Lvovtól Sandomierzig

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Még folytak az elkeseredett ütközetek Belorussziában, amikor újabb megsemmisítő csapás érte a fasiszta csapatokat. Itt, Nyugat-Ukrajnában az 1. Ukrán Front csapatai (parancsnoka I. Sz. Konyev tábornok, a haditanács tagja K. V. Krajnyukov tábornok) indították meg a lvovi-sandomierzi hadműveletet.

A német fasiszta hadvezetés tudatában volt annak, mennyire fontos számára Nyugat-Ukrajna megtartása, s minden intézkedést megtett, hogy csapatai megőrizzék az elfoglalt vonalakat, ne engedjék áttörni a szovjet csapatokat Lengyelország déli területeire és Csehszlovákiába. Jól megerődített és mélyen lépcsőzött védelmet építettek itt ki. A Pripjatytól a Kárpátokig terjedő arcvonalat az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoport (a 4. és az 1. német páncéloshadsereg és az 1. magyar hadsereg) tartotta Harpe tábornok parancsnoksága alatt. Állományába több mint 900 000 ember, 6300 löveg és aknavető, 900 harckocsi és rohamlöveg, valamint 700 repülőgép tartozott. Legerősebb csoportosítása a lvovi irányban helyezkedett el.

Az 1. Ukrán Front azt a feladatot kapta, hogy zúzza szét az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportot és fejezze be Ukrajna felszabadítását. E célok érdekében két csapást akartak mérni: az elsőt Rava-Russzkajára, a másikat Lvovra, az erők egy részével pedig Sztanyiszlav ellen szándékoztak támadást intézni. A hadművelet végrehajtására a frontot lényegesen megerősítették. 1944 nyarán ez a front a szovjet hadsereg legerősebb seregtestévé vált. Állományába 1 200 000 ember, 13 900 löveg és aknavető, 2200 harckocsi és rohamlöveg s több mint 2800 repülőgép tartozott. Az erők és az eszközök zömét (a lövészcsapatoknak és a tüzérségnek mintegy 70 százalékát, a harckocsiknak és rohamlövegeknek több mint 90 százalékát) az áttörés szakaszára összpontosították. A hadművelethez nagyfokú átcsoportosításokat hajtottak végre, és sokoldalúan felkészítették a csapatokat.

Július 13-án reggel az északi arcvonalszakaszon támadásba lendültek V. N. Gordov tábornok 3. gárdahadseregének, valamint N. P. Puhov tábornok 13. hadseregének főerői. Háromnapi heves harcok után áttörték az ellenséges védelmet. Az ütközetbe bekapcsolódtak V. K. Baranov tábornok lovas-gépesített csoportjának és M. J. Katukov tábornok 1. gárda harckocsihadseregének magasabbegységei is. Megtörve az ellenség ellenállását, Jaroszlaw felé törtek előre, és északról megkerülték annak brodi csoportosítását. Július 17-én a 44. gárda harckocsidandár alegységei átkeltek a Nyugati-Bugon, és Lengyelország területére léptek.

Egy nappal később a déli arcvonalszakaszon P. A. Kurocskin tábornok 60. hadseregének és K. Sz. Moszkalenko tábornok 38. hadseregének csapatai rohamozták meg az ellenséget. Itt különösen súlyos harcok bontakoztak ki. Az ellenség már másnap erős ellencsapást mért északról és délről. A front felderítői nem tudták felfedezni, hol helyezkednek el az ellenség hadműveleti tartalékai, s így a csapás váratlan volt. A támadás lelassult. Csak Koltov közelében sikerült egy keskeny szakaszon áttörni a második védelmi övet. Létrejött a mintegy 18 kilométer mélységű és körülbelül 6 kilométer szélességű úgynevezett „koltovi korridor”. A frontparancsnok vakmerő, de indokolt elhatározásra jutott. Hogy továbbfejlessze a hadműveletet, ebbe a szűk torkolatba egyetlen tömör oszlopban egymás után vetette be P. Sz. Ribalko tábornok 3. gárdahadseregét és D. D. Leljusenko tábornok 4. harckocsihadseregét. Szárnyaik biztosítása végett pótlólagosan feltöltött tüzér- és műszaki csapatokat vetettek be. Az ellenség csapataira az Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének repülői mértek csapásokat. Az ellenség ellenállását sikerült megtörni. A kockázat nem volt hiábavaló, a célt elérték. A harckocsihadseregek kijutottak a hadműveleti térségbe.

A szovjet csapatok ezután kifejlesztették a támadást, s északról és délről mért csapásaikkal július 18-án Brodi térségében nyolc német fasiszta hadosztályt kerítettek be. Ezeknek valamennyi kitörési kísérlete kudarcba fulladt. A földi csapatok és a repülőerők nagy erejű csapásaival július 22-én a bekerített csoportosítás nagy részét felmorzsolták.

Mialatt Brodi térségében folyt az ellenség megsemmisítése, a front főerői folytatták lendületes előnyomulásukat nyugat felé. Az ő sikerüket kihasználva támadásba mentek át A. A. Grecsko tábornok 1. gárdahadseregének és J. P. Zsuravljov tábornok 18. hadseregének csapatai. Az ellenséget mindjobban a Keleti-Kárpátokhoz szorították. A támadás arcvonala mintegy 500 kilométer szélessé vált. Július 23-án a front jobbszárny-magasabbegységei elérték a Szan-folyót, és menetből átkeltek rajta. A központi arcvonalszakasz csapatai július 27-én felszabadították Lvovot. Ugyanazon a napon A. A. Grecsko tábornok hadserege birtokba vette Sztanyiszlavot. Ezekben a harcokban nagy segítséget nyújtottak a frontnak a földalatti mozgalom tagjai, a helyi lakosok, a szovjet és a lengyel partizánok. A német fasiszta hadseregek helyzete rosszabbodott. Kénytelenek voltak visszaözönleni nyugat felé.

A 3. gárdahadsereg és a 13. hadsereg, valamint az 1. és a 3. gárda harckocsihadsereg az ellenséges csapatokat üldözve július 29-én kijutott a Visztulához, menetből átkelt rajta, és augusztus 4-ére Sandomierztől délnyugatra jelentős hídfőt vett birtokba. Az egész hónap folyamán elkeseredett, véres harcok folytak ezen a helyen. A német fasiszta hadvezetés, hogy kivesse a front csapatait a hídfőből, nagy erőket vont ebbe a térségbe. Egymást követték a páncélos- és gyalogoshadosztályok repülők támogatta ellencsapásai. Időnként meglehetősen drámai helyzet alakult ki. A szovjet csapatok azonban nem inogtak meg. Augusztus 4-én benyomult a hídfőbe A. Sz. Zsadov tábornok 5. gárdahadserege, majd a 4. harckocsihadsereg erőit, továbbá tüzér- és műszaki csapatokat dobtak át, s fokozták csapásaikat a repülők is. A hídfőt nemcsak megtartották, hanem augusztus végére arcvonalát 75 kilométerre, a mélységét pedig 50 kilométerre növelték.

Figyelemreméltó a következő tény. A hitleristák ellencsapásaik során új nehéz harckocsikat alkalmaztak, az úgynevezett „Királytigriseket”. Gyártásukat mély titok fedte. E harckocsik egyik csoportja egy lesállásban levő szovjet harckocsi tüzébe került. A harckocsi parancsnoka A. P. Oszkin alhadnagy volt. Három harckocsit kilőttek, majd a hátországba szállították őket. A titkukra egyszeriben fény derült. Ezért a hőstettéért Oszkin megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Mialatt a Visztulái hídfőállásban folytak az elkeseredett harcok, a front balszárny-csapatai további nyomást fejtettek ki az ellenségre. Augusztus 5-én önálló frontseregtestet alkottak belőlük: az I. J. Petrov tábornok parancsnoksága alatt álló 4. Ukrán Frontot. E front állományába került az 1. Ukrán Front 1. gárdahadserege, valamint 18. balszárny-hadserege. Augusztus végére kijutottak a Keleti-Kárpátok előhegységeihez és a csehszlovák határhoz.

Augusztus 29-én a lvovi-sandomierzi hadművelet befejeződött. Az 1. Ukrán Front csapatai ragyogó győzelmet arattak. A támadás folyamán hatalmas vereséget mértek az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportra: nyolc hadosztályát megsemmisítették, 32 hadosztály pedig elvesztette személyi állományának 50-70 százalékát. A szovjet csapatok csaknem teljesen felszabadították Nyugat-Ukrajnát, megtisztították a fasiszta söpredéktől Lengyelország délkeleti területét, és nagy kiterjedésű hídfőt vettek birtokba a Visztulán.

A hadművelet sikere fényes példája volt a szovjet hadsereg növekvő erejének, parancsnoki állománya egyre gyarapodó hadművészetének és szervezőképességének, a szovjet katonák fokozódó harci tudásának és tömeges hősiességének. A szovjet kormány kellően értékelte helytállásukat és bátorságukat. Több mint 123 000 katonát és tisztet tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel, 160-an pedig elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. Az Arany Csillag érdeméremmel tüntették ki másodszor is I. I. Jakubovszkijt, V. Sz. Arhipovot, A. V. Vorozsejkint, I. N. Kozsedubot és N. V. Cselnokovot. A híres sólyom, A. I. Pokriskin harmadízben nyerte el a Szovjetunió Hőse címet. Moszkva tüzérségi díszössztüze kilencszer köszöntötte a haza nevében a támadó csapatokat. 237 magasabbegység és egység kapta meg a megtisztelő „Lvovi”, „Sztanyiszlavi” stb. nevet, 347-et érdemrendekkel tüntettek ki.

A szovjet csapatoknak a fő irányban folytatott hatalmas nyári támadása fényes győzelemmel zárult. Két nagy német fasiszta hadászati csoportosításra Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában megsemmisítő csapást mértek, 26 ellenséges hadosztályt teljesen szétzúztak, 82 hadosztály pedig elvesztette személyi állományának és harci technikájának 67-70 százalékát. A szovjet csapatok 300-600 kilométert nyomultak előre nyugat felé és kijutottak Kelet-Poroszországhoz, a Visztulához és a Kárpátok előhegységeihez. Kedvező feltételek teremtődtek a szovjet alakulatok baltikumi, moldovai és romániai támadásához. A szovjet hadsereg győzelmei döntő befolyással voltak a szövetségesekre: arra késztették őket, hogy kifejlesszék harctevékenységüket Normandiában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A többi oroszországi fronton is egyre rosszabbul állt az intervenciósok szénája.

Az antant. 1918 végén és 1919 elején, a déli offenzívával egy időben kelet és észak felől is megpróbált támadást szervezni a szovjetország ellen. Ennek egyik legfőbb célja az volt, hogy az Arhangelszk körzetében harcoló intervenciós csapatok egyesüljenek a szibériai ellenforradalommal, Kolcsak seregével. Az intervenciósok azt remélték, hogy ily módon az Urál déli részétől Murmanszkig terjedő egységes arcvonalat hozhatnak létre a Moszkva és Petrográd elleni támadáshoz.

1918 november végén a keleti arcvonal Alekszandrov Gajnál, Buzuluktól keletre, Oszától délre, Krasznoufimszktól északra, Kungurtól keletre és tovább, Verhoturjén át húzódott. Az arcvonal jobb szárnyán, Uralszk körzetében a Baltyijszkij vezette 4. hadsereg állt mintegy 13 000 gyalogos és lovas katonával. Az ellenfélnek mintegy 8000 gyalogos és lovas katonát számláló uráli kozák csapategységei sorakoztak fel vele szemben. A 4. hadseregtől északra, Orenburg és részben Ufa irányában az 1. hadsereg tartotta a frontot Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt. Létszáma 11 500 főnyi gyalogos és lovas katona volt, s a vele szemben álló kozák egységekben — Dutov atamán egységeiben és az úgynevezett „Bakics-csoportban” — mintegy 10 000 gyalogos és lovas katona harcolt. A keleti front középső szakaszán, Ufa irányában az 5. hadsereg folytatta hadműveleteit Bljumberg parancsnoksága alatt, mintegy 11 500 katonával. Vele szemben a fehérek 15 000-es Volga menti csoportja állt. Az 5. hadseregtől északra, Szarápul körzetében a 15 000 főnyi 2. hadsereg helyezkedett el Sorin parancsnoksága alatt. Vele szemben pedig a fehérek Káma menti csoportja állt — mintegy 10 000 katona. A keleti front bal szárnyán (északi szárnyán) a 3. hadsereg tevékenykedett. Ez volt a front legnagyobb létszámú serege, szám szerint mintegy 35 000 gyalogos és lovas katona. Mögöttes területéhez tartozott Perm, Ohanszk és Kungur városa. A 3. hadsereggel a legerősebb fehér hadseregcsoport vette fel a harcot; ennek létszáma mintegy 42 000 gyalogos és lovas katona volt.

1918 november végén a keleti front szovjet seregei parancsot kaptak a támadásra. Az offenzíva célja Jekatyerinburg, Ufa, Orenburg és Uralszk felszabadítása volt. E fontos városok birtokbavétele után a Vörös Hadseregnek folytatnia kellett előrenyomulását kelet felé.

A Vörös Hadsereg támadása a keleti front középső és déli szakaszán sikeresen alakult. A 2. hadsereg egységei a fehérek ellenállását megtörve átkeltek a Káma folyó bal partjára, és megkezdték előrenyomulásukat.

Heves harcok bontakoztak ki a középső frontszakaszon. December elején a fehérgárdistáknak nagy veszteségek árán sikerült elfoglalniuk Belebejt. Támadásuk azonban csakhamar megrekedt, s a kezdeményezést a Vörös Hadsereg ragadta magához. Belebejből kiverték az ellenséget. A fehérgárdista arcvonal Ufa felé hátrált. December 31-én az 5. szovjet hadsereg egységei elfoglalták Ufát, néhány nappal később pedig Birszket.

A fehérgárdista csapatoknál egyre jobban megnyilvánult az a törekvés, hogy véget vessenek a Vörös Hadsereg elleni harcnak. A Kolcsak-hadseregbe erőszakkal behívott katonák tömegesen szöktek át fegyveresen a szovjet csapatokhoz. Az 5. hadsereg ufai szakaszán néhány nap alatt mintegy 8000 katona adta meg magát.

A keleti fronton az 1. és a 4. hadsereg is sikeresen folytatta hadműveleteit. Az 1. hadsereg egységei és az Aktyubinszk felől támadó turkesztáni osztagok 1919. január 22-én együttes erőfeszítéssel felszabadították Orenburgot. Az OSZSZSZK és Turkesztán között helyreállt a kapcsolat, s az uráli fehérkozákokat elvágták Kolcsak seregeitől.

A Turkesztán és Szovjet-Oroszország közötti összeköttetés helyreállítása azt eredményezte, hogy a Kaspi-tengeren túl a dolgozók erőteljesebben szállhattak szembe az angol intervenciósokkal és bérenceikkel. 1919 januárjában Malleson angol tábornok a Kaspi-tengeren túli területen feloszlatta az eszer Funtyikov kormányát, mert nem tudta letörni a néptömegek növekvő ellenállását. Helyette nyílt katonai diktatúrát vezetett be, s ennek megvalósítására egy úgynevezett „társadalomvédelmi bizottságot” szervezett, amelynek tagjai monarchisták és türkmén burzsoá nacionalisták voltak. De ez sem tudta megmenteni az intervenciósokat. A csapatoknál a bomlás jelei mutatkoztak. A katonák nem akartak harcolni a szovjethatalom ellen és hazaszállításukat követelték. Az angol parancsnokság nem tehetett egyebet, kivonta csapatait a Káspi-tengerentúli vidékről és csak egy kis helyőrséget hagyott Krasznovodszkban.

A turkesztáni angol intervenció tehát teljes kudarccal végződött.

Ugyanebben az időben a 4. szovjet hadsereg egységei elérték és rohammal bevették Uralszkot. Ebben a 25. hadosztályé volt a legfőbb érdem.

1919 január végén Frunzét nevezték ki a 4. hadsereg parancsnokává. E kiváló hadvezér irányításával a hadsereg folytatta támadását, és felszabadította az Urál-vidék jelentős részét. Ezzel meghiúsult az intervenciósoknak az a terve, hogy Krasznov és Gyenyikin seregeit egyesítik az uráli fehérkozákokkal.

Másképp alakultak az események a keleti front északi szárnyán, ahol a 3. hadsereg harcolt. A fehérgárdisták már 1918 ősze óta lázasan készültek Perm elfoglalására, s e célból nagy erőket vontak össze. A fehérgárdista parancsnokság arra számított, hogy csapatai gyorsan elfoglalják Permet, majd a vasútvonal mentén Glazov és Vjatka felé törnek előre, hogy egyesüljenek az északi arcvonalon küzdő intervenciós csapatokkal. E tervről így emlékezik meg John Ward ezredes, a szibériai angol expedíciós haderő parancsnoka: „… Tudtuk, hogy angol—amerikai csapatok szálltak partra Arhangelszkben; feltételeztük, hogy jól el vannak látva téli felszereléssel, s ha sikerül egyesülni ezzel a hadsereggel, csatornát létesíthetünk az Európából érkező segítség és utánpótlás számára. Minden egyes töltényt, ágyút, puskát és ruházati cikket hajón kellett szállítanunk a világ végéről, majd a többé-kevésbé tönkretett vasúton, a kikötőtől több mint hatezer mérföldnyi távolságra. Kolcsaknak voltak emberei, de semmilyen eszközzel nem tudta volna őket harcképessé tenni, ha nem kap hadianyagot külföldről. Határozottan érezhető volt, hogy ha Kolcsak seregei utat tudnak törni Permen keresztül, s valahol Perm és Vjatka között, a petrográdi és az arhangelszki vasútvonal találkozásánál építenek ki állást, az arhangelszki expedíciós hadtest legcsekélyebb megmozdulása együttes előrenyomulást eredményez Petrográd felé, és felszabadítja Észak-Oroszországot …”⁴³ J. Ward: Az 1918—1919-es szibériai szövetséges intervenció. Moszkva—Petrográd 1923. 96. old (oroszul).*

Abban az időben a keleti front többi csapatához hasonlóan a 3. szovjet hadsereg is támadásra készült. Ám éppen egy nappal a támadásra kijelölt időpont előtt Kolcsakék hirtelen erős csapást mértek a hadsereg balszárnyára. Egyes szakaszokon a fehérgárdisták nagy számbeli fölényben voltak; így sikerült meghiúsítaniuk a készülő szovjet támadást. A 3. hadsereg kénytelen volt súlyos védelmi harcokba bocsátkozni. A fő csapást a fehérgárdisták az 1. közép-szibériai hadtest erőivel mérték a szovjet hadsereg balszárnyán elhelyezkedő 29. hadosztályra és a permi utat fedező különleges dandárra.

A szovjet csapatok súlyos helyzetbe kerültek. Zord tél volt, 30 fokos fagyokkal, s magas hóbuckák, hótorlaszok nehezítették a mozgást. A kopott köpeny, a meneteléstől ronggyá szakadt lábbeli csekély védelmet nyújtott a hideg ellen. De azokban a súlyos időkben az ország nem tudott jobb ruházatot biztosítani harcosainak. Tetejébe még a 3. hadsereget rendkívüli élelemhiány is sújtotta. Az ellátmány szűkös volt, s a helyi lakosság sem segíthetett, mivel a hadsereg hadműveleti területén kevés volt az élelmiszer. Megesett, hogy a katonák egész nap nem kaptak ennivalót. S a hadsereg mégis hősiesen küzdött. Csak azok estek ki a harcból, akiket betegség vagy az éhezés okozta végelgyengülés döntött le a lábukról. Az ellenség nagy árat fizetett minden talpalatnyi földért, amit sikerült elfoglalnia.

Az 1. munkás-paraszt ezredet egy alkalommal körülzárták. A harcosok elhatározták, hogy az utolsó töltényig kitartanak. S amikor a lőszer elfogyott, a kommunistáktól lelkesített ezred elkeseredett szuronyrohammal szétfeszítette az ellenséges gyűrűt. A vijai vasútállomás körzetében a túlerőben levő kolcsakisták körülzártak két vörösezredet. Az ellenség azt várta, hogy a vörösök nem tartanak ki, megadják magukat. A fehérgárdisták azonban nem tudták, milyen óriási erkölcsi erő lakozik a proletárforradalom katonáiban. A két szovjet ezred az utolsó emberig elpusztult az egyenlőtlen harcban — senki sem adta meg magát.

A 3. hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett: rövid idő alatt mintegy 18 000 sorkatonát és parancsnokot vesztett halottakban, sebesültekben és fagysérültekben. A hadsereg létszáma felére csökkent. Fokozták a nehézségeket a hadseregparancsnokság súlyos hibái. A hadsereg parancsnoka Lasevics, Trockij egyik talpnyalója volt, aki kétes értékű katonai szakemberekkel és haszonlesőkkel vette magát körül, együtt részegeskedett velük, és szétzüllesztette a törzset. Senki sem tudta pontosan a törzsnél, mi történik a fronton, vannak-e tartalékok, van-e fegyver- és lőszerkészlet. Rossz volt a felderítés, rosszul szervezték meg a csapatok ellátását. A politikai munkát elhanyagolták:

A harcokban kipróbált, de vezetés nélkül maradt 3. hadsereg rohamosan gyengült, s gyors ütemben vonult vissza Perm felé. December 25-én a fehérek már Permben voltak. A 3. hadsereg a Káma túlsó partjára húzódott vissza.

Ezek az események örömujjongást keltettek az antant táborában. A Kolcsak-seregek már készültek a szövetséges csapatokkal való közeli találkozás megünneplésére. S az ellenség remélte, hogy helyzete a keleti front többi szakaszán is megjavul. „… Perm elfoglalása után — írta Irkutszkból Harris amerikai főkonzul Lansingnak — a harctéri helyzet Ufánál lényegesen megjavul, s néhány hét múlva támadás várható Szamára ellen.”⁴⁴ FRUS 1918. Russia. II. köt. 458. old.*

Ámde korai volt a diadalmámor. Való igaz, hogy Permnél súlyos helyzet alakult ki. De ez nem volt olyan katasztrofális, hogy az egész keleti frontra kihatott volna. A fehérgárdista csapatok is annyira szétzilálódtak és oly nagy vérveszteséget szenvedtek, hogy Perm elfoglalása után már nem tudták folytatni a támadást. S a keleti front nagyobb részén a kezdeményezés változatlanul a szovjet csapatok kezében maradt. A 2., az 5., az 1. és a 4. hadsereg folytatta sikeres támadását. Kolcsakék permi győzelme csupán helyi jelentőségű volt.

A 3. hadsereg harcképessége is hamarosan helyreállt. Ebben a párt és a kormány beavatkozása játszotta a legfontosabb szerepet. Lenin már 1918. december 13-i táviratában utasította a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy fokozott ütemben küldjön erősítést a 3. hadsereg hadműveleti területére. S Perm eleste után a Központi Bizottság és a Honvédelmi Tanács a párton belül vizsgálóbizottságot hozott létre a 3. hadsereg balsikereit előidéző okok megállapítására. E bizottság tagjai Dzerzsinszkij, Sztálin és más tekintélyes párt- és állami funkcionáriusok voltak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!