“A zuglói nyilas per – 1967” bővebben

"/>

A zuglói nyilas per – 1967

A bírósági eljárás

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

3

Negyedik tárgyalási nap

Január 24

A tanácsvezető a Rákos-patak melletti egyik tömegkivégzésről kérdezi Monostori Gyula vádlottat. (Azt az esetet, amikor — a vádirat szerint — egy személy életben maradt.) Monostori ugyan nem tudhatott az áldozat életben maradásáról, de néhány adat egyeztetése után kitűnt, hogy részt vett a kivégzésben. December 20-a körül történt, amikor 12—14 foglyot vittek ki teherkocsival a Rákos-patakhoz, s a pártszolgálatosok személykocsival mentek mögöttük.

Monostori: Ezek a foglyok előzőleg szintén bántalmazva voltak … En is vertem őket. Az igazság az, hogy a kivégzés előtt mindig megvertük a foglyokat. A lélektani hatás miatt, hogy ne álljanak ellent, vagy ne merjenek szökni … Amikor kiértünk a Duna-part Rákos-pataki betorkollásához, felállítottuk a foglyokat, aztán hasra fektettük őket. Ekkor ők, vagyis a foglyok — ahogy visszaemlékszem — többen voltak, mint mi. Én egy személyt lőttem le … Mielőtt elindultunk, úgy beszéltük meg, hogy a holttesteket majd beledobáljuk a Dunába. De ez nem történt meg, mert a kivégzés ideje alatt légiriadó volt, a repülőgépek már a fejünk felett cirkáltak, s világító gyertyákat dobtak le. Ez megzavart bennünket. Emlékszem, ott volt Baráth Kálmán, Füredi, Kröszl, s ha jól emlékszem Szőke Antal is, de ezt nem állítom biztosan …”

Monostoritól megkérdezik, hogyan történt a Lánchíd melletti és a karácsony esti tömegkivégzés? A vádlott azt válaszolja, hogy a Lánchídnál nem vett részt, csak hallomásból tudja, viszont a karácsony esti tömegkivégzésen ott volt …

Monostori: Lementünk a pincébe, s láttam, hogy körülbelül 30 fogoly van lenn. Három személyt kihoztak a mosókonyhába, s Szelepcsényi rajtuk mutatta be hűségpróbáját. Mindhármat mellbe lőtte a pisztolyával. Ott történt, hogy amikor az egyiket mellbe lőtte, a lövedék a mögötte álló fogolyba is belefúródott, tehát az első foglyon teljesen áthatolt a golyó … A sérült fogoly könyörgött az életéért, mire valamelyik pártszolgálatos, már nem tudom, melyik, agyonlőtte ezt is … Azt tudom csak elmondani, hogy akkor is nagyon sok embert végeztünk ki … Egy részüket a Stefánia úti padokon és a bombatölcséreknél … Másnap ki akartunk menni megnézni, hogyan néznek ki a holttestek, de nagyon sok volt akkor ott a járókelő és azért nem mentünk oda. Amikor Surányival visszamentünk a pártházba, megálltunk az őrségnél beszélgetni. Ekkor láttam, hogy kilép a kapun egy magas szőke, télikabátos, nemzetiszínű karszalagos katonasapkás személy, aki felemelte a karját, talán még köszönt is, aztán gyors lépésekkel elindult a Bosnyák tér irányába. Már majdnem a sarokhoz ért, amikor az ajtóban megjelent Hollós és artikulátlan hangon kiabálta, hogy fogjuk meg és lőjük agyon. Hollós kezében pisztoly volt. Mi szaladni kezdtünk az illető személy után, aki a Jávor utcában szintén szaladni kezdett és átfutott a túlsó oldalra. Először a levegőbe lövöldöztünk, majd Surányi letérdelt és célozva lőtt. Én megálltam és csípőből lőttem a géppisztolyommal. Talán 15—20 lövést adhattunk le, a férfi összeesett, mire odaértünk, már halott volt. Később Hollós mesélte el, hogy mi történt. Megállt a pártház kapuja előtt egy katonai gépkocsi, kiszállt három személy, a kocsi pedig továbbment. Két személy kísért egy harmadikat, s azt mondták, hogy hoztak egy zsidó nemzetőrt. Bementek a pártházba, s amikor felértek az emeletre, előrántottak egy kézigránátot, de az nem robbant fel. Ekkor pisztolyokkal lövöldözni kezdtek, de semmi sérülés nem történt. A két kísérőnek sikerült elmenekülnie, csak az álfoglyot lőttük le. Szelepcsényi sokáig dühös volt, hogy miért lőttük le, mert szerinte élve kellett volna elkapni és kihallgatni társaik felől …”

Monostori a továbbiakban a nyilasház feloszlatásáról, majd menekülésükről beszél.

Monostori: December 26-án kaptuk a parancsot, hogy hagyjuk el Budapestet. Tehergépkocsira pakoltunk. Ott volt Hollai, Baráth Kálmán, s ha jól emlékszem, Szőke is. Egész éjszaka mentünk a bécsi úton. Nagyon lelassult a forgalom, mert óriási tumultus volt. Amikor reggel felébredtünk, már Dobogókőn voltunk, ahol nagyon sok nyilas tartózkodott már. Majdnem mindenki fegyverrel jött. Ekkor közölték velünk, hogy be vagyunk kerítve. Egész nap ott voltunk. Másnap reggel Szelepcsényi és a Vigh testvérek arról beszéltek, hogy ne menjünk együtt a nagy csoporttal, amelyik át akar tömi a fronton, mert az veszélyes, hanem szakadjunk le … Estefelé egy vadászőrházhoz értünk, ott töltöttük az éjszakát. Már nagyon ki voltunk merülve. Aztán Dorog környékén értünk ki újra a bécsi útra. Itt elbújtunk, mert egy orosz katonajárőrt és egy tankot láttunk. Mindegyikünk egyenruhában volt. Itt két pártra szakadt a társaság. Szelepcsényi mindenképpen tovább akart menni Nyugatra, még harc árán is. Mások meg azt mondták, dobjuk el a fegyvert. Vighék ez utóbbiak közé tartoztak. El is dobtuk fegyvereinket, a nyilas tagkönyvet, s hóval mindent betakartunk. Hollós mondta, hogy nála van egy bőrönd pénz, meg arany, ő elindul Nyugat felé. Ő is levált tőlünk. Aztán az oroszok elfogtak, kikérdeztek, hogy hány éves vagyok, aztán elengedtek. Egy útkaparó házába tévedtem be, ahol ott volt Tallós és a két Vigh testvér. Az egyik Vigh fegyverrel tartotta sakkban az útkaparót, a többiek pedig civilruha után kutattak. Én is kaptam egyet. Aztán megint orosz fogságba kerültem, de megint elengedtek, s hazamentem Bajára. Ott lakatosként dolgoztam. Egész más környezetbe kerültem, rokonaim mind kommunisták voltak. (Sóhajt.) Szörnyű érzés volt. Itt kezdett bennem kitisztulni minden. 1948-ban katona lettem. Elvégeztem a repülőtiszti iskolát, s repülőtiszt lettem, ez voltam egészen letartóztatásomig. Nagyon sokszor eszembe jutott az 1944-es év. Nagy megrázkódtatás volt már az is, hogy amikor hazamentem, merőben mást találtam, mint amit nekem mondtak … Akkor kezdtem érezni a felelősségemet. Aztán meg, ha ilyen témájú könyvet olvastam, vagy a tv ilyen témájú filmet vetített, borzalmas érzéseim támadtak …

Elnök: Beszélt már valakinek arról, hogy mit csinált 1944-ben?

Monostori: Nem … Én az 1944-es dolgokról soha senkinek nem beszéltem. Soha nem tudtam azonban megszabadulni a nehéz gondolatoktól. Később mindinkább tudatára ébredtem, hogy bármit csinálok, az én életem már megpecsételődött. Arra is gondoltam, hogy feladom magam, de ehhez nem volt lelkierőm. Később már nem is a felelősségre vonástól féltem, hanem attól, hogy elveszítem a környezetemet, a barátok becsülését. Nagy ellentétek dúltak bennem, óriási volt a lelki teher, s bár magatartásommal, munkámmal jóvá akartam tenni mindazt, amit elkövettem, de azt is tudtam, hogy mindez jóvátehetetlen …”

A tárgyalóteremre nehéz, súlyos csend telepedik.

Monostori védője töri meg a csendet, megkérdezi, hogy miért maradt Magyarországon 1956-ban, mit csinált e hónapok alatt, s kapott-e kitüntetést?

Monostori (rezignáltam): Igaz, 1956-ban tényleg disszidálhattam volna. Hogy a többiek miért nem tették, azt nem tudom … Azt hiszem, úgy érezték, hogy már elfelejtkeztek róluk, a történtekről, nincs, aki számon tartsa őket. Bíztak a szerencséjükben. Én bennem mindig volt egy érzés, hogy egyszer minden ki fog derülni. Mégsem akartam elmenni, mert akkor már valami más is kötött ide … Az ellenforradalom Kecskeméten, az alakulatomnál ért. A kecskeméti légierő a legszilárdabban ellenállt az ellenforradalomnak. Én mint karhatalmista teljesítettem szolgálatot. Később megkaptam a munkás-paraszt hatalomért érdemérmet …”

Több kérdés nincs, a bíróság befejezi Monostori kihallgatását. Baráth Kálmán vádlott kihallgatása következik.

Hatalmas izomkolosszust vezetnek a tárgyalóterembe. Ő tehát a Gorilla, a Hóhér — ahogy társai nevezték annak idején. Aki puszta kézzel is akkorát tudott ütni a foglyokra, hogy repedt-tört a csontjuk. Ez a csapott homlokú alak alkalmazta a legválogatottabb kínzási eszközöket, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon a szerencsétlen üldözötteknek … S 1966-ban, a börtönben is megfenyegeti társait, s terrorisztikus módon arra próbálja rávenni őket, hogy vonják vissza a reá tett vallomásaikat … Ő az, aki még ma is az „erős fiú”, aki ..megöllek”, „elteszlek láb alól” kijelentéseket enged meg magának …

Mielőtt a bírói pulpitus elé lépne, körülnéz a teremben. Megrándul az arca. Aztán felveti a fejét, szinte dacosan, mintha ő lenne a világ legártatlanabb embere. A tanácsvezető kérdésére: megértette-e a vádat és bűnösnek érzi-e magát? A következőket mondja:

Baráth Kálmán (affektálva): Megértettem, de abban, amit a vádirat tartalmaz, egyáltalán nem érzem magam bűnösnek. Egyáltalán én nem követtem el azokat. Én összesen 11 napig voltam a nyilasok között, 1944. október 19-től október 30-ig, s csak ebben érzem bűnösnek magam. De amit a vádirat október 30-a után a terhemre ró, azt én nem követtem el …

Elnök (rendkívül határozottan): A nyomozás során sajátkezűleg írt önvallomásában, majd az ügyészségi kihallgatáson nem ezt mondta! Részletesen mindent beismert. így volt, Baráth Kálmán?

Baráth: Mindegy volt, mert a vádlott-társaim, meg a tanuk úgy is rám vallottak, muszáj volt elismerni …

Baráth védője: Bántalmazták a nyomozás során?

Baráth: Nem, ezt nem mondhatom. De ha a vádlott-társaim meg a tanúk úgy is rám vallottak … Már akkor elhatároztam, hogy ott úgy beszélek, itt a bíróságon meg így. Vagyis, hogy itt őszintén elmondok mindent.

Elnök: Halljuk. Mit akar őszintén elmondani?

Baráth (kedveskedő hangon, egyszuszra önti ki magából a feltehetően jól betanult szöveget): A nyilas pártnak 1943 őszén lettem a tagja. Apám 1941-től nyilas párttag volt. 1940-től 1944-ig apám háromszor volt delírium tremensben, a családot üldözte, az anyám lúgkövet ivott … Mi egy szerencsétlen család voltunk. Engem is folyton vertek … Nemcsak az apám, hanem még a gyerekek is … (Nevetés a hallgatóság soraiban. Az elnök rendre int.) 1943-ban kötöttek házasságot a szüleim, addig vadházasságban éltek, a a nyilas pártban az ifjúsági csoport tagja lettem, de én nem jártam be sűrűn, csak úgy ritkán, így azt sem tudtam, ki a vezető. Kérem, én a nyilasházban 1944 őszén, az alatt a 11 nap alatt egyszer voltam őrségen, akkor is az Andrássy úton. Egyszer két személyt kísértem az Ürömi utcából a nyilas pártházba, egyszer az Alkotás utcában nyilas összetartásban vettem részt, négy alkalommal pofoztam meg személyeket a pincében, de ököllel senkit nem ütöttem. Ez aljas rágalom, senkit nem kínoztam és senkit nem öltem meg. Azt mondják, hogy én fegyveres pártszolgálatos voltam, amikor azt sem tudom, hogy mi az …”

A tanácsvezető félbeszakítja a szóáradatot.

Elnök (Bükköshöz): Fegyveres pártszolgálatos volt Baráth Kálmán, vagy sem? Mondja a szemébe.

Bükkös: Fegyveres pártszolgálatos voltál!

Baráth (villogó szemmel néz vádlott-társára): Nem igaz, nem voltam …

Elnök (Monostorihoz): Fegyveres pártszolgálatos volt Baráth Kálmán, igen, vagy nem? Mondja a szemébe!

Monostori: Az voltál, persze, hogy fegyveres pártszolgálatos voltál.

Baráth: Nem felel meg ez az állítás a valóságnak! …”

A szembesítések eredménytelenek, de mindenki előtt nyilvánvaló, hogy Baráth Kálmán hazudik, s már a börtönben elhatározta, hogy a bíróság előtt megmásítja korábbi vallomását. Korabeli írásos dokumentumok állnak a bíróság rendelkezésére, amelyek egyértelműen tanúsítják: Baráth Kálmán még 1944 karácsonyán is fegyveres pártszolgálatos volt. S most azt sem tudja, mi volt a fegyveres pártszolgálat … Átlátszó, együgyű a védekezése. Annyit elismer, hogy Bükköst 1943 óta ismeri, Monostorit is ismerte, de egyébre nem hajlandó emlékezni …

Baráth: Tudom, hogy rám vallottak a vádlott-társaim, de ha lenne alkalmam, be tudnám bizonyítani, hogy milyen ártatlan vagyok.

Elnök: Erre is sor kerül.

Baráth: Különben is nekem, semmiféle gúnynevem nem volt, ebben biztos vagyok … Október 15-e után vidékre utaztam anyámhoz, és csak 19-én jöttem fel. Ekkor az apámmal bementem a Thököly út 80-ba, öcsém nem jött velem, én ott soha nem láttam őt és 30-án elmentem katonának.

Elnök: A nyomozás során nem ezt mondta!

Baráth: Mondtam, amit mondtam, de az nem igaz. Amikor bementünk, azért mentünk be, mert apám azt mondta, hogy valamit csinálni kell bent … De én soha semmit nem csináltam a pártházban. Abban az időben, amikor én részt vettem, ott a zsidó vagyonok összegyűjtése, gyanús személyek összeszedése, vagyis kommunistagyanús, vagy rendszerellenes személyek összeszedése volt a feladatom. Zsidók elhurcolásában is részt vettem. Ezt elismerem, ha …

Elnök: Ha? Na mondja!

Baráth: Ha be tudnám bizonyítani, hogy másban ártatlan vagyok … Én mást nem csináltam, nekem géppisztolyom sem volt, még akkor sem, amikor bekísértünk két személyt …

Elnök (Bükköshöz): Előfordulhatott, hogy kíséréshez fegyver nélkül mentek ki a nyilasok?

Bükkös: Ilyesmi nem fordulhatott elő, tanácselnök úr. Képtelenség! Fegyver nélkül nem ment ki nyilas soha, amikor embereket kellett behozni.

Baráth (dühösen): Ők nem voltak jelen, tehát nem is tudhatják, hogy én abban az időben mivel voltam kint, volt-e fegyverem vagy sem. Nekem nem volt … Én olyasmire nem emlékszem, hogy a Keleti pályaudvarnál részt vettem volna egy nagyobb csoport kísérésében. Az meg végképp nem igaz, hogy én egy embert lelőttem …”

Az elnök felállítja Monostorit és felidézteti vele az esetet, amit a nyomozás során Baráth Kálmán is ugyanígy mondott el!

Monostori: Egy 100—150 személyből álló csoportot kísértünk. A kísérésben Baráth Kálmán is részt vett. A Keleti pályaudvar környékén Baráth agyonlőtt egy személyt. Nekem akkor az volt a benyomásom, hogy az illető fogoly nem tud továbbmenni, mert láttam, hogy térdepel, Baráth pedig a fegyverét használta!

Elnök (ismét Baráth-hoz): Zsidóholmik összegyűjtésében részt vett-e, s kapott-e belőlük?

Baráth (védőjére pillant): Hát, nem mondom, ebben részt vettem és kaptam is belőle. Egy alkalommal megosztoztunk az összeszedett gyűrűkön. Ez is október 19 és 30 között volt, mert én utána már katona voltam.

Elnök (Monostorihoz): így volt?

Monostori: Nem egészen pontosan. Egy alkalommal, december elején, Baráth Kálmán azt mondta nekem, hogy van neki egy nőismerőse az Egressy út környékén; s kért, hogy menjünk el és látogassuk meg. Azért hívott magával, mert este egyedül még fegyveresen sem volt tanácsos egy nyilasnak az utcán mászkálni … Útközben azt mondta, hogy szeretne ajándékot vinni a hölgyismerősének, valami kendőt. Találomra rámutatott egy házra, s javasolta, menjünk be és szedjünk össze valamit … Egy idősebb házaspár lakásába mentünk be, és több gyűrűt szedtünk el tőlük.

Baráth (kiabálva): Az én vallomásom felel meg az igazságnak! Először is nem az én indítványomra mentünk be a házaspárhoz, hanem Monostori mondta. És ez nem decemberben történt, hanem október 19 és 30 között!

Elnök (Baráth-hoz): Maguk barátok voltak Monostorival?

Baráth: Michalik, illetve Monostori akkor még csak 16 éves volt, én pedig 19. Szeretném közölni, hogy még nem voltam 20 éves! Tetszik érteni? Nem voltam még 20 éves! …”

E közlésre sokan felfigyelnek. Törvényeink szerint halálbüntetés nem szabható ki azok számára, akik a bűncselekmény elkövetésekor nem töltötték be a 20. életévüket. Erre próbálná felhívni Baráth a bíróság figyelmét?

Baráth: A mi barátságunk olyan barátság volt, hogy látásból ismertük egymást. Úgy barátkoztunk … Egy kicsit …”

A tanácsvezető a vádlott újabb bűntettét idézi fel: az Egressy úti gyilkosságot. Baráth azt is tagadja. Ekkor a bíróság felolvassa Baráth Kálmán önvallomásának azt a részét, amelyben nemcsak a helyszínt, de még a gyilkosság módját is leírta, felidézve, hogy ifj. Michalik is ott volt.

Monostori (felszólításra felel): Így történt, ahogy a bíróság felolvasta. Baráth is, én is jelen voltam. Én mentem elöl, mögöttem a fogoly, és aztán Baráth, aki hátulról lőtte le a foglyot. Én a lövésre néztem hátra. Ekkor megkérdeztem tőle, miért csinálta? Azt válaszolta, hogy a fogoly a zsebébe nyúlt, s biztosan engem akart leszúrni, vagy lelőni, azért.

Elnök (Baráth-hoz): Hogyan tudhatott egy-egy gyilkosságról, egy-egy atrocitásról, egy-egy kísérésről mindent olyan pontosan elmondani és leírni, ha mostani állítása szerint ezekben maga nem is vett részt? Talán diktálta valaki magának, hogy mit írjon és mit mondjon?

Baráth: Nem. Az önvallomást a cellámban írtam. A szóbelit is én mondtam, de én mindent csak úgy kitaláltam, hogy jobban hangozzék … Én Zuglónak minden zegét-zugát ismerem, 11 évig éltem ott. Szemetesgyerek voltam, minden házat ismerek, így aztán nem volt nehéz kitalálni a helyszíneket, s azokat leírni.

Elnök: Érdekes módon, ezek pontosan megegyeznek mindazzal, amiket vádlott-társai, meg a tanúk mondtak, vallottak … Nem különös? Na és hogyan kínozta a foglyokat?”

Baráth tagadja, hogy bárkit is kínzott volna … Hiába mondja a szemébe Bükkös is, Monostori is, hogy a saját szemükkel látták, amint kegyetlenkedett — velük együtt— Baráth Kálmán. Mindent tagad, azt is, hogy a pártházavatási, a karácsony esti és a Stefánia úti tömegkivégzésekben részt vett volna.

Baráth: Mondtam, hogy október 19 és 30-a között voltam csak a pártházban! Október 30. után katona voltam … Ezt be tudom bizonyítani! Engedje meg a bíróság, hogy bebizonyítsam, hol, mikor voltam katona. Az ártatlanságomat is be tudóm bizonyítani. Három személy volt velem. Engedjék meg, hogy ezeket felkutassam. Tudom pontosan, hogy hol laknak, s név szerint is tudom, hogy kik azok.

Elnök: Halljuk. Kérheti a kihallgatásukat.

Baráth (meglepetten, mint aki nem számított erre, dadog): Az egyik … A Miklós tér és a Szentendrei tér sarkán lakik … talán … a házszámot és a nevét nem tudom … nem jut eszembe. A másik a Föld utcában dolgozik. Más személyt nem tudok mondani.

Elnök: Az előbb azt mondta, hogy három személyt tud megnevezni, s a nevüket, lakcímüket is tudja …

Baráth: Én hármát mondtam volna? Kettőről tudok. Ezek bizonyítani tudják, hogy együtt voltunk katonák október 30-a után. Eszembe fog jutod a nevük is és akkor majd megmondom … Én a nyomozás során mindent kitaláltam … A Rákos-pataki tömegkivégzést is csak úgy kitaláltam. Amikor bevittek a rendőrségre, azt hittem, hogy Kröszl miatt vittek be … Akkor kitaláltam, hogy Kröszl előre küldött két embert, s úgy lőtte le … Három pesti gyerek is van, ha én ezeket felkutathatnám, akkor az egész vád megdőlne!

Elnök: Mondja már meg, ki a harmadik? Azt a kettőt az ügyészséggel próbáljuk felkutattatni …

Baráth: Ja, nincsen harmadik, csak kettő van …”

Az elnök most arról faggatja, hogy hol tartózkodott október 30-a után, ha nem volt a nyilasházban. Baráth dadog, Esztergomot, Gödöllőt, Tahitótfalut, Szentendrét említi. Pillanatok alatt kiderül, hogy egyik-másik helységben már nem is lehetett, abban az időben ott már a szovjet csapatok voltak.

Baráth: Bükkös és Monostori biztos haragszanak rám, pedig semmi összetűzés nem volt közöttünk. Mondom, minden egyes esetet, amit korábban vallottam, én találtam ki. Hogy ugyanabban az időben mégis ilyen dolgok történtek, az lehetséges. Amikor az ügyész kartárs kihallgatott, azért ismertem el mindent, mert mindegy volt, hogy elismerem-e, vagy nem ismerem el. A vádlott-társaim rám vallottak és a tanúk is vallottak rám …

Ügyész (Baráth-hoz): Kérte tőlem, hogy szeretne az öccsével beszélni, hogy most már ne tagadjon tovább, ismerjen be mindent, így talán nem akasztják fel magukat.

Baráth: Kérem, én még nem voltam akkor 20 éves! Az tényleg igaz, hogy mondtam az ügyész úrnak, szeretnék beszélni az öcsémmel ez ügyben … De ezt csak azért mondtam, mert hiszen mondani mindent lehet …

Ügyész: Így mondta, ahogy én idéztem, vagy sem?

Baráth: Így!”

Baráth Kálmán védője tesz fel kérdéseket; mostoha volt-e a gyerekkora, hányszor volt apja a bolondok házában, idegszanatóriumban? Az apa iszákos volt-e, kényszerítette-e a családját, hogy a nyilas pártba lépjen?

Baráth felsorolja, milyen „szörnyű” gyerekkora volt, s milyen nehéz életet éltek apjuk mellett.

Elnök (Baráth-hoz): Maga szerint miért állítanak vádlott-társai olyasmit magáról, ami nem igaz?

Baráth (fejét rázza): Ezt én sem tudom. Én nem kínoztam senkit, és nem ütöttem vasrúddal meg senkit, és nem öltem meg senkit … A szemkiszúrásnál sem voltam, jelen. Ez is eszembe jut, hogy megvádoltak vele …”

A bíróság ahányszor szembesíti Baráthot a már kihallgatott két vádlottal, mindannyiszor eredménytelen a szembesítés. Ám a valóságban mégis célravezetők ezek a szembesítések, mert mindenki látja, hogy Baráth milyen konokul hazudik.

Elnök: Mondja el, hogyan folyt le a nyomozás során a helyszíni kísérlet a bábokkal, fából készült fegyverekkel.

Baráth (mint aki már várta ezt a kérdést): Kivittek, a kezembe nyomtak egy bábut, meg egy fa géppisztolyt, s mondták: mutassam meg a helyszíneket, mutassam meg, hogyan helyeztük el a foglyokat, s hogyan lőttük őket agyon. De hát kérem agyonlövés az agyonlövés, én kitaláltam valamit, s bemutattam.

Elnök: Es csodálatos módon ezek a kitalálások mindig megegyeztek még a mozdulatokban is mindazzal, amit a többi vádlott bemutatott. Baráth Kálmán! Tudja, hogy ezt filmre vették?

Baráth: Tudom, de ez semmit sem jelent. Ha kivégeznek egy embert, azt csak egyféleképpen lehet elmondani. Én el tudtam körülbelül képzelni, hogyan szoktak embert ölni.”

Hiábavaló fáradozásnak bizonyul a bíróság minden kísérlete, hogy Baráth Kálmánt őszinte vallomásra késztesse.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com