(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Marshall tábornak 1943 hadműveleti terveiről — A „Trident” tanácskozás — Pantelleria és Lampedusa elfoglalása — Olaszország katonai és politikai helyzete 1943 nyarán — Az invázió gyors sikere — 1943. júl. 25: Mussolini bukása — Ploesti bombázása — A szicíliai hadjárat mérlege — Az olasz fegyverszünet problémája — Német és angolszász előkészületek — A lisszaboni tárgyalások, a szövetségesek feltételei — Szept. 8: a fegyverszünet bejelentése az algíri és a római rádióban — Eisenhower határozatlansága — Mussolini kiszabadítása — A „Solói Fasiszta Köztársaság” — A Gusztáv-vonal — Foggia és Nápoly elfoglalása — A „csigahadjárat”

Georg Marshall amerikai vezérkari főnök a hadügyminisztériumnak tett jelentésében (az 1943. július 1-től 1945. június 30-ig terjedő kétéves időszak hadműveleti eseményeiről) a következő megállapításokat teszi az 1943. év stratégiai problémáival kapcsolatban:

„ … Sztálingrád hősies védelme és ama lesújtó vereség folytán, amelyet Montgomery tábornok El Alameinnél Rommelre mért, szétesett a gigantikus német harapófogó, s az észak-afrikai hadműveletek további kibontakozása kelet és nyugat felől, valamint a Szovjetunió offenzívája a Volgánál oly fordulópontnak bizonyult, amely a tengelyt a hadászati védekezésre kényszerítette.

A tengely légi és tengeri erői akadályozták közlekedésünket a Földközi-tengeren, a földközi-tengeri szigetek és Európa déli partjai fölött és a Jóreménység fokának körülhajózására kényszerítették hajóinkat, s ez 12 000 mérföldes kerülőutat jelentett.”

1943 elejéig még nem volt teljesen eldöntve, hogy a szövetségesek merre fognak támadni. Az amerikai hadvezetőség dél-franciaországi vagy észak-olaszországi partraszállás tervével foglalkozott, ugyanakkor Churchill határozottan állást foglalt a Dél-Olaszország ellen indítandó akció mellett, amelyet Törökország egyidejű hadbalépése erősítene. A casablancai tanácskozáson hozott határozat tehát az angol elgondolás győzelmét jelentette, de ugyanakkor személyi téren az angoloknak fájdalmas engedményt kellett tenniük. A Szicília elleni „Husky” hadművelet főparancsnoka — éppúgy, mint a „Torch”-é — ismét az amerikai Eisenhower tábornok lesz, csak a szárazföldi haderők vezetését kapja az angol Alexander tábornok. Pedig a szicíliai hadműveletekre 8 angol hadosztály mellett csak 6 amerikai hadosztály állt készenlétben Észak-Afrikában, a tengerészeti erők 80 százalékát az angolok szolgáltatták, és csak a légierőknél volt csekély amerikai fölény (55:45). De az angoloknak bele kell nyugodniuk abba, hogy a vezetés amerikai kézbe kerül, a brit világbirodalom a második világháborúban — a történelem folyamán először — a volt gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok mögé szorul, mert a hadianyag nagy része Amerikából jön.

A Szicília ellen indítandó támadás előestéjén, 1943. május 11-től május 17-ig Washingtonban fontos tanácskozás zajlik le Roosevelt és Churchill között, az angol és amerikai vezérkari főnökök részvételével.

Ezen a tanácskozáson — amelyet „Trident”-tanácskozásnak neveztek el — a következő határozatok születnék:

1. Repülőtámadást kell intézni aromániai Ploesti olajmezőiellen, ahonnan a „tengely” olajszükségletének legnagyobb hányadát nyeri.
2. A nyugat-franciaországi szövetséges partraszállást 1944 tavaszánkell végrehajtani, a hadművelet fedőneve „Overlord” („hűbérúr”).
3. Folytatni kell Japán ellen az offenzívát, meg kell támadni a japánok külső védelmi vonalait: ki kell vetni a japánokat azAleut-szigetekről, el kell foglalni a Marshall-szigeteket, néhány Karolina-szigetet, a Salamon-szigetek közül a még japán kézben levőket, a Bismarck-szigetcsoportot és Új-Guineának a japánoktól megszállt részét.
4. Az ázsiai szárazföldön meg kell valósítani alégi útonvaló anyagszállítást Kínának; szárazföldi, valamint légi támadást kell indítani a Himalája-tömb fölött az ostromzárolt Kínával való összeköttetés helyreállítására.
5. június 8-ánaz angol—amerikai légierő rendkívül heves bombatámadásokat intéz a Tunisz és Szicília között fekvőPantelleria szigete ellen. Naponta átlag 600 gép támadja az „olasz Máltát”, de a kiválóan megerősített sziget csak három napig állja az angol—amerikai légierő, valamint a szigetet bombázó erős tengerészeti flottaraj támadását: június 11-én, pontosan 30 nappal azután, hogy Észak-Afrika teljes egészében a szövetségesek kezére került, az olasz parancsnok 11 000 emberével megadja magát.

Másnap rövid harc után kapitulál Lampedusa sziget helyőrsége is.

Pantelleria és Lampedusa elfoglalása után a Földközi-tenger keleti medencéjében nagy angol flottaraj jelenik meg, ugyanakkor arról is érkeznek jelentések Kesselring tábornagyhoz, a déli front főparancsnokához, hogy Cyprus szigetén, valamint Dél-Szíriában egy idő óta erős angol csapatösszevonások vannak folyamatban.

A német hadvezetőség meglehetősen bizonytalan, hogy honnan várja a nyugati szövetségesek támadását? Hitler úgy véli, hogy az angol—amerikai hadsereg a Peloponnészosz ellen fog támadni, ezért Rommelnek, aki 1943 február óta a vezéri főhadiszálláson mint különleges katonai szaktanácsadó teljesít szolgálatot, most új feladatot ad: szervezze meg Görögország védelmét. Erre a célra Rommel rendelkezésére bocsátják a hadsereg úgynevezett „F” különítményét, amelyet még 1941 végén hoztak létre a perzsiai hadműveletek céljaira.

Július 8-án Churchill angol miniszterelnök a következő üzenetei küldi Sztálin marsallnak: „Az »Eskimos« hadműveletnek (ez a Szicília ellen indítandó támadás fedőneve) a legközelebbi időben meg kell kezdődnie. Ez a hadművelet félmillió embernek a tengeren való átdobását foglalja magában, amire 1600 nagy hajót és 1200 különleges partraszállási hajót fogunk felhasználni. Az ellenség az »Eskimos« hadművelet területén 300 000 főnyi haderővel rendelkezik. Sok függ az első csapástól. Tájékoztatni fogom Önt az ütközet menetéről, mihelyt elegendő értesüléssel rendelkezem.”

Két nappal később a következő üzenet érkezik Sztálin marsallhoz: „Mindkét hadsereg, az angol és amerikai, éppen most száll szerencsésen partra, az időjárás javulóban van.”

A szicíliai partraszállás időpontjára Olaszország már minden erőforrását teljesen kimerítette. A fasiszta párt és mindenható vezére, Mussolini egyre népszerűtlenebbé vált. Már az abesszíniai hadjárat és a spanyol polgárháború is népszerűtlen volt az olasz nép előtt, még nagyobb lett az elkeseredés, amikor 1940-ben Mussolini a gyors győzelem reményében megüzente a háborút Franciaországnak és Angliának. Szinte íratlan törvénye volt az olasz diplomáciának: kerülni kell az összetűzést egy fölényben levő tengeri hatalommal, mert Olaszországnak rendkívül hosszú és nehezen védhető tengerparti határa van.

Az El-Alamein-i katasztrófa után, 1942 decemberében Ciano külügyminiszter és Cavallero vezérkari főnök a vezéri főhadiszálláson folytat tárgyalásokat Észak-Afrika és Dél-Olaszország megerősítése céljából. Igyekszik rávenni az OKW-t, hogy próbáljanak különbékét kötni a Szovjetunióval, vagy a Wehrmacht vonuljon védelembe a keleti front egész hosszában.

Hitler azonban hallani sem akar arról, hogy a Wehrmacht a keleti fronton védekezésbe vonuljon, azt pedig, hogy vele a Szovjetunió vagy az angolszászok különbékét kötnének, teljesen kilátástalannak tartja; El Alamein után, a sztálingrádi csata napjaiban minden jel arra mutat, hogy az antifasiszta hatalmak koalíciója napról napra erősebbé, egységesebbé válik.

Az olasz katonai erő 1943 nyarán meglehetősen súlyos helyzetbe jut: harcképes hadosztályai Dél- és Délkelet-Európában vannak szétszórva: Dél-Franciaországban, Dalmáciában, Horvátországban. Albániában és Görögországban 30 megszálló hadosztály állomásozik, Olaszország területén mindössze 20 hadosztály áll. Szicília, Szardínia és Korzika területén 8 harcképes hadosztállyal rendelkezik az olasz hadvezetőség, tehát sokkal kevesebb erővel, mint amennyiről Churchill ad tájékoztatást Sztálinnak.

Az észak-afrikai hadjárat és az 1943 tavaszán egyre erőteljesebbé váló angol—amerikai légibombázások úgyszólván teljesen kimerítették az olasz légierőt: a szicíliai partraszállás időpontjában mindössze 400 elsővonalbeli harci repülőgépe van az olasz légierőnek.

Az észak-olaszországi városok bombázásakor bebizonyosodik az olasz légvédelem teljes csődje, a lakosság nagy része falura menekül. Az olasz flotta szintén rendkívül gyenge, és az angol—amerikai flottának már nem jelent számottevő akadályt.

A kedvezőtlen katonai helyzet természetesen igen erősen kihat a belpolitikai helyzetre is. Magán a fasiszta párton belül is erősödik az ellenzék, a németellenes hangulat; Mussolini kénytelen vejét, Ciano külügyminisztert felmenteni és a háborúnak ebben a szakaszában nem éppen fontos diplomáciai posztra, a Vatikánba nevezi ki nagykövetnek. A fasiszta rendszer súlyos belső problémáit jelzi az is, hogy Mussolini maga veszi át a külügyi, a belügyi, a hadügyi, a tengerészeti és a légügyi tárcát. (Ebben az időpontban Mussolini már nem is volt ereje teljében; súlyos bélfekély kínozta, s az ifjúkorában szerzett szifilisz is egyre jobban elhatalmasodott rajta.)

A fasiszta párton belül jelentkező ellenzék vezetői közé tartozott az 1922 októberi hatalomátvétel, a Marcia su Roma két vezére, az ősz De Bono marsall és De Vecchi gróf, valamint Grandi volt igazságügyminiszter, Ciano vatikáni és Alfieri berlini olasz nagykövet. A belső ellenzék célja: eltávolítani Mussolinit, hogy utána a főhatalmat triumvirátus vegye át, melynek fő feladata, hogy kivezesse Olaszországot a háborúból.

Ezzel egyidejűleg erőteljesen szervezkedett az udvari párt is, amely a fasiszta rezsim teljes felszámolását tűzte ki célul, még pedig úgy, hogy minden hatalom a király kezébe kerüljön, s helyreállítsák az alkotmányos monarchiát. Az udvari párt a fordulat végrehajtására azt a Badoglio tábornagyot szemelte ki, aki már 1922 októberében, a Marcia su Roma idején követelte a fasiszták ellen a katonaság bevetését, és akit Mussolini az 1940. évi görögországi hadjárat kudarca után váltott le a hadsereg éléről. Az udvari párt szervezkedését támogatta Ambrosio tábornok, a hadsereg főparancsnoka és Roatta tábornok, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke.

Az olasz belpolitikai helyzet jelentős változását mutatja 1943 májusában Bastianini külügyi államtitkár beszéde az olasz szenátusban. Kijelenti, hogy az olasz nép a király és a hadsereg mögé sorakozik fel. Mussolini nevét meg sem említi …

A szicíliai partraszállás váratlanul éri a német—olasz hadvezetőséget. Mint már említettük, az angol—amerikai főparancsnokság elterelő, megtévesztő csapatösszevonásokat hajtott végre, és amikor július 9-ről 10-re virradó éjszaka az első ejtőernyős egységek és a tengeren szállított csapatok Szicília földjére lépnek, alig találkoznak ellenállással.

A partraszállási hadműveleteket mintegy 4000 repülőgép támogatja. Közel 3000 hajóból áll az inváziós flotta — ebből 300 hadihajó, 300 kereskedelmi hajó, a többi kisebb-nagyobb partraszállási jármű, amelyeknek fedélzetén 160 000 ember, 14 000 jármű, 600 tank és 1800 ágyú van elhelyezve. A partraszállásban részt vesz a 8. angol hadsereg Montgomery tábornok és a 7. amerikai hadsereg Patton tábornok parancsnoksága alatt.

Három órával az általános támadás megindulása után sikerül mintegy 100 mérföldnyi hosszúságban Siracusától délre és nyugatra hídfőket létesíteni. Az invázió első két napján a szövetséges flotta 80 000 embert, 7000 járművet és 300 tankot tesz partra; a gyors kezdeti sikerek kiaknázását elősegíti, hogy már 48 óra múltán hat szicíliai repülőteret tudnak használni az angol—amerikai légierők.

Szicíliában a 6. olasz hadsereg négy gyalogos és hat partvédő hadosztálya nem nagy lelkesedéssel veszi fel a harcot a partra szálló angol—amerikai csapatok ellen. Egyes helyeken már napokkal a partraszállás előtt, a bombatámadások hatása alatt az olasz katonák tisztjeikkel együtt elhagyják állásaikat és civilruhában megszöknek. Másutt az olasz hadsereg tisztjei dúsan terített asztallal várják a szövetséges csapatokat. Csak néhány olasz egység száll harcba a partraszállók ellen. Eisenhower tábornok a következőket jelenti:

„Az elözönlést megelőző összes mozdulatok nyugodt végrehajtása után bámulatosan csekély ellenállásra találtunk a tengerparton; elfogott olasz tábornokok mondták, hogy teljes mértékben megleptük őket; a partraszállás előtt három órával végrehajtott légitámadás volt az első valóságos jele annak, amiből láthatták, mi következik. Ejtőernyőseink és a brit rohamcsapatok erős szél és rossz hajózási viszonyok ellenére rendben elfoglalták állásaikat. A keleti parton az időjárás nemigen zavarta a partraszállást, a 45. és az 1. hadosztálynak azonban rendkívül erős hullámverés jutott ki.”

De ott vannak a németek is! Előbb két, majd később négy német hadosztály folytat elkeseredett védelmi harcot annak a Hube tábornoknak a vezetése alatt, aki Sztálingrádnál a 14. páncélos hadtestet vezette.

A szövetséges angol—amerikai csapatok gyorsan nyomulnak előre, Augusta és Siracusa erődje szinte egyetlen lövés nélkül kapitulál, július 16-án, négy nappal a partraszállás megkezdése után már a sziget negyedrésze szilárdan a szövetségesek kezén van, július 22-én Patton tábornok csapatai gyors előnyomulással elfoglalják Palermo kikötőjét. Az OKW kiadja a parancsot: a még harcoló olasz—német csapatok feladata, hogy szívós utóvédharcokban biztosítsák a megmaradt egységek átmentését a dél-olaszországi szárazföldre.

Július 19-én kerül sor Hitler és Mussolini megbeszélésére. A Duce, aki Ambrosio vezérkari főnök információi és rábeszélése alapján azzal az elhatározással érkezik a tanácskozásra, hogy bejelenti a Führernek: Olaszország kimerült, kénytelen kilépni a háborúból, szinte szótlanul hallgatja végig Hitler véget nem érő szóáradatát a „totális háború” kecsegtető kilátásairól.

Ugyanezen a napon erős angol—amerikai légitámadás éri Rómát; nemcsak repülőterekre és közlekedési útvonalakra hullanak légibombák, de súlyos károk keletkeznek a lakónegyedekben is.

A római utca hangulata pattanásig feszül.

Ebben a kritikus katonái helyzetben a fasiszta párt belső ellenzéke követeli, hogy Mussolini hívja össze a már évek óta mellőzött Fasiszta Nagytanácsot.

Július 24-én ül össze a Fasiszta Nagytanács. Páratlanul heves összecsapások után Grandi beterjeszti határozati javaslatát, mely szerint a király vegye át a hadsereg főparancsnokságát és minden végrehajtó hatalom menjen át az uralkodó kezébe. Ezt a javaslatot támogatják a már említett ellenzék vezetői, Ciano, De Bono, De Vecchi, Bottai és mások. Éjfélkor Scorza, a fasiszta párt titkára azt javasolja, hogy a döntést halasszák másnapra, Grandi azonban közli, hogy addig nem mennek el, ameddig nem döntenek a határozati javaslat fölött.

Éjjel 2 órakor kerül sor a szavazásra, melynek eredménye: ketten tartózkodnak a szavazástól, a Fasiszta Nagytanács tagjai közül mindössze heten szavaznak Mussolini mellett, 19-en Grandi határozati javaslatát támogatják. Amikor Mussolini feláll, bezárja az ülést és fasiszta módra előrelendített karral üdvözli a Nagytanács tagjait, az üdvözlést senki nem viszonozza.

Másnap, amikor Rómában elterjed a Fasiszta Nagytanács határozatának híre, tüntetések robbannak ki, megtámadják az utcán a feketeingeseket.

Mussolini délután 5 órakor kihallgatásra jelentkezik a királynál. Igyekszik bizonygatni, hogy a Fasiszta Nagytanács határozata nem számít semmit, nem jelent szükségszerű változást sem a bel-, sem a külpolitikában, azonban III. Viktor Emánuel, támogatva Ambrosio és Roatta tábornokoktól, a fasiszta ellenes Badoglio-csoporttól, felszólítja, hogy adja be lemondását.

Mussolini távozik, és amikor a királyi palota udvarán autójába akar szállni, a királyi gárda parancsnoka a király rendelkezésére, őrizetbe veszi. Mussolinit előbb egy katonai kórházba, majd a földközi-tengeri Ponza szigetére szállítják.

III. Viktor Emánuel az új kormány megalakításával Badoglio marsallt bízza meg, mellőzi Cianót.

Mussolini bukásának híre éppen akkor érkezik meg a német vezéri főhadiszállásra, amikor Kluge marsall jelentést tesz Hitlernek a kurszki csatában beállott válságos helyzetről.

Jodl tábornok kétségbeesetten jegyzi meg, hogy a Fasiszta Nagytanács határozata a fasiszta rendszer bukását jelenti, Hitler azonban leinti, a Führer még most sem képes felismerni a valóságos helyzetet.

Az olasz belpolitikai események viharos gyorsasággal követik egymást, és napokon belül teljessé válik a fasizmus bukása: Badoglio megalakítja kormányát, melyben a fasiszta párt képviselői, 1922 óta első ízben, nem foglalnak helyet.

Az elkövetkező napok eseményei Jodl tábornok feltevését igazolják: a fasiszta rendszer összeomlik, Ciano és a fasiszta párt más vezetői a nép haragja elől kénytelenek Németországban, Hitlernél menedéket keresni …

Eközben súlyos csapás éri a német olajellátást: augusztus 1-én 178 amerikai nehézbombázó pusztító légitámadást intéz Ploesti olajtelepei ellen. Bár az amerikai légierő ennél az első támadásnál 55 bombázót veszít, ettől kezdve állandóak a légi támadások a romániai olajmezők ellen.

A német hadvezetés eddig mintegy évi 3 millió tonna olajat kapott Romániából, ez a forrás most csaknem teljesen elapad. A szicíliai fronton pedig most már csak arra törekszik a déli főparancsnokság, hogy minél gyorsabban elszakadjon az ellenségtől. Ez annál könnyebben sikerül, mert a szövetséges angol—amerikai csapatok még a németek számára is érthetetlen lassúsággal folytatják előrenyomulásukat. Így Hube tábornok a nyomasztó angol—amerikai légifölény ellenére átmenti a német csapatok legnagyobb részét, köztük a Hermann Göring elithadosztályt, a Messinai-szoroson keresztül az olaszországi szárazföldre. Messina augusztus 16-án kerül az angol—amerikai csapatok kezére.

Az ellenség — Marshall tábornok adatai szerint — 167 000 embert vesztett a szicíliai hadjáratban, akik közül 37 000 volt német A nyugati szövetségesek vesztesége mintegy 32 000 ember.

A szicíliai hadjárat 38 nap alatt befejeződött, minden feltétel adva volt, hogy megindulhasson a nagyarányú támadás Dél- és Közép-Olaszország ellen, melyet Churchill a Berlin—Róma tengely „lágy alsótestének” nevezett, melyet az angol—amerikai hadvezetőség az „Európa erőd” legsebezhetőbb pontjának tartott. A nyugat-európai második front megalakítása azonban — és erről nem szabad megfeledkeznünk — ismét háttérbe szorul, az Ukrajna felszabadításáért küzdő Vörös Hadsereg a szárazföldön lényegében még mindig egyedül harcol.

Amikor július 25-én az olasz királyi gárda letartóztatta Mussolinit, és a király Pietro Badoglio tábornagyot nevezte ki miniszterelnökké, az angolszász szövetséges főparancsnokság, éppúgy mint a német hadvezetőség, bizonyos volt abban, hogy a Badoglio kormány kilép a háborúból, és ennek megfelelően mindkét oldal megtette a szükséges előkészületeket.

A vezéri főhadiszálláson olyan fantasztikus tervek mellett, mint az olasz király és Badoglio miniszterelnök elrablása, megszületik az „Achse” nevű hadműveleti terv, melynek lényege az, hogy az Olaszországban állomásozó német csapatok azonnal akcióba lépnek Olaszország háborúból váló kiválása esetén.

(Mint érdekességet említjük meg, hogy amikor szóba kerül a Führernél tartott tanácskozáson III. Viktor Emánuel és Badoglio elrablásának terve, akkor Bodenschatz tábornok, Göring képviselője a vezéri főhadiszálláson, nevetve megjegyzi: az akciót végrehajtó ejtőernyősök jól vigyázzanak, nehogy elveszítsék a „Bambino”-t, azaz a kisdedet. Rendkívül apró termete miatt ugyanis „Il re bambinó”-nak, királyi gyermeknek gúnyolták az olaszok III. Viktor Emánuelt.)

Az angolok és az amerikaiak fegyverszüneti tárgyalásokra készülnek, és amikor augusztus 3-án a lisszaboni angol követ jelenti az angol külügyminisztériumnak, hogy az új olasz követ, D’Ayeta, aki egyébként Ciano kabinetfőnöke volt, érintkezést keresett vele esetleges fegyverszüneti megbeszélés céljából, akkor az angol és az amerikai kormánynak már írásban rögzített kész tervezete van. A fegyverszüneti feltételeket megbeszélték a szovjet kormánnyal is.

A Badoglio kormány hosszas előkészítő tárgyalások után augusztus 15-én végre elküldi Castellano tábornokot Lisszabonba, hogy ott Bedell Smith amerikai és Strong angol tábornokkal megkezdje a fegyverszüneti tárgyalásokat.

Castellano kijelenti: Badoglio felhatalmazta őt annak közlésére, hogy Olaszország hajlandó feltétel nélkül kapitulálni abban az esetben, ha csatlakozhat a szövetségesekhez. Az olasz kormány azt kéri, hogy a szövetségesek 15 hadosztállyal szálljanak partra Róma térségében, továbbá hajtsanak végre nagyarányú légiakciót Róma védelmére. Castellano kifejti: az olasz kormány komolyan reménykedik abban, hogy a magyar és a román vezérkar követi az olasz példát …

Churchill és Roosevelt augusztus 19-én a lisszaboni tárgyalásokról részletes tájékoztató üzenetet küld Sztálin marsallnak: „Nem szándékozunk valamiféle megegyezésre lépni Badoglio kormányától annak érdekében, hogy Olaszországot átállásra késztessük. Függetlenül a fegyverszüneti tárgyalásoktól a szövetséges haderők augusztus végén megkezdik az olasz szárazföld elözönlését.” Ugyanakkor az angol és az amerikai kormány a következő utasítást küldi Eisenhower főparancsnoknak:

1. Olaszország feltétel nélküli kapitulációját a szövetségesek elfogadják.
2. Nem irányozzák elő az olaszok aktív segítségét a németek ellen. A békefeltételek attól függnek,mennyire segíti az olasz kormány és az olasz nép a háború hátralevő időszakában az egyesült nemzeteket Németországgal szemben*A hitlerista Németország és fasiszta szövetségesei ellen küzdő nemzetek előbb katonai megállapodásokat létesítettek egymás között a közös ellenség leverésére, majd már a háború alatt megkezdték a tárgyalásokat egy olyan nemzetközi szervezet létesítésére, mely biztosítaná a háború győzelmes befejezése után a békét és a biztonságot. Az 1943 októberi moszkvai külügyminiszteri konferencián Nagy-Britannia, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína képviselői leszögezték egy ilyen szervezet létrehozásának szükségességet. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányait 50 állam küldöttei — hosszas előkészítő tárgyalások után — 1945. június 26-án fogadták el San-Franciskóban. az alapokmány a ratifikáló okmányok letétele után 1845. október 24-én lépett hatályba.*
3. A hadműveletek a szövetséges főparancsnokság által közlendő napon és órában szűnnek meg.
4. Az olasz kormánynak köteleznie kell magát arra, hogyhaladéktalanul kihirdeti a fegyverszünetet, amint Eisenhower tábornok bejelenti, és utasítja csapatait és a népet, hogy ettől az órától kezdve működjenek együtt a szövetségesekkel és forduljanak szembe a németekkel.
5. A fegyverszünet bejelentése pillanatában Olaszországnakszabadon kell engednie a hadifoglyokat.
6. Az olasz kormány tegyen meg minden intézkedést, hogy a fegyverszünet bejelentését követően minél nagyobb számúolasz hadi- és kereskedelmi hajó, valamintrepülőgép érje el a szövetségesek által megjelölendő tengeri- és légitámaszpontokat.

Augusztus 24-én Sztálin a szovjet kormány nevében közli a szövetségesekkel: „Én és kollégáim úgy véljük, hogy az Eisenhower tábornoknak adott instrukció teljes egészében Olaszország feltétel nélküli kapitulációjának célkitűzéséből következik, és ezért nem adhat okot semmilyen ellenvetésre.”

Churchill szeptember 5-én a következő személyes üzenetet küldi Sztálinnak: „Castellano tábornok hosszas harc után szeptember 3-án este aláírta a feltételeket … Ez természetesen azonnali harcokhoz vezet majd az olasz és a német csapatok között, és mi mindenütt olyan hatékony segítséget készülünk nyújtani az olaszoknak, amilyet csak tudunk. A jövő héten szenzációs eseményekre kerül sor. A csizma orránál (azaz Calabriában) végrehajtott partraszállás sikeres volt és erélyesen folyik tovább, az »Avalanche« és az ejtőernyős hadművelet pedig a legrövidebb időn belül megindul.”

Szeptember 8-án azonban, amikor — az előzetes megállapodás szerint — a szövetséges főparancsnokság közli az olasz kormánnyal, hogy este 20 órakor bejelenti a fegyverszünetet, a Badoglio-kormány meghátrál és kéri a bejelentés elhalasztását. Az indok: a németek Róma körül igen nagy erőket vontak össze, és félő, hogy a fegyverszünet bejelentése esetén azonnal bevonulnak Rómába és bábkormányt alakítanak.

A szövetséges főparancsnokság nem hajlandó tovább várni és az algíri rádióban bejelenti a fegyverszünetet. Roatta tábornok olasz vezérkari főnök éppen Westphal tábornokkal, Kesselring vezérkari főnökével tárgyal, amikor megérkezik a fegyverszünet híre. Roatta nem veszti el lélekjelenlétét és nyugodtan kijelenti, hogy az egészből egy szó sem igaz, mindez csak angolszász propaganda-manőver.

Néhány órával később Badoglio mégis teljesíti az eredeti megállapodást: a római rádióban bejelenti a fegyverszünetet és harcba szólítja a hadsereget, a flottát, a légierőt és az egész népet a németek ellen.

Szeptember 8-áról 9-ére virradó hajnalban megkezdődik az „Avalanche” hadművelet: két angol és egy amerikai hadosztály partra száll Salernónál, Nápolytól délre.

A helyzet — német szempontból — kritikussá válik. Rómában és Róma körül két német hadosztály áll öt olasz hadosztállyal szemben, Calabriában Montgomery csapatai nyomulnak előre, feljebb a Torontói-öbölnél pedig az említett partraszállás veszélyezteti a délen harcoló német egységeket.

Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy ugyanekkor, ugyanezen a napon, szeptember 8-án a keleti fronton a szovjet, csapatok visszafoglalják Sztálino városát és ezzel befejezik a Donyec-medence felszabadítását, akkor mérhető fel, milyen katasztrofálisan súlyos helyzet előtt áll ekkor a német hadvezetőség.

Szeptember 8-ról 9-re virradó éjszaka az olasz királyi pár és a Badoglio-kormány tagjai gépkocsikon elhagyják Rómát, hogy Brindisi kikötőjében a rájuk várakozó hadihajóra szálljanak, mely a szövetségesek ellenőrzése alatt álló területre szállítja majd őket.

A Rómából Brindisi felé vezető úton nagy sebességgel haladó gépkocsi-karaván izgalmas perceket él át: szembe vonul egy német tankoszlop Róma felé, de a német páncélosoknak nincs idejük, hogy megálljának és megnézzék, kik ülnek a fekete autókban.

Néhány órával később a gépkocsi-karaván baj nélkül eléri Brindisi kikötőjét.

Mindenki gyors, hatékony hadműveleti lépéseket, bátor, merész akciókat várna a szövetséges erőktől, ezek azonban elmaradnak. Nem kerül sor sem a Róma környékén tervezett partraszállásra, sem az ott fekvő repülőterek ejtőernyős csapatokkal való megtámadására. Mintha az angolszász hadvezetőség megelégedett volna Olaszországnak a háborúból való kiválásával, a hadi- és kereskedelmi flotta döntő többségének megszerzésével. Gondolják: a németeknek most elég gondot okoz, hogy betömjék azokat a réseket, amelyek az Isztriában, Dalmáciában, Görögországban és Franciaországban állomásozó és a fegyverszünetet teljesítő olasz csapatok kiválása és elvonulása folytán keletkeznek.

Eisenhower tábornok, az angolszász szövetséges erők főparancsnoka lassú és határozatlan, amikor új fordulat áll be az olaszországi eseményekben.

Görlitz német katonai szakíró a második világháborúról írott könyvében ezzel kapcsolatban a következő megjegyzést teszi: „A német vezérkari tisztek csodálkozással tapasztalják, hogy az ellenség milyen rosszul használja ki az ezekben a napokban a számára adódott nagy alkalmat, kitűnő lehetőségeket.”

Ezalatt a németek látványos, elsősorban propaganda szempontból jelentős akciót hajtanak végre: egy válogatott ejtőernyős osztag kiszabadítja a Gran Sasso csúcsán fogva tartott Mussolinit. A Duce Észak-Olaszországban, a festői szépségű Garda-tó partján, Solo nevű városkában — Hitler utasítására — proklamálja a „Solói Fasiszta Köztársaságot”, közölvén egyúttal, hogy a Berlin—Róma tengely erősebb és szilárdabb, mint valaha, de ezt az új fasiszta köztársaságot szinte egységes ellenszenvvel fogadja az olasz nép. A háború folytatása Hitler oldalán — ez minden józan olasz szemében egyet jelentett az ország értelmetlen feláldozásával; ami pedig a Duce egykori személyi varázsát illeti, ebből már szinte semmi nem maradt. Mussolini kiszabadításával Hitler tehát nem sokat nyert: az olaszországi front stabilizálását a német hadseregnek más csatlósokra támaszkodva kell megoldania.

Bátor, merész hadműveleti tervek helyett a szövetségesek helyi jellegű csatározásokba bocsátkoznak. Olyan hatalmas a fölényük az olasz hadszíntéren, hogy döntő stratégiai sikert érhetnének el. De úgy látszik, a szövetséges főparancsnokságnak ez nem fontos.

A páncélosok aránya 10:1, a légierő bevetésének aránya pedig 40:1 (tehát 2000 angolszász légi bevetésre mindössze 50 német bevetés esik). A németek, félig-meddig büszkén, az Appennini-félszigeten folyó hosszas, kimerítő harcokat a maguk szempontjából Krieg des armen Mannes-nek, szegény ember háborújának nevezik, utalással arra, hogy az itt harcoló német csapatok legnagyobbrészt mindenféle zsákmányolt olasz, francia, angol fegyverekkel és munícióval vannak — hiányosan — felszerelve.

A rosszul vezetett angolszász haderők tengeri, légi és páncélos fölényük ellenére nemegyszer súlyos helyzetbe kerülnek a gyorsabban mozgó, jobban vezetett német páncélos erőkkel szemben. Így történik ez Salernónál is, ahol hajszál híján tengerbe nyomják a német csapatok a partra szállt angol és amerikai csapatokat; csak a flotta és a légierő kíméletlen harcbavetésével tudják visszaverni a német támadást.

De az Appennini-félszigeten harcoló tízedik német hadsereg már csak azt a stratégiai feladatot kapja, hogy hátráltató, utóvéd-harcokkal a lehető legnagyobb időnyereségre tegyen szert.

A német véderő főparancsnokságán két, egymással élesen szembenálló nézet alakul ki: Kesselringnek, a közép- és dél-olaszországi német csapatok főparancsnokának véleménye szerint az angolszászokat az Appennini-félsziget legkeskenyebb részénél, Rómától délre lehet megállítani; Rommel, akit a Führer a szicíliai partraszállás után rendelt Olaszországba, Észak-Olaszországban akarja a fő védelmi vonalat kiépíteni, tekintettel arra, hogy a hosszú és rendkívül nehezen védhető tirréní és adriai tengerpart bármely pontján számolni lehet angolszász partraszállással, a Közép-Itáliában kiépített védelmi vonal hátában.

Hitler november 21-én dönt. Rommel új beosztást kap: Normandiában, a nyugat-franciaországi térségben szervezze meg az invázió elleni védelmet; Kesselring vegye át az olasz hadszíntéren harcoló összes német egységek fölött a parancsnokságot, Közép-Olaszországban építse ki a fő védelmi vonalat, a Gusztáv-vonalat.

Görlitz német katonai szakíró e döntéssel kapcsolatban nem minden él nélkül jegyzi meg: tulajdonképpen Rommelnek lett volna igaza, ha az ellenfél tábornokai olyan bátran és merészen merték volna a hadműveleteket irányítani, mint Rommel …

A Gusztáv-vonal a Tirrén-tenger partján a Gaetai-öböl partjánál kezdődik, a Garigliano folyó mentén Monte Cassinóra támaszkodva húzódik a szakadékos, nehezen járható Abruzzókon át az Adriai-tenger partjáig, ahol Ortonától északra ér véget. A Gusztáv-vonal kulcspontja Cassino városa, továbbá a körülötte fekvő több mint 2000 méter magas hegytömbök, köztük a Monte Cairo és Monte Luga. Kesselring rendelkezésére áll a 10. és 14. német hadsereg mintegy 12 hadosztálya, közte a harcedzett, igen jól felszerelt Hermann Göring ejtőernyős vadász hadosztály, három páncélgránátos és egy páncélos hadosztály.

Vietinghoff-Scheel tábornok, a 10. hadsereg parancsnoka lépésről lépésre vonul vissza, az angolszászok csigalassúsággal haladnak előre. Az angol és amerikai közvélemény türelmetlenül várja, hogy mikor jelenti már be a hadvezetőség Róma elfoglalását. Ettől azonban az elavult módszerekkel dolgozó angolszász főparancsnokság még nagyon távol van.

Az angolszász csapatok szeptember 25-én elfoglalják Foggiát. ahol kitűnő repülőterekhez jutnak; az innen felszálló B 24-es bombázók most már minden nehézség nélkül tudják támadni Dél-Németország, Ausztria, Magyarország és Románia katonai fontosságú célpontjait.

Foggia után Nápoly felé közelednek a szövetséges haderők.

A német csapatok rendkívül keményen és elkeseredetten harcolnak és minden utat, hidat igyekeznek megsemmisíteni, használhatatlanná tenni. De nemcsak a hadi szempontból fontos objektumokat rombolják össze a visszavonuló német csapatok, hanem esztelen pusztítást visznek véghez a műemlékekben, kultúrkincsekben is.

A német csapatok nápolyi pusztításairól — a város október 1-én kerül a szövetségesek kezére — Herbert L. Matthews amerikai haditudósító a következőket írja:

„Német csapatok vasárnap behatoltak az egyetem épületébe. Tíztizenöt literes bádogtartályokban benzint és kézigránátokat vittek magukkal. Szándékuk az egyetem épületének felgyújtása és lerombolása volt; munkájukat a fajtájukra jellemző alapossággal végezték el. A nápolyi egyetemet különben német császár, XI. Frigyes alapította 1224-ben.

A rombolóosztag emberéi szobáról szobára haladtak. A tartályokból kiöntötték a benzint, átáztatták vele a padlót, a bútorokat, a könyvekkel teli polcokat és a sok évszázados iratokat tartalmazó levéltárat.

Mikor ezzel a munkával készen voltak, szobáról szobára haladva, egy-egy kézigránátot dobtak mindenüvé. Ugyanabban az időben néhány száz méter távolságra a Tudományos Akadémia épületével ugyanígy bántak el. Az Akadémia könyvtárában kétszázezer kötet és igen sok felbecsülhetetlen értékű kézirat volt összegyűjtve. A könyvtár több termében nagy értéket képviselő festmények voltak, így egész gyűjtemény a nagy olasz barokk művész, Francesco Solimeno festményeiből. Ezeket a festményeket a nápolyi Nemzeti Múzeum kölcsönözte az Akadémiának.

A bevonuló szövetséges csapatok romokban és teljesen kiégve találták mind az egyetem, mind az akadémia épületét. Magam is bejártam a két elpusztított palota több emeletét, és bokáig jártam abban a hamuban, amely az elhamvadt értékes könyvekből maradt a könyvtártermek üszkös falai között.

Mindenki tudja, hogy milyen nehéz feladat egyetlen könyvet is elégetni, ha lapjait nem nyitjuk fel, úgy, hogy ne maradjon belőle más, csak hamu. A németek tökéletesen elpusztítottak és hamuvá égettek 200 000 kötet könyvet. A tűz napokig tartott, és a németek nem engedték meg a lakosságnak, hogy a lángokat oltsák.

Mint később nápolyiaktól hallottuk elbeszélni, a tűz a két épületben vasárnap délután hat órakor kezdődött. Este kilenc órakor megjelentek a városi tűzoltók, de az égő épületek közelében felállított német őrök még csak közel sem engedték őket az épülethez.”

Churchill az olaszországi hadszínteret „third front”-nak, azaz harmadik frontnak nevezte, noha a második front még nem jött létre. Nem szabad egy pillanatig sem megfeledkeznünk arról, hogy mi az arány a szovjet—német első front és az olaszországi angolszász—német harmadik front között. A keleti fronton közel 500 német és szovjet hadosztály vív élethalálharcot, Olaszországban, az Appennini-félszigeten mindössze 45—50 német és angolszász hadosztály áll egymással szemben. Ezt a harmadik frontot semmiképpen nem lehet a második front pótlásának tekinteni. Hitler egyetlen hadosztályt sem von el az olaszországi hadműveletek miatt a keleti frontról.

A „csigahadjárat”, vagy ahogyan egyes katonai szakértők nevezték, a „centiméter-hadjárat” 1943 őszén alig-alig hoz valami számottevő eredményt a szövetséges csapatoknak.

Az 5. amerikai és a 8. angol hadsereg az első támadást decemberben intézi a Gusztáv-vonal ellen. A támadás eredménytelen. A harcokban Cassinónál ekkor hosszabb szünet áll be.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!