(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

1

Hitler újabb ajánlata Angliához, levele Daladier francia miniszterelnökhöz — Az angol válasz — A Wehrmacht bevonul Szlovákiába — Az utolsó közvetítési próbálkozások — Henderson Ribbentropnál aug. 31-én — Lengyel diplomáciai lépések Berlinben — A birodalmi kormány 16 pontból álló ultimátuma — Az 1. sz. hadműveleti utasítás — Mi történt a gleiwitzi adóállomáson? — Hitler beszéde a Reichstagban — A Siegfried vonal blöffje — Angol—francia diplomáciai lépés Berlinben — Német álláspont: „hivatalosan nincs még háború” — Mussolini aug. 31-i javaslata öthatalmi értekezlet összehívására — A francia kamara szept. 2-i ülése — Chamberlain beszéde az alsóházban — Az OKW 2. sz. hadijelentése — Szept. 3. időhöz kötött angol és francia ultimátum — Hitler levele Mussolinihoz

Ribbentrop vallotta a nürnbergi perben: „Amint értesültem az angol—lengyel szerződés megkötéséről, felkerestem, a Führert, és amikor meghallottam, hogy a Lengyelország ellen tervezett katonai rendszabályok megkezdésére a parancs kiment, arra kértem, hogy az intézkedéseket vonja vissza és az előrenyomulást állítsa meg. A Führer ebbe beleegyezett.”

Keitel, a véderő főparancsnokságának vezetője a nürnbergi perben a támadás leállításával kapcsolatban elmondotta, hogy Hitlertől 1939. augusztus 25-én este a következő utasítást kapta: Kérem az előrenyomulási parancsot azonnal visszavonni. Tárgyalások céljából szükségem van időre.”

Hitler tehát az utolsó pillanatban visszaretten, nem meri vállalni az esetleg kétfrontos háború kockázatát, még egy kísérletet tesz arra, hogy Angliát és Franciaországot újabb ígéretekkel visszatartsa a háborúba lépéstől, de ezek az újabb lépések nem jelentik azt, hogy elejtette a Fall „Weiss”-t, a Lengyelország megrohanására irányuló tervet.

Miután az OKW-nek kiadja a támadás leállítására vonatkozó parancsát, felhívja Göringet és közli vele döntését. Göring megkérdezi, vajon „ez a döntés átmeneti-e vagy végleges jellegű?”

Hitler válasza: „Nekem előbb látnom kell, vajon az angol beavatkozást ki tudjuk-e küszöbölni?”

Henderson augusztus 26-án érkezik Londonba Hitler ajánlatával, ugyanezen a napon Dahlerus visszatér Berlinbe Halifax magánjellegű levelével, melynek lényege: Anglia békés megoldásra törekszik.

Hitler Göring jelenlétében fogadja Dahlerust és ez alkalommal megjátssza az őrültet. Dahlerus visszaemlékezéseiben leírja, hogy Hitler teljesen abnormális benyomást keltett és magánkívül üvöltötte: „Engem a háború nem rettent vissza, népem csodál engem és hű marad hozzám.”

Ezután megkérdezi Dahlerust, miért bizalmatlanok Londonban a javaslataival szemben? Mikor Dahlerus azt válaszolja; az a benyomása, hogy Londonban nem nagyon bíznak a mai német rendszer vezetőiben, Hitler ingerülten kifakad: „Idióták, mondtam én életemben valaha is valótlanságot?!”

Miután lecsillapodik, józan hangra vált át és arra kéri a svéd nagyiparost, hogy repüljön azonnal Londonba, mert attól tart, hogy Henderson nem értette meg őt pontosan. Közli Dahlerusszal ajánlatát, mely azonban csak nagyjában egyezik a Hendersonnak átadott javaslattal, néhány lényeges ponton eltér attól. Az említésre méltó különbségek:

— Hitler kéri, az angol kormány működjék közre, hogy Németország megkapja Danzigot és a korridort, ennek fejében felajánlja, hogy Danzigban a lengyelek szabad kikötőt kapnak, Gdynia a lengyeleké lesz, ezenfelül biztosítanak számukra egy korridort;

— ha ez a követelése teljesül, ő, Hitler hajlandó garantálni Lengyelország határait.

Augusztus 27-én Hitler levelet intéz Daladier-hez, válaszol a francia miniszterelnök előző napon érkezett levelére. Hitler arra törekszik, hogy ismételten megnyugtassa a francia kormányt: a Harmadik Birodalomnak nincsenek ellenséges szándékai Franciaországgal szemben. Levelében a többi között a következőket írja:

„A nagy nyugati erődítményvonal, mely sok milliárdot nyelt el és nyel még ma is, Németország részéről egyszersmind bizonyítéka annak, hogy a nyugati birodalmi határt véglegesül fogadja el.

A német nép ezáltal két tartományról mondott le, amelyek valaha a régi Német Birodalomhoz tartoztak, melyeket később sok vérontás árán foglaltunk el és még több vérontás árán védelmeztünk. Az ezekről való lemondás, amint azt Nagyméltóságod szintén be fogja ismerni, nem taktikai fogás volt, nem kifelé mutatott póz, hanem végleges elhatározás, amelynek őszinteségét összes további intézkedéseink megerősítették.”

Hitler még attól sem riad vissza, hogy Daladier megnyerésére személyes hangot üssön meg: „Talán éppen mi, mint két régi frontharcos, a legkönnyebben tudnók egymást megérteni bizonyos kérdésekben …”

Ezalatt Dahlerus Londonban tárgyal az angol kormány tagjaival Hitler javaslatairól. Az angol válasz:

— minden német—angol tárgyalás előfeltétele közvetlen német—lengyel tárgyalás,

— a lengyel határokat garantálják a nagyhatalmak,

— ha megoldják a német—lengyel kérdést és Németország leszerel, Anglia hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a gyarmati kérdésekről,

— végül a Brit Birodalomnak felajánlott német garancia „a Brit Birodalom tekintélyével és érdekeivel nem egyeztethető össze”. (A hivatalos angol választ Henderson nagykövet augusztus 28-án az esti órákban adja át Hitlernek.)

Augusztus 28-án, éjszaka 1 óra 30 perckor Göring közli Dahlerusszal: Hitler elfogadja az angol ajánlatot, hajlandó a lengyelekkel közvetlenül is tárgyalni Danzigról és a korridorról.

Másnap, augusztus 29-én Hitler újabb jelét adja „békés” szándékainak: a Wehrmacht egységei — a Tíso-kormánnyal kötött megegyezés értelmében — bevonulnak Szlovákiába és megszállják a kulcsfontosságú stratégiai pontokat.

Lengyel ellenintézkedések: burkolt általános mozgósítás; nyílt bevonulási felhívástól csak a varsói angol és francia nagykövet kérésére tekint el a lengyel kormány.

Délután 18 óra 45 perckor Hitler közli Hendersonnal a német választ, amelyben megismétli a Danzigra és a korridorra vonatkozó követelést, majd elfogadja a közvetlen német—lengyel tárgyalásokat ajánló angol javaslatot, bár a német birodalmi kormány „kételkedik a közvetlen megbeszélések lehetőségében”. Hitler hajlandó a közvetlen tárgyalásokon részt venni, „ezt azonban csakis a brit királyi kormánynak a német birodalmi kormányhoz eljuttatott írásbeli közlése által felkeltett azon benyomás alapján teszi, hogy a brit kormány baráti megállapodás megkötését óhajtja a Henderson nagykövettel már közölt pontozatok alapján”.

De a végén csattan az ostor. Miután képmutató módon kijelenti Hitler: sohasem volt a szándéka, hogy Lengyelország létfontosságú érdekeit támadja, vagy a független lengyel állam létezését kérdésessé tegye, a német válasz meglepetésszerű, a normális diplomáciai érintkezésben szokatlan követeléssel végződik: „A német birodalmi kormány egyetért a brit birodalmi kormány által felajánlott közvetítés gondolatával abból a célból, hogy egy, az összes szükséges felhatalmazásokkal ellátott lengyel személyiség Berlinbe kiküldessék. Ennek a személyiségnek az érkezését szerdára, 1939. augusztus 30-ára várjuk. A birodalmi kormány azonnal javaslatokat dolgoztat ki egy, az ő számára elfogadható megoldás módozatairól és ezeket, amennyiben lehetséges, még a lengyel megbízott megérkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja bocsátani.”

Ugyanezen a napon Chamberlain miniszterelnök beszédet mond az alsóházban. Magatartását — a Magyar Távirati Iroda londoni tudósítójának jelentése szerint — „más körülmények között majdnem derűsnek” lehetett volna minősíteni.

Az alsóházi beszéd után Chamberlain kihallgatáson jelenik meg VI. György király előtt és a Buckingham palotából távozó miniszterelnököt a tömeg „Isten áldja meg a jó öreg Chamberlaint” kiáltásokkal üdvözli …

Augusztus 30-án a kora délutáni órákban Lengyelországban falragaszok útján elrendelik az általános mozgósítást.

A német—lengyel határon két állig felfegyverzett hadsereg néz farkasszemet egymással.

A puskák és ágyúk már élesre vannak töltve, de Londonban, Berlinben és Varsóban még lázas diplomáciai tevékenység folyik, bár óráról órára csökken a remény a békés megegyezés lehetőségére. A lengyel kormány húzódozik attól, hogy Hitler ultimátumának engedve Beck külügyminisztert vagy a lengyel kormány más tagját Berlinbe küldje — Schuschnigg és Hácha utolsó látogatásának körülményei túlságosan ismertek ahhoz, semhogy gyanú nélkül lehetne elfogadni egy ilyen ultimátumszerű Hitler-meghívást.

Dahlerus Londonból telefonon közli Göringgel: az angol kormány azt szeretné, ha nem Németországban lennének a tárgyalások.

Augusztus 30-án estig nem érkezik Berlinbe teljes felhatalmazással ellátott lengyel megbízott.

Augusztus 31-re virradó éjszaka Henderson felkeresi Ribbentropot s átadja neki az angol kormány válaszát:

— Az angol kormány tudomásul veszi, hogy a német kormány elfogadja a német—lengyel tárgyalásra vonatkozó angol javaslatot.

— „Az érintkezés felvételének módozatai a német és a lengyel kormány között a tárgyalások megkezdése céljából természetesen a legsürgősebben kell hogy megállapíttassanak. Őfelsége kormányának azonban az a véleménye, hogy lehetetlen lenne ezt az érintkezést már ma megteremteni.”

— Az angol kormány helyesli a tárgyalások sürgős megkezdését, de a rendkívül kiélezett helyzetre való tekintettel azt ajánlja: „mindkét fél kötelezze magát arra, hogy a tárgyalások folyama alatt semmiféle támadó jellegű katonai lépés nem fog történni”.

Végül következik egy nagyon homályos állásfoglalás Danzig jövendő sorsáról:

— „Ajánlani szeretné őfelsége kormánya még azt, hogy egyelőre Danzig számára ideiglenes modus vivendi találtassák, hogy megelőzhetők legyenek olyan események, amelyek a német—lengyel viszonyt még jobban elmérgesítenék.”

Ribbentrop a megbeszélés alatt nem nagyon törődik a diplomáciai etikettel, viselkedése, egész magatartása rendkívül arrogáns, pökhendi. „Meg kell mondjam lordságodnak — írja az angol nagykövet Halifax külügyminiszterhez intézett jelentésében —, hogy e kellemetlen tárgyalás folyamán Ribbentrop egész viselkedése: majmolása volt Hitler legrosszabb modorának.”

A birodalmi külügyminiszter átveszi az angol választ és közli: minthogy a megfelelő felhatalmazással ellátott lengyel küldött augusztus 30-án éjfélig nem érkezett meg Berlinbe, most már késő e javaslat megtárgyalására, majd hadarva, nagy gyorsasággal felolvassa a német kormány 16 pontból álló javaslatát a lengyel kérdés rendezésére, amely javaslatot állítólag a lengyel küldöttel óhajtottak volna megtárgyalni.

Amikor Ribbentrop befejezi a felolvasást, és Henderson felkéri, hogy adja át neki a javaslat szövegét, Ribbentrop ezt megtagadja, azzal, hogy ennek a megtárgyalása már nem aktuális …

Hasonlóképpen elutasítja Ribbentrop azt is, hogy ezt a 16 pontból álló javaslatot juttassa el a berlini lengyel nagykövethez a kormányához való továbbítás céljából …

A náci vezérek nem akarnak tárgyalni …

Az angol—francia diplomácia augusztus 31-én még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy rávegye a lengyel kormányt: vegye fel az érintkezést a Harmadik Birodalom kormányával.

A nyugati közbelépés eredménye az, hogy Beck külügyminiszter utasítja Lipski berlini nagykövetet: keresse fel Ribbentrop külügyminisztert vagy Weizsäcker államtitkárt és közölje: az angol kormány értesítette a lengyel kormányt közvetlen német—lengyel tárgyalások lehetőségéről, a lengyel kormány az angol közlést kedvezően fogadja és néhány órán belül válaszolni fog.

Ez a lengyel lépés azonban még az angolokat sem elégíti ki. Amikor ugyanis Kennard varsói angol nagykövet megkérdezi Beck külügyminisztert, milyen magatartást fog tanúsítani Lipski nagykövet, ha Ribbentrop esetleg át akarná adni a legújabb német javaslatokat, Beck beismeri: Lipski nem kapott felhatalmazást arra, hogy bármiféle javaslatot vagy jegyzéket átvegyen …

A lengyel militarista körök túlbecsülik a lengyel hadsereg ütőképességét; hajthatatlan, a tárgyalásokat elutasító magatartásukkal Hitler és Ribbentrop malmára hajtják a vizet, megkönnyítik nekik a háború kirobbantását.

Dahlerus 31-én kora délután felkeresi Lipskit és átadja neki a Göringtől megkapott 16 pontot. „Lipski — írja visszaemlékezéseiben Dahlerus — fehér volt, mint a fal, keze reszketett, majd azt kezdte magyarázni, hogy ő több mint öt esztendei működése alapján jól ismeri Németországot, bizalmas kapcsolatban áll Göringgel és más mértékadó német körökkel, meg van győződve arról, hogy háború esetén Németországban zavargások törnek ki, és a lengyel csapatok győzelmesen bemasíroznak Berlinbe! …”

Ribbentrop az esti órákban fogadja Lipskit, a tárgyalás mindössze néhány percig tart. Ribbentrop kérdésére, vajon tudja-e Lipski, hogy a német kormány teljes felhatalmazással rendelkező lengyel küldöttet várt, a lengyel nagykövet kitérően felel. A 16 pontos javaslatról szó sem esik, Ribbentrop nem adja át, de Lipski nem is kéri.

Persze, ekkor, 31-én este már értelmetlen lett volna minden tárgyalás; 21 órakor a német rádió hivatalos közleményt ad hírül, mely bejelenti: tekintettel arra, hogy „a Führer és a német birodalmi kormány két napig hiába várta a lengyel meghatalmazott megérkezését, a német kormány ezúttal is ajánlatait gyakorlatilag elutasítottnak tekinti, jóllehet úgy érzi, hogy ezek az ajánlatok abban a formában, amelyben az angol kormánnyal közölte, több mint lojálisak, fairek és teljesíthetők lettek volna. A birodalmi kormány szükségesnek látja, hogy ezeket, a Ribbentrop birodalmi külügyminiszter által az angol nagykövetnek tudomására hozott tárgyalási alapokat a nyilvánossággal közölje.”

A „fair és teljesíthető” német javaslat főbb pontjai:

— Danzig azonnal visszatér a Német Birodalomba,

— az ún. korridor területén népszavazást kell tartani, legkorábban 12 hónap múlva,

— Gdynia lengyel kikötőnek az a része, ahol lengyel telepesek laknak, Lengyelországé, ott nem kell népszavazást tartani,

— tekintet nélkül a szavazás eredményére, 1 kilométer széles nemzetközi út épül a korridoron át,

— Danzigban és Gdyniában, valamint Hela félszigetén nem szabad katonai objektumokat létesíteni,

— a német és lengyel részről emelt panaszokat és kárigényeket nemzetközi vizsgálóbizottság bírálja el,

— kölcsönös kisebbségi egyezmény kötése Németország és Lengyelország között.

Kétségtelen, hogy a német javaslat kevesebbet követel, mint az 1938. október 24 óta nyilvánosságra hozott bármelyik német javaslat, de az is kétségtelen, hogy a náci vezetők — mint ez Ribbentrop és Henderson augusztus 30-i találkozóján is kiderült — nem akartak róla komolyan tárgyalni, ezt csak a német agresszió alátámasztására szerkesztették meg.

A lengyel rádió két óra múlva, 23 órakor röviden ismerteti a német közleményt, majd leszögezi: „A szavak most már nem tudják tovább leplezni az új húnok támadási szándékait. Németország Európa feletti uralomra törekszik és soha sem látott cinizmussal húzza keresztül a népek jogait. Ez a szemtelen indítvány világosan mutatja, hogy mennyire szükségesek voltak a lengyel kormány által folyamatba tett katonai intézkedések.”

A kocka ekkor már el volt vetve, mert közel tíz órával ezelőtt, 1939. augusztus 31-én 12 óra 40 perckor Adolf Hitler, a Wehrmacht legfőbb főparancsnoka aláírta az 1. sz. hadműveleti utasítást („Weisung Nr. 1. für die Kriegsführung”):

„1. Miután minden politikai lehetőséget kimerítettünk, hogy a Németország szempontjából keleti határain kialakult elviselhetetlen állapotokat békés úton megszüntessük, elhatároztam, hogy erőszakos megoldáshoz nyúlok.

2. A Lengyelország ellen indítandó támadást a Fall „Weiss” alapján foganatosított előkészületekhez képest kell vezetni, azokkal a változtatásokkal, amelyeket a folyamatban lévő felvonulás közben kiadtak a hadseregnek.

A feladatok megosztása és a hadműveleti cél változatlan.

A támadás napja: 1939. szeptember 1.

A támadás időpontja: 4⁴⁵

Ez az időpont érvényes a gdyniai vállalkozásra, a danzigi öbölre és a dirschaui hidakra.

3. Nyugaton az a fontos, hogy az ellenségeskedések megkezdéséért a felelősség egyértelműen Angliára és Franciaországra háruljon. Kisebb jelentőségű határsértésekkel szemben csak helyileg kell fellépni.

Hollandia, Belgium, Luxemburg és Svájc általunk biztosított semlegességére gondosan kell vigyázni.

A német nyugati határokat szárazföldön sehol nem szabad átlépni az én különleges, nyomatékos engedélyem nélkül …”

(Ezután következik a haditengerészet és a légiflotta feladatainak kijelölése, majd a hadműveleti utasítás 3. pontja azzal foglalkozik, milyen ellenintézkedéseket kell foganatosítani abban az esetben, ha Anglia és Franciaország Nyugaton támadásba kezdene.)

A Weisung Nr. 1. aláírása után hét órával, este nyolc órakor fegyveres támadás éri a gleiwitzi német rádióállomást.

A támadásról a breslaui rádió 11 óra körül a következőket jelenti: „Ma este, 20 óra körül, a gleiwitzi adót lengyelek megtámadták és birtokukba kerítették … A támadókat, akik feltehetően lengyel szabadcsapatok tagjai voltak, a gleiwitzi rádióhallgatók által felriasztott rendőrség néhány percen belül ártalmatlanná tette. A rendőrség kénytelen volt a fegyverét használni, a támadók közül többen életüket vesztették.”

És Hitler másnapi, szeptember 1-i beszédében erre a támadásra hivatkozott, mint a német támadást kiváltó okra …

Hogy is mondta Hitler a hadsereg főparancsnokai előtt 1939. május22-én: „A háború megkezdéséhez majd én adom meg a propagandisztikus okot, teljesen egyremegy, vajon hihető-e, vagy sem.”

Íme, itt a propagandisztikus ok …

Alfred Helmut Naujocks, az SD, a náci biztonsági szolgálat volt tagja 1945. november 20-án a nürnbergi perben a következő vallomást tette:

„1939. augusztus 10-e körül Heydrich, a SIPO (rendőrség) és az SD parancsnoka, személyesen parancsot adott nekem, amelynek értelmében a lengyel határ közelében fekvő gleiwitzi adóállomás ellen színlelt támadást kell intézni és olyan látszatot kell kelteni, mintha a támadók lengyelek lettek volna. Heydrich azt mondta: »Szükséges tényleges bizonyíték a lengyel támadásról, a külföldi sajtó és a német propaganda számára.«”

Naujocks azt a parancsot kapta, hogy 4—5 SD-emberrel menjen Gleiwitzbe, mígnem megkapja Heydrichtől a „kulcsszót”, hogy a csapást meg kell kezdeni. A parancs úgy szólt, hogy foglalja el a rádióállomást és addig tartsa, amennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy lengyelül beszélő német a rádióban lengyel nyelvű felhívást olvasson fel. Ezt a lengyelül beszélő németet rendelkezésére bocsátották.

Heydrich azt mondta: a beszédnek azt kell tartalmaznia, hogy eljött a Lengyelország és Németország közötti összecsapás ideje, és hogy a lengyelek összefogtak, és minden németet, aki ellenállást kísérel meg, le kell lőni. Heydrich ekkor azt is mondta neki, hogy a Lengyelország elleni német támadás néhány napon belül várható.

„Gleiwitzbe utaztam — vallotta továbbá Naujocks — és ott vártam 14 napig. Akkor engedélyt kértem arra, hogy visszatérhessek Berlinbe, de azt az utasítást kaptam, hogy maradjak Gleiwitzben. Augusztus 25 és 31 között felkerestem Heinrich Müllert, a Gestapo főnökét, aki akkor Oppeln közelében tartózkodott … Müller azt mondta, hogy 12 vagy 13, lengyel ruhába öltöztetett, elítélt bűnöző áll rendelkezésére; ezeknek a holttestét a tett színhelyén kell hagyni, mert bizonyítani kell, hogy az összecsapás alkalmával estek el. E célból ezek halálos befecskendezést kapnak, amit egy orvosnak kell végrehajtani; azután még lőtt sebeket is kell rajtuk ejteni.

Az akció befejezése után a sajtótudósítókat más személyekkel együtt elvisszük a helyszínre; azután rendőri jelentést is adnak ki.

A gleiwitzi akcióra, amelyben én részt vettem, a Lengyelország ellen indított német támadás előestéjén került sor. Amennyire emlékszem (sic!), a háború 1939. szeptember 1-én tört ki. Augusztus 31-én délben megkaptam Heydrichtől a kulcsszót, hogy az akcióra ugyanazon a napon 8 órakor kerül sor. Heydrich azt mondta: Az akció végrehajtása céljából jelentkezzem Müllernél a megölendő bűnözőért.

Úgy is tettem, és Müller utasított, hogy az embert szállítsam a rádióállomás közelébe. Megkaptam ezt az embert és lefektettem az adóállomás bejáratánál. Életben volt, de nem volt eszméleténél. Megpróbáltam felnyitni a szemét. A szeméből nem, csak az érveréséből lehetett megállapítani, hogy életben van. Nem láttam rajta lövéstől eredő sebet, hanem csak jó sok vért szétmázolva az arcán. Civil ruha volt rajta.

Elfoglaltuk a rádióállomást — ahogyan a parancs szólt —, tartottunk három vagy négy perces beszédet a mikrofonba, leadtunk néhány pisztolylövést, majd elhagytuk a színhelyet.”

1939. szeptember 1-én hajnali 5 óra 45 perckor— egy órával a kitűzött időpont után —megkezdődik a Fall „Weiss” végrehajtása.

Délelőtt a lengyel rádió közli a lengyel hadsereg vezérkari főnökségének 1. számú hadijelentését: „1939. szeptember 1-én a reggeli órákban német repülőgépek és csapatok hadüzenet nélkül, váratlanul behatoltak területünkre.”

Azután Moscicky, a lengyel köztársaság elnöke áll a mikrofon elé, hogy beszédet intézzen a lengyel néphez. Beszédében a többi között kijelenti: „Ma éjszaka százados ellenségünk megindította a támadást a lengyel állam ellen.”

Délelőtt 10 óra 30 perckor a londoni lengyel nagykövet hivatalosan közli Halifax külügyminiszterrel, hogy a német haderők néhány helyen átlépték a lengyel határt. „Még azt is mondta — írja visszaemlékezésében Halifax —, hogy Wilno, Grodno, Breszt-Litovszk, Lodz, Katowice és Krakow városokat a németek bombázzák, és hogy délelőtt 9,15 órakor Varsót repülőtámadás érte, melynek sok polgár esett áldozatul, közöttük asszonyok és gyermekek … Őexcellenciája azzal folytatta, hogy kevés mondanivalója van azon kívül, hogy itt egyszerű esetről van szó, amelyről megegyezésünk intézkedik. Én azt válaszoltam, hogy a tényeket, ahogyan ő azokat jelentette, nem vonom kétségbe, és hogy mi hasonló nézeten lennénk, mint ő.”

Kennard angol nagykövet jelenti ugyanekkor Varsóból: „A külügyminiszter éppen most telefonált, légitámadás közepette, kérve engem, hívjam fel lordságod figyelmét arra, hogy ma reggel lengyel területen bekövetkezett különböző német fegyveres támadások esetei nem tekinthetők csupán izolált eseteknek, hanem haditényeknek minősíthetők.”

Berlinben Hitler beszél a Reichstagban, a birodalmi gyűlésben: „Lengyelország ma éjjel először támadott német területen rendes sorkatonasággal. 5 óra 45 perc óta viszonozzuk a lövéseket és mostantól kezdve bombára bombával felelünk … Hat évnél tovább dolgoztam a német véderő kiépítésén. Ez alatt az idő alatt több mint 90 milliárdot fordítottunk a honvédelemre. A német hadsereg ma a világ legjobban felszerelt hadserege és messze felette áll az 1914-es hadseregnek.”

A fenyegetések, a nagyhangú kérkedés után jön a patetikus hang.

„ … Nem akarok más lenni, mint a Német Birodalom első katonája … Ha ebben a háborúban velem valami történnék, utódom Göring legyen. Ha Göring párttársamat is érné valami, az ő utódja Hess.”

„Deutschland! Sieg! Heil!” — üvölti Hitler a szószéken és a megvadult náci képviselők tombolva éltetik a Führert, éljenzik a háború kitörését.

Déli 12 órakor tér vissza Hitler a Wilhelmstrassén lévő kancelláriába, és a legnagyobb meglepetésre nem várja az angol-francia hadüzenet.

Anglia és Franciaország 1939 tavaszán és nyarán ünnepélyes kötelezettséget vállalt a lengyel határok megvédésére — német támadással szemben. A szerződésben körvonalazott feltétel, német agresszió bekövetkezett, a világ feszült figyelemmel várja a két nyugati hatalom erélyes ellenakcióját.

Hitler és a Wehrmacht főparancsnoksága az elképzelhető legnagyobb aggodalomban éli át a következő órákat. Attól tartanak, hogy a francia és angol szárazföldi, tengeri és légi haderők azonnal támadást kezdenek Németország nyugati határai mentén. Egy ilyen koncentrált támadás katasztrofális következményeket rejtett magában — a náci hadvezetés szempontjából.

Hogy miért? Egyszerűen azért, mert Hitler parancsára a német haderő összes motorizált és páncélos egységeit, valamint a légiflotta döntő hányadát a lengyel fronton vetették be, és a 650 km hosszú nyugati határok védelmére mindössze 12 aktív és 35 tartalék hadosztály állott Leebnek, a nyugati német haderők főparancsnokának rendelkezésére; ezzel szemben egyedül a francia hadseregnek 57 gyalogos, 5 lovas, 2 motorizált. 1 páncélos hadosztálya volt, és ez a haderő mozgósítás után már 85 hadosztály nagyságú erőt képviselt.

Ami pedig a híres német nyugati védőrendszert, a Siegfried-vonalat illeti, abban sok blöff volt.

Abban nincs semmi különös, hogy a náci propaganda félrevezette a német lakosságot és a nyugati országok közvéleményét a Siegfried-vonal erőssége felől, de az már kevésbé érthető, miért tévedtek oly nagyot a híres angol-francia kémszolgálatnak a védővonalról szerzett értesülései?

Német katonai szakírók egyöntetűen állítják a második világháborúról szóló könyveikben, hogy a Siegfried-vonal korántsem volt olyan erős, mint az angol-francia hadvezetés hitte; sok helyen ki sem volt építve, és még ott is, ahol az építkezést befejezték, ott sem tudták a tervezett mélységű erődítéseket létrehozni.

A „Weltkrieg 1939—1945. Ehrenbuch der Deutschen Wehrmacht” (megjelent Stuttgartban 1954-ben!) című német katonai szakkönyv ezzel kapcsolatban a következő megállapítást teszi:

„1939 őszének kritikus napjaiban két erődítményvonal állott egymással szemben, amelyek mindegyike a másikat gondosan megfigyelte, szemmel tartotta. Ha Franciaország akkor a maga nagy fölényben levő erőivel ezen a frontszakaszon támadásba ment volna át a német nyugati front ellen, akkor a Westwall áttörése és a Reich belsejében való előretörés feltétlenül lehetséges lett volna. —”

Hitler és az OKW tehát joggal retteg, de egyelőre még nincs baj, még nincs hadüzenet.

Telnek az értékes órák, német páncélosok törnek előre lengyel földön, a német légierő folytatja kíméletlen bombatámadásait a lengyel városok ellen, de az angol és a francia kormány hadüzenet helyett csak diplomáciai jegyzék váltásra szorítkozik.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!