AZ ELSŐ KÖZTÁRSASÁG VÉGNAPJAI

1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

2

AZ ÖTÖDIK HADOSZLOP ROHAMA

A Berchtesgadenben kierőszakolt szerződés után az osztrák uralkodó körök egy része azt remélte, hogy hosszabb békés időszak következhet a német—osztrák kapcsolatokban. Schmidt külügyi államtitkár így nyilatkozott a bécsi magyar ügyvivőnek: „Jogos remény van arra, hogy olyan megoldás jön létre, amely a német—osztrák viszony nyugodt fejlődését, sőt lényeges javulását biztosíthatja.” Hogy ez a remény mennyire megalapozatlan volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy közvetlenül a berchtesgadeni találkozó után Goebbels propagandaminiszter, Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) feje, Wilhelm Canaris, a katonai hírszerzés főnöke és Alfred Jodl, a vezérkar későbbi hadműveleti csoportfőnöke már megállapodtak az Ausztria elleni katonai és politikai előkészületek fokozásában, pedig még nem lehetett látni az osztrák belpolitikai viszonyok alakulását a német követelések teljesítése után.

Ezen a tárgyaláson olyan határozatot hoztak — jegyezte fel Keitel —, hogy „hamis, de elhihető híreket kell terjeszteni az Ausztria elleni katonai előkészületekről: a) bizalmi emberek útján Ausztriában, b) a határon levő vámszemélyzetünk által, c) utazó ügynökök segítségével. Ezek a hírek lehetnek: a) a VII. hadseregcsoport körzetében felfüggesztik a szabadságolást, b) Münchenben, Augsburgban és Regensburgban üres vagonokat összpontosítanak, c) Muff tábornokot, a bécsi német katonai attasét megbeszélésekre Berlinbe rendelik, d) az osztrák határon szolgálatot teljesítő határőrséget megerősítik, e) a vámszemélyzet híreket terjeszt a hegyivadász-egységek gyakorlatairól Freilassing, Reichenhall és Berchtesgaden körzetében.” Mindezt Hitler már február 14-én, tehát két nappal az osztrák kancellárral történt találkozó után jóváhagyta, majd Canaris Münchenbe utazott, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket a terv keresztülvitelére. Ludwig Jordan müncheni osztrák főkonzul 1938. február 24-i jelentésében beszámolt arról, hogy a berchtesgadeni találkozó után a német vezérkar számos olyan csapatösszevonást hajtott végre, amely nyilvánvalóan Ausztria ellen irányult.

Eközben Schuschnigg kancellár megkezdte tárgyalásait a német követelések teljesítéséről. A kormány egy része ellenezte a dolgot. Miklas szövetségi elnök — aki egyébként csak az utolsó pillanatban értesült a kancellár utazásáról — Ausztria önálló állami létéhez méltatlannak minősítette a német követeléseket, és visszautasításukat javasolta. Schuschnigg és Guido Schmidt azonban meggyőzték az elnököt, hogy a német követelések visszautasítása a német hadsereg azonnali beavatkozását vonná maga után, mire Miklas hozzájárult a követelések teljesítéséhez. De csak hosszas rábeszélés után mondott le arról a szándékáról, hogy a Berchtesgadenben alkalmazott erőszakot nyíltan a világ elé tárja és közölje, hogy Ausztria csak a német katonai fenyegetések hatására kényszerült belpolitikai viszonyainak átalakítására. Seyss-Inquart belügyminiszteri kinevezéséhez csak azután járult hozzá, miután riasztó képeket festettek előtte Bécs esetleges német bombázásáról.

Legitimista körökben felmerült az a gondolat, hogy Schuschnigg kancellár mondjon le, és adja át a hatalmat a legitimista Schmitz polgármesternek, mert szerintük csak a Habsburg-ház restaurációja tudna új erőt önteni az ország függetlenségét kívánó tömegekbe. Habsburg Otto híveinél óvatosabb formában jelentette be igényét a hatalom átvételére. Február 17-én hosszú levelet küldött Schuschniggnak, s miután kifejezte tiltakozását a berchtesgadeni szerződés miatt, azt írta: „Amennyiben Ön úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a német és a nemzetiszocialista nyomásnak nem tud többé ellenállni, kérem Önt, bármilyenek legyenek is a körülmények, adja át nekem a kancellári tisztséget. El vagyok szánva arra, hogy a nép és az állam védelmében a legvégsőkig elmenjek, és szilárd meggyőződésem, hogy támogatást találnék a nép körében. A helyzet nem tenné lehetővé, hogy megszerezzük az illetékes hatalmak elismerését, ezért nem kívánom Öntől a Monarchia restaurációját. Csak arra szólítanám fel Önt, hogy a kancellári posztot adja át, ezáltal az alkotmány módosítása és nemzetközi elismerés nélkül — legalábbis a lényeget illetően — ugyanazon előnyöket tudnánk elérni, mint a Monarchia formális visszaállítása révén. Szeretném hangsúlyozni, hogy e súlyos elhatározásért Isten, a nép, a világ és a történelem előtt magamra vállalom a teljes felelősséget.”

Schuschnigg, aki egész politikai pályafutása során a Habsburg-ház és a Monarchia híve volt, kedvező nemzetközi feltételek között egy pillanatig sem habozott volna a restaurációt végrehajtani; de nagyon jól tudta, hogy Habsburg Otto visszatérése a német — és valószínűleg a jugoszláv — hadsereg azonnali bevonulását váltotta volna ki. Kedvezőbb jogcímet aligha szolgáltathattak volna Hitlernek a beavatkozásra, hiszen a Habsburg-restauráció még nemzetközileg is plauzibilissá tette volna fellépését. (Előbb már említettük, hogy a „Sonderfall Otto”-tervet éppen ezen eset bekövetkezésére építették fel.) Schuschnigg — hosszú tépelődés után — csak március 2-án válaszolt Habsburg Ottó levelére. Igyekezett meggyőzni őt a terv kivihetetlenségéről: „Könyörgöm, értsen meg, Felség, végtelenül sok, talán minden kockán forog most, és bármiféle restauráció százszázalékos bizonyossággal Ausztria pusztulásához vezetne” — írta.

A restaurációs tervet a kormány többsége is határozottan elvetette.

A kormányalakítási tárgyalások február 16-án hajnalban értek véget. A legfontosabb változás Seyss-Inquart belügyminiszteri kinevezése volt. Az új belügyminiszter hatáskörét Schuschnigg lényegesen korlátozta azáltal, hogy a közbiztonsági szervek fölötti közvetlen parancsadási jogot a kancellár iránt lojális Michael Skubl államtitkár kezében hagyta. Glaise-Horstenau tárca nélküli miniszterként maradt a kabinetben, Guido Schmidt pedig külügyminiszterré lépett elő. Az egyéb miniszteri tárcákban történt változásokkal viszont Schuschnigg éppen ellensúlyozni igyekezett a nemzetiszocialisták növekvő befolyását a kormányon belül. Ennek tulajdonítható a kifejezetten katolikus irányzatú Julius Raabnak kereskedelemügyi miniszterré, Ludwig Adamovichnak igazságügy-miniszterré és a korábban szociáldemokrata Adolf Watzeknak államtitkárrá történt kinevezése. A németek elégedetlenek voltak a kormány összetételével. Stein bécsi német követségi tanácsos azt jelentette, hogy „az új kormányban csak Seyss-Inquart és Guido Schmidt jóindulatával lehet számolni”. (Glaise-Horstenau szintén a nácik bizalmi embere volt, de túlságosan súlytalan és színtelen ahhoz, hogy jelentősebb szerepet játszhatott volna.)

A berchtesgadeni megállapodás értelmében széles körű amnesztiát rendeltek el, amely az összes 1938. február 15-ig bebörtönzött nemzetiszocialistára kiterjedt. Hivatalos közlés szerint az amnesztia következtében 700 foglyot — köztük az 1934 óta bebörtönzött Anton Rintelent —, ezenkívül 2500 rendőri eljárásnak alávetett személyt engedtek szabadon. Az 1936. július 11-e óta szabadlábra helyezett nácik száma így már meghaladta a 16 000 főt, s ez a szám már önmagában is magyarázatot ad arra, miért maradt sikertelen a belső megbékélésre irányuló minden kísérlet. A nemzetiszocialisták tudatában voltak annak, hogy a kormányellenes bűncselekményeikért kiszabott büntetést nem kell letölteniük, Németország nyomására rövidesen amnesztiát nyernek, tehát egyre csökkent az ilyen bűnök elkövetésével járó kockázat.

A berchtesgadeni megállapodás tehát nem oldott meg semmit, sőt inkább még magasabb szinten és még kiélezettebb formában újratermelte a válságot. Az elért pozíciók birtokában a nácik a politikai hatalom maradéktalan megszerzésére törekedtek. Lavinaszerű előretörésük pánikba ejtette az uralkodó köröket. Berchtesgaden után a társadalom széles köreiben — a tisztviselői kart is beleértve — sajátos lelki beállítottság alakult ki a nácikkal szemben: bennük látták a jövő letéteményeseit, ezért előzékeny magatartásukkal igyekeztek megvásárolni bizalmukat, biztosítani saját egzisztenciájukat az elkerülhetetlenül eljövendő nemzetiszocialista rendszerben is. Ezért az államapparátus egyre tehetetlenebbé vált, éspedig abban a periódusban, amikor a náciknak nyújtott nagyobb kedvezmények éppen a hatalmi szervek céltudatosabb ellenállását tették volna szükségessé. Keppler munkatársa, a későbbi magyarországi szerepléséről is ismert Edmund Veesenmayer, aki ezekben a napokban Bécsben tanulmányozta a politikai helyzetet, február 18-i jelentésében azt írta, hogy Bécs felzaklatott méhkashoz hasonlítható. A pénzemberek igyekszenek külföldre menteni a tőkéjüket, ezért a schilling jegyzése lehetetlenné vált. A politikai hangulat is teljes bizonytalanságot árul el. „Négynapi pontos és átfogó megfigyelés alapján meg kell állapítani — írta —, hogy az áttörés maradéktalanul sikerült, és sokkal mélyrehatóbb, mint ahogyan a birodalomban egyes helyeken hiszik … Az összeomlás olyan teljessé vált, hogy ha az események meggyorsítása beleillik a Führer terveibe, a birodalom részéről alkalmazott megfelelő nyomás esetén a legközelebbi hetekben a döntő pozíciók egész sorát lehet megszerezni.”

A Führer terveibe ez éppen beleillett. Február 20-án a Reichstagban tartott beszédében — a Schuschnigg-gal kötött szerződés pozitív jelentőségének futó megemlítése után — a következőket mondta: „A két velünk határos országban tízmillió német él, akik 1866-ig állami közösségben éltek a német birodalommal. A békeszerződések diktátumai e népek tényleges akarata ellenére megakadályozták, hogy a birodalommal egyesülhessenek. Ez a körülmény már önmagában is nagyon fájdalmas. De nem lehetnek kétségeink. A birodalomtól való államjogi elszakítottságuk nem jelentheti politikai jogfosztottságukat. Egy világhatalom nem tűrheti sokáig, hogy néptársai az össznémetséghez való tartozásuk vagy világnézeti meggyőződésük miatt állandó üldöztetésnek legyenek kitéve.”

Amit egyik kezével adott, a másikkal azonnal visszavette. Ausztria függetlenségéről beszélt, de a „tízmillió elnyomott német felszabadításának” jelszavával rögtön a világ és párthívei tudomására adta, hogy valódi célja Ausztria és Csehszlovákia felrobbantása.

E kritikus hetekben főleg a kormány élén álló politikusok cselekedeteitől függött, hogy az objektíve létező nemzeti erőket milyen mértékben lehet felsorakoztatni és aktivizálni az ország sorskérdését eldöntő küzdelemben. Schuschnigg kancellár és Schmitz bécsi polgármester kapcsolatba léptek ugyan a munkásság képviselőivel, de elzárkóztak a munkásság szervezkedési szabadságának és náciellenes mozgósításának engedélyezése elől. A kommunista és a szociáldemokrata munkásság küldötteivel folytatott beszélgetésről Schuschnigg azt írta: „Abból a célból, hogy lehetőleg minden népréteg magatartásáról és beállítottságáról képet nyerjek, kancellári hivatalomba magamhoz rendeltem többek között a bécsi nagyüzemek kommunista és szociáldemokrata bizalmi embereinek egy nagyobb küldöttségét, és beható beszélgetést folytattam velük. Ennek lefolyása teljesen nyílt és harmonikus volt. Noha a múltban gyökerező ellenzéki magatartásuk alapján kitartottak eltérő belpolitikai álláspontjuk mellett, a szocialisták képviselője teljes megértést mutatott a kormány jelenlegi kényszerhelyzetével szemben, amely semmiféle más utat nem tesz lehetővé számára, mint amelyen halad. Elvtársai készen állnak arra, hogy a veszedelem órájában minden követelésüket és igényüket pillanatnyilag félretéve, hozzájáruljanak a mi Ausztriánk fennmaradásához. Tudomásul vehetem, hogy feltétlenül bízhatom bennük és támaszkodhatom rájuk. Tudtam, hogy ez természetesen nem a mi belpolitikai vonalunknak szól — ezt nyíltan ki is mondták —, hanem annak a zászlónak, amelyet valamennyien tartunk. Az ígéret őszinte és becsületes volt, a hazafiak szava.” A tömegek csatasorba állítására azonban nem kerülhetett sor, mert Schuschnigg céltalannak és reménytelennek látta a belső ellenállás megszervezését. Még mindig bízott abban, hogy a nyugati nagyhatalmak a döntő órában nem fogják cserbenhagyni Ausztriát.

 

SCHUSCHNIGG KANCELLÁR NÉPSZAVAZÁSI TERVE

A kormány belpolitikai helyzetének nagyfokú romlása március első napjaiban megérlelte Schuschniggban az elhatározást, hogy népszavazásra bocsátja a kormánynak a nemzeti függetlenség fenntartásán alapuló politikáját, és ezáltal hosszabb időre tiszta helyzetet teremt Ausztria és Németország viszonyában. Ez a gondolat 1934 júliusa óta állandóan foglalkoztatta Schuschniggot, de a német—olasz viszony tisztázatlansága miatt ismételten elhalasztotta tervének megvalósítását. A népszavazás megrendezésének tervében különféle meggondolások játszottak szerepet. A legfontosabb az a felismerés volt, hogy a berchtesgadeni megállapodások nem szolgálhatnak komoly alapul a két ország kapcsolatainak megnyugtató rendezéséhez, mert Németország a korábbi megegyezésekhez hasonlóan a berchtesgadeni szerződést is csak kiindulópontnak tekinti további engedmények kierőszakolásához. Ezt világosan bizonyította Keppler március 4-én átnyújtott újabb „kívánságlistája”, amelyben követelte a német pártsajtó, elsősorban a „Völkischer Beobachter” szabad terjesztését, a kormány összetételének megváltoztatását, a nácik jogainak további kiterjesztését, és emellett szemrehányásokkal illette a kancellárt, hogy a kormány „felfegyverzi” a baloldalt a nemzetiszocialisták ellen. Keppler követelései lökést adtak a népszavazási terv megvalósításához. A nemzetiszocialisták feltűnő aktivizálódása és a március végére tervezett „német nap” előkészületei szintén siettették Schuschnigg tervének keresztülvitelét. A kancellár arra számított, hogy az osztrák nép többsége a függetlenség megőrzése mellett szavaz, s így a nemzetiszocialista propaganda nem érvelhet többé azzal, hogy a nép túlnyomó többsége az Anschlusst akarja. Schuschnigg felfogása szerint a sikeres népszavazás Ausztria külpolitikai helyzetében is kedvező változást idézhet elő, mert kifejezésre juttatja az osztrák nép önállósági igényét, leleplezi a „családi ügy” érve mögött folytatott német politika agresszív jellegét, és ráirányíthatja a nyugati nagyhatalmak figyelmét Ausztriával szemben fennálló kötelezettségeikre.

A kormány néhány tagjával folytatott előzetes megbeszélés után március 8-án Schuschnigg tájékoztatta Miklas elnököt, sőt Karwinsky államtitkár útján Habsburg Ottót is, az előkészületben levő tervekről. A kormány tagjai különféleképpen vélekedtek, de osztatlanul egyetértettek abban, hogy Schuschnigg terve nagy veszélyeket rejt magában. Hasonló választ hozott Rómából Emil Liebitzky ezredes, római osztrák katonai attasé is. „Március első napjaiban Bécsbe rendeltek — mondta később a Guido Schmidt ellen lefolyt népbírósági perben —, ahol Schuschnigg megbízott, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, tájékoztassam Mussolinit a berchtesgadeni eseményekről, és kérjek pontos felvilágosítást, hogy ebben a nehéz helyzetben Ausztria mit remélhet Olaszországtól. A kancellári kihallgatás után azonnal visszautaztam Rómába, jelentkeztem Mussolininál, és beszámoltam neki a berchtesgadeni eseményekről. Mussolinit megdöbbentették a hallottak, s szokásától eltérően idegesen járt fel-alá. Szavaimra, hogy a németek erőszakos betörésétől félünk, felkiáltott: »Azt nem fogják tenni, erre Göring becsületszavát adta nekünk.« Úgy látszott, hogy Mussolini még bízik ebben az ígéretben. Beszámolóm végén csodálatát fejezte ki Schuschnigg kancellár iránt, aki keményen állja a harcot. Ezután úgy vélekedett, hogy a népszavazás megrendezése veszélyes lenne, mert ha sikerrel járna, Hitler nem ismerné el, enélkül pedig semmi értéke nem lenne. Mussolini meggyőződését fejezte ki, hogy a németek katonai előkészületei nem komolyak. Kilátásba helyezte, hogy az olasz kormány a Kamarában nyilatkozatot fog tenni Ausztria függetlensége mellett.”

Mussolini tanácsa ellenére — főleg Gabriel Puaux bécsi francia követ biztatására — Schuschnigg kitartott elhatározása mellett, és minden előkészületet megtett a népszavazás végrehajtására. Nem látott más utat a belpolitikai káosz rendezésére. Emlékirataiban Schuschnigg elmondja, hogy a nemzetiszocialistákkal e napokban folytatott összes tárgyalások eredménytelenül zárultak, mert azok minden engedményt 24 órán belül túlhaladottnak minősítettek, és a követelések újabb lavináját zúdították a kormányra. Amikor a kormány újabb engedménye — ti. hogy hajlandó volt Stájerország tartományfőnökét leváltani és az összes tartományfőnök-helyettest a nácik számára elfogadható személyek közül kinevezni — csak egy napra elégítette ki a nemzetiszocialisták étvágyát, Schuschnigg véglegesen elhatározta a népszavazás megrendezését. Bizakodással nézett az eredmények elé. „Az eredmény kétségtelen volt — írta később —, nem Ausztria képviselőinek, hanem Adolf Hitlernek volt oka annak kimenetelétől félni.”

Március 9-én Innsbruckban, a Hazafias Arcvonal funkcionáriusainak rádión is közvetített gyűlésén Schuschnigg kijelentette, hogy a kormány március 13-ára népszavazásra hívja fel az ország lakosságát. Beszédében hangsúlyozta, hogy a „kormány szabad és német, független és keresztény Ausztria fennmaradására törekszik, és ezen politikai célok megerősítése érdekében szólítja szavazóurnákhoz az osztrák népet”. Beszédében hangsúlyozta, hogy az osztrák kormány továbbra is hűségesen kitart az 1936. július 11-i szerződés és a berchtesgadeni megállapodások mellett, de egyúttal tiltakozott a „nemzeti gondolat leple alatt jelentkező” fenyegetések ellen. A nemzetiszocialisták tevékenységére tett burkolt célzásokkal ellentétben nyílt kirohanást intézett a baloldal ellen. Beszéde hangvételét természetesen taktikai meggondolások is befolyásolhatták, de ez nem csökkenti Schuschnigg politikai vonalának hibáját. A kancellár innsbrucki beszéde egyenes folytatását jelentette a „konkurrens fasizmus” 1934 óta képviselt gondolatának, ezzel gúzsba kötötte az osztrák társadalom demokratikus rétegeit, s a nemzeti függetlenség sorsdöntő kérdését az elszigetelt kormány és a nemzetiszocialisták közötti alkudozás tárgyává tette. A nép erőire való apellálás nélkül a népszavazás nem lehetett egyéb, mint szinte az utolsó pillanatban tett kétségbeesett politikai gesztus, amely csak siettette a válság végkifejlődését.

Németország és az osztrák nemzetiszocialisták erőszakos beavatkozása nem sokáig váratott magára. Schuschnigg beszédének elhangzása után a német kormány gyors katonai intézkedéseket tett, amelyekről Michael Skubl március 11-én hajnalban tájékoztatta Schuschnigg kancellárt; az osztrák nácik szintén általános rohamra készültek Schuschnigg népszavazási tervének meghiúsítására. Ausztria felbolygatott méhkashoz hasonlított. Minden pillanatban várni lehetett a válság nyílt kirobbanását és Németország katonai beavatkozását.

Március 11-én délelőtt Fülöp hesseni herceg Rómába repült Hitler személyes levelével, amelyet Mussolinihoz intézett. Sorsdöntő órákban fordul a Ducéhoz — írta Hitler —, hogy értesítse őt azokról a döntésekről, amelyeknek megvalósítása a körülmények kényszere folytán immár elkerülhetetlennek látszik. A német birodalom egyre növekvő aggodalommal szemléli az osztrák kormány külpolitikáját, amely Németország legnagyobb ellensége, Csehszlovákia felé orientálódott. A német határ mentén felépített katonai erődítések azt a célt szolgálják, hogy adott esetben biztosítsák a Habsburg-restaurációt, és tízmillió németet a birodalom ellen fordítsanak. Az osztrák kormány minden törvényes alap nélkül megtorlásban és üldöztetésben részesíti az osztrák nép túlnyomó többségét. A berchtesgadeni találkozón Németország mértéktartó (!) követelései arra irányultak, hogy elejét vegyék a határ militarizálásának, és megszüntessék az osztrák nép többsége ellen alkalmazott törvénytelen rendszabályokat. Schuschnigg ünnepélyesen megígérte a berchtesgadeni megállapodások teljesítését, de a gyakorlatban ennek az ellenkezőjét tette. A népszavazás terve pedig betetőzte az osztrák kormány kétszínű politikáját, s olyan helyzetet teremtett, hogy súlyos bonyodalmak és belső zavarok kirobbanásával lehet számolni, ami újabb szenvedést hozna az osztrák népnek. Ebben az órában ő, Hitler, nem mulaszthatja el, hogy az eseményekbe beavatkozzék, és lehetőséget teremtsen az osztrák nép számára, hogy saját akarata szerint alakítsa sorsát és jövőjét. Levelének végén ünnepélyesen biztosította Mussolinit, hogy Németország eljárását kizárólag a szükség parancsolja, és hasonló helyzetben Mussolini sem cselekedhetne másként. Az abesszin válságra utalva emlékeztette Mussolinit, hogy ő már egy Olaszországra nézve kritikus órában bizonyságot tett baráti érzelmeiről. Amint korábban kategorikusan biztosította a német határt Franciaországgal szemben, úgy most éppen olyan világosan megvonja Olaszországgal szemben is. Ez pedig a Brenner. Végül sajnálatát fejezte ki, hogy nem találkozhat személyesen a Ducéval, hogy kifejezhesse mindazt, amit iránta és Olaszország iránt érez.

Hitler levele azt bizonyította, hogy a német—olasz jó viszony ellenére a németek nem voltak teljesen tisztában Mussolini várható magatartásával. A válasz csak a késő esti órákban érkezett meg, s addig Hitler — az időközben foganatosított rendszabályok ellenére — alig titkolt nyugtalansággal várta Mussolini üzenetét.

Időközben ugyanis, március 11-én a déli órákban, a nemzetiszocialisták, Seyss-Inquarttal az élükön, ultimátumszerűen követelték a kancellártól a népszavazás elhalasztását. Schuschnigg és Schmidt ezekben az órákban még mindig nem hitt abban, hogy Németország tényleg elhatározta a katonai beavatkozást. Úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az osztrák nácik a demonstratív német katonai intézkedések segítségével szeretnék belpolitikai céljaikat elérni. Erre számítva felajánlották Seyss-Inquartnak az alkancellárságot, ha eláll a népszavazás elhalasztásának követelésétől. Seyss-Inquart azt válaszolta, hogy ő személy szerint hajlandó lenne azt elfogadni, de a német kormány és a nemzetiszocialista párt a népszavazás kérdésében hallani sem akar alkudozásról. Elutasító válaszából kénytelenek voltak ráébredni, hogy többről van szó, mint újabb pozíciók megszerzésére irányuló belpolitikai manőverről. Békés kompromisszumra tehát nem lehetett számítani.

Délután két órakor Schuschnigg és a kormány néhány tagja kihallgatáson jelent meg Miklas elnöknél, akit tájékoztattak a nemzetiszocialisták ultimátumáról és a tárgyalások sikertelenségéről. Úgy vélekedtek, hogy bár a népszavazás elhalasztása súlyos presztízsveszteséget jelentene, mégis ez lenne az egyetlen mód a most már tényleg veszélyesnek ítélt német beavatkozás elhárítására. A tanácskozáson úgy döntöttek, hogy eleget tesznek a nemzetiszocialisták követelésének, és elhalasztják a népszavazást. Ezt a döntést a kancellár hamarosan közölte Seyss-Inquarttal. A kormány tagjai azt remélték, hogy sikerült elejét venni a konfliktus kirobbanásának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!