- FEJEZET
(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)
2
A KÉT DIKTÁTOR TALÁLKOZÁSA
Az osztrák belpolitikai élet fasizálása nem szüntette meg a német—osztrák ellentéteket. Ez is azt bizonyította, hogy az ellentétek magját nem világnézeti, hanem hatalmi érdekellentétek alkották. A sikertelen német—olasz tárgyalások sorozata után 1934. június 14-én Neurath külügyminiszter és mások társaságában maga Hitler utazott Velencébe, hogy megegyezésre jusson Mussolinival az osztrák kérdésben. Ez volt a két diktátor első személyes találkozása. Nem tárgyaltak egyenlő pozíciókból, amit már az a körülmény is híven kifejezett, hogy a későbbi szokásoktól eltérően Hitler vállalkozott az utazásra, nem pedig Mussolini. Németország külpolitikai helyzete az adott pillanatban határozottan kedvezőtlen volt. A Népszövetségből való kilépés, majd a leszerelési tárgyalások megszakítása a náci kormány ellen hangolta a világ demokratikus közvéleményét. Németország belső helyzetét bizonytalanság és zűrzavar jellemezte. A párt ún. régi harcosai, élükön Röhmmel és Strasserrel, „a második forradalom” végrehajtását követelték. Nem sokkal később, június 30-án a hadseregre és az SS-re támaszkodva Hitler véresen leszámolt ugyan a náci párton belüli ellenzékkel, de a Mussolinival történt találkozása idején még nem dőlt el, hogy a párt melyik szárnya kerül fölénybe. A tárgyalások idején Hitler igen gondterheltnek látszott. A találkozás külsőségei is kifejezték, hogy kérni jött Velencébe, nem pedig feltételeket diktálni. Alan Bullock angol történész Hitlerről írott kitűnő biográfiájában ezt írta a találkozásról: „Hitler június 14-én tette első külföldi látogatását, amióta birodalmi kancellár lett. Az első, Mussolinival folytatott híres megbeszélésére Velencébe repült. A véletlen úgy akarta, hogy ez a beszélgetés kedvezőtlen előjelek mellett folyjék le. Mussolini, dicsőségének csúcspontján, összes hadi kitüntetéseivel felékesítve, leereszkedően lépett a gondterhelt Hitler elé, aki esőkabátban és puha kalapban jelent meg.”
A fényes kíséret élén várakozó Mussolini, megpillantva a gépből kiszálló Hitlert, ezt súgta környezetének: „Non mi piace.” (Nem tetszik.) Mind a két diktátor bizalmatlansággal, sőt alig leplezett ellenszenvvel készült a találkozásra, de külsőségekben történelmi eseménynek igyekeztek azt beállítani. A ragyogó látványosságokhoz szokott lagúna-város és a Velence közelében levő Pisani-kastély adták a találkozó keretét, az olasz és a német sajtó pedig új korszak kezdetének nevezte a két diktátor személyes megismerkedését.
Mussolini motorcsónakba ültette vendégét, majd a Szent Márk téren kiszállva megmutatta neki a város nevezetességeit. Délután a Pisani-kastély parkjában órákon át sétálva beszélgettek. A Führer vég nélküli monológ keretében fejtegette a nemzetiszocialista mozgalom világnézeti alapjait és Mussolini fasiszta pártjával való rokonságát. Később Ciano, Mussolini veje, ironikusan megjegyezte: „Hitler emlékezetből elmondta Mussolininak a »Mein Kampf« egész tartalmát.”
Schuschnigg volt kancellárral folytatott, már említett beszélgetésünk alkalmával érdeklődtem a velencei találkozó részleteiről. Schuschnigg elmondta, hogy 1934 augusztusában, amikor kancellárként bemutatkozó látogatást tett Mussolininál, a Duce részletesen beszélt neki a nemzetiszocializmus és a fasizmus eltérő vonásairól. „Hitler azt mondta nekem — mondta Mussolini —, hogy mozgalmaink között lényegében semmi különbség sincsen. A nemzetiszocialisták tényleg mindenben utánozni akarnak bennünket, csak egy dologban nem: a bűnöző elemek eltávolításában. Meggyőződésem, hogy a mi forradalmainkat nem lehet győzelemre vinni közönséges bűnöző elemek aktív részvétele nélkül. Csakhogy mi, olaszok, a hatalom konszolidálása után kiszorítottuk a bűnöző elemeket, míg a nemzetiszocializmus hatalmi apparátusában a bűnözők is konszolidálódtak, s ezért Hitler egyszer még nagyon súlyos árat fog fizetni.” Tetszetős állítás persze — bár a Matteotti-gyilkosság körülményeire és a haladó erőkkel szemben alkalmazott olasz terrorra gondolva nem teljesen igaz —, de mindenesetre rendkívül jellemző, hogy 1934-ben Mussolini miként gondolkodott a fasizmus és a nemzetiszocializmus viszonyáról.
Hitler és Mussolini négyszemközt tárgyalt egymással (Mussolini ugyanis beszélt németül). Német részről egyetlen feljegyzés maradt, amelyből a tárgyalások lefolyását nyomon lehet követni. „A megbeszélések — hangzik a feljegyzés — elsősorban az osztrák rendszer megváltoztatása körül folytak. A Dollfuss-kormány lemond. A római osztrák követ, Rintelen alakít átmeneti és választási kabinetet. Az osztrák náci párt tevékenységének tilalma átmenetileg még fennmarad, engedélyezik azonban az összes nemzeti erő összefogását. A Heimwehrt a Duce hozzájárulásával leépítik. Habicht állítólag már lemondott, de azt tervezik, hogy más beosztásban tovább fog dolgozni. Az osztrák náci párt országos vezetőségét Münchenből Ausztriába helyezik át, és osztrák személyt neveznek ki a párt országos vezetőjévé.” Ez a nyilván előzetesen összeállított feljegyzés a német kívánságokat és elképzeléseket rögzítette.
A tárgyalások befejezése után Ascanio Colonna herceg, budapesti olasz követ, Mussolini megbízásából az alábbiak szerint tájékoztatta Gömbös miniszterelnököt a velencei találkozóról: A tárgyalások kezdetén Hitler a tőle megszokott bőbeszédűséggel ismertette Mussolinival világnézeti elgondolásait, majd Ausztriát illetően kijelentette, hogy Németország nem követeli az Anschluss azonnali végrehajtását, hanem a német kívánságok teljesítése esetén hajlandó lenne nyilvánosan is elismerni Ausztria függetlenségét. Többször megismételte, hogy a német kormány nem viseltetik gyűlölettel személy szerint Dollfuss-szal szemben, csupán helyteleníti a nemzetiszocialisták korlátozására tett intézkedéseit. Az osztrák helyzet megoldásának egyedül elfogadható módja — jelentette ki Hitler — a „szabad és terror nélkül végrehajtott választás”, s ennek eredményei alapján vennének részt a nácik a megalakítandó új kormányban. Hitler azt ajánlotta Mussolininak, hogy Ausztria ügyét közös egyetértésben, tehát a nyugati hatalmak és a Népszövetség kikapcsolásával oldják meg. Mussolini a leghatározottabban visszautasította Hitlernek a népszavazásra vonatkozó javaslatát, és kijelentette, hogy véleménye szerint nem lehet sikeres megegyezést várni az osztrák kérdésben, amíg nincs biztosítva Ausztria belpolitikai nyugalma. Egyetlen kormányelnöktől, így Dollfusstól sem lehet azt kívánni, hogy békés tárgyalásokat kezdjen olyan körülmények között, amikor a tárgyaló partner állandó külső nyomást gyakorol az országra. Érthető, hogy Dollfuss önvédelemből kénytelen fellépni a nácik ellen, s csak akkor lenne hajlandó tárgyalni velük, ha előzetesen elismerik a nemzeti függetlenséget és megígérik, hogy tiszteletben tartják az alkotmányt. Mussolini éles szavakkal elítélte a nácik ausztriai terrorpolitikáját, és — a budapesti olasz katonai attasé szerint — közölte Hitlerrel, hogy az Ausztria belügyeibe való beavatkozás, az Ausztria elleni izgatás folytatódása jóvátehetetlen következményekkel járhat Olaszország és Németország jövőbeli viszonyára.
A nácizmus ausztriai törekvései szempontjából a velencei találkozó tehát eredménytelenül zárult. Ezenkívül olyan jelek is mutatkoztak, hogy az európai nagyhatalmak összefognak Ausztria védelmére. 1934. június 19-én Dollfuss kancellár rövid tárgyalást folytatott a Bécsen átutazó Louis Barthou francia külügyminiszterrel, aki a „keleti Locarno” (a kelet-európai országok függetlenségét biztosítani hivatott szövetségi rendszer) előkészítése céljából utazott a közép-európai fővárosokba. Beszélgetésük során Dollfuss igyekezett meggyőzni Barthout, hogy a demokratikus alkotmány felfüggesztésére kizárólag a német fenyegetés kényszerítette az osztrák kormányt, s változatlanul számítani szeretne a nyugati demokratikus nagyhatalmak támogatására. Barthou kijelentette, hogy a francia pártok megértik és méltányolják Dollfuss belpolitikáját. „Biztosíthatom önt, kancellár úr, Franciaország messzemenően kész támogatni Ausztriát függetlensége védelmezésében csakúgy, mint gazdasági életének konszolidálásában.” A Hitler—Mussolini-találkozóról szólva elmondta: „Mussolini, akit személyesen jól ismerek és csodálok, a velencei találkozó előtt azt üzente nekem, hogy az osztrák kérdésben ki fog tartani az ismert álláspont, ti. Ausztria függetlenségének sérthetetlensége mellett.” Beszélgetésüket azzal fejezték be, hogy az ősz folyamán hivatalosan is tárgyalásokat kezdenek az osztrák—francia viszonyról. Erre a találkozásra már nem kerülhetett sor. Dollfuss kancellár egy hónappal később, Barthou külügyminiszter pedig október 9-én fasiszta merénylők áldozatául esett.
Franciaország mellett Csehszlovákia is biztosította támogatásáról Dollfusst. Benes külügyminiszter magához kérette az osztrák követet, és kifejtette neki, hogy „Franciaország és a Szovjetunió politikai együttműködésre törekszenek a kisantanttal, ezenkívül belátható közelségbe került a francia—olasz megállapodás is. Mindezek révén létrejöhet a szerződések olyan rendszere, amely alapot teremthet a biztonság és a lefegyverzés megvalósításához.” Benes helyzetmegítélése túlságosan optimista volt, de kétségtelen, hogy 1934 nyarán Németország külpolitikai helyzetét — legalábbis átmenetileg — a majdnem teljes elszigeteltség jellemezte. Mindez hozzátartozik a rövidesen bekövetkezett drámai események megértéséhez.
ELŐKÉSZÜLETEK A NEMZETISZOCIALISTA FELKELÉSRE
Hitler Canossa-járása után a müncheni osztrák náci pártközpont megkezdte egy nagyszabású puccs előkészítését. Terveikben a kormány tagjainak letartóztatása és az irányító központok (telefon, rádió, vasút, Nemzeti Bank stb.) megszállása szerepelt. Dollfuss helyére Anton Rintelen római osztrák követet szemelték ki, aki évek óta szoros kapcsolatban állt a nemzetiszocialistákkal, és hajlandó volt vállalni az átmeneti kormány megalakítását.
Rintelen a két világháború közötti időszak egyik legsötétebb alakja. Már a húszas évek elején egyik legtevékenyebb szervezője volt az osztrák ellenforradalmi mozgalomnak. Mint Steiermark tartományfőnöke, állandó támogatást nyújtott a Heimwehr megerősödéséhez. Az ellenforradalom „fehér Internacionáléjában” is kiemelkedő szerepet játszott. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején a magyar fehértisztek a stájerországi Feldbachban gyülekeztek Lehár Antal csendőr ezredes parancsnoksága alatt; a belőlük szervezett alakulatok képezték a dunántúli Horthy-hatalomátvétel, majd a két királypuccs katonai bázisát. Felfegyverzésüket és ellátásukat jelentős részben Anton Rintelen tartományfőnök támogatásának köszönhették. Horthyék hatalomra jutása után Rintelen volt a leglelkesebb szószólója a magyar—osztrák közeledésnek, mert tudta, hogy adott esetben az ellenforradalmi Magyarországtól minden támogatást megkaphat a szociáldemokrata Bécs ellen. A húszas évek elején Rintelen fedezte a nemzetközi botránnyal záruló szokolhamisítási akciót, melynek célja Csehszlovákia gazdasági rendszerének szétzilálása lett volna. A magyar, bajor és osztrák közreműködéssel Grazban előállított hamis pénzt többek között Mészáros Gyula magyar professzornak kellett volna nagy mennyiségben forgalomba hoznia. A csalás lelepleződött, az osztrák rendőrség az ügyet elkente, de a parlamentben a szociáldemokrata ellenzék tagjai gyakran kiáltották oda Rintelennek: „Szokolhamisító!” Politikai ambíciói a kancellári szék megszerzéséig, sőt korlátlan egyéni hatalmának megteremtéséig terjedtek. A szélsőséges jobboldali mozgalmak táptalajra találtak Stájerországban, amely az ő vezetése alatt a Bécs ellen szervezkedő tartományi reakció legerősebb bázisa lett. 1931-ben itt került sor először a Heimwehr puccskísérletére, amelynek előkészítésében Rintelen fontos szerepet játszott. Szembetűnő diktátori törekvései miatt a tartományban König Antonnak, Antal királynak nevezték. Szélsőséges politikai nézetei, határtalan, de korábban kielégítetlen érvényesülési vágya alapján a nácik őt tekintették a legalkalmasabbnak a Dollfuss helyére lépő új kormány megalakítására. Erre a szerepre már csak azért is alkalmasnak tartották, mert Rintelen a Keresztényszocialista Párt tagja volt. Korábban oktatásügyi miniszterként részt vett Dollfuss kormányában, most pedig római osztrák követként működött. Politikai pályafutása jól beillett a nácik azon tervébe, hogy a széles közvélemény előtt elködösítsék az akció igazi jellegét, Rintelen előtérbe állításával azt a látszatot keltsék, mintha a kormányváltozás pusztán a Keresztényszocialista Párt egyik szárnyának győzelmét jelentené.
Habicht személyesen tárgyalt Rintelennel első ízben 1934 áprilisában Monte Fiasconéban, majd július első felében Braccianóban, és megállapodott vele a készülő puccs részleteiről.
A nácik fokozódó tevékenysége felkeltette a kormány gyanúját. A hatalom erőszakos megszerzésére vonatkozó terveik sem maradtak teljes titokban. A Bundeskanzleramt — a miniszterelnökség — biztonsági osztálya már május 15-én jelentette, hogy Heinrich Himmler Gestapo-főnök, Werner Fritsch, a Reichswehr főparancsnoka és Werner von Blomberg hadügyminiszter megszemlélték az Osztrák Légió egységeit, ami azt sejteti, hogy azok rövidesen bevetésre kerülnek. A felső-ausztriai biztonsági igazgató, Peter Revertera, június 21-én kelt jelentésében azt írta, hogy a náci terrorakciók július közepén érik el majd csúcspontjukat, s akkor magas személyiségeket is merényletek fenyegetnek.
Számos egyéb jel is figyelmeztette az osztrák kormányt, hogy a nácik nagyobb akciót készítenek elő. Tauschitz berlini osztrák követ 1934. június 15-én, hat héttel a bekövetkezett események előtt, azt jelentette, hogy vezető berlini náci pártkörök olyan híreket terjesztenek, miszerint az osztrák kommunisták merényletet készítenek elő Dollfuss kancellár, Starhemberg alkancellár és Fey miniszter ellen. „Nem tartom kizártnak, hogy az állítólag előkészítés alatt álló kommunista merénylet hírét azért lanszírozzák, hogy a nácik oldaláról esetleg végrehajtandó merényletekért a felelősséget már jó előre a kommunistákra hárítsák” — fűzte hozzá a hírhez a követ. Eggerth müncheni osztrák főkonzul 1934. július 2-án szintén olyan értesüléseket szerzett, hogy „a kiképzőtáborokban nyíltan beszélnek az osztrák szövetségi kancellár meggyilkolásának tervéről”.
Riasztó hírek érkeztek arról is, hogy a nemzetiszocialista összeesküvés titkos szálai a legmagasabb osztrák közhivatalokat is behálózzák. A külügyminisztérium politikai osztályvezetője, Theodor Hornbostel, már áprilisban olyan ügynöki jelentést kapott, hogy „a kancellári hivatal, a bécsi Polizeipräsidium és a müncheni nemzetiszocialista pártközpont között jól működő titkosszolgálat alakult ki. Bécsben 4—5 összekötő tartja kézben a legfontosabb osztrák közhivatalokban folyó hírszerzést, s minden fontos értesülést és dokumentumot haladéktalanul továbbítanak Münchenbe.”
Eközben a müncheni pártközpont folytatta a lázadás előkészítését. A katonai vezetéssel Fridolin Glasst, az osztrák hadsereg egykori tisztjét bízták meg, akit nemzetiszocialista propagandatevékenysége miatt távolítottak el a hadseregből, s azóta a nácik bécsi SS-szervezetét vezette. A politikai vezetést dr. Otto Wächter bécsi ügyvédre ruházták, aki május végén részletes tájékoztatást kapott Habichttól.
A lázadás elnyomása után számos dokumentum került az osztrák kormány kezébe, amelyek bizonyítják, hogy a lázadást Németországban készítették elő, és a német vezető körök a legapróbb részletekig informálva voltak a készülő eseményekről. Július 26-án hajnalban az osztrák határon letartóztattak egy Franz Heel nevű német állampolgárt, akinél két igen fontos okmányt találtak a lázadás előkészítésére és céljaira vonatkozóan. Az egyik egy tervezet volt, amely szerint az osztrák nemzetiszocialistáknak híreket kellett terjeszteniük Dollfuss lemondásáról, majd a zavart felhasználva megszállniuk a bécsi középületeket, ellenállás esetén használhatatlanná tenni a közlekedési és híradási eszközöket, továbbá az SS- és SA-alakulatokból megszervezni az új karhatalmat. A másik okmány egy rejt jelzett szöveg volt, amelynek megfejtése után világossá vált, hogy Dollfuss meggyilkolása már az előzetes tervekben szerepelt.
A német vezető szervek közvetlen részvételét bizonyítja egy másik dokumentum is. A német propagandaminisztérium hatáskörébe tartozó Deutsche Presseklischee-Dienst (Német Sajtóképszolgálat) július 22-i keltezéssel összeállította a német lapok számára a bécsi lázadás egyes mozzanataira vonatkozó képanyagot. Megtalálható itt a bécsi kancellári palotának meg a rádió épületének a képe, alattuk olyan szöveggel, hogy a „felkelők birtokukba vették”; Dollfuss képe azzal az aláírással, hogy a „felkelők meggyilkolták”; Rintelen arcképe azzal a szöveggel, hogy „tárgyalásokat folytat az új kormány megalakításáról” stb. Ezek a klisék a német propagandaminisztérium illetékes tisztviselőjének ügybuzgalma folytán már a július 25-i reggeli postával a Strasbourgban megjelenő „Der Elsässer” című lap szerkesztőségébe érkeztek, tehát öt-hat órával a bécsi lázadás kirobbanása előtt. Maguk az aláírások is elárulják, hogy még az események előtt készültek, mert olyan epizódokról számolnak be, amelyek a titkos tervekben szerepeltek ugyan, de a valóságban nem kerülhetett sor rájuk. Így például Rintelen nem folytathatott tárgyalásokat az új kormány megalakításáról, mert röviddel a lázadás kitörése után letartóztatták.
A „Völkischer Beobachter”, a német náci párt központi lapja, már június 17—i vezércikkében felvetette a Rintelen vezetése alatt megalakítandó osztrák kormány gondolatát, amikor még Rintelen belpolitikai szerepléséről szó sem esett Ausztriában. Július 19-én a korábbi bécsi Gauleiter, Frauenfeld, beszédet mondott a müncheni rádióban, és kijelentette, hogy a Dollfuss-kormány sorsa megpecsételődött, „el fogja sodorni az áradat, amelyet maga szabadított el”. Berlini és bécsi diplomáciai körökben már napokkal a lázadás előtt suttogtak arról, hogy „Ausztriában valami készülőben van”.
A csehszlovákiai Sumava-hegységben levő Fekete-tóból néhány évvel ezelőtt fontos náci iratok kerültek elő, amelyek részletes képet adnak a puccs előkészítéséről. Eszerint Theodor Habicht 1934 június elején Münchenbe rendelte Fridolin Glasst, hogy általa tájékozódjék az osztrák nácik katonai helyzetéről. Ez alkalommal megismertette Rudolf Weydenhammerrel, közvetlen munkatársával, akit arra a feladatra jelöltek ki, hogy összekötő legyen a felkelők és Rintelen, valamint a müncheni pártközpont között.
A döntő megbeszélés 1934. június 25-én zajlott le Zürichben. Ezen Theodor Habicht, Rudolf Weydenhammer, Fridolin Glass és Otto Wächter vettek részt. Habicht részletesen ismertette a felkelés előzetesen, már Hitler által jóváhagyott tervét: az osztrák minisztertanács ülését felhasználva a nemzetiszocialista egységek Glass vezetésével megszállják a kancellári palotát, letartóztatják a szövetségi kormány tagjait és az államelnököt, majd az utóbbit a nemzetiszocialisták által kijelölendő új kormány kinevezésére kényszerítik.
Az akció katonai részét a 89. bécsi SS-ezred 150 kiválasztott tagjával kívánták végrehajtani, mégpedig úgy, hogy előzetesen a bécsi katonai városparancsnokság épületében az osztrák szövetségi hadsereg egyenruháiba öltöztetik, majd teherautókon a Ballhausplatzra szállítják őket. A városparancsnokság részéről Sinzinger alezredest, törzskari főnököt* Ausztria német megszállása után Sinzingert tábornoki rangra emelték, és Bécs katonai parancsnokává nevezték ki.* avatták be a titkos tervbe, tehát meglepetésektől itt nem tartottak.
A rádiót és a telefonközpontot civil ruhás SS-tagoknak kellett volna megszállniuk. A két utóbbi akció sikeres végrehajtását annál inkább kockázattól mentesnek hitték, hiszen a bécsi Polizeipräsidium riadóosztályának vezetője, dr. Gotzmann őrnagy, szintén az összeesküvők oldalán állott.
A zürichi tárgyalások után Glass visszatért Bécsbe, Rudolf Weydenhammer pedig július 11-én Rómába utazott, hogy a puccs „kancellárjelöltjét” behatóan informálja az előkészületekről és a személyével kapcsolatos tervekről. Weydenhammerrel tárgyalva Rintelen rámutatott több, a nácik számára veszélyes körülményre. A szorosabb osztrák—olasz együttműködés megteremtése érdekében Mussolini meghívta Dollfuss kancellárt Riccionébe, hogy nyári szabadságát családjával együtt töltse a Duce nyári rezidenciáján. Ezenkívül a közeli jövőben sor kerülhet Dollfuss és Barthou találkozására, s máris olyan értesülései vannak, hogy a francia kormány messzemenő katonai engedményekben kívánja részesíteni Ausztriát, valamint újabb nemzetközi kölcsönnel szándékozik az osztrák függetlenséget megerősíteni. Mindezeket megelőzendő, a tervezett hatalomátvételnek még július végén meg kell történnie; különben ő maga sem tudja tovább halogatni szabadságát, amelyről már nem szándékozik Rómába visszatérni.
Eközben Fridolin Glass Bécsben folytatta a felkelés katonai előkészítését. Tanácskozott dr. Gotzmann őrnaggyal, Rotterrel, a Ballhausplatz biztonságáért felelős rendőrségi ügyosztály tisztjével, Steinhäusllel, a rendőrség másik fontos beosztású tisztviselőjével és az említett Sinzinger alezredessel. E tárgyalások hátterének és későbbi következményeinek jobb megértése érdekében el kell mondanunk, hogy az osztrák államhatalmi szervek irányításában — elsősorban középszinten — a nemzetiszocialista befolyás akkor már igen erős volt. A legmagasabb szintű irányító tisztségekben és a tábornoki karban viszont konzervatív-monarchista beállítottságú személyiségek kezében volt a hatalom. A tervezett puccs végrehajtását ezért úgy képzelték el, hogy a hatalmi szervek középkádereire támaszkodva villámgyors akcióval kész helyzetet teremtenek, és az egész kormány kikapcsolásával megbénítják a nácizmussal szemben álló konzervatív-keresztényszocialista tábornoki kar (főleg Zehner hadügyi államtitkár) cselekvőképességét.
Július 15-én este Habicht müncheni lakásán a házigazda, Weydenhammer, Glass, Wächter, továbbá Frauenfeld és Reschny bécsi SA-vezetők, Sinzinger alezredes, valamint Egert őrnagy, az osztrák hadügyminisztérium távirati osztályának munkatársa részvételével zajlott le a puccsot előkészítő náci vezérkar utolsó közös értekezlete. Glass tájékoztatta a jelenlevőket a megtett katonai intézkedésekről, majd kitűzték az akció időpontját. Értesültek arról, hogy az osztrák minisztertanács a nyári szünet előtt július 24-én délután tartja utolsó ülését: ezt az alkalmat kívánták felhasználni a Ballhausplatz elfoglalására.
Július 23-án Bécsbe érkezett a lázadók kancellárjelöltje, Anton Rintelen, és az Imperial Szállóban várta a fejleményeket. Másnap hajnalban megérkezett az egész akció legfelsőbb vezetője, Rudolf Weydenhammer, aki ez alkalommal Rudolf William angol kereskedőnek adta ki magát. Délelőtt hosszabb beszélgetést folytatott Rintelennel, s megállapodott vele az új kormány megalakításának részleteiben.
Fridolin Glass minden előkészületet megtett a Ballhausplatz megszállására. A minisztertanács ülését 16 órára hívták össze, a lázadók 17.30-ra irányozták elő a kancellári palota rajtaütésszerű elfoglalását. Az összeesküvés gépezete példásan működött. A lázadásban részt vevő 150 SS-tag civil ruhában már útban volt a városparancsnokság, illetve a rádió épülete felé, amikor váratlanul minden terv összeomlott: a kormány ülését — véletlen ok folytán — másnapra, július 25-én délelőtt 11 órára halasztották. A náci hírszerzés azonban még azelőtt birtokába jutott a hírnek, mielőtt a mozgósított egység eljutott volna a kijelölt pontokra, illetve az akció tényleges végrehajtásába belekezdett volna. Glass szervező tehetségét bizonyította, hogy rövid félórán belül leállította az akciót, s embereit hazaküldte azzal, hogy még az éjszaka folyamán megtudják a lázadás új időpontját.
Kalandfilmbe illő fordulatok. De az izgalmas események hátterében ott lappang a Dollfuss-féle kleriko-fasiszta rendszer tragédiája: februárban véres kegyetlenséggel leverték a demokráciát, vele az ország belső rendjének és függetlenségének tömegbázisát, s a hatalom egy maroknyi jobboldali politikus kezében összpontosult. A nácik — a maguk módján — felmérték ennek jelentőségét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a néptömegektől elszigetelt kormányt egy mindenre elszánt lázadó csoport egyik óráról a másikra hatalmába kerítheti, s ezáltal teljesen új irányt szabhat az ország történetének.
A Ballhausplatzon készülő drámát olyan jelenetek is kísérték, melyekről ma sem lehet pontosan tudni, hogy bennük az összeesküvés szimpatizánsai játszottak-e öntudatlanul szerepet, vagy pedig az osztrák közhivatalnokok közmondásos tehetetlenségéről és bürokratizmusáról volt szó. Csak egyet említünk a július 24-i nap eseményei közül. Nagyjából abban az időpontban, amikor az összeesküvők már útban voltak a tervezett gyülekezési pontokra, a résztvevők egyike, egy Paul Hudl nevű fakereskedő, közvetett úton a bécsi rendőrség tudomására juttatta, hogy aznap délután a nemzetiszocialisták a kancellári palota megszállását tervezik, és ki akarják kényszeríteni a Rintelen-kormány kinevezését. A bécsi rendőrség — a névtelen feljelentéseknél szokásos előírások szerint — gondosan és rendkívül lassan feljegyzést készített az „ügyről”, majd anélkül, hogy a kancellár és az egész kormány sorsát közvetlenül érintő bejelentés valódiságát vagy alapját ellenőrizte volna, a Ballhausplatz őrizetével megbízott kerületi kapitányságot felszólította az épület „körültekintőbb védelmére”. Ott pedig — miután 1933 márciusa óta már megszokták, hogy a központ ilyen figyelmeztetéseket küld — szabályszerű iktatás után lerakták a többi „elintézett” iratok közé. A kormány tagjai közül senkinek sem hozták tudomására a fontos értesülést, pedig annak ismeretében július 24-én délután csírájában elfojthatták volna a készülő puccsot.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!