A bírósági eljárás
(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)
8
Tizenötödik tárgyalási nap
Február 14
A kilencedrendű Hernádi Jenő vádlott kihallgatásával kezdődik a tárgyalás. A szokásos adatfelvétel közben a bíróság Hernádi erkölcsi bizonyítványából megállapítja, hogy kétszer volt már büntetve, egyszer lopásért, és egyszer üzérkedésért.
Hernádi 1941-ben lépett be a nyilaskeresztes pártba. Hollai barátja, s nemcsak a felszabadulás előtt, hanem azt követően is tartottak egymással a kapcsolatot.
Kijelenti, hogy nem érzi magát bűnösnek, tagadja, hogy részt vett volna bármiféle bűncselekményben a Thököly út 80-ban. „Véletlenül” került oda, 1944. október 16-án, amikor Hollait kereste, hogy egy zakót csináltasson vele … Majd dadog valamit, hogy kíváncsi ember, az is volt mindig, ez vitte őt a Thököly út 80-ba. Beléptekor éppen egy nagy halom karóra és zsebóra volt Hollai előtt az asztalon …
„Hernádi: Én kértem tőle egy órát, s akkor azt mondta, hogy vegyek belőle. Aztán valaki bejött, hogy menjünk a nagyterembe, mert ott csudaszép perzsaszőnyegeket lehet válogatni. Én is vettem három darab magyar perzsát …
Elnök: Talán pénzért?
Hernádi: Hát nem éppen … De aztán mentem haza. És pár nap múlva ismét felmentem egy délelőtt a nyilasházba Hollai barátomhoz. Akkor mondták, jó hogy jöttem, mert éppen hiányzik egy ember a csoportból, akik kimennek különböző holmikért. Az Amerikai útra mentünk … Nekem is volt karszalagom és fegyverem.
Elnök: Honnan szerezte a karszalagot, meg a fegyvert?
Hernádi: Hát volt ott a pártházban elég, csak úgy adták.
Elnök: Akárki bement, kapott karszalagot és pisztolyt?
Hernádi: Nem. Tudták, hogy régi nyilas vagyok … De aztán megint otthagytam őket és hazamentem. Én csak nagyon ritkán, egyszer-egyszer mentem a pártházba, akkor is csak kíváncsiságból.”
A tanács vezető nem sajnálja az időt, hogy különböző kérdésekkel sarokba szorítsa a vádlottat, aki szemérmetlenül hazudik. Tagadja, hogy pártszolgálatos lett volna; ő vádlott-társai közül csak Bükköst és Hollait ismeri, holott Szőke Antalt is kellene ismernie, hiszen az ő csoportjába tartozott, már a hatalom átvétele előtt, mint ifjúsági tag.
„Szőke (felszólításra): Én határozottan felismerem Hernádit. Ismernie kell engem, hiszen én voltam az ifjúsági vezetője … Arra nem emlékszem pontosan, hogy december második felében már láttam volna a pártházban, de hogy október-november hónapokban állandóan ott volt és tagja volt a pártszolgálatnak, erre pontosan emlékszem.”
Hernádi tagad, majd egy másik kérdésre azt feleli, hogy ő emberek felkutatásában és elhurcolásában nem vett részt.
„Hernádi (elfeledkezve, hogy mit mondott az előbb): Nekem fegyverem sem volt, még karszalagom sem!
Elnök: Az előbb már itt kijelentette, hogy kapott fegyvert és karszalagot is …
Hernádi: De azt visszavették … Ja, igen! Egyszer tényleg előfordult, hogy éppen estefelé bent voltam a nyilasházban, csak úgy belátogattam Hollai barátomhoz és akkor adtak nekem megint egy pisztolyt és karszalagot és azt mondták, hogy menjek velük. Én kérdeztem, hogy hová, ők azt válaszolták, majd megtudom. A Hermina útra mentünk, és ott néhány zsidót összeszedtünk és kivittük őket a KISOK-pályára … De arról nekem nincs tudomásom, hogy a pártházba vittek volna be embereket, és ott megkínozták őket. Arról sincs tudomásom, hogy a város különböző helyein embereket kivégezték volna …
Elnök: A nyomozás során és az ügyészségen tett vallomásában elmondta, hogy részt vett a Zsolnay-gyár mögötti kivégzésben.
Hernádi (ünnepélyes pózba vágja magát): Ezennel visszavonom vallomásomat!
Elnök: Akkor miért vallotta? Kényszerítették?
Hernádi: Nem kényszerített engem senki, de úgy gondoltam, hogy majd itt a bíróságon visszavonom …
Elnök: Nem tartja furcsának, hogy valaki csak úgy magára vállal gyilkosságokat?
Hernádi: Nincs ebben semmi furcsa!
Bükkös (felszólításra): A szemébe mondom Hernádi Jenőnek, hogy november első felében ő is ott volt a Zsolnay-gyár mögötti kivégzésen, amikor kocsival vittük ki az áldozatokat, hasra fektettük őket és mindegyikünk egy fogoly mellé állt. Határozottan emlékszem, hogy Hernádi pisztollyal lőtt. Neki akkor tényleg még csak pisztolya volt.
Szőke (felszólításra): A szemébe mondom Hernádinak, hogy a Zsolnay-gyár mögötti kivégzésben ő is részt vett. Ha jól emlékszem, nyolc embert vittünk a bolgárföldekre, ahol lefektettük őket és mindannyian lőttünk. Hernádi is benne volt a kivégzésben!
Hernádi: Nem voltam ott! … Igaz, azt vallottam, de mégse voltam ott!”
Hernádi tagadja a nyilas nagygyűlést követő kivégzésekben való részvételét, a Nyomorék Gyerekek Otthonából behozott üldözöttek kivégzését is, majd arról beszél, hogy 1945. április 4-e után elbújt. Később összetalálkozott Hollaival és gyakran összejártak. 1957-ben Hollai lakásán találkozott Bükkössel.
„Hernádi: Kérem, még az is mutatja, hogy én semmiben nem vehettem részt, mert Bükkös akkor azt mondta, ott a Hollai lakásán, hogy én csak álnyilas voltam, én semmiben nem vettem ki a részemet. És akkor ő nekem elmondta, hogy ő mennyi gyilkosságot követett el. Én mondtam, hogy elég baj, hogy ilyen bolondul a végsőkig kitartott …
Bükkös (felszólításra): Valóban 1957-ben találkoztam Hollai lakásán Hernádival. De el tudja-e képzelni a tisztelt bíróság, hogy én Hernádinak gyilkosságokról, emberek kivégzéséről beszéltem volna akkor, amikor engem tulajdonképpen csak a nyilas propagandáért vontak felelősségre és annak idején mindent elhallgattam az emberek meggyilkolásáról?! Ez a beszélgetés úgy zajlott le, hogy tulajdonképpen mindhárman kerültük az 1944-es dolgokat, inkább csak arról beszéltünk, mi lehet a többiekkel …”
Hollai megerősíti, hogy ezen a beszélgetésen semmiféle kivégzésről, vagy hasonlóról nem volt szó. Pusztán arról beszéltek, ki hogy szökött meg és mi van a többiekkel.
Az elnök felidézi az 1945 utáni években felelősségre vont zuglói nyilas pártszolgálatosok írásban rögzített vallomásait, amelyek mind terhelőek Hernádira. A vádlott dadog, elfogadható, ésszerű magyarázatot nem talál arra, miért beszéltek róla így egykori nyilastársai, a Vigh testvérek, Tallós, Hollósék és mások.
Vége felé közeledik Hernádi kihallgatása, amikor a Hollaival való egyik szembesítése során elveszti önuralmát, s rákiált vádlott-társára és barátjára: „Hallgass!”
A bíróság sejti, hogy valami történt a cellákban, bizonyosat azonban még nem tud.
Egy bajuszos, alacsony, fekete embert vezetnek be: Kovács János tizenharmadrendű vádlottat. Amikor belép, ide-oda cikázik a tekintete, mintha támpontot keresne. Elhalad vádlott-társai előtt, ránéz Baráth Kálmánra, kérdőn felhúzza a szemöldökét, mintha választ várna: most mit tegyen? Baráth tudja, hogy a bíróság tagjai őt is figyelik, így nem mer moccanni, ellenkezőleg, ártatlan szemekkel bámul az előtte elhaladó Kovács Jánosra.
Az adatfelvétel után — amelyből kiderült, hogy a vádlott jehovista — Kovács János kijelenti: a vádat megértette és a vádiratban foglaltakban érzi magát bűnösnek. Emlékszik a nyomozati vallomására is, de a Duna-parti kivégzéssel kapcsolatos vallomását nem tartja fenn. A többit igen.
„Elnök; Ezt az egy kivégzést miért nem tartja fenn?
Kovács János: Csak! Mert nem voltam ott. A nyomozás során úgy gondoltam, eggyel több vagy kevesebb, az már úgysem számít.
Elnök: Na ne mondja! Emberek életéről van szó! Figyelmeztetem, az őszinte, töredelmes vallomás enyhítő körülménynek számít.
Kovács János: Én részt vettem a ligeti kivégzésben …
Elnök: Arról beszéljen, hogyan került a nyilas pártba?”
Kovács János közli, hogy 1939-ben lépett be a XIV. kerületi nyilasszervezetbe, ahol megismerte Bükköst, Németh Lajost és Szelepcsényit. Állítása szerint, a nyilashatalom átvétele után, november elején ment be a pártházba és ott Bükkös és Kröszl vezetésével fegyveres pártszolgálatos volt. A felismertetés során legtöbb vádlott-társát megnevezi.
„Elnök: Ismételten felszólítom valamennyi vádlottat, hogy határozottan csak arról beszéljenek, amiben biztosak, amire teljesen pontosan visszaemlékeznek. Ha emlékükben bizonytalanok, akkor ezt minden esetben közöljék.
Kovács János: Baráth Kálmánt láttam novemberben és decemberben a pártházban, civil ruhában. Akkor nem tudtam a nevét, csak az arcára emlékeztem.
Elnök: Biztos ebben?”
Baráth egy pillanatra meglepett arcot vág, aztán felugrik, s már emeli is a kezét, hogy leintse Kovácsot, de mielőtt szólna, a tanácsvezető erélyesen közbevág és a helyére parancsolja.
„Kovács János: Határozottan – biztos vagyok, hogy novemberben is meg decemberben is láttam Baráth Kálmánt a zuglói nyilasházban.”
A további kérdések a kínzásokra, kivégzésekre vonatkoznak, s azt tudakolják, mit tud ezekről a vádlott?
„Kovács János: Semmit!
Elnök: De hiszen, ha őrségben volt, sok mindent kellett látnia, hallania!
Kovács János: Kérem … én visszavonom azt a vallomásomat, amiben azt mondtam, hogy őrséget álltam … Én nem is tudom, hogy miért vallottam ezt. Akkor ezek az esetek nem voltak jelentősek. Még az ügyész úrnál sem volt fontos, hogy visszavonjam, de itt a kérdés másképp hangzik …
Elnök: Tehát már őrségben sem állt?
Kovács János: Nem! Egyáltalán nem!”
Így telik el a délután, egyszer-egyszer Kovács elszólja magát: járt a pincében, ételt vitt a foglyoknak, a következő pillanatban azonban ezt is letagadja. Ő csak alkalomszerűen járt a nyilasházban, alkalomszerűen „ugrott be” egy-egy kivégzésbe a Duna-parthoz, a Rákos-patakhoz stb. De csak kísért. S hogy a kísérések végén mi történt?
„Kovács János: Nekem fogalmam sem volt, hogy mi történik azután.
Elnök: Talán a foglyok visszajöttek magukkal? Sétáltatták őket a Duna-parton, majd vissza …
Kovács János (engedékenyen): Nem, ezt nem mondom …
Elnök: Tehát akkor mégiscsak sejtette, hogy valami történt velük?
Kovács János: Hát úgy át-átvillant az agyamon, de csak néha … Most jut eszembe, hogy én ki sem voltam nevezve pártszolgálatosnak. Úgy aktívan …
Elnök: Kapott katonai felmentést?
Kovács János: Én? … Én ezt nem tudom. Miféle lista, kérem? Én nem tudok semmiféle felmentési listáról!”
Vádlott-társai a szemébe mondják, hogy ott volt a karácsony esti ünnepségen, majd a kivégzésen.
„Kovács János: Én semmiféle ünnepségen nem voltam ott. Karácsony este 7—8 óra körül mentem be a pártházba, de semmiféle ünnepséget nem láttam ott. Pedig ott voltam a folyosón …”
A tanácsvezető Kröszltől kérdezi, mikor kezdődött az ünnepség és kellett-e látnia ezt Kovács Jánosnak?
„Kröszl: 7—8 óra tájban már folyt az ünnepség … Persze, hogy kellett látnia, hiszen én is a folyosón ültem a faasztalnál … A szemébe mondom Kovács Jánosnak, hogy szent karácsony estéjén 7—8 óra között már javában tartott az ünnepség …”
Kovács János és Kröszl — aki egyébként mindent tagadott a kihallgatás során, most úgy látszik kizökkent a szerepéből — pillanatok alatt szópárbajra kel. Az elnöknek kell lecsitítani mindkettőjüket. Kovács tovább beszél, de minduntalan megfeledkezik arról, hogy mit vallott fél órával, vagy egy órával előbb — azt is letagadja, hogy pártszolgálatos volt.
„Kovács János: Valóban mondtam korábban, de nem igaz, hogy én pártszolgálatos voltam. Ezt csak úgy mondtam, mert bejárogattam a pártházba és minden nyilas, aki bejárt, pártszolgálatos volt. Nekem még karszalagom sem volt. Fegyveres pártszolgálatos pedig csak a párt legmegbízhatóbb tagja lehetett …”
A városligeti kivégzést is letagadja, pedig egyszer már beismerte. Vádlott-társai szemébe mondják, s akkor elismeri, hogy tényleg így volt.
Végül Kovács János elmondja, hogy 1945 után nem ment vissza Zuglóba, hanem sokáig bujkált …
Tizenhatodik tárgyalási nap
Február 15
Féllábú, középkorú férfi biceg a tárgyalóterembe: Kovács István tizennyolcadrendű vádlott. Már a lába elvesztésének története is figyelemre méltó: 1956. október 27-én, Tiszakécskén a templomtéren akasztófát ácsoltak a község kommunista vezetőinek kivégzéséhez. Ott serénykedett Kovács István is, amikor a magyar légierő hű egységei Tiszakécske felé repültek és géppuskával szétlőtték a bitófákat. Eközben lőtték el Kovács István egyik lábát is.
Ez a féllábú zuglói hóhér sem érzi magát bűnösnek, „csak” az 1945 elején a ligetben történt kivégzésért. A nyomozati és ügyészségi kihallgatás során nagyon meg volt „illetődve” — ezért vallott be mást is.
„Kovács István: Nem bántottak, de tartottam tőlük egy kicsit, azért vállaltam el.
Elnök: Megilletődöttségből elvállalt gyilkosságokat?”
Kovács István pimasz hangon azt kérdezi a bíróságtól: „Talán nincs jogom ahhoz, hogy visszavonjam?”
A tanácsvezető hivatalos, nyugodt hangon közli, hogy igen, joga van ehhez, de rendre is inti.
Kovács a 30-as évek végén lett tagja a nyilas pártnak.
„Kovács István: Felajánlottam, hogy pártszolgálatos leszek. Akkor Szelepcsényi volt a kerületvezető és Hollós a helyettese. Én őrségben álltam, de arra nem tudok visszaemlékezni, hogy embereket is behoztak volna. November elején kezdtem én is embereket is összeszedni. Emlékszem, hogy egyszer voltam az Erzsébet királyné úton, ahol tíz személyt szedtünk össze, bujkáló zsidók voltak. Nem tudok arról, hogy aztán ott bent a nyilasházban mi lett a sorsuk … Én senkit nem láttam bántalmazni, jajgatást soha nem hallottam …
Elnök: Soha?
Kovács István: Hát azt elismerem, hogy egy esetben láttam, amikor bántalmazták a foglyokat … Nyolcan lehettek a pincében és egy csizma sámfájával ütötték a hátukat, hogy vallják be, hol vannak még bujkáló zsidók. Én úgy kerültem a pincébe, hogy jajgatást hallottam és kíváncsiságból megnéztem …
Elnök: Az előbb azt mondta; hogy soha nem hallott jajgatást! Nem akar őszintén beszélni?
Kovács István: Na jó … Novemberben egyszer én is bántalmaztam a foglyokat. Egy nőt. Akkor is jajgatás volt és lementem a pincébe. Akikor egy gumicsővel én is ütöttem, hogy mondja el, hová rejtette el az ékszereit. …
„Elnök: Mondta magának valaki, hogy üsse a foglyokat?
Kovács István: Nem! Csak én is kíváncsi voltam az ékszer rejtekhelyére.
Elnök: Máskor soha nem ütötte a foglyokat?
Kovács István: Hát egyszer, decemberben, karácsony előtt behoztak embereket és akkor egy bottal a hátát meg a karját ütöttem.”
Lassan elismeri, hogy hallott a kivégzésekről, részt vett a különböző elrabolt holmik beszállításában, sőt kapott is belőlük: szőnyegeket, rádiót, órát …
„Elnök: Mit tud a Zsolnay-gyár mögötti kivégzésről?
Kovács István: Erről tudok … Rajtam kívül Szelepcsényi és Bükkös is ott volt. Ahogy visszaemlékszem, tíz foglyot vittünk a bolgárföldekre és ott tarkón lőttük őket. Igaz, én korábban azt mondtam, hogy én is lelőttem egy-két személyt, de ezt visszavonom, mert én csak a lámpát tartottam oda, amikor Tallós megnézte, hogy mind meghaltak-e. Én nem lőttem egy személyre se. Fegyver sem volt nálam. Szelepcsényi mondta, hogy menjek ki velük és nekem kellett őrködnöm távolabb, hogy nem jön-e valaki, ne lássa senki ezt a kivégzést.
Elnök: Fegyver nélkül őrködött? És mit csinált volna, ha jön valaki?
Kovács István (fesztelenül): Hát … rákiáltottam volna.”
A vádlott ellentmondásoktól terhes vallomásában újra és újra felbukkannak ilyen és ehhez hasonló mozzanatok.
Hollai, aki szintén jelen volt a fenti kivégzésnél, elmondja, hogy ez tényleg azonos a lámpázással, a hasrafektetéssel, a tarkón lövéssel, tehát minden stimmel, de szó sem volt őrségről, s Kovács István is ugyanúgy lőtt, mint ő és a többiek.
Kovács István tagadja a karácsonyi kivégzésben való részvételét, de az ünnepségen ott volt. Hiába állítják vádlott-társai, hogy ez az eset hűségpróba volt, amikor minden ott levő nyilas pártszolgálatosnak le kellett lőnie egy foglyot — ő „kivonta” magát alóla. Szembesítéssorozat, vallomások felolvasása következik, majd Kovács István hirtelen őszinteségi rohamot kap, s ömlik belőle a szó.
„Kovács István: Karácsonykor úgy volt, hogy menekülünk, de nem sikerült, mert az egyik gépkocsi elromlott. Szelepcsényiék továbbmentek, én a Bécsi útnál maradtam el tőlük és január 4-én mentem vissza a Thököly úti pártházba. Aztán már nem láttam, hogy foglyokat hoztak be, de tudtam, hogy a pincében voltak még foglyok, körülbelül tíz személy. Kivittük őket gépkocsival a Közlekedési Múzeum mögötti részre, ahol hasra lettek fektetve és tarkón lettek lőve. Én géppisztollyal sorozatlövést adtam le. Emlékszem, hogy két férfira és egy nőre lőttem, tehát összesen három személyt lőttem agyon. De én kényszerre tettem, mert Szücs azt mondta nekem, amikor én nem akartam kimenni, hogy agyonlő engem is, ha nem megyek velük … Igen, Szücs ugyanolyan pártszolgálatos volt, mint én, ő nem volt parancsnok, de ezt mondta …”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!