ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
16
OKTÓBER 29
Hajnali öt óra. A törzsek és a parancsnokok dolgoznak. Idegesség, feszültség, sürgés-forgás. Lister egy valdemorói házacska egyetlen szobájában ül, egyedül, egy pöttömnyi asztal mellett, melyen alig fér el a térkép. A szoba tömve emberekkel, zsivajognak, valami vita támad a tüzérséggel, Listerhez fordulnak, ő mindenkit meghallgat és némi szünet után lassan, erőlködve válaszol. Halálosan kimerült.
Vajon mindegyik egység elfoglalta kiinduló állását? Ezt senki sem tudja megállapítani.
Hat óra. Az ütegek lőni kezdenek.
Hat óra harminc perc. Megjelenik a harckocsioszlop. A fiúk sem aludtak az éjjel, ők is kissé idegesek, de azért elevenek, mosolyognak. A gyalogság hangos kiáltásokkal üdvözli a tankosokat. A toronyparancsnokok tréfás kézmozdulattal intenek a gyalogosoknak, hogy kövessék őket.
A légierő valamilyen okból késlekedik. Csak hat-negyvenkor hallani robbanásokat Torrejón, Sesena, Illescas irányából. A harckocsik megindulnak.
Végigrobognak a mezőn, és a falu felé gördülnek. A lázadók erőtlenül tüzelnek, azután még ez is elcsendesedik. Az oszlop, anélkül, hogy ellenállásba ütközne, átgázol a lövészárkokon, és befordul Sesena főutcájára. Érthetetlen, miért nem szegülnek szembe. Hiszen itt állomásoznak Monasterio ezredes fasiszta hadoszlopának egységei.
Régi házakkal körülvett kis tér. Katonák, marokkóiak, egyszerű helybeli lakosok álldogálnak elég nyugodtan.
Egy fasiszta tiszt kézfelemeléssel megállítja az első tankot. A parancsnok derékig kiemelkedik a toronyból. A két fél méregeti egymást.
A fasiszta kedvesen kérdezi:
– Italiano?
A parancsnok még néhány másodpercig késlekedik a válasszal, aztán eltűnik a toronyban, lecsapja maga után a tetőt és tüzet nyit.
Ebben a pillanatban a falu pokollá változik.
A tankok előrelendülnek, ágyú- és géppuskatüzekkel darabokra szaggatják, hernyótalpaikkal tapossák, gázolják a tömeget. A marokkóiak vad jajveszékelése hallatszik, golyóik hangosan koppannak a tank páncélján.
Az oszlop áttör a téren, be az utca folytatásába. Egy marokkói lovasszázad rekedt meg itt, és nem tud felfejlődni.
A lovak felágaskodnak, ledobják magukról haldokló lovasaikat, majd maguk is egymás hegyére-hátára zuhannak. Néhány tizedmásodperc, és egyetlen óriási halomban hevernek állati és emberi testek, vörös fezek és fehér arab sálak. A tankok nem lőhetnek egymás tarkójába, így hát csak a parancsnoki tank ad le néhány lövést és gépfegyversorozatot az eleven halomra, majd felkapaszkodik rá, és megy, mindent és mindenkit legázolva, dülöngve a hepehupás eleven dombon, nyomában a többi harckocsival.
Három ágyú áll gazdátlanul az utcán: ottmaradtak a pánikban. A tankok nagy zajjal és csörömpöléssel keresztülmennek rajtuk, összerombolják, összetörik őket.
Mi lesz tovább? Itt véget ér az utca. Véget ér a falu. A tankok vagy huszonöt perc alatt végigcsörtettek rajta.
De nyilvánvaló, hogy még maradtak itt harcképes erők. Ha végezni akarnak a faluval, mindent meg kell ismételni elölről. Az oszlop kört ír le, és az előbbi úton ismét benyomul Sesenába. A gyalogságot még nem látni – remélhetőleg mindjárt ideér.
Most látszik csak, mennyire nehéz és kockázatos a harc ezekben a szűk kis utcákban.
Ez itt nem Kelet-Európa, itt nem mozoghat a harckocsi olyan könnyen, mint ott, ahol ledöntheti a veteményeskert palánkját, letiporhatja az uborkát vagy akár keresztül is gázolhat a faházakon. A spanyol kisváros, mint például ez a Sesena is, keskeny, girbegörbe kis utcák, zsákutcák szűk labirintusa, és minden ház régi kőerőd, félméteres, méteres vastagságú falakkal.
Másodszor az összecsapás tovább tart, bonyolultabb, hevesebb. Fülsiketítő puskaropogás, gépfegyver-kattogás. Nagyon veszélyes megrekedni ebben a kő-egérfogóban.
Ráadásul a fasiszták kisütötték, hogy felvonszolhatják megmaradt ágyúikat a háztetőkre, onnan lőhetik a harckocsik tornyát. Az első gépek kis híján el is pusztultak így. Csak a rossz célzás, a fasiszták idegessége mentette meg őket.
A következő harckocsik rézsút szemből lőnek, a házak párkányzata alá. A tetők beomlanak, velük együtt zuhannak az ágyúk.
Újabb veszedelem: a mórok benzines palackokat kerítettek valahonnan, s most ezeket meggyújtva és vattába csavarva a gépekre dobálják. Ez felgyújthatja a gumialátéteket, akkor pedig az egész harckocsi lángbaborulhat.
Most különböző gócok alakulnak ki. Itt is, ott is egy-egy harckocsi forog saját tengelye körül, lövi a tüzelőállásokat, egyesek a golyózáporban kimásznak égő gépükből, hogy megfékezzék a lángokat.
Amott pedig néhány fiú felmászik az oszlopokra, elvágja a telefonvezetéket! Az egyiket golyó éri a póznán – lassan, erőtlenül lemászik, rogyadozó térdekkel, kezét sebesült mellére szorítva, félholtan vánszorog vissza a toronyba.
Az oszlop ismét elérte a falu végét, kiért az országútra. A fiúk kissé elfáradtak, egy részük égési sebeket szenvedett, néhányan megsebesültek. De az izgalom, a harci kedv még növekedett. Hol a gyalogság? Még mindig nem érkezett meg! Mi történt vele? Egye meg a fene! Mindenki úgy érzi, hogy ha már egyszer ideverekedték magukat a fasiszták hátába, hát pusztítsanak el mindent, amit csak lehet.
Rövid pihenő után a tankok Esquivias felé indulnak. A nap úgy perzsel, mintha nyár volna. A gépek belsejében már alig lehet kibírni a hőséget.
Már kilenc óra elmúlt. Messziről porfelhő tűnik föl, a távcsövön keresztül tehergépkocsik körvonalai bontakoznak ki. Monasterio motorizált gyalogsága siet Sesena segítségére. Hű, ezer ördög és pokol! A harckocsik felsorakoznak az útkanyar mentén, és onnan legyezőszerűen tüzet nyitnak. A teherkocsik megállnak, a katonák egy része felkészül a védelemre, a többiek szertefutnak.
A harckocsik feltartóztathatatlanul közelednek a mintegy másfél zászlóaljnyi gyalogság felé. Kegyetlen tüzükkel csaknem az egész egységet lekaszálják. A harckocsizok élvezettel gázolnak át a gépkocsikon, csikorogva taposnak szét egy tábori ágyút, majd a másodikat …
– Disznóság, hogy nem tudunk foglyokat ejteni!
– Ki akadályoz benne? Kösd a gépedhez, majd talpal utánad.
– Vagy vegyük körül a tankokkal, és hajtsuk őket hernyótalpas kísérettel!
Az oszlop benyomult Esguiviasba. Itt sebtében ásott tankcsapda fogadja a harckocsikat. Az egyik már nem tudott fékezni, belecsúszott, aztán kimászott, de a hernyótalp kiugrott.
A százados két harckocsit itt hagyott, hogy segítsenek az elakadtnak, a többiekkel pedig továbbment megtisztítani a falut. Itt mintegy két század „regulares” volt, ezek is szétszaladtak.
Néhány holttest hevert a szűk utcán; a tankok nagyon nehezen, cikcakkokban haladva tudták kikerülni őket. Könnyű és kellemes dolog eltaposni egy egész század élő ellenséget, de undorító keresztülmenni egy holt, érzéketlen testen. – Hirtelen úgy éreztem, mintha gyilkos volnék – mondta az egyik tank vezetője.
Már tíz-tizenkét kilométer mélyen vannak a fasiszták hátában! Azt gondolták, kisebb támadást fognak végrehajtani a gyalogság kíséretében, és mély áttörés lett belőle. A nap éppen delel, a harcosok, elhagyva Esquiviast, kimásznak a gépekből és falatozni kezdenek – kolbászt, sajtot esznek, bort isznak rá.
Megvárták az elakadt kocsikat, majd tovább indultak Borox felé.
Minthogy nem ütköztek ellenállásba, tizenöt perc alatt végigszaladtak a falun. Már éppen fordultak, hogy visszatérjenek a toledói útra, amikor egyszer csak a hosszú domb mögül nyolc fasiszta tank kúszott elő.
Ansaldo típusú könnyű olasz gépek voltak. A köztársasági harckocsik megálltak és lőni kezdtek – sűrűn, élesen, közvetlen irányzással.
Három Ansaldo nyomban ugrott egyet, mint az üres csille a gyárudvaron, s nem mozgott többé. A többiek hátráltak és gyorsan a domb mögé rejtőztek. A mieink alig tudták megállni, hogy ne vessék magukat ezek után a zöld teknősbékák után. De a százados jelt adott, hogy térjenek vissza a gyülekezőhelyre.
Visszafelé más úton és jó sokáig mentek. Az emberek ernyedten, kimerülten ültek, szinte gyermekes álmosság hajlította meg zsibbadt gerincüket. Ezúttal sem találkoztak egyetlen gyalogosukkal sem.
Mi történt hát?
Lister a valdemorói házacska kapujában várta a tankokat. Száját keserűen elhúzva mesélte Miguelnek, hogy az egységek eleinte egészen jól haladtak, de másfél kilométer után kifáradtak, le-leültek, kisebb-nagyobb csoportokban lemaradoztak a dombok között, a hajlatokban.
Amikor a harckocsik már egészen eltűntek, a gyalogosok megálltak, majd ismét megindultak, eljutottak egészen Sesenáig, ahol meglehetősen gyönge tűz fogadta őket. És visszafordultak.
Ugyanakkor Mena oszlopa szétverte a lázadókat Torrejónnál, és elfoglalta a falut.
A páncélosoknak gratuláltak, sebeiket bekötözték, enni adtak nekik. A fiúk bágyadt hangon kérdezgették, miért maradt el a gyalogság. Miguel mogorván válaszolt: – Még nem tanultak meg együttműködni. – José Díaz, Dolores, Mije, Pedro Checa megérkezett, körülfogták Listert. Egész napjukat a fronton töltötték.
OKTÓBER 30
A fasiszták ma nem támadnak, megzavarta őket a tegnapi harckocsi-portyázás. Úgy számítanak, hogy ez kezdetét jelenti egy nagyarányú ellentámadásnak, melyet jelentős köztársasági tartalékok és gépesített erők hajtanak majd végre. A valóságban szerény és félek, hogy egyelőre utolsó fellobbanás volt csupán.
A lapok világgá kürtölték a győzelmet. Ragyogó ellentámadásról írnak, majdhogynem a Madrid elleni fasiszta hadjárat szétzúzásáról és végleges összeomlásáról.
A harckocsi-század egy olajligetben húzódott meg az Angeles-hegy lábánál. A harcosok rendbehozzák magukat, pihennek. Nagyon lelkesednek a gépeikért. A páncélzat ellenállónak bizonyult mind a kézigránátokkal, mind pedig a könnyű tüzérség lövedékeivel szemben. A páncéltörő lövedékek még csak sebet sem ütöttek rajta, csak a festék pattogott le. A toronyban elhelyezett gyorstüzelő ágyú nagyon mozgékony. Kitűnően vannak elhelyezve a géppuskák. Egyetlen motor sem mondta fel a szolgálatot.
Ketten súlyosan megsebesültek. Egyikük már meg is halt. A könnyebb sebesültek nem dőltek ki a sorból. Itt van például Simon – fejéről hatalmas darabon horzsolódott le a bőr, most kötéssel a fején a harckocsi alatt mászkál.
Morognak a gyalogságra, de készek akár ma újból harcba menni. Megígérik, hogy nem követnek el többé esztelenségeket, nem ugrálnak ki a tankból géppuskatűzben csak azért, hogy letépjék egy házról a monarchista zászlót.
Este a Calderón színházban a Szovjetunió tiszteletére nagygyűlést rendeztek, melyet a moszkvai rádió is közvetített. A mikrofonnál én mutattam be a spanyol szónokokat, és röviden ismertettem beszédeiket. Hát valóban hallják most a hangomat hazámban, az otthonokban, klubokban, pályaudvarokon? Gondolatban magam előtt láttam barátaimat, az ismerős és ismeretlen szovjet embereket a rádiókészüléknél. Az igazgatói páholyban megjelent Largo Caballero két piperkőc hadsegédjével. Őt is bemutattam a rádióhallgatóknak … Alighogy véget ért a gyűlés, megjelentek a repülőgépek, két bomba pontosan a színház bejáratánál robbant, és több embert megölt. Egy másik a Capitol mozinál esett le, egy harmadik a tej bolt előtt sorbanállók közé; több asszony meghalt, sokan megsebesültek.
Mikor hazamentünk, a tűzoltók homokkal szórták fel a vértócsákat az aszfalton. Aztán megeredt a langyos eső.
OKTÓBER 31
A lázadók ma az estremadurai úton, Navalcarnero irányából támadtak a legerősebben. Lovassággal, gyalogsággal és a megmaradt könnyű harckocsikkal nyomulnak előre.
A megmaradtakkal – mert tegnap Grinonnál a köztársasági tüzérség közvetlen irányzással lőve, négy harckocsit megsemmisített, ötöt pedig harcképtelenné tett.
Ez egy fiatal tüzér, Enrique Bollanos őrnagy, ütegparancsnok érdeme.
Megsebesült. Miguel meglátogatta a carabancheli kórházban, hogy köszönetét mondjon neki a főbiztos nevében. A kis termetű, vézna, sápadt Bollanos mosolyogva feküdt a kórházi ágyon. Félő, hogy amputálni kell a lábát.
Bátor tettet vitt véghez, felrúgta a spanyol tüzérség összes nehézkes és terjedelmes előírását: írásbeli parancs nélkül, szóbeli parancs nélkül, mindenféle parancs nélkül, telefonon kapott hozzájárulás nélkül, pusztán a maga iniciatívájából, a harc közben kialakult új feltételek alapján egy olasz gépesített egységre irányította a tüzet, és visszavetette a támadókat.
– Hogy jutott eszébe, hogy ilyen önkényeskedésre vetemedjék? – kérdezte tőle tréfásan Miguel.
– Bevallom őszintén, főleg azért tettem, mert sajnáltam elveszíteni az ágyúinkat. Az olaszok annak a falunak az irányában nyomultak előre, ahol az ütegem felszerelése állt. Sajnáltam nagyon, így hát nem törődtem semmivel …
Valdemorót feladták, Lister harcban vonul vissza Getafe, Madrid utolsó déli elővárosa felé. Egységei fogynak, szétesőben vannak.
Foglyul ejtettek egy olaszt. Amikor Miguel, aki ki akarta kérdezni, megérintette a vállát, egész testében megremegett: minden percben várta a leszámolást. Végül, mikor látta, hogy emberségesen bánnak vele, kissé magához tért, és beszélni kezdett. Neve Luigi Corsi, az idegenlégió első banderájában (ezredében) szolgál mint káplár. Paraszt, Brindisi tartományban született, s a római 10. tüzérezred 3. századában teljesített szolgálatot.
Vallomása szerint Perico tábornok, az ezred parancsnoka szeptember végén választotta ki őt és negyvenkilenc társát valamilyen titkos feladatra. Tizenöt löveggel együtt egy kisebb hajón Genovából Vigo kikötőbe irányították őket. Onnan teherautókon a talaverai frontra, Cáceresbe. Csak itt cserélték ki olasz egyenruhájukat spanyolra. Cáceresben olasz páncélos alakulat állomásozik, Talaverában német géppuskás-kiképző központ van.
Sesenánál Corsi a vele együtt érkezett ágyúkból álló üteg parancsnoka volt. Ezeket az ágyúkat zúzták szét a köztársasági harckocsik. Luigi Corsi szipog és kéri, higgyék el minden szavát, mert ő az olasz fasiszta ifjúsági szervezet tagja, és így nem hazudik.
Lehet hinni a halálra rémült Luiginak. Valóban nem vétkes ő semmi többen, mint amit maga elmondott. A többiért magas római főnöksége felelős.
Aki csak teheti, elutazik a városból, ki hogyan tud. Elszaporodtak a lopott kocsikat vezető vad sofőrök: jómódú embereket visznek ki őrült összegekért Cuencába vagy még tovább a valenciai úton. Jómódú, de nem nagyon gazdag embereket. A nagyon gazdagok inkább Madridban maradnak – várják Francót.
A sofőrség általában minden szempontból elit szakmává lépett elő. A vezetők és magas beosztású hivatalnokok között gyakori téma, kinek milyen a sofőrje, mennyire hűséges, főnöke mellett marad-e, vagy pedig otthagyja és inkább a saját családját evakuálja.
Az én Dámasómnak valami elromlott a motorjában, az autót javítják, én a főbiztosság ócska Mercedesén utazgatok hol ezzel, hol azzal az ügyeletes gépkocsivezetővel.
A Hotel Capitol teljesen kiürült. Az egész személyzet a frontra ment és szétszéledt. Mi, az utolsó mohikánok, átköltöztünk a Palace-ba, ebbe a hatalmas, Európának talán legnagyobb szállodájába, amely egyébként szintén kong az ürességtől. Itt még adnak valamit enni.
NOVEMBER 1
Varela tábornok kijelentette, hogy a fasiszta hadsereg öt oszlopban támad Madridra: az estremadurai úton, a toledói úton, Ávilán (Guadarrama) és Sigüenzán (Guadalajara) keresztül; az ötödik hadoszlop bent van magában a fővárosban: az illegalitásban megbúvó fasiszták. Meghívja a külföldi tudósítókat, vegyenek részt a meghódított Madridba való diadalmas bevonulásban.
Ma sokkal szívósabban folynak a harcok. Minél közelebb vannak a város falaihoz, annál elszántabban állnak ellen a népi milícia harcosai, annál inkább növekszik harci kedvük. Sokuknak e falak között él az anyja, felesége, gyermeke.
A tisztek azonban menekülnek. Váratlanul eltünedeznek. A dolog már odáig fajult, hogy egyes osztagokban a katonák őrséget állítottak melléjük. Másutt félreértések támadtak; néhány embert agyonlőttek.
Parancsnokok, összeköttetés, határozott és világos parancsok hiányában összevisszaság, zűrzavar támadt, saját embereikre lövöldöztek. Egy provokátor tiszt utasította a tüzérséget, nyisson tüzet Torrejónra, kijelentvén, hogy a falut ismét elfoglalták a lázadók. A valóságban ott még köztársaságiak voltak. Saját tüzérségük tüzében hagyták el Torrejónt!
A harckocsi-század szakaszokra, sőt különálló harckocsikra oszlott. Egész napon át, a végső kimerülésig járnak frontszakaszról frontszakaszra, feltartóztatják a rohamokat. Betöltik a tüzérség szerepét, azt a látszatot keltik, hogy nagy erőkkel folyik a védekezés. Ez a taktika általában furcsa, sőt értelmetlennek tűnik, de mit lehet tenni ilyen helyzetben!
Két sebesült páncélos haldoklik a kórházban. Simon, a lenyúzott fejével, már ott ül ismét a harckocsiban és harcol.
A kormány semmit sem tesz az evakuálás, legalább a legfontosabb állami intézmények és a vezérkar evakuálása érdekében. Helyükön maradtak a fegyver-, töltény-, lőszer-, gyógyszer-, kötözőanyag-raktárak.
A madridi börtönökben nyolcezer fasisztát tartanak fogva; háromezer közülük törzstiszt, illetve tartalékos tiszt. Ha az ellenség benyomul vagy lázadás tör ki a városban, itt áll készen a kiképzett tiszti különítmény. Haladéktalanul el kell távolítani őket a városból, ha másképp nem megy, akkor gyalog, csoportosan. De ezzel a kutya sem törődik.
Nagyon éles hangon beszéltek erről a főbiztosság ülésén. Hangsúlyozták, hogy a főbiztosságban és a kormányban képviselt összes pártok felelősséggel tartoznak a népnek azért, ha a legveszedelmesebb időpontban Madridban hagynak egy nyolcezer főnyi fasiszta hadoszlopot, melyet lényegében a köztársasági hatóságok gyűjtöttek össze és szerveztek meg, még ha történetesen a börtönben is.
A politikai biztosok ráébredtek, hogy ennek már fele sem tréfa. Del Vayo megszakította az ülést, és átment a tér túloldalára a miniszterhez. Húsz perc múlva megnyugodva tért vissza – Caballero elismeri a probléma fontosságát, és megbízza Galarza belügyminisztert a letartóztatottak evakuálásával.
… A szállodába egyszer csak berontott két moszkvai fiú, Misa Rozenfeld és Jurij Korolkov, a Komszomolszkaja Pravda tudósítói. Leadtak egy meglehetően zavaros mesét: egy élelmiszerszállító szovjet hajón érkeztek Alicantéba, valami falvakat akartak megnézni a város környékén, de mivel nem tudtak spanyolul, a sofőr összetévesztette a címet, és Madridba hozta őket. Bár ez a kis tévedés négyszáz kilométert és másfél napot jelentett, nem szálltam velük vitába. Világos, hogy a fiúk borzasztóan vágytak Madridba, engedélyük pedig nem volt, nem is lehetett – már másfél hete életbelépett a beutazási tilalom. Most már csak az a kérdés, hogyan és milyen közlekedési eszközökkel lehet visszaküldeni őket.
Szerencsére a dolog megoldódott. Az alicantei sofőr, miután meglátogatta Madridban a rokonait, elunta magát és sietett vissza. Jól megebédeltünk a komszomolista újságírókkal, rengeteg újságot meséltek. Aztán megtekintették a várost és a spanyol főváros legfőbb nevezetességét: a légitámadásokat. A támadások most naponta három-négyszer ismétlődnek, az áldozatok megtöltik a hullaházakat. Tudósításaimban már nem írom le, sőt meg sem említem az összes bombázásokat: túlságosan sok, túlságosan borzalmas, azonkívül mind egyforma.
A komszomolisták kocsijában sikerült evakuálni három madridi nőt.
Most a Madridot elhagyó gépkocsikban minden egyes hely egy-egy emberi sors, fordulat egy ember életében.
NOVEMBER 2
Növekszik a lázadók győzelmi örömmámora, barátaik körében egyre hangosabb az ujjongás. A rádión át óriási hangzavar árad Németországból, Olaszországból, Portugáliából, részben Angliából. Ott úgy vélik, hogy Madrid már agonizál. Az újságok és a rádióadók felsorolják Franco tábornok dekrétumait és reformjait, melyeket a fővárosba való bevonulása után léptet majd életbe. Már megalakította rendőrségét, a büntetőtörvényszékeket, elkészíttette az összes „vörösök” jegyzékét, kinevezte embereit a legfőbb pontokra.
Franciaországból valami erőtlen vinnyogás hallatszik át. Blum mondott valamit valakinek, de aztán megcáfolta. Delbos kijelentette, de megcáfolta. Pierre Cot-t támadják a képviselőházban, azzal vádolják, hogy segíti a köztársaságiakat, hogy néhány Potez-bombázót és Dewoitine-vadászgépet adott át nekik. Ő cáfolja.
Angliában semmit sem cáfolnak. A londoni lapok versenyeznek, hogy melyik találja el pontosan a fasiszták madridi bevonulásának napját. Egyesek úgy vélik, hogy ez holnapután lesz, mások szerint szerdán, november 5-én. Német források a pénteket, november hetedikét jelölik meg, „azt a napot, melyet Franco tábornok, néhány barátjának tanácsára, speciálisan azért választott ki, hogy árnyat vessen a marxisták évente megtartott ünnepére, a bolsevik forradalom évfordulójára”.
A köztársasági kormány hallgat. Largo Caballero a világért sem akar közzétenni semmiféle dokumentumot – sem nemzetközi jellegű nyilatkozatot, sem a néphez intézett kiáltványt. A kommunista miniszterek több ízben követeltek ilyen nyilvános kormányfelhívást, de ő mereven elzárkózik, azt mondja, nem kell pánikot kelteni. Magyarázzák neki, hogy éppen ellenkezőleg, a pánikot még csak fokozza az, hogy a kormány hallgat, a nép nem ismeri szándékait, nem látja tisztán, mennyire szánta el magát a további védekezésre, különösen Madrid védelmére.
Meg kell mondani a népnek a teljes igazságot. A tömegekben még hatalmas erők és harci lehetőségek szunnyadnak, ezeket egyenes, világos, bátor felhívással felszínre kell hozni. Ezt külön-külön már a népfront valamennyi pártja megtette – a kormány azonban mélyen hallgat.
Mire jó a fecsegés, a Petrográd védelmével való összehasonlítgatás, hiszen akkor a szovjet kormány nyíltan beszélt a Petrográdot és Moszkvát fenyegető veszélyről, már akkor, amikor az ellenség Tula előtt állt! Itt viszont nincs a kormányfőben elég elszántság és becsület ahhoz, hogy tájékoztassa a népet a katasztrofális katonai helyzetről.
Saját személyének lejáratását látja ebben, fél a szemrehányásoktól, hogy rosszul vezette a háborút ebben a két hónapban. De hát számítanak most a szemrehányások?! A nép megbocsát, talpraáll, még megmentheti a helyzetet, ebben hisz a kommunista párt. Largo Caballero azonban fél az általános spontán népi mozgósítástól, nem engedheti meg, hogy megjelenjenek holmi őrmesterek és századosok, akiket nem ő személyesen nevezett ki, hogy az ő láttamozása nélkül hordjanak szét puskákat vagy takarókat.
Irodájának ajtajában hadsegédei visszatartják a seregestül érkező parancsnokokat, politikai biztosokat, hadbiztosokat, hivatalnokokat. Ő maga bezárkózott kedvencével, Asensio tábornokkal.
A kommunista párt teljesen a maga szakállára dolgozik, gyűjti az emberi és anyagi erőket Madrid védelméhez. Dobjai peregnek az utcán. Kétszázezer madridi nő, munkásnő, alkalmazott, háziasszony vesz részt, élén Doloresszel, a Madrid proletár védelmét követelő tüntetésen.
A Monumental moziban José Díaz hatezer munkás előtt követeli, hogy bármi áron is tartsák a fővárost. A teremben fojtó, feszült a légkör, a hatalmas nézőtérről hatezer kitágult szempár szegeződik José törékeny alakjára.
Mindenki tudja, hogy nemrég vesztette el imádott leányát, hogy ő maga is csak ma kelt föl az ágyból, alig épült fel újabb súlyos rohamából.
De most José mosolyog. Gondolata, melyet elmélyülten magyaráz hallgatóinak, mosolyt csal az arcára.
Szenvedélyes, koncentrált beszédének drámai feszültsége egyre nő. Hallgatósága átéli minden egyes mondatát. Hol lélegzetállító, dermedt csöndben figyel, hol pedig lelkesedésben tör ki. Amikor José a szovjet nép üdvözletét tolmácsolja a spanyol népnek, a hatezres tömeg egy emberként áll fel, és ünnepélyesen, mint valami esküt, énekli az Internacionálét.
A munkásnegyedekben, a Szovjetunió barátainak kerületi szervezeteiben az októberi évfordulóra készülnek. Felkeresnek és kérdésekkel árasztanak el, felvilágosítást, tanácsokat kérnek, hogyan készítsék el a plakátokat, faliújságokat, elég hűek-e a Sztálinról és Vorosilovról készült portrék, pontosan rajzolták-e a szovjet címert. Volt nálam néhány szám az Épülő Szovjetunió című folyóiratból, ezeket valósággal széjjelszedték, a fényképeket hevesen szétosztották egymás között.
Jómagam megkértem Dolorest, írjon egy cikket, akármilyen rövidet a Pravda ünnepi számába. Nem válaszolt rögtön, csak nézett és szomorúan hallgatott. Aztán hirtelen felkapta a fejét.
– Persze! Persze hogy írok! Méghozzá most azonnal, ne is menj el, kérlek!
Behúzta maga mögött az ajtót, és egy óra múlva kijött néhány gondos, szép kézírással teleírt papírlappal.
„Mint spanyol nő és anya, aki, mint minden anya a világon, mindennél jobban szereti gyermekeit, szívem mélyéből küldöm a fájdalom és a tiltakozás kiáltását felétek, az orosz nők és az egész világ asszonyai felé. Minden spanyol nő és anya ugyanúgy érez most, ahogyan én, azok is, akik férjüket bocsátották el a véres csatába, s azok is, akik maguk harcolnak a fasiszta háborús provokátorok ellen, a spanyol nép szabadságáért, boldogságáért, a világbékéért.
Szovjet asszonyok és anyák, világ asszonyai és anyái! A spanyol nők elétek tárják bánatukat, haragjukat, gyászukat, melyet az ártatlanul kiontott vér miatt éreznek. A szocializmus országának boldog ünnepnapjain ne feledkezzetek meg rólunk, kasztíliai, asturiai, bizcayai, katalóniai nőkről, mint ahogy nem feledkeztetek meg rólunk és segítségünkre siettetek ezekben a súlyos harcokkal terhes hónapokban. Gondoljatok ezer sebből vérző népünkre, reánk, nővéreitekre, akik felőrlődnek az életükért és becsületükért vívott egyenlőtlen küzdelemben.
Még hangosabban tiltakozzatok a spanyolországi fasiszta intervenció ellen. Még élesebben bélyegezzétek meg az aljas gyilkosokat, ti – erősek, boldogak, nyugodtak – segítsetek nekünk győzni, segítsetek visszaverni és szétzúzni az ellenséget, amely betör házainkba, szétrombolja otthonainkat. Nem akarom elrontani az ünnepeteket, de beszélnem kellett erről nektek, drága testvéreim, szovjet nők …”
Masa helyet kapott az autóban és ma elutazott. Az utolsó pillanatban egy apró, kétesztendős emberkét hozott be a karján a szobába. A kicsinek ovális, elgondolkodó, álmodozó, kedvesen mosolygó arca volt, szőke haja hosszú, lágy fürtökben omlott alá. Neki is csak volt apja, anyja – spanyolok.
Talán még idejében megérkeznek a moszkvai ünnepre.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!