MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

4

NOVEMBER 14

Ma aránylag csendes nap van. A városban némileg csökkent a feszültség. A Toledói-hídnál lövöldözés folyik. Két gépkocsit eltalált egy lövedék – véres roncsok hevernek az úttesten. A barikádoknál nyugodtan, türelmesen ülnek a harcosok, módszeresen válaszolnak a tűzre, nem lövöldöznek fölöslegesen.

A Segoviai-híd kora reggel a levegőbe repült. Egy Junkers bombája rombolta le anélkül, hogy szándékában állt volna. A hídnál álló köztársasági egységeket vette célba.

Az Atocha Pályaudvarnál a bombák megrongálták a Közmunkaügyi Minisztérium épületének homlokzatát A két hatalmas márványoszlop úgy szétmorzsolódott, mintha cukorból lett volna. A minisztérium mellett mély bombatölcsér tátong, ha belenéz az ember, látja a metró síneit. Igaz, a metró itt nem épült mélyen.

A bombák ereje óriási. Féltonnásokat dobálnak a városra.

Megérkeztek a katalán csapatok, élükön Duruttival. Háromezer ember, igen jól felfegyverezve és felszerelve, egyáltalán nem hasonlítanak azokra a fantasztikus külsejű haramiákra, akik Duruttit Bujaralozban körülvették.

Örömmel ölelt magához mint régi barátját. És rögtön tréfálkozni kezdett:

– Na látod, nem vettem be Zaragozát, nem gyilkoltak meg és nem lettem marxista. Mindez még előttem van.

Lefogyott, szigorúbb, katonásabb lett a külseje, hadsegédei vannak, és nem szónokiasan, hanem parancsnoki hangon beszél velük. Kért maga mellé egy tanácsadó tisztet. Xantit ajánlották fel neki. Informálódott róla és elfogadta. Xanti az első kommunista Durutti egységeiben. Amikor megérkezett, Durutti így szólt hozzá:

– Te kommunista vagy. Rendben van, meglátjuk. Mindig mellettem leszel. Együtt fogunk ebédelni, és egy szobában fogunk aludni. Meglátjuk.

– Mégis lesznek szabad óráim – válaszolta Xanti. – Háborúban mindig akadnak szabad órák. Kérek engedélyt, hogy ezekben a szabad órákban eltávozzam.

– Mit akarsz csinálni?- Fel akarom használni a szabad órákat arra, hogy megtanítsam a katonáidat a géppuska helyes kezelésére. Nagyon rosszul lőnek vele. Szeretnék kiképezni néhány csoportot és géppuskás szakaszokat alakítani.

Durutti mosolygott:

– Én is szeretnék. Taníts meg engem is a géppuska kezelésére.

Ugyanakkor megérkezett Madridba García Oliver; most igazságügyminiszter. Mindig együtt látni őket.

A két híres anarchista beszélt Miajával és Rojóval. Elmondták, hogy az anarchista egységek azért jöttek Katalóniából, hogy megmentsék Madridot, és meg is mentik, de ez után nem maradnak itt, hanem visszatérnek Katalóniába és Zaragoza falaihoz. Továbbá kérik, hogy bízzanak Durutti csapataira egy önálló frontszakaszt, amelyen az anarchisták megmutathatják, mire képesek. Különben elképzelhetők még olyan félreértések is, hogy más pártok maguknak könyvelik el az anarchisták sikereit.

Rojo azt javasolta, hogy vessék be a hadoszlopot a Casa del Campóban. Holnapi feladatuk az lesz, hogy megrohamozzák és délnyugati irányban kiverjék a parkból a fasisztákat. Durutti és Oliver beleegyezett. Később beszélgettem velük; meg vannak róla győződve, hogy a hadoszlop kiválóan végrehajtja majd a feladatot. Oliver megkérdezte tőlem, vannak-e a Vörös Hadseregben olyan különösen bátor gyalogos egységek, amelyeket speciálisan rohamokra vesznek igénybe, amelyeket oda lehet állítani a gyengébb csapatok elé, hogy magukkal ragadva őket, csapást mérjenek az ellenségre, majd a csata után ugyanezzel a funkcióval egy másik frontszakaszra mennek át.

Azt mondtam, hogy legjobb tudomásom szerint ilyen egységek nálunk nincsenek. A rohamegységeknek ez a taktikája igen helyes, de a parancsnokságnak meg kell teremtenie azt a lehetőséget, hogy bármely pillanatban, bármely helyen alakítson ilyen rohamegységeket a rendelkezésre álló friss, harcképes erőkből.

Oliver kijelentette, hogy Spanyolországban jelenleg ilyen egységekre nagyon nagy szükség van, és nem tudja elképzelni, hogy a közeljövőben hogyan lehet harcolni nélkülük.

Largo Caballero meglátogatott néhány Madrid környéki gyülekező központot, majd visszatért Valenciába anélkül, hogy bejött volna Madridba. Állítólag lebeszélték arról, hogy most meglátogassa a várost, mert a munkások nagyon fel vannak háborodva amiatt, hogy olyan váratlanul, pánikszerűen, lopva elhagyta Madridot november 6-án.

Az ilyen hangok általában nagyon kellemetlenek. Madridban, most persze nem alaptalanul, de anélkül, hogy bármiféle különbséget tennének, kezdenek szidni és ócsárolni mindenkit, aki elutazott és evakuált. Azok, akiknek 5-én és 6-án nem sikerült kikönyörögni maguknak egy helyet valamelyik Valenciába induló autóbuszon vagy teherautón, most megvetően nyilatkoznak a „gyáva kutyákról”. Ami pedig a „valenciaiakat” illeti, azok ez alatt az egyetlen szörnyű hét alatt valóságos legendát agyaltak ki a fennhéjázó, kötekedő, öntelt madridiak arcátlanságáról és önfejűségéről, amely odáig fajul, hogy nem vetik alá magukat a központi kormánynak. Valenciát megrázta, hogy a Politica című tekintélyes madridi baloldali-köztársasági lap tüntetően, a legszembetűnőbb helyen, a címlapon a következő csipkelődő szöveget közölte: „Az enyhe tengeri éghajlat egyes kedvelői túlságosan sietősen utaztak el a tengerpartra. Hát csak próbáljanak ezek a turisták visszalopakodni Madridba!”

Ezek a hangok nyugtalanítják a kommunista pártot, mert ártanak a fegyelemnek és bizalmatlanságot keltenek. Az 5. ezred politikai biztosa cikket írt ezzel kapcsolatban:

„A kormány elköltözött Valenciába. A kormány nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy szentimentális meggondolásokból és funkcióinak hamis értelmezéséből Madridban maradjon, amikor Madrid most nem a legalkalmasabb hely a kormány nemzeti és nemzetközi jellegű funkcióinak betöltésére. A spanyol népnek szüksége van arra, hogy a kormány ott legyen, ahol a legelőnyösebben szervezheti a győzelmet. Ezért a harcosok üdvözlik a kormánynak ezt a lépését. Velünk a madridi Védelmi Junta, a népfront kormányának méltó képviselője rendelkezik.

Érthető, hogy az ellenség be akarja keríteni Madridot, be akarja zárni Madridban a spanyol kormányt, hogy ezzel megkönnyítse a fasiszta államok számára Franco és Mola »kormányának« elismerését, arra való hivatkozással, hogy a Madridban bezárt kormánynak nincsen kapcsolata az ország többi részével.

Mint katonák, mint spanyolok, így válaszolunk erre:

– Elvtársak! A kormány tagjai! Mi teljesen megbízunk önökben, s azt akarjuk, hogy azon a helyen legyenek, ahol a legjobban irányíthatják az országot és a védelmet. Más elbírálás alá tartoznak azok a hivatalnokok és főtisztviselők, akik egyszerűen megijedtek, és otthagyva posztjukat, elmenekültek Madridból anélkül, hogy ez szükséges lett volna. Ezeket az embereket gyáváknak, semmirekellőknek tekintjük, és nem is érdemelnek mást.

Teljes mértékben és feltétel nélkül támogatjuk kormányunkat, Largo Caballero kormányát, melyet az összes antifasiszta pártok és szervezetek együtt alakítottak meg.”

Antonio esete igen nyomasztó hatással volt a törzsre. Külön parancsot adtak ki, melynek értelmében óvni kell minden olyan pilóta életét, még az ellenséges pilótáét is, aki kényszerleszállást vagy ejtőernyős ugrást hajt végre köztársasági területen. Minden egészséges pilótát haladéktalanul a törzshöz kell irányítani, tilos őket akár szóban, akár tettleg bántalmazni. A sebesülteket azonnal kórházba kell szállítani. A rendelet megszegői hadbíróság elé kerülnek.

A parancs többek közt a következőket mondja:

„Nagyon is megértjük, hogy a milícia harcosait elkeseredett harag fogja el a házainkat leromboló fasiszták láttán. De katonai természetű okok arra késztetnek bennünket, hogy valamennyi alakulatunktól megköveteljük a fogoly repülőkkel szembeni korrekt magatartást. A pilóta, aki ejtőernyős ugrást hajt végre, kiesik a harcból, ugyanakkor a tőle beszerezhető információk nagy értékeket képviselnek. A parancsnokság reméli, hogy nem a büntető rendszabályok, hanem a köztársasági harcosok öntudatossága segítségével szerez majd érvényt e parancsnak.”

A parancsot valamennyi lap közölte, és felolvasták a rádióban is.

NOVEMBER 15

Ma Durutti megkísérelte a támadást. A harc előtt nagyon ideges volt, követelte, hogy adják neki az egész tüzérséget és az egész légierőt. És valóban összeszedték számára a lövegeket az egész városból, a köztársasági légierő pedig két légitámadást intézett a lázadók állásai ellen a Casa del Campóban, majd a „piszék” köröztek csapatai fölött, hogy megvédjék őket a fasiszta repülőktől.

Mégsem lett az egészből semmi, az anarchisták megijedtek a meglehetősen gyenge géppuskatűztől, és nem szálltak harcba. Szegény Durutti magánkívül volt, megparancsolta, hogy lőjenek agyon néhány gyávát, aztán visszavonta a parancsot, aztán tanácskozott Olivérrel, aztán kijelentette a törzsnek, hogy a rossz tüzérségi előkészítés az oka mindennek, végül elhatározta, hogy holnap megismétlik a támadást.

A lázadók heves rohamot intéztek a Francia-híd ellen. Ide irányították a tüzérségi és géppuskatüzet meg az Ansaldo-harckocsikat. Megjelent nyolc Junkers is. Majdnem egyidejűleg mintegy hetven bombát dobtak le a hidat védő osztagokra. Néhány percen át valósággal rengett a föld a százkilós bombák borzalmas erejű becsapódásaitól. Hatalmas tűz- és füstoszlopok csaptak fel, homok, kő és mindenféle törmelék kavargott a levegőben. A köztársaságiak felrobbantották a hidat.

Mintegy válaszul a repülőkkel szembeni humánus bánásmódról szóló nagylelkű parancsra, a fasiszták szörnyű rakományt dobtak le a madridi Barajas-repülőtérre. Az ejtőernyő egy „Valladolid” feliratú faládát szállított a földre. Kinyitották a ládát – egy feldarabolt holttestet, szörnyű, véres húscafatokat és ruhafoszlányokat találtak benne. Bizonyos jelekből sikerült felismerni José Galarza köztársasági vadászrepülő holttestét, aki tegnap részt vett a légiharcban, és kényszerleszállást hajtott végre ellenséges terület fölött.

Jó sokat kellett bajlódniuk a fasisztáknak, hogy végrehajtsák szörnyű tettüket. Hentesek módjára fel kellett darabolniuk José Galarzát (holtan vagy élve?), majd a különböző részeket egy lepedőre rakni, összekötözni, elhelyezni a ládában, azt hozzákötni az ejtőernyőhöz, átadni a pilótának, aki felrepült vele és ledobta …

Antonio százados gyötrődik az ágyban. Nehezen bírja a mozdulatlan fekvést. Követeli, hogy látogassák meg a „fiókái” a „piszék” repülőrajából, meg is nevezi őket, köztük José Galarzát is. Egy lövedék megint közvetlenül a Palace előtt robbant. A falak megremegtek. A sebesültek kiugrottak az ágyból, és kiszaladtak a folyosóra. Felugrott és kiszaladt Antonio is. Nagy nehezen tudták csak visszafektetni az ágyba. Révetegen néz, félrebeszél. Az orvos azt mondta, hogy ez már a hashártyagyulladás jele …

Nagy baj történt. A fasisztáknak mégis sikerült áttörni a Manzanares innenső oldalára.

Durutti ma meg akarta ismételni támadását a Casa del Campóban, de amíg törzse és zászlóaljai arról tanakodtak, hogyan és ki menjen elsőnek, a lázadók maguk kezdtek ellentámadást. A mórok keresztülgázoltak a folyón, és behatoltak az Egyetemi Városba.

Azonnal idedobták a Nemzetközi Brigádot, de későn. A mórok elfoglaltak néhány épületet, és tovább szivárognak.

Több helyen kézitusára került sor. Az emberek szuronyokkal, sőt puskatussal harcolnak.

Egy francia, a Nemzetközi Brigád harcosa összeakaszkodott egy hatalmas termetű marokkóival. Nem tudtak megbirkózni egymással. A francia kirántott a mór övéből egy kézigránátot, és a mór fejéhez vágta. A gránát felrobbant, mindketten elpusztultak.

Napnyugtáig sikerült kiverni a marokkóiakat a filozófiai tanszék épületéből. A többi épületben tartják magukat.

Ugyanebben az időben a fasiszták az egész vonalon fokozták támadásaik erejét. A madridiak csaknem tizenhat kilométer hosszú vonalon kénytelenek védekezni.

Egész nap, szinte megszakítás nélkül heves légiharcok folynak. A „piszék” vitézül küzdenek a csaknem háromszoros túlerőben levő fasiszta repülőgépek ellen. Tizenhat órakor, a negyedik légicsatában egy köztársasági vadászgép, mely elszakadt kötelékétől, egymaga bátran rátámadott egy csoport Junkersre. Egy egész falka Heinkel vetette rá magát, és lelőtték a gépet. A repülő kiugrott, és ejtőernyővel sértetlenül földet ért a Castellana sétányon, éppen a gyalogjárón. A tömeg vállra emelte, és lelkes éljenzés közepette vitte a gépkocsihoz. Öt perc múlva már a Hadügyminisztériumban van. A Védelmi Junta tagjai megtapsolják, megölelik a hőst. A pilótát, Pablo Palancar századost zavarba hozza ez a fogadtatás. Haja zilált, vakmerő szemében még nem hunyt ki a harc és a veszedelem keltette izgalom tüze. Röviden jelentést tesz, és engedélyt kér, hogy azonnal visszatérhessen egységéhez.

NOVEMBER 17

Lidércnyomásos éjszaka. A Junkersek este tizenegytől hajnali ötig tomboltak. Féltonnás bombákkal árasztották el a város egész központját. Különösen kijutott a kórházaknak.

Egyfolytában remegtek a falak, csörömpöltek a kitört ablaküvegek, hisztérikusan kiabáltak a sebesültek a Palace-ban. A kórház véres őrültekházává változott. Én sehová sem tudtam elmenni, hajnalig ott ültem Antonio ágyán, kezemben tartva nagy, de már gyönge, nyirkos kezét, és minden erőmet megfeszítettem, hogy ne rázkódjak össze vele együtt én is, amikor megremegtek a boltívek, amikor a koromsötétségbe vakítóan belevillant a robbanások fénye, és a folyosóról behallatszó lábdobogás felkeltette bennem azt a csordaösztönt, hogy a többiekkel együtt én is leszaladjak és elrejtőzzem a pincében. De hát Antonio nem tud szaladni, és elvinni sem lehet sehová!

– Nem feledkeznek meg rólam? Nem hagynak itt? Úgy rémlik nekem, hogy mindenki elment már innen. Mi miért maradunk?

– Senki sem ment el, feküdj nyugodtan. Fölöttünk még négy emelet van. És én is itt vagyok melletted, tehát nincs semmi baj, igaz?

– Semmiképpen se menj el! Különben én is fölkelek és utánad megyek.

Öt óra tájt végre elaludt, jobban mondva elvesztette az eszméletét. Kimentem az utcára – körös-körül romok, törmelék, égő házak. A Palace nem nagyon sérült meg, viszont mellette tövig leégett a nagyvilági Hotel Savoy, Madrid egyik legjobb szállodája. A földszinti bárból, isten tudja, hogyan, megmaradt a bárpult az italokkal. A hajnali hidegtől meggémberedve néztem, amint két legény nevetgélve kóstolgatta az üvegek tartalmát.

A San Carlos kórház két felső emelete teljesen megsemmisült. Súlyosan megsérült az Egészségügyi Föderáció madridi tartományi kórháza és a madridi egyetem orvosi karának kórháza. A San Carlosban a bombák huszonhárom embert megöltek és kilencvenhármat megsebesítettek. Ezenfelül a kórház gyors éjszakai kiürítése következtében még kilencven sebesült meghalt.

Feltehető, hogy a bombák nem véletlenül estek a kórházakra. A bombázók előbb világító rakétákat dobtak le, tájékozódtak az épületek között, aztán kezdtek bombázni.

Az Egyetemi Városban elkeseredett harc folyik. A fasiszták még nem hatoltak be nagyon mélyen, de pokoli ügyességgel tudják pillanatok alatt megvetni a lábukat. A Nemzetközi Brigád és a spanyol harcosok a hősiesség csodáit művelik. A Thälmann- és az Edgar André-zászlóalj katonái hat ízben indultak rohamra. Nagyon sok a halott. A mórok szívósan tartják magukat.

Micsoda emberek ezek az antifasiszta önkéntesek! A Thälmann-zászlóalj politikai biztosa azt mondja nekem:

– Válaszd ki akármelyiket: mindegyik hús a forradalmi munkásosztály húsából, vér a véréből. Karl, gyere ide egy kicsit, mesélj magadról.

– Harmincnégy éves vagyok – kezdi Karl Krein. – Azelőtt művezetőként dolgoztam a legnagyobb német kohászati üzemekben, a Siemensnél, a Borsignál. Nagyon jó fizetésem volt. Művezetői beosztásomban háromszor annyit kerestem, mint a brigádom egyszerű munkásai. Amikor Hitler jött, mint megbízhatatlant letartóztattak, majd valami tévedés folytán kiszabadultam, mire családommal együtt azonnal Franciaországba menekültem. Itt csak sokkal kisebb szakképzettséget igénylő munkát kaptam, mégis ötven frankot kerestem naponta. De amikor meghallottam, hogy ide, Spanyolországba német nácik jöttek, otthagytam csapot-papot, idesiettem, hogy lenyúzzam róluk a bőrt.

– Hány gyereke van?

– Kettő.

– És mit szólt a felesége, amikor elhatározta, hogy otthagyja őt és harcolni megy?

– Rendes ember az én feleségem. Elvtárs. Ugyanúgy gondolkodik, mint én. Menj, harcolj a fasizmus ellen, azt mondta. Segíts a spanyoloknak, én majd csak megleszek valahogy a gyerekekkel.

– Hogy sikerültek ezek az első napok?

– Hát, őszintén szólva, elég gyengén. Meg vagyok elégedve a zászlóaljjal is, az elvtársakkal is, a géppuskámmal is. De sehogy sem vagyok kibékülve a tüzérséggel. Azok ott tüzérséggel kaszabolnak bennünket A lövedékeik mind német és olasz gyártmányúak. Felszedtem néhány ellenséges gránátot, K és E betűk vannak beléjük vésve, vagyis „Krupp”, „Essen”. Olasz gyártmányú dum-dum-golyókkal lőnek. Jelen voltam a foglyok kihallgatásánál, magam is kérdéseket intéztem hozzájuk. Nagyon fejlett odaát a technika, hogy az ördög bújjon beléjük!

– Hát a spanyolokkal milyen viszonyban van?

– Jó viszonyban vagyok velük. A mi nemzetközi zászlóaljunkban is elég sok a spanyol. Testvéreinknek tekintjük őket Nem fogja elhinni: állandóan tanulok spanyolul!

Elővett és megmutatott egy viaszosvászon fedelű kis jegyzetfüzetet.

NOVEMBER 19

Ez a két nap minden eddiginél szörnyűbb megpróbáltatásokat zúdított erre a szerencsétlen városra.

Madrid lángokban áll. Az utcákon világos van, hőség van, pedig nem nappal, nem nyáron, hanem egy novemberi éjszakán rovom őket. Járom a várost – a tűzvész rőt fénye világítja meg az utat minden oldalról, ahová csak befordulok.

Madrid ég, felgyújtotta a német légierő.

Égnek a középületek, szállodák, kórházak. Ameddig a szem ellát, mindenfelé égnek a lakóházak.

Valamennyi tüzet eloltani lehetetlenség, ez a feladat sokszorosan meghaladja a tűzoltóság erejét. Akkor sem tudnának megbirkózni vele, ha ötször annyian volnának. Csupán arra törekszenek, hogy az önkéntesek segítségével megakadályozzák a robbanásokat és emberek pusztulását. Elvágják a gázvezetékeket, kihordják a benzint, elszigetelik a szomszédos házakat.

Madrid ellenállása eszeveszett haragra gerjesztette a fasisztákat. Elhatározták, hogy eltörlik a föld színéről Spanyolország fővárosát, kiirtják lakóit vagy legalábbis arra kényszerítik Madrid védőit, hogy a milliónyi emberélet megőrzése érdekében adják fel a várost. Az, ami most történik, még a legkeményebb embert is kizökkentheti lelki egyensúlyából. Nem tudom, lehet-e kezeskedni akár a felnőtt madridiak lelki egyensúlyáért is. A városban egyre több az elmebeteg.

És a megpróbáltatások még nem értek véget. A fasiszta parancsnokság egyre növekvő erővel bombázza Madridot. A lázadók lényegében egész légierejüket ide összpontosították. Ma napközben húsz Junkers bombázta a fővárost harminc vadászgép kíséretében – egyszerre ötven gép a levegőben! A köztársasági légierő számszerűleg összehasonlíthatatlanul kisebb. Vakmerőségével nem mindig tudja ellensúlyozni az ellenség erőfölényét. Mégis a „piszék” ma két Junkerst és két vadászgépet lőttek le.

A bombázás minden három-négy órában megismétlődik. És minden légitámadás után mind több a füstölgő rom, mind több a véres emberhús. Eszüket vesztett emberek sírása, zokogása, jajveszékelése hallatszik mindenfelé az utcákon. Az éles szemű, hidegvérű gyilkosok sötétszürke gépmadarai újra meg újra ott köröznek a város fölött, újra meg újra ledobják halált hozó terhüket a védtelen emberekre. Eltelik három-négy óra. Az utcákat nagy nehezen sikerül megtisztítani az áldozatoktól; a szobákat keresztül-kasul járja a hideg léghuzat – alig van ép ablaküveg. Aztán minden kezdődik elölről. Ami eddig csak baljós utópiának, a jövendő háború csapongó fantáziával megírt ábrázolásának tűnt, most valósággá vált. Az 1937-es év küszöbén a fasiszta militarizmus az egész világ szeme láttára megsemmisít egy hatalmas európai fővárost.

Egy kétszázkilós bomba telitalálat esetén romba dönt egy négyemeletes házat. Néha még a pincébe is behatol. Ilyen találatok tucatjával voltak a városban. De a fasiszták háromszázkilós, sőt féltonnás bombákat is dobnak, és hétemeletes házakat döntenek romba. A törékeny, vékony falú házakból álló munkáskerületek megsemmisítéséhez még ilyen robbanóanyagokat sem kell a fasisztáknak felhasználniuk. Néhány gyújtóbomba tíz perc alatt tűzvészt okoz bármely külvárosi negyedben.

Késő éjjel bukdácsolunk az utcákon. Tegnap a fasiszta légierőnek még világítórakétákra volt szüksége. Ma az égő város megvilágítja önmagát. A tűzvész látványától megittasult gyilkosok egyre jönnek és jönnek, s újabb bombákat dobnak újabb és újabb élő célpontokra.

A Carmen téri csarnokot forró és falánk tűz emészti. Fojtogató füst, olívaolaj, égett hal bűze terjeng. Oly nehezen tudták ideszállítani az élelmiszert … Holnap a város nagy része éhen marad. Recsegve-ropogva zuhannak le a gerendák. Hatalmas lángoszlop hevíti a házakat körös-körül. Ökölbe szorított kézzel, csendesen sírva nézi a tűzvészt María Teresa León. Rafael Alberti szeme mozdulatlan, üveges, mint a fényképezőgép lencséje. Madrid ég – hát valóban lehetséges, hogy ez a város porig leég, teljesen megsemmisül? Igen, ez most lehetségesnek látszik.

A dombon, a szép parkban könyvtárastul, képtárastul lángokban áll az Alba hercegek palotája, a művészeteknek ez a kincstára. Október végén jártam ott, a munkásmilícia büszkén mutatta, hogyan őrzi a műkincseket és régiségeket, a hatalmas szobroktól, festményektől és gobelinektől a legapróbb csecsebecsékig, a herceg régi kesztyűkészletéig. A ház ura Londonba szökött, onnan óbégat a vörösök vandalizmusáról, míg itthon a köztársasági katonák gondosan törölgették a port a könyvekről. Egy német bombázó gyújtóbombát dobott a palotára, sőt minden bizonnyal nem is egyet. Most minden a lángok martalékává lesz. És megint csak a köztársasági katonák azok, akik életük kockáztatásával kimentik a tűzből, lerakják a fűre a festményeket, a középkori lovagok vértezetét, az ősi fegyvereket, a könyvtár kincset érő fóliánsait. Tessék, ezt nézze meg mindenki, aki lelkiismeretesen akarja megítélni, hogy melyik osztály védelmezi és melyik pusztítja a kultúrát …

Ezalatt a lázadók dühödten ostromolják az Egyetemi Várost. Mind nagyobb erősítéseket, tüzérséget, aknavetőket vonultatnak fel. A rohamokat nagyon drágán fizetik meg, különösen a marokkóiak veszteségei hatalmasak. Az Egyetemi Város épületei közötti térségeket holttestek borítják.

Duruttit nagyon lehangolta, hogy éppen az ő csapatai engedték behatolni az ellenséget a városba. Ezt a balsikert újabb rohammal akarja jóvátenni, ugyanazon a helyen, ahol az anarchisták visszavonultak. A szakadatlan bombázások, a védtelen lakosok gyilkolása éktelen haragra gerjeszti. Nagy keze ökölbe szorul, magas alakja valahogy meggörbült, az egész ember az ókori Róma rabszolga-gladiátorára emlékeztet, aki szinte megfeszül bele, oly elkeseredetten törekszik a felszabadulásra.

A diplomáciai testület kezdi bizonyos jelét adni annak, hogy létezik. Nem lehet azt állítani, hogy a köztársasági kormány vagy a madridi nép iránt érzett szeretet készteti cselekvésre. Egyszerűen arról van szó, hogy a diplomata urak idegei felmondták a szolgálatot. A Junkers-bombák ugyanis nem nagyon válogatósak. Megsemmisítették az Egyetemi Városban a francia líceum épületét, amelyen vadonatúj, nagy nemzeti lobogó lengedezett. Néhány bomba az angol követség közelében esett le. Franciaország és Anglia képviselői megnézték a városban, különösen a kórházakban véghezvitt rombolást. Tiltakozó jegyzéket tettek közzé a bombázás ellen. Az összes ilyenkor használatos kifejezés megtalálható ebben a jegyzékben: „emberiesség”, „védtelen lakosság”, „a rombolás borzalmai”, „a humanizmus elvei”. Csak egy kis apróság hiányzik belőle: a címzés. A jegyzéket – miért, miért nem – csupán a madridi lapok szerkesztőségeinek küldték meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!