HARMADIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
6
JÚNIUS 20
José Díaz nincs jelen a plénumon. Állapota megint rosszabbra fordult, így egyelőre nem vesz részt az operatív munkában.
Ma ott voltam nála. Nem akar a környéken lakni, ahol kevesebb a zaj és frissebb a levegő; itt maradt a városban, néhány utcányira a Központi Bizottságtól. Felmentem a legfelső emeletre, csöngettem. Az előszobában őrséget találtam, két fegyveres ifjúkommunistát. Sakkoztak.
Keresztülmentem néhány üres szobán. Ízléstelenül berendezett lakás volt, melyet nyilván elhagytak a tulajdonosai. A falakon nagypapák és nagymamák képei. A legutolsó szobában, hatalmas ágyban, könnyű takaró alatt feküdt José. Egyedül volt.
– Hát mégis visszajöttél! Megtartottad a szavadat.
– Látod, visszajöttem.
– Kipihented magad?
– Nem nagyon.
– És május elsején Moszkvában voltál?
– Igen.
– Szép volt a díszszemle?
– Nagyon szép.
Néztük egymást és mosolyogtunk. Van néha úgy, hogy az embernek nem akaródzik semmi mást csinálni, csak mosolyogni. Nézni és mosolyogni. Nagyon jó érzés volt újra látni, ha párnák között is, ezt a rokonszenves arcot, egy spanyol munkás egyszerű, fiatalos, ráncoktól barázdált, erősen gondolkodó kifejezésű arcát. Most, diadalmaskodva a betegség fölött, mosoly ragyogja be ezt az arcot. Mosolygott, mert visszajöttem Moszkvából.
– Van egy sürgős megbízatásom.
– Éspedig?- Félek, hogy meg találom sérteni valami belső szervedet. Meghagyták nekem, hogy öleljelek és csókoljalak meg, amilyen erősen csak tudlak.
– Csak rajta. – Felült az ágyban, és ledobta a takarót. – Találkoztál mindenkivel? Minden barátunkkal?
– Mindenkivel.
– Miről kérdezősködtek?
– Mindenről. A spanyol népről, vezetőiről, a hadseregről, a pártról. Moszkvában el vannak ragadtatva a spanyol néptől, csodálják kitartását, állhatatosságát, szilárdságát, harci elszántságát. Felőled is érdeklődtek. Azt mondták, hogy a te számodra most a fő front: az egészséged.
– Azért vannak még más frontok is …
– Nem, most ez a legfontosabb. Csak akkor tudsz majd más frontokon küzdeni, ha itt már győztél.
Díaz most nem nézett rám. Továbbra is mosolygott, szeme a messzi távolba révedt, és nem volt kétséges, hová néz.
– És szidnak bennünket? Bírálnak?
– Bírálnak, de nem szidnak. Lelkesednek. Azt mondják, hogy minden áldozat, minden balsiker ellenére bámulatra méltó és lényegében győzelmes harc ez. Ha korábban, egy évvel ezelőtt megkérdeztek volna bárkit, mi történik, ha két európai fasiszta nagyhatalom váratlanul megtámadja Spanyolországot és rászabadítja egész hatalmas haditechnikáját, mindenki azt válaszolta volna, hogy Spanyolországot néhány hét alatt térdre kényszerítik. S lám, a fasiszta államok rárontottak Spanyolországra, Spanyolország reguláris hadserege a hódítók oldalára állt, és a minden oldalról elzárt, fegyvertelen spanyol nép, a tőkés államok ellenséges semlegességétől körülvéve, már csaknem egy éve védekezik, nem teszi le a fegyvert, hanem erős, eredményes csapásokat mér az ellenséges hordákra. Még területe felének elvesztése után is tovább küzd, kimeríti hóhérait, mind újabb csatákba indul … hát lehet mást tenni, mint meghajolni ez előtt a harc előtt, ekkora bátorság előtt?
Most José Díaz mozdulatlanul feküdt hanyatt, fejét hátraszegte a párnán, arcvonásai élesebbé váltak, csupán a szemöldöke mozgott – hol összeszaladt, hol szétvált. Lassan, szinte szótagolva kezdett beszélni. Szavait nagy felindultság és szenvedély hevítette:
– Pontosan így van … Nem mi vagyunk az utolsók … Sokak szeméről lehull a hályog … A fasizmus ellenállásba ütközik … Valamivel előbb vagy valamivel utóbb … Szét fogják verni … De mi … a mi népünk … mi kezdtük … Mi válaszoltunk először csapásra csapással … Elsőként mentünk át ellentámadásba … Egyedül… Csak egy ország … egy nép … egy párt … nyújtotta felénk a kezét … És amikor már rendben lesz minden … emlékezzenek a spanyolokra … Hogyan küzdöttek … És azokra, akik elárulták őket … És azokra, akik segítségükre siettek …
Újra elhallgatott. Hosszú ideig csend volt a szobában.
Aztán ugyanúgy, ahogy három napja Doloresszel Bilbaóra emlékeztünk, Díaz felidézte a harmincegyes Sevilla emlékét.
Szépséges Sevilla! Mintha most is látnám a karcsú Giralda-toronnyal ékesített várost, a mantillák, a fogak közül kacérkodó virágok vidám Sevilláját, a turisták kedvencét. Sevillában láttam először José Díazt.
– Hát Adatára emlékszel-e?
– Persze, hogy emlékszem. Arra is, hogy Amerikának nevezték.
– Nem Amerikának, hanem USÁ-nak. Mindent elfelejtettél.
Semmit sem felejtettem el. Emlékszem Adatára, a hajléktalanszegények nyomasztó táborára Sevilla külvárosában. Még a kifordult belű döglött kutyára is emlékszem Adata főutcájának kellős közepén. Ez a „sugárút” nyolc lépés széles, gidres-gödrös, poros sikátor volt két sor lakásnak nevezett valami között. A „sugárúton” mély kerékvágások és csaknem méteres gödrök feketélltek. A csodás sevillai utcák sima aszfaltja itt, egy kilométerrel arrább, elérhetetlen álomnak tűnt.
Vas- és bádoghulladékból összetákolt, visszataszító kutyaházak. Négy oszlopra kifeszített, lyukacsos zsákdarabok. Néhány kőből álló primitív ősember-tűzhelyek. A fekvőhelyek: egy-egy ölnyi penészes széna. Mindenütt a rothadás fojtó bűze. Ki az, aki itt lakott és minden bizonnyal itt lakik ma is – ember, barom? A spanyol állam tízezer polgára. Az egyik közülük, egy nő odajött hozzám, amikor a találkozásra kijelölt helyet kerestem. A hajlott hátú, lassú járású, fekete rongyaiban ijesztő külsejű nő az első pillantásra megtört öregasszonynak látszott. Pedig nem volt öreg – fiatal lány volt. Valami csoda folytán megmaradt két gyönyörű fogsora, csak a sebek éktelenítették el arcát, marták ki szemét, bőrét. A „rossz vér” ütötte rá ezeket a sebeket, a hiányos táplálkozás krónikus betegsége, a napi néhány olajbogyóval, néhány korty vízzel enyhített sok évi szüntelen koplalás. Sevillai nő volt ő is. A gazdag amerikaiak áthajózták az óceánt, hogy megnézzék a híres sevillai nőket – de vajon tudták-e, hogy Sevillában van egy USÁ-nak elkeresztelt külváros, és ott ilyen „gyönyörű” nők élnek? Horpadt mellű emberek ebédet készítettek maguknak. Meggyújtottak néhány forgácsot két tégla között, s a tűz fölé tartottak egy üres konzervdobozt, melyet a városban szedtek fel, s amelynek fenekén volt némi olaj maradék. A dobozba néhány szem borsót és krumplit raktak, s ezzel kész is volt a menü. Hajlott hátú figurák nehézkes, paralitikus járással haladtak el a kalyibák és sátrak között. Minden lépés nehezükre esett, fájdalmat okozott nekik. Valóban spanyolok voltak ezek? A délceg, szép, táncos lábú andalúziaiak fajtájából valók?
Ki lakott ebben a borzalmas Adatában? Az emberiség alja és söpredéke? Deklasszált csavargók?
Nem. Munkások, proletárok, dolgozó emberek. Azelőtt siettek munkahelyükre, amikor megszólalt a gyári sziréna. Később azonban, a nyomorúságos kereset miatt, csak itt, a maguk eszkábálta deszkakalyibákban, zsák-tetők alatt tengődhettek még azok is, akik nem váltak munkanélkülivé. Ezt a sevillai nyomortanyát, a koldusoknak ezt a külön államát nevezték el a sevillaiak USÁ-nak. Itt, az egyik viskóban rejtőzött és ülésezett a kommunista párt sevillai bizottsága a rendőrség rajtaütése után. Itt dolgozott José Díaz.
– Hát Lucenára, Cinco Casasra emlékszel-e, José?
Elmosolyodott.
– Emlékszem. Akkor kezdődött csak az igazi munka falun. Micsoda idők voltak …
Egy vonaton utaztunk egészen Sevillától. Egy vonaton, de nem egy kocsiban. Amikor megérkeztünk Lucena állomásra, az ablakból figyeltem, nehogy elveszítsük egymást. Minden rendben ment. Az állomáson egy fiatalember leugrott a vonatról. Én utána.
Barna képű fiatalember volt. Vagy talán nem is volt olyan fiatal. Vannak, akiknek a korát nem lehet meghatározni. Az ember nem tudja, vajon két esztendővel ezelőtt még a kicsikkel golyózott-e, vagy talán neki magának is van már három gyereke.
A fiatalember leugrott a vonatról, odasietett a peronon álló izgatott tömeghez.
A tömeg Lucena állomásán várt valakit. Ennek a valakinek készült a vörösesbarna szalmaszállal átkötött, meleg színű szegfűcsokor.
A fiatalember odaért a tömeghez, s az állomás néptelen környéke egy csapásra megélénkült. A tömeg elindult. Éppen ezt a barna képű legényt várták az emberek. A csokrot is neki hozták.
A különös menet a lucenai állomásról egyenesen a mező felé tartott. Különös volt az idegen számára, de még a spanyol szemnek is. Különös volt akkor – és az most is.
Elöl tíz paraszt lépkedett hétköznapi öltözetben: rövid nadrágban, vastag, fehér kötött harisnyában, tarka fejkendőben. Nagy botot tartottak a kezükben, amellyel mintha az utat akarták volna megtisztítani, bár senki sem állt útjukban.
Utánuk a barna képű sevillai fiatalember haladt örvendező és tiszteletteljesen barátságos emberekkel körülvéve.
Mosolyogva lépkedett, kezében a virágcsokorral, mellette pedig egy hatalmas, nyakigláb ember áhítatosan vitt magasra emelt kezében egy közönséges sarlót meg egy égett nyelű közönséges kovácskalapácsot.
Ez helyettesítette a zászlót. De sokkal fenyegetőbb volt, mint a zászló.
A természetes környezetükből kiszakított, emblémaként használt tárgyak úgy hatottak, mint valami félelmetes szimbólum.
A parasztoknak még nem volt sarló-kalapácsos zászlójuk. Zászlóként emelték magasra a sarlót és a kalapácsot.
Az első sorok mögött elég rendetlen, de sűrű és némiképp szervezett tömeg haladt. A spanyol parasztok és béresek nem szoktak hozzá a meneteléshez. Az ország már egy évszázada nem vett részt nagyobb háborúban. A fiatalemberek, miután letöltik a katonaidejüket, pillanatok alatt elfelejtik az egész unalmas, lélektelen drillt.
Ez alkalommal azonban az emberek megpróbáltak katonásan lépkedni. Ez lefoglalta őket, és látszott, hogy nemcsak szórakozásnak tekintik a dolgot, hanem valamilyen csekély, de komoly feladatnak. Meg akarták mutatni a hozzájuk jött agitátornak, hogy tudnak lépést tartva menetelni.
Három csendőr, a guardia civil három katonája szaporázta lépteit a tömeg mögött. Citromsárga szíjaik kimozdultak helyükről, lakkozott háromszögletű kalapjuk a tarkójukra csúszott, karabélyuk jobbra-balra himbálózott.
Menet közben tanácskoztak. Volt miről. Úgyszólván teljesen nyíltan érkezett Lucenába egy kommunista agitátor Sevillából. Az állomáson úgyszólván teljesen nyíltan virágcsokorral fogadták, és most beszélni fog a falusi gyűlésen.
A menet letért az országútról a mezei útra. Végigkígyózott a dombokon, az olajfaligetek közt. Félmeztelen béresek kapával lazították a vörösesbarna, száraz, repedezett földet az olajfák körül. Sokan közülük, amint meglátták a menetet, meghallották a hívó szót, elhajították a kapájukat, és csatlakoztak a tömeghez.
Sokáig tartott az út, a menet valahová messze a földek közé igyekezett. A kanyarnál a csendőrök parancsnoka a városba küldte egyik társát. Az emberek észrevették ezt, és meggyorsították lépteiket.
Egy nagy, üres térségen, a puszta vörös földön rendezték a gyűlést. A szónoki emelvény két egymás mellé állított kő volt. Az első sorban haladó béres megállt, magasra emelte a sarlót meg a kalapácsot – az emberek gyűrűt alkottak körülötte.
Először egy öreg paraszt beszélt. Emlékszem: szegényesen öltözött, sápadt, magas öregember volt.
Arról beszélt, hogy a parasztok belefáradtak a tűrésbe. Végső erejüket adják bele ebbe az átkozott, idegen földbe. Cserébe még csak a reményét sem kapják annak, hogy megmenekülnek az éhhaláltól. A földesúr traktort rendelt magának, és harminc embert űzött el családostul, még csak utánuk sem nézett. A parasztok nyomorognak, ráadásul naponta jönnek munkanélküliek a városból, járják a birtokokat és lenyomják a napszámot. A szegényparasztok fulladoznak a vízben, és egymást nyomják lefelé. Pedig éppen az ellenkezőjét kellene tenni: tömörülni és kihúzni egymást a vízből. Lucenában néhány gyerekember jelentkezett a kommunisták közé. Idehívták Sevillából ezt a fiatal senort. Beszéljen hát a vendégünk. Mondja el, hogyan kell harcolni, hogy legyen eredménye, hogyan harcolnak a kommunisták Oroszországban, hiszen ott már van eredménye.
Az öreg félreállt, a tömeg a sevillai felé fordult, és barátságosan üdvözölte őt. A fiatalember komoly volt, már nem mosolygott. Arca, ez a rokonszenves arc, egy spanyol munkás egyszerű, fiatalos, erősen gondolkodó kifejezésű arca feszültséget árult el. El akarta kezdeni a beszédét.
– Elvtársak!
A megszólításra azonnal reagált a guardia civil káplárja. Odament a szónokhoz, és a gyengédség legcsekélyebb jele nélkül karon ragadta. Az agitátor kiszabadította a karját, megfordult, és folytatni akarta a beszédét. A csendőr nem tágított:
– A köztársaság védelméről szóló törvény nevében megtagadom a szót!
Az emberek dühbe gurultak.
– Cristóbal, te vén monarchista kutya, mikor csaptál föl a köztársaság védelmezőjének? Hiszen még a választások napján is felírtál mindenkit, aki szerinted nem a Bourbonokra szavazott! És ma megint fojtogatsz bennünket mint „köztársasági”!
A káplár jelt ad társának. A másik csendőr keresztülfurakodik a tömegen, és a szónok másik oldalán megáll. Minden jel arra mutat, hogy a sevillait már letartóztatottnak lehet tekinteni. De ő, két háromszögletű kalap és két puska közé szorítva, felemeli a karját. Csendet kér. Egy szempillantás alatt elnémul mindenki.
– Elvtársak! Fütyülök ezekre a láncos kutyákra. Nem félek tőlük. Azt se bánom, ha a börtönben fogok ma éjszakázni, de segítsetek elmondani a mondókámat. Tegyétek lehetővé, hogy elmondjam, amit akarok. Hogy elmondjak mindent, elejétől végig, aztán akár a fejemet is levághatják, akár rács mögé dughatnak és …
Hangja beleveszett az általános vad kiáltozásba. Az egy perccel előbb szinte álmos mozdulatlanságban álló tömeg lávaként tört előre, elválasztotta az agitátort a guardia civiltől, a csendőröket félreszorította a zsombékra, a porlepte kaktuszok közé.
A csendőrök ott maradtak állva, döbbenten, fenyegetően. A parasztok meg is feledkeztek róluk. Mohón, tágra nyílt szemmel hallgatták a sevillai kommunistát. Az pedig beszélt, az emberek meg habzsolták a szavait, s bánatosan rándították meg a vállukat mindannyiszor, mikor azt hitték, hogy a szónok elfáradt és befejezi a beszédét.
A sevillai kommunista pofonegyszerű dolgokat mondott.
Arról beszélt, hogy el kell venni a földesuraktól a földet, itt ni, ezt a földet, el kell venni, és fel kell osztani maguk között. Mégpedig nem száz év múlva, hanem most.
– Ki hallott már olyat, mondhatná valaki, hogy a parasztok és a béresek elveszik a földet a földesuraktól, elkergetik őket, és maguk lesznek a gazdák? De hiszen valamennyien tudjuk: tizenhárom esztendeje már, hogy Oroszországban a parasztok és a munkások elűzték a senorjaikat, kikergették őket az országból, és maguk vették kezükbe életük alakítását! Ott a traktorok nem fosztják meg a szegényparasztokat a kenyerüktől, ott maguk a parasztok kérnek traktorokat, hogy megkönnyítsék a munkájukat, és az állam gépekkel segíti a paraszti társulásokat. És a parasztfiatalok, a legények és leányok az egyetemeken tanulnak, semmivel sem rosszabbul, mint az itteni senorok. Tizenhárom éve rendíthetetlenül áll Szovjet-Oroszország, tizenhárom éve, mi pedig itt egyelőre csak azt értük el, hogy a guardia civil nem a király, hanem a köztársaság nevében kerget szét bennünket.
Cinco Casasban a parasztok jól elbántak uraikkal. Éjfélkor megjelentek az alcaldénál, ennél a potrohos léhűtőnél, felráncigálták a felesége mellől, és azt mondták neki: – Vedd magadhoz a bírói pálcádat, és vedd a nyakadba díszláncodat! – Az alcalde sárga lett, mint a kukoricaliszt, nem mert kérdezősködni. Magához vette bírói pálcáját, nyakába akasztotta az ezüstláncot, de nadrágot nem húzhatott. Így ment ki az utcára Cinco Casas község tekintélyes vezetője. Ezután az emberek a guardia civil vezetőjéhez is beszaladtak, és így szóltak hozzá: – Öltsd fel az egyenruhádat, tűzd ki az érdemrendjeidet! – Ez is megrémült, mint a kisegér, nem vitatkozott, felvette az egyenruháját, kitűzte az érdemrendjeit, a fegyveréért azonban nem mert benyúlni a szekrénybe, mert ott helyben végeztek volna vele a saját fegyverével. Kiment az emberekkel az utcára; már ott állt az egész falu, a nadrág nélküli alcaldéval együtt. A két hájas tarantellapókot végigvezették a főutcán, a templom és a kocsma mellett, ki a város kapuján. Ott pedig azt mondták nekik: – Menjetek, jó urak, ha kedves az életetek. Nekünk nincs szükségünk rátok.
A sevillai kommunista elemzi az esetet:
– Vajon helyesen jártak el Cinco Casasban? Helyesen, de nem egészen. Az alcalde és a csendőr eltávozott, ez igaz. Reggelre azonban visszatértek egy katonai alakulattal, és amikor visszatértek, a falu helyén megrémült tyúkólat találtak. A csendőrök puszta kézzel elfogták a vezetőket, ráadásul még egy csomó olyan embert is, aki nem vett részt semmiben. A falu nem tudott harcolni. Erejük és képességük csupán a dolog első részének végrehajtásához volt elég. Nem azt mondom, hogy nem kellett kiűzni ezeket az aljas parazitákat. De közben szervezkedni kellett volna, parasztbizottságokat kellett volna választani. Elfoglalni és felosztani a földet. Fegyvert kellett volna szerezni, és fegyverrel megvédeni ezt a földet. Fegyverrel! Mi, kommunisták azt javasoljuk nektek, hogy ne ököllel, hanem késsel és puskával verekedjetek. Ha pedig eljön az ideje, szerzünk géppuskát, ágyút, és géppuskával, ágyúval fogunk harcolni!
Szavait kitörő taps, éljenzés szakította félbe, száz meg száz szalmakalap repült a levegőbe.
Az öreg paraszt, aki az ülést megnyitotta, most ismét középre lépett, felmászott a kőemelvényre, és lassan, szinte minden szó után szünetet tartva, beszélni kezdett:
– Testvérek! Nem mondtam el nektek mindent, amikor először szóltam hozzátok. Azt mondtam, hogy minálunk a faluban van néhány kommunista. Pedig én magam is egyike vagyok e néhány embernek. Már elég régen. Eddig hallgattam, de most – az öreg felemeli a hangját -, most hangosan kimondom, hogy kommunista vagyok, hadd hallja mindenki. Cristóbal is, ez a hájas moszkitó! Hallja és tegyen velem, amit akar. Nem szégyen-e, testvérek, hogy nálunk a faluban mindössze féltucat kommunista van? Amikor kisgyerek voltam, hallottam az öregektől, hogyan küzdöttek valaha a földijeink a senorok és lakájaik ellen. És most, amikor szenvedéseink megsokszorozódtak, most ne lépjünk be abba a pártba, amely tudja, hogy kell torkon ragadni a hóhérainkat?
Az öreg magasra emelt egy tiszta fehér papírlapot, és lobogtatni kezdte a forró, mozdulatlan levegőben. Így hívta az embereket.
Különös hullámok futottak végig a tömegen. Az emberekben egymást kergették a gondolatok; valami vonzotta és valami visszatartotta őket. A tömeg feszítő, görcsös fájdalmakat érzett. Szülési görcsök voltak ezek.
A puszta, vörös földdarabon sötétségben tartott, tudatlan spanyol földmunkástömeg vajúdott. A tömeg felismerte magában a harcoló osztályt, és megszülte a pártot, megszülte a kommunistákat. José Díaz, a fiatal sevillai kommunista volt a keresztapa. Cristóbal, a csendőr elővette jegyzetfüzetét. Egymás után, végeláthatatlan sorban járultak az emberek a gránitkőhöz, farkasszemet néztek a megdermedt csendőrrel, majd a papírlap fölé hajoltak.
A jelentkezésre szólító öreg a falu minden lakosát ismerte. De most ünnepélyes volt, spanyolosan kimért, szinte szertartásos. Hangosan kérdezte a neveket, és mindenki hangosan megnevezte magát.
Azok is, akik már aláírták a papírlapot és azok is, akikre még nem került sor, minden idegszálukkal beleélték magukat a körülöttük állók helyzetébe. Szemükkel szinte tapogatták egymást. A gyávák e tekintetek súlya alatt igyekeztek csendesen odább állni. Mások emelt fővel, tüntetően csörtettek az emelvényhez. Az emberek alaposan kiélvezték azt a helyzetet, hogy nyíltan, a rendőrség szeme láttára jelentkeznek a pártba. A lista egyre bővült, mégpedig mind a kettő: az egyik az öreg papírlapján, a másik a csendőr jegyzetfüzetében.
Végül az öreg felállt.
– Száznégy – mondta jó hangosan.
A csendőr becsapta a füzetét. A gyűlés elégedetlen volt.
– Kevés!
– Nem, testvérek, nem kevés. Ez a szám majdnem egynyolcada az itt levőknek. Még ezt a száznégyet is megrostáljuk. Mindenkit megvizsgálunk külön-külön, hogy felvehetjük-e a kommunisták közé. Ha a falunkban csak ötvenen kezdik meg bátran a harcot a földesurak, uzsorások és csendőrök ellen, az az ötven ezret és tízezret von maga után. Csak arra ügyeljetek, hogy sohase mutassátok a hátatokat az ellenségnek, ne áruljátok el elvtársaitokat! Hiszen felesküdtetek – ravaszul elmosolyodott egészen hivatalosan, csendőr jelenlétében esküdtetek fel!
A menet visszafelé indult, és most már egészen másképp hatott. A száznégy kommunista földmunkás menetelt a nyurga zászlóvivő és a barna képű sevillai ifjú után. És másként hatott a mögöttük haladó tömeg is. Nem tömeg volt ez már, hanem osztag. Parasztosztag, harcra kész és győzelemre éhes. Az emberek más szemmel néztek az olajfaligetekre: nem az áldozatok, hanem a jövendő gazdák szemével.
Vajon hányan maradtak meg az akkori lucenai pártsejtből? Nehéz megmondani. Dél-Andalúziában most Queipo de Llano tábornok az úr. De a kommunisták százával és ezrével mentek délről Jaénba, Estremadurába, Madridhoz, hogy harcoljanak a fasizmus ellen. És még többen maradtak otthon, hogy szülőföldjüket védelmezzék. Ügyes, rugalmas partizánosztagokban portyáznak Sevilla körül, támadásokat intéznek a fasiszta csapatok ellen, ébren tartják a parasztok szívében a győzelem reményét, azt, hogy joguk van erre a forró, vörösesbarna andalúziai földre, az olajfaligetekre, a földesúri kúriákra.
A fiatal sevillai munkásagitátor azóta a spanyol kommunisták összességének vezetője lett. Milyen kár, hogy most ágyhoz van kötve! Természetesen meg fog gyógyulni. Minél előbb meg kell operálni … Felveszi az éjjeliszekrényről a poharat, és lassan kortyolgatja a vizet. Bezzeg akkor, Lucenában nem adtak neki módot rá, hogy a szomját oltsa …
Megbízható védelem alatt kísérték az állomásra. Ünnepélyesen és örömtől sugárzó arccal. A csendőrök még csak közeledni sem mertek hozzá. A vonaton visszafelé egy másik vagonból figyeltem a fejleményeket. A második megállónál leszállt vizet inni. Egész nap nem ivott. Hiszen Lucenában a rögtönzött szónoki emelvény nem volt kancsóval és poharakkal felszerelve. Egy fiúcska tíz céntimo ellenében átnyújtotta neki a porrónt. Az egyszerű spanyol emberek megszokott mozdulatával feje fölé emelte a korsót, majd megdöntötte, hogy a hideg vízsugár nyitott szájába ömöljön. Ebben a pillanatban vállon ragadta a guardia civil.
Ez a csendőr akkurátusán meg volt borotválva, és lila napszemüveget hordott. Éppen az imént lépett ki egy papírlappal a kezében az állomás telefonfülkéjéből. A peron másik végéről még két karabélyos csendőr sietett hozzá.
Míg az agitátor iratai bemutatásával volt elfoglalva, a fiúcska elszaladt a korsóval. Így az ivásból nem lett semmi. Két kísérője közt haladva, elővett a zsebéből egy csipetnyi hosszú szálú dohányt, s cigarettát sodort magának.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!