V
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
2
Hajnalfelé végre városba érünk. Putyivli. Akkor még sohasem hallottam ezt a nevet. De később jól megtanultam. A szovjet partizánmozgalom egyik központja volt. Egy szűk, apró szobákból álló helyiségben helyeztek el bennünket. Valamikor főúri kastély személyzeti szárnya lehetett.
Egymásra rogytunk, és máris alszunk. Amint megvirradt egészen, máris újra sorakozó. Újra indulás. A városon megyünk végig. Szinte teljesen kihalt. Századunk előtt utászok négylovas, hosszúra nyújtott derekú kocsikkal. Valahova erdőbe megyünk. Fát fogunk kitermelni a felrobbantott hídhoz.
Hosszú erdei út után kis tisztás, a tisztás szélén gyönyörű tavacska. Mintha tengerszem lenne. A tóparton pár házas, parányi falucska. Olyan békés a hangulat. Mindannyian arra gondolunk, hogy milyen ideális nyaralóhely lehetne szép, nyugodt időben.
Nemsokára meg is kezdődött a nyaralásunk. Spascsinyában. Így hívták a falut, melynek túlsó végén két hatalmas kolhoz-istálló volt. Most először szállásoltak be istállóba bennünket. Nemsokára megszoktuk.
Állandó lakásunk lett az istálló. Jobb volt, mint a szabad ég alatt.
A két, párhuzamosan fekvő istálló között métermagas trágyaréteg. Az istállóban legalább ugyanilyen magas.
Még le sem szerelhettünk egészen, máris jött a parancs:
– Körlettakarítás! Mindenki munkára!
A lovakat kifogják a kocsikból, és kivetik őket pányvára legelni. Minket fognak be a kocsikba. Nyolc-tíz ember húzza-vonja, a többi meg rakja a kocsikat. Hat kocsi sürög-forog. Estig még a bejárat előtti térséget sem tudtuk megtisztítani. Két napon át hajnaltól estéig szakadatlanul takarítottunk, amíg legalább az egyik istállóból kihordtuk a trágyát. Utána friss homokkal szórtuk le az istálló alját. Friss szalma. Szinte ünnepi volt a hangulat. Berendezkedtünk. Csinosítottuk „lakosztályunkat”. A falakat zöld fenyőgallyakkal díszítettük. A hatalmas istállóban mindenkinek három hely is juthatott.
Pünkösd szombatjára készen volt az új otthonunk berendezése. Ma mindenki munkára ment. A munkahely alig pár száz lépésre van. Hatalmas, szálas fenyőerdő. Az utászok is kijöttek velünk.
Az erdőben már százszám fekszik a kidöntött fa. De milyen fák ezek: óriások. Ilyet még nem láttunk. A mi feladatunk csak annyi, hogy kivisszük az útra, a kocsikra. De éppen ez a legnehezebb. Egyik-másik negyven-ötven méter hosszú is van talán. Húsz embernek kellene egy-egy szálat kivinni. Húszan meg se tudjuk mozdítani. Negyven embert állítanak egy fához. Mégsem megy. Mikor aztán százan állunk hozzá, már keservesen fel tudjuk emelni. De kivinni? Valóságos művészet a fák között úgy fordulni, hogy az istentelen hosszú fa el ne akadjon.
Két óra, míg kijut az első szál. Az utászok gúnyolódnak. Lassan megtanuljuk új mesterségünk fortélyait. De azért dagadnak még a homlokokon is az erek az erőlködéstől. Most húsz utász jön. Majd ők megmutatják, hogyan kell vinni a fát. Kiválasztják a legvékonyabbat, a legrövidebbet. Azt sem vitték ötven méternél tovább, ott ledobták. Mi meg a kárörömtől erőre kaptunk. A fejünk fölé emeltük a hosszú fenyőt, és dalolva, ütemre lépve, majdnem tánclépésben masíroztunk el mellettük. Pukkadjatok meg, ha megszakadunk is.
Szerencsére az utolsó fa volt, amit ki kellett vinnünk. Bevonulást parancsoltak. Este parancshirdetés. Pünkösdvasárnap és hétfőn munkaszünet. A bennfentesek, a tisztikar körül legyeskedők, ünnepi előadásra készültek.
Estefelé két fővel megszaporodott századunk létszáma. A 402-esektől utánunk kísérték Kisst, az Egyesült Izzó igazgatóját és Herczka Palit. Kiss azért jött át, hogy együtt legyen a másik három izzóista igazgatóval, akik minden percben várták, hogy hazamehessenek. (Állítólag már megvan a felmentésük.) Az Egyesült Izzó mindenható ura állítólag nemcsak a fiát váltotta ki jó pénzért, hanem igazgatóit is. A fiút már külön repülőgép haza is vitte. Most az igazgatók is valami ilyesmire várnak. Herczka meg a bátyja miatt kérte magát hozzánk, hogy együtt legyenek.
Vasárnap délelőtt nagy tanácskozások. Mi legyen a délutáni program. Döntés: műsor, utána futballmeccs.
A lakosság igen barátságos. Különösen a fiatal fiúk és lányok sürögnek-forognak körülöttünk. A keret most nem olyan szigorú, sokat beszélgetünk velük. Elmondjuk, kik vagyunk, mik vagyunk.
A tisztek az iskolában ütötték fel szállásukat, a faluban. Csak a legénység van velünk.
Pünkösdvasárnap nagy ebéd lesz a tanítóéknál. Hétfőn meg a tisztek látják majd a tanítót, feleségét és két felnőtt lányát nálunk vendégül. Már „beszereztek” tizenöt tyúkot és megfelelő hozzávalókat.
A műsor délután kitűnően sikerült. Vitéz Dudás százados, századparancsnok az emberiességről beszélt. Jó helyen. Igen időszerű volt. Sokakat meghatott. Ady versek, énekszámok, tréfás jelenetek, sőt, Kempler, az újpesti szociáldemokrata városatya még groteszk táncmutatványát is bemutatta. Ez már nem annyira tréfás, mint undorító volt. Igaz, hogy a tisztek mulattak, rajta de mi szégyelltük miatta magunkat.
Előadás közben Dudás századost sürgősen kihívatták. Utána a tisztek egyenként elszállingóztak. Nagyon súgtak-búgtak. Nem tudtuk, miről.
Messziről egy-egy ágyúlövés, aknarobbanás, néha-néha gépfegyver-ropogás hallatszott. Akkor még nem tűnt ez fel. Pedig a front több száz kilométerrel odább volt.
A futballmeccset is megtartottuk. Gelber Bandi, a vasasok játékosa volt a főkrekk. Nagy sikere volt. Győzött is szakasza mindenki ellen.
Vacsora feltűnően korán volt, és utána parancsosztás helyett utasítás jött, hogy senki sem hagyhatja el az istálló területét. Sőt, az ajtókat is bezárták, és őrséget állítottak elébe.
Nem tudtuk mire vélni. Korán lefeküdtünk. Nemsokára nagy puskaropogás, szaladgálás kezdődött. Felálltunk a jászlakra, és a magasan levő ablakokon át akartuk megtudni, mi történik odakint. Tiszteseink – sőt, a tisztek is – fegyveresen, rajvonalban rohantak előre, az erdő felé.
Most már tudtuk, mi történik. Partizántámadás. A fegyverropogás mindig erősebb lett, és mindig közelebb hallatszott. Az aknák egész közel csapódtak le.
Megeredt az eső. Igazi, nyári kiadós eső, de hideg volt. Még szükségletre sem engedtek ki bennünket. Senki sem aludt.
Pirkadt. A félhomályban láttuk visszafelé futni tiszteseinket. Zűrzavar. A raktár, konyha és iroda körül futkostak.
Egyszer csak felcsapódik az ajtó.
– Mindenki futólépésben meneküljön. Itt vannak a partizánok!
Nyugodtan felcihelődtünk, és megindultunk tiszteseink után. Néhányan előbb még a konyhánál felhajtottunk egy csajka feketét.
– Irány a falu. Az iskola felé!
Még közel sem voltunk az iskolához, amikor a piros pléhtetős ház padlásablakából fény villant fel, és két golyószóró szórta felénk gyilkos tüzét. A mezőkön át asszonyok szaladtak, karjukon apró gyerekekkel, szoknyájukba a nagyobbacskák kapaszkodtak. Az iskola teraszáról a két tanító-kisasszony géppisztolyból tüzelt tegnapi vendégeikre.
– Irány jobbra az erdő széle! Futás! – hangzott a parancs.
Az esőtől felázott szántókon nem futni, de még menni is alig lehetett.
Eddig még senkit sem láttam megsebesülni. Most az egyik tisztes jött. Jobb kezét lőtték el.
Elöl szaladt a századosunk, utána a hadnagyok, hadapródok, őrmesterek, tisztesek, közlegények, kocsisok.
Mi, meg mintha meg lennénk babonázva, utánuk ballagtunk.
Végre elértük az erdő szélét. A század már messze elöl járt. Hatan voltunk leghátul. A keret közül senki a közelünkben. Letettük a hátizsákot. Ráültünk, kipihenni magunkat.
Tanácskoztunk, mit tegyünk. Maradjunk-e vagy menjünk a század után. Néhányan maradni akartak. Jobb, ha a partizánokhoz állunk. Szabadok leszünk. Mások menni akartak. Ha maradunk, nem kerülhetünk mostanában haza. Lejár a három hónap, és vége mindennek. Minek reszkírozni a partizánoknál.
Nem tudtunk dönteni. Ónodi Jóskára bíztuk a döntést. Ő ismeri ki legjobban magát. Tud oroszul. Végigküzdötte a forradalmi háborúkat a fiatal szovjet hadseregben. Csak 1922-ben jött haza. Jóska bácsi is nehezen dönt. Hangosan gondolkodik.
– Ha nagy erőkkel vannak a partizánok, akkor jobb, ha maradunk. Ha kis erők vannak itt, akkor azokat úgyis felmorzsolják, és akkor végünk van. Az a kérdés tehát, milyen erők lehetnek itt.
– Gyenge erők – állapítja meg Ónodi bácsi. – Már abba is hagyták az üldözést.
Így tehát indulunk a század után.
Az erdő után szántóföldön átvágunk a Sennj folyó felé. Ugyanaz, amelyiken lejjebb kompokon keltünk át. Hatalmas árterülete van. Végeláthatatlan tengernek látszik.
Két lovunkon a főtörzsőrmester és az egyik tisztes keresik a gázlókat, és mi utánuk. Néhol nyakig érő vízben gázolunk át. Az eső hidegen, szüntelen permetez. Ráadásul hideg szél támad.
Az úton végig elszórt hátizsákok, felszerelések, fegyverek.
A tisztek mind sietve leszaggatták rangjukat és kitüntetéseiket, Jakus hadnagy még a derékszíját is eldobta. így könnyebb szaladni. Ijedtek. Olyanok, mint a kelepcébe jutott fenevadak. Dupla ellenség: Partizánok és százkilencvenhat vérig meggyalázott munkaszolgálatos. Csakhogy ezeknek most nem jut eszükbe, hogy a menekülésnek van más útja is, mint a futás. Sőt, az elszórt fegyvereket munkaszolgálatosok cipelik. Jó fiúk akarnak lenni. Bebizonyítani, hogy méltók lettek volna rendes katonai szolgálatra is.
A tisztek a folyón keresnek gázlót. Mi letelepszünk a partra, és várjuk mi lesz. Jönnek-e utánunk a partizánok? A jó fiúk a felszedett fegyverrel önkéntes hátvédet alkotnak. Félkörbe fejlődnek, és visszamennek vagy ötszáz métert, hogy a partizánok ellen fedezzék az átkelést. Képesek lettek volna hóhérainkért a partizánok ellen harcba szállni.
Nem került rá sor, mert a partizánok nem üldöztek tovább bennünket.
A folyóparton tehetetlenül álldogáltunk. A megáradt folyó zúgva hömpölyög tova. Sejtelme sincs senkinek, milyen mély. Van-e valahol gázló rajta. Keresni kell.
Rotyits felugrik az egyik megmentett lóra, és gondolkodás nélkül belevágtat a vízbe. Abban a pillanatban elkapja az ár. Nagy nehezen a ló sörényébe kapaszkodva kievickél. Néhányan csodálattal adóznak Rotyits bátorságának.
Nem a bátorság, a partizánoktól való félelem hajtotta. Valakinek őrült ötlete támad. Minden köteléket le kell adni. Nadrágszíj, hátizsák szíjak, puskaheveder és egyéb összekötözhetők kerültek elő.
Négyen – köztük az Egyesült Izzó három igazgatója – meztelenül a vízbe ugranak, hogy átússzék a folyót. Az összekötözött vacakokból álló kötél egyik végét vonszolják magukkal.
Az volt a terv, hogy a kötél végét a két parton leerősítik, és mindenki a kötélbe kapaszkodva átúszik.
Még fele távolságon sem jutottak túl, amikor a kötél elszakadt. Az úszók visszatértek. A kötelet újra összebogozták. Most már csak két jelentkező volt az átúszáshoz. A fiúk biztattak, hogy jelentkezzem én is. Tudták, hogy jó úszó vagyok.
Dehogy jelentkezem. Az egész terv hülyeség. Ha sikerül is kifeszíteni, a legelső belekapaszkodó alatt el fog szakadni. Azután meg a szívem mélyén őszintén kívántam, hogy ne sikerüljön a menekülésük. Hátha nem jól döntött Ónodi?
Nagy keservesen átúsztak a kötéllel. A tisztek izgatottan figyelték az eredményt. A kötél túlsó végét egy fatönkhöz erősítettek. Igen ám, de a víz sodrától újra elszakadt pont a középen a kötél.
Most a figyelmünket más keltette fel.
Lohalálban két civil fut felénk a falu felől.
Kik lehetnek?
Fehér karszalagos ukrán milicisták. Nem volt bátorságuk bevárni a partizánokat. Reszketnek a félelemtől. Árulók, német zsoldba szegődöttek voltak. Ezek már igazán a legrohadtabb fajtából valók, akik még most is az ellenségnek akarnak segíteni.
Tisztjeinknek magyaráznak, és velük együtt otthagynak bennünket. A folyóparton keresnek valamit.
Végül diadalmasan egy lélekvesztőt hoznak. Legfeljebb két személy fér bele, az evezőssel együtt. Az egyik milicista először átviszi a társát, aki azonnal a legközelebbi falu felé futott. Azután következik a százados, hadnagy, hadapródőrmester, szakaszvezető, tizedes, őrvezető, közlegény. Rangsor szerint.
Marakodnak az elsőségért, A túlsó part a biztonságot jelenti számukra. Legalábbis azt hiszik.
A szomszéd falu felől lovas vágtat felénk. Tisztjeink elébe sietnek. Tárgyalnak. A lovas visszavágtat, és nemsokára a folyón három újabb ladik jön segítségre.
Néhány óra alatt odaát vagyunk valamennyien. A két megmaradt lovat átúsztatjuk. Ez a század egész vagyona. Fegyverek, századiroda, raktár, konyha, lovak, kocsik, tisztipoggyász mind a partizánok zsákmánya lett. Néhányan a keret tagjai közül idegsokkot kaptak. Hárman sebesültek. Egyik-másik a hideg vízben való mászkálástól, a hideg széltől úgy átfázott, hogy lába megmerevedett. Ezeket is nekünk kellett magunkkal cipelnünk a következő faluig.
Itt egy iskolában helyeztek el bennünket. Levetettük csuromvizes ruhánkat. Kifacsartuk. Szárítgattuk magunkat. Reggel óta egy falatot sem ettünk, és délután három óra volt. A községben nem tudtak élelmet szerezni. Azt hiszem, nem is nagyon akartak, hanem csak mielőbb tovább, mert híre jött, hogy jönnek utánunk a partizánok.
Indulás előtt létszám-megállapítás. Mindenki megvan, csak a keretből hiányzik egy tizedes. Egyesek látták elesni. Már éppen indulni akarunk, amikor megjelenik anyaszült meztelenül. A partizánok elvágták a századtól, és ruha nélkül úszta át a folyót.
Indulás előtt nagy találgatás. Most már biztosan hazavisznek bennünket, még a három hónapot sem várják meg. A század „becsülettel” viselkedett. Sőt, voltak, akik fegyvert fogtak a partizánok ellen. Talán ezek még kitüntetést is kapnak. Egyébként sincs a századnak felszerelése. Haza kell vinni bennünket.
Ilyen reményekkel indultunk útnak. Az eső szakad. Ragadós sár, melyen csak alig tudunk lépésről lépésre előrejutni. Aki véglegesen beleragad, mert a fáradtságtól nem tudja lábát kihúzni a sárból, azt ketten-hárman segítik ki, miközben ők süppednek térdig az agyagba.
Egy kocsit „szereztek” a faluban. Most a megmaradt két ló húzza. A sebesültek meg a betegek a kocsira kerülnek. Csak a keret tagjai.
Dr. Nagel kéredzkedik a kocsira. Megengedik neki, hiszen súlyos sebe miatt nem tud járni. Csak néhány száz métert tesz meg kocsin. Rotyits lezavarja, és a szerencsétlen velünk együtt dagasztja reménytelenül a sarat. Eső és izzadság olvad össze könnyeinkkel. Jobb volna itt lefeküdni a feneketlen sárba, és lassan elsüllyedni, mint tovább vonszolni magunkat. Ez már nem emberi, amit itt van.
Már szemrehányást teszünk magunknak, amiért nem maradtunk ott a partizánoknál. De sokszor megismételjük később még ezt! Nemcsak bánjuk az elszalasztott alkalmat, de szégyelljük is magunkat. A nagy hetvenkedésnek ez lett a vége. Az opportunistáknál is opportunistábbak vagyunk. Szabadság vagy halál helyett a rabságot és halált választottuk. Nem lehet csak Ónodira hárítani a felelősséget. Igaz, hogy ő volt a kollektíva vezetője, de mi is ott voltunk, és nem voltunk egészen tapasztalatlanok.
Tisztjeink biztatnak bennünket. Csak tizenkét kilométer az egész út, és ott pihenni, éjszakázni fogunk, enni kapunk majd.
Már öt órája jövünk, és még mindig nem vagyunk a célnál.
Végre a falu alá érünk. Letelepszünk a vizes fűre. Nem érzünk semmit. Se vizet, se fáradtságot, se éhséget, se szomjúságot. Már mindenen túl vagyunk. Elnyúlunk valamennyien, mintha a véget várnánk.
Tisztjeink bementek a faluba szállást keresni. Már órák óta odavannak. Besötétedett, és mi fázunk, reszketünk.
Fel akarok állni. Nem tudok. Minden izmom megmerevedett. Keservesen támogatjuk fel egymást. Mozgunk, hogy gémberedett, megmerevedett tagjainkba életet erőltessünk.
Kacsatovka a község neve. Iskolában szállásolnak el bennünket, de egymás hegyén-hátán vagyunk. Nem baj. Ahol ennyien vannak, ott legalább meleg lesz.
A faluban magyar helyőrség van. Egy szakasz. Partizánvadászok. Kihallgatom, amikor a helyőrség egyik katonája dicsekszik őrmesterünknek:
– Van itt kaja bőven. Nő is.
– Nem zavarnak benneteket a partizánok?
– Hetenként felkötünk egypárat, aztán béke van. Most is van négy a fogdánkban.
Őrmesterünk kíváncsi a partizánokra. Odavezetik egy hosszú, raktárszerű épület elé, mely előtt egy szuronyos őr strázsál. A magas, vasrácsos ablakon két ijedt szempár néz ki. Nők.
Az épület körül csoportosan beszélgetnek a falusiak. Ónodi bácsi ügyesen közéjük húzódik. Érdeklődik. Két fiú, két leány. Tegnap fogták el, holnap kivégzik őket. Itt senkinek sem kegyelmeztek.
Őrmesterünket bevezetik a börtönnek használt raktárhelyiségbe. Rögtön kijön.
– Ezt jól csináljátok. Irtsátok csak őket, az anyjuk Úristenit. Megkergettek bennünket, ronda banda ez.
Reggelire a falu sztarosztájának jóvoltából tejet kaptunk. Odahaza utáltam. Most isteni nedű.
Délre Konotopba kell érnünk.
Megint a hosszú lábú Jakus hadnagy vezeti a századot. Erőltetett menetelés. A kétnapos eső után forró júniusi nap süt. Most a hőség kínoz bennünket. A hátizsák szíja véresre marja vállunkat. A pokróc most mázsás súlyt jelent. Szemünk tüzesen ég. Az izzadságtól szinte ránk tapad a ruha. Kábultan támolygunk. Egy csepp víz nincs már órák óta. A földút, melyet az eső kimart, és most hirtelen csonttá száradt, valósággal bokaficamító. Percenként elakad a menet, mert egy-egy ájultat kell talpra állítani. Braun Soma élettelenül nyúlik el. Négyen háton cipeljük, bár magunk is szinte önkívületi állapotban vagyunk.
Végre tízperces pihenő. Mint krumplis zsák terülünk el a földön. Aki egy kicsit is mozogni tud, az vizet keres. Végre jelentik, hogy kutat találtak. Néhányan összeszedik a kulacsokat. A keret is könyörög vízért, a fiúk az ő kulacsaikat is magukkal viszik. Csak néhány perc telt el azóta, hogy a fiúk a kulacsokkal elmentek. Jakus sorakozót bömböl. Idegesen tekingetünk arra, amerre vízért mentek. Nagy ordítás a távollevők után. Végre futva közelednek.
Szemünk dülledve tapad a kulacsokra. Fegyelem ide, fegyelem oda, most mindenki vizet akar, és a sorok pillanatok alatt felbomlanak. Kíméletlen tülekedés a kulacsokért.
Aki megkapja, le sem veszi addig a szájáról, amíg egy kortynyi van benne. Hiába eped el, mellette a másik egy csepp vízért. Állatok lettünk! Már nem válogatják a kulacsokat. Tépik a vízhordók kezéből. Az előbb még halálig jó barátok, most egymás torkát fojtogatják.
Jakus jelenik meg a keret tagjaival a csoportnál.
– Hol vannak a kulacsaink?
Azok ott feküdtek már üresen az út menti füves árokparton. Több sem kellett. Jakus elrendelte, hogy a még teli kulacsok tartalmát öntsék ki a földre. A fiúk vonakodva tettek eleget a parancsnak. Jakus maga segített a kulacsok kiürítésénél. Az egyik hadnagy odament Jakushoz. Halkan odaszólt neki:
– Hadd. Legfeljebb osszátok szét a vizet.
– Ha a keret nem ihat, ezek se vedeljenek belőle – szólt, és már sorakoztunk is az üres kulacsokkal.
A sorakozó már készen állt. A törékeny termetű Martos Sándor megbűvölten nézte a kiöntött vízzel locsolt földet. Előbb csak Martos dobta oda magát, és nyalta, falta, a nedves földet. Egy perc múlva egész tömeg tépte-marta egymást, hogy legalább a nyelvét a vizes földhöz érinthesse.
– Rendet teremteni! – ordított Jakus.
A keret tagjai puskatussal verték szét az embergomolyagot.
Egyesek még egy félóra múlva is köpködték a földet szájukból.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!