom első éveiben nem lehetett megvalósítani az egyszemélyi vezetést.

A lenini egyszemélyi vezetési elv azonban fokozatosan a szovjet hadsereg irányításának tipikus, uralkodó elve lett, amely szervesen kapcsolódott a politikai szervek és a pártszervezetek növekvő szerepéhez. A parancsnok egyszemélyi vezetése a vasfegyelemmel együtt – amelynek alapja a haza iránti kötelesség tudatos teljesítése és megértése – az a mag, amely körül eggyéforr a csapatok akarata, tudása és tevékenysége.

Országunk fejlődésének minden szakasza újabb vonásokkal gazdagította a szovjet fegyveres erők fejlesztését, miközben megszilárdította és az agresszió elleni védelemre készítette fel hadseregünket. A hadügy területén szerzett tapasztalatok és azok az elvek, amelyek Lenin közreműködésével születtek és a polgárháború tüzében forrtak ki, valamint azok a momentumok, amelyekről külön is beszéltünk, a harmincas és a negyvenes évek folyamán tovább fejlődtek és egy olyan hadsereg erejének az alkotóelemei lettek, amely hadsereg a Nagy Honvédő Háborúban szétverte a fasizmust.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!