Spanyolországi napló

MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

2

NOVEMBER 8

Nem bombarobbanásra ébredtünk és nem is arra, hogy puskatussal verik az ajtót a városba betört fasiszták, akik elől elbarikádoztuk magunkat, hanem – kakaskukorékolásra. Eleinte azt hittem, álmodom. Egy pillanatra megjelent előttem a kolhoz, a Pugacsov-kerület, a gabonabegyűjtés, a falusi szovjet elnökének házikója. Aztán változott a kép: Rosszost láttam magam előtt, a baromfigazdaságot, a kis állatgondozó-nőt – hogy is hívták csak? Polikarpova vagy Polikanova? Sírt, mert a tyúkok diftériát kaptak, s a kerületi állattenyésztési felügyelő nem csinált semmit … A kakas kukorékolt torkaszakadtából … Ez itt Spanyolország. Miért Spanyolország? Lakosztály … Budoár, milyen buta szó. Kakas a budoárban … abszurdum. De hát hol az a kakas?

Dorado már felkelt, nesztelenül mozgott a nagy hálószobában, fésűjének maradványával igyekezett rendbehozni ritka haját.

A kakas valóban itt kukorékolt, a fényűző Hotel Palace-ban, méghozzá nem is egy. A kórház ugyanis magával hozta élelmiszer-raktárát, hogy diétásán táplálhassa a sebesülteket. A tyúkketrecet ideiglenesen a földszinti szalonban helyezték el.

A bejáratnál már álltak mentőkocsik újabb sebesültekkel – a harc tehát újra fellángolt, s hetedik órája folyik.

A Toledói- és a Segoviai-hídon túl nagy a csetepaté. A köztársaságiak jól tartják magukat, szilárdan megvetették lábukat az épületekben. Egy gondolatnyit még előre is nyomulnak; szökellve, kézigránátokat dobálva, beépítetlen telkeket, kis épületeket és csűröket foglalnak el. Az osztagok szokásos összetétele némileg megváltozott. Eddig főleg katonasapkás fiatalokból álltak. Most vannak már az ifjak között középkorú és idősebb munkások is. Kissé esetlenül mozognak, de komolyak és igyekvők. Úgy jöttek a barikádokra, ahogyan tüzet oltani mennek az emberek, vagy ahogyan nálunk a munkások a „szubbotnyikok” keretében fát rakodni jártak – nem ténferegni, nem az időt tölteni jöttek, hanem megfogni a dolog végét. Így aztán a veszteségek is erősen megnövekedtek reggel óta. A halottak és sebesültek ma többnyire éppen azok közül az idősebb munkások közül kerültek ki, akik tegnap álltak be harcolni. De a harci szellem sokkal jobb lett. A fiatalság követi az idősebb nemzedéket, és mindinkább tudatosodik benne, hogy igenis van értelme és célja a harcnak. Hiszen ez a csomó ifjú mind ez ideig csak a szüntelen visszavonulások keserűségét érezte, ostoba és ellentmondó parancsoknak, a tapasztalatlan vagy gyanús parancsnokokkal való nézeteltéréseknek és konfliktusoknak volt tanúja. Most ellenben már minden világossá vált előttük. Menekülni nincs hová: ha feladják ezt az utcát, aztán azt, aztán még azt a kettőt – mindennek vége.

Még egy szempontból előnyös lett a madridiak helyzete: itthon vannak, ismernek – különösen itt, a munkáslakta külvárosokban – minden kis utcát, minden házat, minden padlást, míg az ostromlók – navarrai kulákok, galíciai földbirtokos-csemeték, afrikaiak, idegenlégiósok – idegenül és nem túlságosan ésszerűen döngetik a számukra lényegében idegen, ismeretlen város falait. Hiszen csupán a magasabb fasiszta parancsnokság és a tisztek egy része élt a fővárosban és ismeri ki magát az utcák labirintusában.

Itt azonban, Varela napiparancsa értelmében (aligha változtatta meg ezt a parancsot) csak lekötő és demonstrációs csoport tevékenykedik ellenünk. A fő csapást a Casa del Campón át irányítják. Odahajtatok – a helyzet ott sem rossz. A tüzérség – négy, ócska lövegekből álló üteg – kiinduló állásaikban tartja a fasisztákat. Egységeink mindenütt beássák magukat, a fasorokat és ösvényeket géppuskatűz alatt tartják. Két frontszakaszon találkoztam a Nemzetközi Brigád harcosaival. Jól festenek új zubbonyukban, terepszínű barettjükben; mindegyiken lábszártekercs vagy lábszárvédő, mindegyiknél új puska. Nagy részük német és francia. Az első lépcső itt helyezkedett el, a második hátul, a Nyugati Parkban és az Egyetemi Város déli csücskén. Egy zászlóaljat Villaverdébe irányítottak Lister támogatására. Látszatra koránt sincs köztük annyi világháborús tapasztalattal rendelkező katona, mint mondották. Nagyrészt huszonöt-harmincöt közötti emberekből áll a brigád. Egyesek eléggé ügyefogyottan bánnak a fegyverrel; még a legegyszerűbb hiba esetén is zavartan nézegetik géppuskájukat.

Déltájban sikerült itt egy kisebbfajta ellentámadást indítani. Spanyolok és külföldi önkéntesek tüzérségi előkészítés után két csoportban előretörtek a fák között, és bekerítettek két pavilont, melyben marokkóiak voltak. Természetesen könnyű lett volna fogságba ejteni vagy megsemmisíteni őket, de a köztársaságiak nem ismerték fel a helyzetet. A mórok hátborzongató ordítozással, minden irányba kézigránátokat hajigálva, kiugráltak a pavilonokból, és áttörtek övéikhez. Mégis, az ellenség megtorpant, sőt némileg hátrált is.

A törzshöz egyelőre minden frontszakaszról kielégítő hírek érkeznek. A köztársaságiak tartják magukat. Csak Barceló nem lendült még neki az oldaltámadásnak. Hirtelen felbúg a sziréna. Vadászgépek kíséretében két Junkers tűnik fel a város fölött. A „piszéket” nem látni. A fasiszta gépek nyugodtan, akadálytalanul szelik a levegőt. Aha, most a város központját püfölik. Fülsiketítő robbanások. A háztetők fölött körös-körül füstoszlopok. Erre jönnek, a Hadügyminisztérium felé. Igen, erre igyekszenek. Újabb robbanás, egészen közel, valószínűleg a Recoletos sétányon … Az ablakok remegnek, egy részük nagy csörömpöléssel zuhan az úttestre. A Hadügyminisztériumban nincs óvóhely … Miaját és Rojót rábeszélik, hogy menjenek le a pincébe, ahol az archívum van. De a Junkersek már eltávolodtak. Az égen megjelentek a köztársasági vadászgépek – későn. Öt perccel később értesítették őket a kelleténél, és ez az öt perc döntő – hiszen a fasiszta gépek pillanatok alatt eliszkolhatnak saját területükre. Övék a légvédelmi tüzérség által támogatott getafei repülőtér. A „piszéknek” egyelőre tiltja a parancsnokság, hogy messzire repüljenek, hiszen oly kevés van belőlük, drága minden ember, minden gép.

Ez alkalommal a bombázás nagy pusztítást vitt véghez, súlyos áldozatokat követelt. Sok nő, gyermek, fegyvertelen, ártatlan ember pusztult el. Váratlanul, mindennapi munkájuk végzése közben érte őket a halál. Egy öregasszony a fehérneműt aggatta fel éppen a szárítókötélre, úgy találták kinyúlva, megpörkölődött lepedők és pelenkák között, a kötéllel a kezében, fej nélkül. A robbanás, melyet annyira közel hallottunk, egy nagy garázsban történt. A bomba átütötte az üvegtetőt, lángralobbantott egy csomó tehergépkocsit és személyautót. Az egészet elborította a benzin perzselő lángja.

A Junkersek által okozott zűrzavar kellős közepén telefonhoz hívtak: Moszkvából keresnek! A főbiztosság telefonján hívtak, a védelmi parancsnokság utasítására minden más telefont kikapcsoltak, hogy ne lehessen érintkezni a fasiszták által elfoglalt negyedekkel.

Ismét a Rádióbizottság volt a telefonnál. Köszöntöttek az ünnep alkalmából, beszámoltak a díszszemléről és a felvonulásról, majd kérték, hogy mondjam el én is a benyomásaimat.

Benyomásaimat! …

Röviden elmondtam, hogyan tartja magát Madrid, beszámoltam a folyónál és a Casa del Campóban látott mai harcokról, a most lezajlott légitámadásról. Igaz, hogy bevették Toledót? – kérdezték a drót másik végén. Ki vette be? Hát a köztársaságiak. Hogy Toledót bevették volna a köztársaságiak? Nem, nem igaz. Hogy tudják ezt ott elképzelni, nem értem …

A kommunista párt bámulatra méltóan dolgozik. A legkevésbé sem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy a népfront valamennyi pártja közül egyedül ennek a pártnak a létezése érezhető most Madridban. Az összes antifasiszták, egészen a legmérsékeltebb, legkispolgáribb csoportokig, készséggel vetik alá magukat vezetésének, elfogadják a Madrid védelmére vonatkozó utasításait, sőt kémek ilyen utasításokat. A párt Központi Bizottságának és madridi Tartományi Bizottságának tagjai egész napjukat a frontszakaszokon, az egységek között töltik, részt vesznek az ellentámadásokban, újabb barikádokat és erődítéseket építenek.

Estefelé a hangszórók és a nem kevésbé hangos rikkancsok, a Mundo Obrero terjesztői, „nagyszabású, szenzációs, csodálatos” nagygyűlésre hívják a népet a Monumental moziba.

A mozi zsúfolásig megtelt, a termet zászlók, a Nagy Szocialista Forradalom 19. évfordulóját éltető feliratok, Marx, Lenin, Sztálin, José Díaz, Thälmann arcképei díszítik.

Az elnökségben megjelennek a Madridi Bizottság tagjai, majd Pedro Checa és Antonio Mije, aztán – mindenki feláll és lelkesen tapsol – Dolores!

A gyűlés elnöke bejelenti, hogy ezt az összejövetelt a Nagy Szocialista Forradalom 19. évfordulója alkalmából és Madrid védelme jegyében tartják meg. Éljenzés, zene – ó, de jólesik a fülnek! Ez az, ami hiányzott! Ezekben a napokban, amikor a lélek megtelt valami magasztos, keserűen ünnepélyes érzéssel, valahogy kiszáradt a fülünk, mint ahogy az ember torka szokott kiszáradni. És most, amikor a zenekar – vannak még zenekarok Madridban! – csengő rézfúvóival rázendített az Internacionálé fenséges dallamára, felszabadultan – hosszú idő óta először felszabadultan – szakadt ki az emberek melléből a harci dal. S ha ezzel véget ért volna az egész nagygyűlés, már akkor is jogosan nevezhetnénk „nagyszabásúnak, szenzációsnak, csodálatosnak”. A szemekben ülő könnyek, a munkások, katonák, fiatalok, nők lelkesedéstől sugárzó tekintete arról beszél, hogy mindannyiuk számára hatalmas támogatást jelent ez az ünnepi ajándék, az, hogy életük legsúlyosabb pillanatában, ezekben a katasztrofális, sorsdöntő órákban összegyűlhetnek itt mint egy nagy, harcos pártkollektíva, és énekelhetik együtt, szinte eggyé olvadva, mohón, zenekari kísérettel a proletárharc, a proletárgyőzelem félelmetes dalát.

Antonio Mije mond beszédet. Egyébként is jó szónok, s ez alkalommal gyönyörűen, megrázó erővel és őszinteséggel írja le Madrid válságos helyzetét. Megmondja, hogy pillanatnyilag semmiféle segítség sem várható kívülről, hangsúlyozza, hogy most életbevágó, elengedhetetlen szükségszerűség és forradalmi kötelesség küzdeni, tartani magunkat, míg meg nem érkeznek az erősítések. Röviden, pontosan felsorolja mindazokat a feltételeket, melyek nélkül Madrid védelme még rövid időre sem lehetséges: újabb és újabb harcképes osztagok alakítása, szívós ellenállás, harc minden házért, erődítések, lövészárkok, barikádok, a legszigorúbb katonai fegyelem, rend a város köztársasági részében, könyörtelen leszámolás az „ötödik hadoszloppal”, minden terroristával, provokátorral, kémmel, minden fegyver összegyűjtése, lőszergyártás, szigorú takarékosság az élelmiszerrel. A gyűlés figyelmesen hallgatja a szónokot, s csak időnként szakítja félbe tapsokkal és „muy bien!” kiáltásokkal. Beszédének második részében Mije a Szovjetunióról, az Októberi Forradalomról, az oroszországi polgárháborúról, a szocializmus győzelmeiről, a trockisták és a jobboldaliak elleni harcról, az ötéves tervekről, a pártvezetésről, a Komintern politikájáról beszél. Felhívja a madridi bolsevikokat, legyenek méltók erre a megtisztelő névre, ne engedjék át a fasisztáknak Madridot se ma, se holnap, se holnapután, soha, mint ahogy nem engedték át tegnap sem, november 7. napján!

Ezután Dolores emelkedik szólásra.

Lefogyott, nagyon sápadt; mintha most még magasabb, parancsolóbb és valahogy fiatalabb volna. Mint mindig, most is feketében van, ruhája egyszerű, de takaros.

– Elvtársak, Madrid munkásai! Szinte nem akarunk hinni a szemünknek, hogy ebben a pillanatban, amikor az ellenséges lövedékek már rombolják fővárosunk épületeit, amikor Madrid egén fasiszta repülőgépek cirkálnak, halált hozva a védtelen asszonyokra és gyermekekre, hogy most összejöttünk erre a gyűlésre. Pedig összejöttünk, és korántsem azért, hogy növeljük harci kedvünket. Hiszen amúgy is töretlen a mi harci szellemünk a súlyos megpróbáltatásoknak ezekben a napjaiban. Azért gyűltünk itt össze, hogy hódoljunk kedves szokásunknak, hogy megadjuk a tiszteletet annak a csodálatos országnak, melynek neve Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége; hogy lerójuk hálánkat azért a nagylelkű segítségért, melyet ez az ország nyújtott a spanyol népnek, Genfben elfoglalt szilárd álláspontjáért és cselekedeteiért, melyekkel lehetővé teszi a spanyol nép számára, hogy összegyűjtse erőit az ellentámadásra, az ellenség visszaverésére és kiűzésére.

– Ez a nép, mely le tudta győzni mind belső, mind külső ellenségeit, most azt mondja nekünk: „Spanyol testvéreink, kövessétek példánkat!” Az összes népek közül az orosz nép igája volt a legsúlyosabb. De megteremtette a bolsevik pártot, Lenin pártját, mely bámulatra méltó művészettel győzte le a forradalom nehézségeit, tisztította meg az utat a kommunizmus harcosai számára, és diadalmaskodott minden akadály ellenére.

– A mi spanyol kommunista pártunk mindig azt követelte tagjaitól, hogy az első sorokban küzdjenek az ellenség ellen. Most is azt követeljük, hogy a kommunista, akár vezető, akár szervező vagy politikai biztos, mindig az első legyen!

– Elvtársak! Ellen kell állnunk az ellenséges rohamnak még két, három, négy vagy nyolc napig, addig, ameddig csak szükséges lesz! És ellen fogunk állni! A fasizmus nem találna mást Madridban, csak romokat, csak holttesteket. De nem éri meg ezt sem. Madrid sok-sok fasisztának lesz a sírja!

Amíg a teremben zúg a tapsvihar, tekintete a nőket keresi – sok nő jött el. Hozzájuk fordul, kezét tenyerével fölfelé tartja, mintha valami értékeset tartana, amit nem szabad kiönteni …

– Madrid asszonyai! Ti itt vagytok! Látom, még nem haltak ki a Felszabadító Háború hősnői, azoknak a bátor spanyol nőknek az unokái, akik harcoltak Bonaparte Napoleon csapatai ellen, és kiűzték őket az országból! Tudom, készek vagytok rá, hogy megismételjétek a felszabadítás hőstettét, és meg is tudjátok ezt tenni! Madridi barátnőim! Tizenhétben egy elszánt nép gazdájává lett országának. Mutassuk meg mi is, hogy elszántak vagyunk, védjük meg fővárosunkat, küzdjünk úgy, hogy a „No pasarán!” jelszó valósággá váljék. Kövessünk el mindent, hogy Madrid dolgozó férfiai és asszonyai szabadok maradjanak, s megmutassák az egész világnak, hogyan kell harcolni és győzedelmeskedni.

Más pártok és szervezetek képviselői is eljöttek erre a kommunista nagygyűlésre, hogy üdvözöljék a szovjet évfordulót. Felszólal Ariel, az anarchisták szónoka, Regulo Martinez a baloldali köztársaságiak részéről. Az elnökség megkér, hogy továbbítsam a gyűlésnek az októberi évforduló alkalmából a Pravdához intézett üdvözletét; az üdvözlet szövegét viharos tapsok közepette elfogadják:

„Madrid népe üdvözli a bátor szovjet munkásokat, a szocializmus építőit. Mi elszántan küzdünk, védünk minden talpalatnyi földet a fasizmus zsoldos-hordáival szemben. A ti példátokat, Petrográd hősi védelmének példáját követve, nem hagyjuk el a lövészárkokat, tartani fogjuk magunkat az utolsó emberig, utolsó csepp vérünkig. Nem mondunk le arról a vágyunkról, hogy boldog életet, a ti népetek életéhez hasonló boldog életet éljünk. Hathatós és lelkes támogatástok növelte harci kedvünket. Veletek együtt a mi oldalunkon állnak a világ összes demokratikus és haladó erői, és ez a tudat erőt, energiát önt belénk. Ezekben a tragikus órákban a fasiszta ágyúkkal körülvett Madrid testvéri üdvözletét küldi a szovjet munkásoknak. Esküvel fogadjuk nektek, hogy nem törnek át! Éljen a szovjet nép!”

A nagygyűlés véget ért. Az emberek óvatosan szétoszlanak a sötétben – ki haza, ki a frontra. Nincsen messze a front, néhány utca csupán. Elszórt lövések. A központi szakaszon, a hidaknál ezekben az órákban semmi sem változott. Balszárnyunkon Barceló osztagának a hozzá beosztott hat harckocsival sikerült ha nem is előnyomulnia, de legalább mozgást mutatnia. Mindenesetre az ellenség itt megzavarodott, és nem hajtotta végre a maga átkaroló hadmozdulatát. A Casa del Campóban ellenben a fasiszták este a szárnynál áttörték a köztársasági vonalakat, és kereken másfél kilométert haladtak előre a parkban.

És mégis – bár az ellenség másfél kilométerrel közelebb van – igen-igen boldog vagyok ma éjjel. Most már világos: Madrid ellenáll. Nem hajtja fejét a mészáros bárdja alá. Küzdeni fog „még két, három, négy vagy nyolc napig, addig, ameddig csak szükséges lesz”, ahogy Dolores mondta. Madridot nem fogják harc nélkül feladni. Nagyon halkan azt mondom magamban: talán egyáltalán nem fogják feladni.

 

NOVEMBER 9

Az egész nap súlyos harcokkal telt el. A fasiszták, ha lassúbb ütemben is, de folytatják a város ostromát Varela tábornok napiparancsának paragrafusai szerint. A „D-nap” már csaknem hetven órával eltolódott ugyan, de az 1., 4. és 3. fasiszta osztag makacsul folytatja bekerítő hadmozdulatait, és a parkokon át igyekeznek behatolni a városba. A Nemzetközi Brigád nagy veszteségekkel tartja a frontot az Egyetemi Város magaslatához vezető utakon.

De hát hol vannak a tartalékok? Senki sem tud róluk semmi bizonyosat. Öt brigádnak hátba kell támadnia az ellenséget, együttműködve a városban levő egységekkel. Öt brigád és még egy – a 2. nemzetközi. Erről nincs semmiféle hír. Nincs kapcsolat a központi front törzsével, Pozas tábornokkal. Időről időre különös telefonhívások vagy különös összekötő tisztek futnak be onnan, hogy megtudják, kinek a kezén van Madrid. Valenciából, a hadügyminiszterről, a vezérkarról semmi hír – mintha a föld nyelte volna el őket.

Ez így nem mehet tovább. A védőknek tudniuk kell, milyen hosszú védelemre rendezkedjenek be, míg megérkeznek a tartalékok vagy általában valamilyen segítség érkezik. Ettől függ a védelem taktikája. Ha a segítség holnap érkezik, akkor ma bátrabban lehet ellentámadásokat indítani, határozottabban lehet védelmezni minden négyzetméternyi területet, egy talpalatnyi földet sem szabad átengedni az ellenségnek. Ha a segítség csak négy-öt nap múlva érhet ide … hát akkor sokkal gazdaságosabban kell bánni az erővel és a lőszerrel egyaránt, akkor lassan, harc közben vissza kell húzódni, naponta egy utcányit; időt kell nyerni, el kell húzni a harcot, akkor majd megvetjük a lábunkat a városnak legalább egy részében, s nem adunk alkalmat a fasisztáknak arra, hogy azt mondják: meghódították a fővárost. Most még minden egyik napról a másikra történik, minden perspektíva nélkül. Azt sem lehet tudni, mi lesz két óra múlva. Dél tájban Carabanchelben, a Toledói-hídnál, ahol mindeddig sikerült az ellenséget visszatartani, valami megroppant. A páncélkocsik éppen elmentek, hogy üzemanyagot vegyenek föl, a barikádokon evéshez készülődtek, és ekkor hirtelen egy koncentrált, legyezőszerűen irányított géppuskatűz elsodorta az előőrsöket. A pánik egyszeriben átterjedt az Espana térre, onnan valaki fellármázta telefonon az Alcalá utcát, és a törzsből egymást legázolva, máris hanyatt-homlok menekültek az emberek. Miaját és Rojót szinte erőszakkal tuszkolták a gépkocsikba, hogy minél előbb elérjék a város keleti szélét … Egy óra múltán elült a zűrzavar, a rohamot visszaverték, méghozzá anélkül, hogy egy másik frontszakaszról erősítést kértek volna.

Egyelőre csak egy kis egységgel bővültek Madrid védőinek sorai. Mellesleg, ebben nem volt semmi szerepe sem a frontparancsnokságnak, sem a legfelsőbb parancsnokságnak. Egy partizán-zászlóalj érkezett, bátor, elszánt fiúk, az utóbbi hónapokban a Guadarramában harcoltak. Nemrég még ez volt a legközelebbi madridi front, most a várostól legtávolabb eső front lett.

A zászlóalj katonái nagyobbrészt parasztok, kitűnő lövészek és gránátvetők. A parancsnok egyenként válogatta ki őket, próbára téve külön-külön mindegyiknek a bátorságát. A büntetési rendszer nem túlságosan bonyolult: kisebb botlásokért a nyakuk közé sóznak, az igazi katonai bűncselekmények elkövetőit pedig az erdőbe kísérik és főbelövik. Ugyanakkor féltő gonddal veszik körül a katonákat, gondoskodnak róla, hogy mindig annyit ehessenek-ihassanak, amennyit jólesik, mindig legyen rendes cipő a lábukon, és jó hangulatban legyenek. A parancsnok alacsony, zömök, sűrű fekete szakállú, cigányképű ember – csöppet sem vonzó jelenség. Hófehér, kamaszosan vidám fogai és huncut, pajkos szemei azonban meghazudtolják. A zászlóaljjal együtt az 5. ezredhez tartozik, tagja a kommunista pártnak. A KB-ban sopánkodtak igen mérsékelt marxista felkészültsége és a zászlóaljban uralkodó túlságosan „közönséges” szokások miatt. De a fiúk annyira becsületesen, oly odaadóan, oly bátran küzdenek a fasizmus ellen, oly fegyelmezetten hajtják végre az összes parancsot, hogy végül is belátták, ráérnek később is vörös professzorokat faragni belőlük.

Nem sokkal a Toledói-hídnál támadt zűrzavar és az áttörés felszámolása után nagyon poros autó állt meg a törzs bejárata előtt. Egy tiszt szállt ki belőle, és menet közben mindenfelé tisztelegve, felszaladt a főlépcsőn. Felismertük benne a Largo Caballero kíséretéhez tartozó egyik hadsegédet. Végre-valahára! Valamennyien örömmel siettünk a Védelmi Junta elnökének tágas szobájába. A törzs parancsnoka kijött a szomszédos teremből, és érdeklődéssel állt meg az ajtónál. A küldött tisztelgett a Junta elnökének, és széles mozdulattal kihúzott kabátja hajtókája alól egy nagy borítékot.

– A kormány fejétől, a hadügyminisztertől.

Az elnök, mielőtt felszakította a borítékot, szívélyesen és erősen megszorította a Valenciából az ostromlott Madridba érkezett első hírnök kezét.

Leült az asztalhoz, és szemével a miniszter elefántcsont papírvágó kését kereste. A kés nem volt ott. Vártunk. Egy gemkapoccsal felbontotta a vaskos borítékot, és kivette belőle a levelet. Elolvasta. Ránézett a tisztre, majd újra elolvasta a levelet.

Aztán kezében a levéllel felállt az asztaltól, lassan, nehézkes léptekkel, vérvörösen elindult a kijárat felé, majd hirtelen visszafordult, odament az asztalhoz, kihúzta alóla a papírkosarat, beledobta a levelet, és gyors léptekkel eltávozott.

A papírkosárra vetettük magunkat, kivettük belőle a levelet. Senki sem próbálta meggátolni.

Largo Caballero, kormányfő és hadügyminiszter, sürgős kéréssel fordult levelében a tábornokhoz, Madrid Védelmi Juntájának elnökéhez: tekintettel arra, hogy a Hadügyminisztérium és a vezérkar az elutazáskor nem tudta magával vinni az edényeket és az asztalneműt, ami most némi fennakadást okoz, adja ki e levél kézbesítőjének a Hadügyminisztérium asztali és teáskészletét, valamint a hozzátartozó térítőket és szalvétákat, s bocsássa rendelkezésére a szükséges gépkocsikat, hogy a fent nevezett tárgyakat haladéktalanul Valenciába lehessen szállítani.

… Estére a helyzet lényegesen súlyosbodott. Heves harc lángolt fel a Princesa-hídnál. Két ízben hatoltak a mórok a folyóhoz, és csak a csodával határos módon sikerült őket elűzni. A fasiszták újabb légitámadást intéztek a főváros ellen, és igen nagy károkat okoztak; vadászgépeink utolérték ugyan őket, de már a város légiterén kívül, amikor már ledobták bombáikat. Egy Heinkelt lelőttek. Az egyik „pisze” könnyebben megsérült, kényszerleszállást hajtott végre Vicálvarónál, a mi területünkön. Aztán felszállt néhány köztársasági bombavető, bombázta a Casa del Campo nyugati részét, amely a fasiszták kezén volt. Ugyancsak bombáztak egy olasz harckocsioszlopot, melyet a Húmera felől vezető úton pillantottak meg. A Carcel Modelo környékén a köztársaságiak kilőtték minden töltényüket, és valaki elkezdte agitálni őket, hogy vonuljanak vissza. Ez kis híján meg is történt. A lázadók nehéztüzérsége valahol előrenyomult, és lőni kezdte az Espana tér mögötti házakat. Carabanchel Bajóból átvergődött hozzánk két nő. Elmondták, hogy ott már harmadik napja folyik a munkások borzalmas lemészárlása. Nem, nemcsak agyonlövésről van szó – a fasiszták azt mondják, takarékoskodni kell a tölténnyel a szó szoros értelmében mészárlás folyik. A mórok és a falangisták azt gyakorolják, hogyan lehet egy suhintással átvágni a megkötözött munkások torkát.

Moszkvának megint sikerült telefonösszeköttetést teremtenie velem. Meghallottam a Pravda munkatársának hangját:

– Milyen a helyzet?

– A fasiszták közelebb jöttek a folyóhoz. Csatlakozott hozzájuk a tüzérség. A tüzérségi tűz megnehezíti a hidak védelmét. Ehhez hozzájárulnak még a légitámadások is. Az elfoglalt negyedekben mészárolják a munkásokat. De ez csak növelte a harci elszántságot. Katonáink keményen fognak harcolni. Várjuk az erősítéseket.

– Nagy erősítések vannak útban Madrid felé?

– Nem azt mondtam, hogy „nagy erősítések vannak útban Madrid felé”. Csak azt mondtam, hogy „várjuk az erősítéseket”.

A hang ismét nyomatékosan, szinte szuggerálva kérdezte:

– Nagy erősítések vannak útban Madrid felé?

A hang és a kérdés eszembe juttatott valamit. Mi itt megfeledkeztünk arról, hogy az ellenség által ostromlott, elszigetelt és ma még tehetetlen Madridon kívül van még egy egész világ, hogy van két, egymással halálos ellenségként szemben álló tábor, hogy mindkettő meghúzódva várja, hogyan alakul ez az élet-halálharc, hogy e harc lefolyásától és kimenetelétől sok minden függhet messze Madrid határain túl is. Hangosan, tagoltan kétszer egymás után mondtam a kagylóba:

– Igen, nagy és jelentős erősítések vannak útban Madrid felé! Erős köztársasági csapatok sietnek Madrid segítségére!

– Tehát az erősítések jelentősek lesznek?

Most már nemcsak egy elvtársat éreztem a képzelt rádió-telefonvonal másik végén, hanem mintha millió fül tapadna a hallgatóhoz, éreztem az összes hivatásos lehallgatókat a bennünket elválasztó hat országban, az ellenségeket és a barátokat, akik mohón állítják be készüléküket a köztársasági Madrid hullámhosszára, s belekiáltottam a kagylóba, hogy van erőnk:

– Igen, tekintélyes erősítések érkeznek! Hamarosan itt lesznek, mindennap várhatók! És minden körülmények között tartani tudjuk magunkat, míg megérkeznek!

Az elvtárs még gyorsan feltett néhány kérdést a helyzetre vonatkozóan. Megkérdezte, miért nem mentem el Valenciába.

– Vigyázz magadra – mondta.

– Vigyázok.

– Itt van nálunk, a Pravdánál a novemberi spanyol küldöttség.

– Add át nekik meleg üdvözletemet.

Ezután egy gyorsírónő vette át a kagylót. Lediktáltam neki egy tudósítást arról, hogyan folyt le a mai nap. Moszkvában az ünnep utáni lapok csak holnap jelennek meg. De ezeket a híreket már közvetíti a rádió, országunk tudja, hogy Madrid nem esett el 7-én, tartotta magát 8-án, tartotta magát ma is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!