Alekszandr Fagyejev

Első rész

10.

 

Vanya Zemnuhov és Zsora Arutyunyanc elbúcsúztak Vologya Oszmuhintól, és belevetették magukat a lihajai vasút mentén hömpölygő menekülők áradatába.

Eredetileg úgy tervezték, hogy Novocserkasszkba mennek, ahol Zsorának, mint mondta, befolyásos rokonsága van. Ez pedig segítségükre lehet további útjukon. Egy csizmadia nagybátyja dolgozott ott a vasútállomáson. De Vanya, akinek mint idősebb elvtársnak Zsora föltétlenül alárendelte magát, megtudva, hogy Kovaljovék Lihajára mennek, az utolsó pillanatban ezt az útirányt ajánlotta, elég zavarosan bizonyítva előnyét. Zsora pedig, akinek teljesen mindegy volt, hová mennek, készséggel felcserélte saját világos elgondolását Zemnuhov zavaros útitervével.

Útközben egy alacsony, görbe lábú és lehetetlenül nagy bajuszú őrnagy csatlakozott hozzájuk. Alaposan összegyűrt gimnasztyorkáján, jobb melle fölött gárdajelvény fénylett, lábán kiszáradt, elnyűtt csizmát viselt. Egyenruhája, de különösen a csizmája azért volt ilyen sajnálatos állapotban, mert öt hónapig, amíg sebesülten ápolták, a kórház raktárában hevert – magyarázta az őrnagy.

A hadikórház legutóbb a krasznodoni városi főkórház egyik szárnyában volt elhelyezve, most evakuál, de járművek híján azt ajánlották, hogy aki tud, menjen a saját lábán. Így is több mint száz súlyos sebesült maradt Krasznodonban, akiknek reményük sem lehet a menekülésre.

A lakonikus magyarázaton kívül, melyet saját maga és a kórház sorsáról adott, az őrnagy egy árva szót se szólt többet az egész úton. Hihetetlenül szófukar volt, makacsul és reménytelenül hallgatott. Különben sántított is. Sántasága ellenére elég fürgén ballagott elnyűtt csizmájában, nem maradt el a fiúktól. Rövidesen olyan tiszteletet váltott ki, hogy a fiúk, bármiről beszéltek is, mindig hozzá fordultak, mint néma tekintélyhez.

Miközben az emberek sokasága – fiatalok, öregek és nemcsak asszonyok, hanem fegyveres férfiak is – küszködve, gyötrődve sodródott a visszavonulás végeláthatatlan áradatában, Vanya és Zsora, vállukon hátizsákkal, felgyűrt ingujjal, levett sapkával, fürgén, reményektől telve ballagott a sztyeppen. Az volt az előnyük, hogy fiatalok voltak, függetlenek. Nem tudták, hol az ellenség, és hol vannak a mieink, nem hittek a kósza híreknek, és az egész világ, ezzel az áttekinthetetlen síksággal, tűző napjával, tűzvészeivel és portengerével az út fölött, melyet hol itt, hol ott bombázott vagy tartott puskatűz alatt a német – e hatalmas nagyvilág mind a négy sarka tárva-nyitva állt előttük.

Olyan dolgokról beszélgettek, melyek semmi összefüggésben nem állottak a körülöttük zajló felfordulással.

– Miért gondolod – kérdezte Vanya tompa basszus hangján hogy manapság nincs értelme a jogi pályának?

– Mert amíg a háború tart, katonának kell menni, mikor meg véget ér a háború, akkor mérnökökre lesz szükség, hogy helyreállítsák az országot. De jogásznak lenni, az most nem elsőrendű feladat – mondta Zsora szabatos és határozott módon, mely már most, tizenhét éves korában annyira jellemezte.

– Magától értetődik, hogy amíg háború van, katona szeretnék lenni. De nem vesznek be a szemem miatt. Ha kissé távolabb mész tőlem, csak valami bizonytalan nyakigláb feketeséget látok belőled – mondta Vanya gúnyosan mosolyogva. – Mérnöki pálya, természetesen hasznos dolog, de ehhez rátermettség is kell. Engem pedig, tudod, a költészet érdekel.

– Akkor menj az irodalmi főiskolára – viszonozta Zsora nagyon logikusan, és ránézett az őrnagyra, mint aki egyes-egyedül képes megérteni, mennyire igaza van. De az őrnagy nem nyilatkozott.

– Hát éppen ez az, amit nem akarok – mondta Vanya. – Se Puskin, se Tyutcsev nem végezték el az irodalmi főiskolát, igaz, hogy akkor nem is volt ilyesmi, egyébként is tanintézetben nem lehet költőket képezni.

– Mindenki megtanulhatja – válaszolt Zsora.

– Nem! Tanintézetben nevelni költőt, az egyszerűen nevetséges. Mindenkinek tanulnia kell, rendes foglalkozást is kell választania, de ha költőnek születtél, a tehetségedet egyénileg kell fejlesztened. Csak aztán lehetsz hivatásos író vagy költő. Tyutcsev például diplomata volt, Garin mérnök, Csehov orvos, Tolsztoj földbirtokos. ..

– Kellemes foglalkozás! – mondta Zsora, és fekete, örmény szemével hamiskásan nézett Vanyára.

Elnevették magukat. Az őrnagy is belemosolygott a bajuszába.

– Jogász egy se volt köztük? – kérdezte Zsora tárgyilagosan. De ha történetesen az írók között jogász is akadna, Zsora még ez esetben is becsületesen elismerné Vanya igazát.

– Nem tudom, de a jogi képzettség ismereteket nyújt olyan tudományok terén, melyek nélkülözhetetlenek az író számára: a társadalomtudományok, történelem, jogtudomány és irodalom területén.

– Nos, ezeket a tudományágakat – mondta Zsora kissé tudálékosan -, ezeket a tantárgyakat jobb a pedagógiai főiskolán elsajátítani.

– De én nem akarok tanár lenni. Hiába csúfoltok professzornak.

– Mégiscsak buta dolog például védőügyvédnek lenni a bíróságainkon – mondta Zsora. – Emlékszel a kártevő banda pőrére? Ostoba szerepük van a védőknek, nem? – Zsora megint elnevette magát, vakító fehér fogsorát villogtatva.

– Hát persze, védőügyvédnek lenni nálunk nem nagyon érdekes szerep. A mi bíróságunk népbíróság. De tudod, nagyon érdekes lehet vizsgálóbírónak lenni. Sokféle embert ismerhetsz meg.

– Legjobb a vád képviselőjének lenni. Emlékszel Visinszkijre? Nagyszerű! Én magam azonban mégsem lennék jogász – jelentette ki Zsora.

– Lenin jogot végzett – mondta Vanya.

– Azok más idők voltak.

– Vitatkozhatnék még, de tudom, hogy az ilyen vita – kiből mi legyen – ostoba és haszontalan időfecsérlés – mondta Vanya mosolyogva. – Tanult, képzett emberek kellenek, akik értik a szakmájukat, szeretik a munkájukat, s ha ráadásul költői tehetség van bennük, majd az is jelentkezik.

– Vanya, tudod, mindig őszinte élvezettel olvastam költeményeidet a faliújságon és a „Vitorlá”-ban, amelyet te és Kosevoj adtatok ki.

– Te olvastad ezt a folyóiratot?

– Olvastam ezt a folyóiratot – mondta ünnepélyes hangon Zsora. – Olvastam az iskolai „Krokodil”-t is, szemmel tartottam mindent, ami az iskolánkban megjelent – mondta elégedetten -, és határozottan kijelenthetem: tehetséges vagy!

– Ugyan, miféle tehetség – mondta Vanya, és zavartan pislantott az őrnagy felé, miközben felkapta a fejét, hogy rendbe hozza szétszórt, hosszú hajfürtjeit. – Egyelőre csak verseket firkálok … Puskin – ő igen, ő az én eszményképem!

– Jó, jó, de azért remekül kifiguráztad Lenka Pozdnisevát, mert folyton tükörben nézegeti magát … Ha-ha! Remekül csináltad, isten bizony! – kiáltotta Zsora erőteljes, örményes kiejtéssel. – Hogy is írtad? „Szóra nyílt gyönyörű szája …” Ha-ha- ha!

– Szamárság! – dörmögte Vanya zavartan.

– Mondd, szerelmes verseket nem írsz, mi? – kérdezte titokteljesen Zsora. – Szavalj, kérlek, valami szerelmeset, jó? – és Zsora az őrnagy felé hunyorgott.

– Ugyan, szerelmes versek, mi jut eszedbe! – morogta Vanya, végleg megzavarodva.

Írt szerelmes verseket Klavához, és Puskin nyomán úgy címezte meg: „K …-nak” nagy K betű és utána három pont. Most hirtelen eszébe jutott, mi történt kettőjük között, eszébe jutottak az álmai. Boldog volt. Igen, boldog volt, az általános boldogtalanság közepette. De rábízhatja-e a titkát Zsorára?

– Ne tagadd, hogy vannak szerelmes verseid. Kérlek, szavald el őket! – és Zsora fiúsan csillogó szemmel unszolta.

– Ne beszélj bolondokat! …

– Hát igazán nem írsz ilyesmit? – Zsora váratlanul elkomolyodott, és hangjában megint felcsengett az előbbi oktató hang. – Jól teszed, ha nem írsz! Vajon időszerű-e most szerelmes verseket írni, ahogy például az a Szimonov? Amikor az ellenség engesztelhetetlen gyűlöletére kell nevelni a népet! Politikai verseket kell írni, mint Majakovszkij, Szurkov! Igaz? Ez igen!

– Nem ezen múlik a dolog, mindenről lehet írni – mondta Vanya elgondolkozva. – Ha olyan világban születtünk és olyan életünk van, amilyenről nemzedékeken át álmodoztak az emberiség legjobbjai, és harcoltak érte, akkor joggal írhatunk mindenről, amiért élünk, mert minden fontos, és példátlanul új a mi életünkben.

– De igazán, szavalj valamit – könyörgött Zsora.

Elviselhetetlen hőség izzott a levegőben. Hol nevetve, kiabálva, hol meghitt bizalmasan suttogva ballagtak. Mentek, beszédüket széles taglejtésekkel kísérték, és a testük csuromvizes lett hátizsákjuk alatt. Arcukra vastag por rakódott, s amikor meg-megtörölték izzadt ábrázatukat, szétmázolták a poros verejtéket, s így a néger fekete Zsora és a csak enyhén napsütött arcú Vanya, sőt a nagy bajuszú őrnagy is kéményseprőhöz hasonlítottak. De ezekben a pillanatokban – s abban nem kételkedtek, hogy az őrnagy számára is – az egész mindenség megszűnt létezni, csupán az volt a fontos, amiről éppen beszélgettek.

– Hát ha már nagyon ragaszkodsz hozzá … elmondok egyet …

És Vanya minden izgalomtól mentes, nyugodt, mormogó hangon kezdte:

Napfényes, tiszta, boldog élet vár ránk,
Világos cél felé halad utunk.
Lelkünket sose gyötri léha ábránd,
Álmodni és harcolni is tudunk.

Lázongva száll, kering a messzeségben
Szép ifjúságunk boldog, hő nyara.
Dalol a vérünk, s fent a messzi égben
Szárnyal száz álmunk sasfiók-raja.

A híg közöny nem dermeszt soha minket,
Itt nyár dalol, bor, búza érik, és
Nem rágja titkon ifjú szíveinket
A csüggeteg bú, meddő kétkedés.

Dús örömök virághabos mezőjén
Bátran és büszkén haladunk feléd,
Szent Holnapunk – hegy, melynek bérctetőjén
A kommunizmus drága napja ég!

– Kitűnő! Kész tehetség! – kiáltott fel Zsora, és őszinte elragadtatással nézett idősebb barátjára.

E percben furcsa sóhajtás tört ki az őrnagyból. A fiúk feléje fordultak.

– Gyerekek … ti egyszerűen nem is tudjátok, milyen … milyen nagyszerű fiúk vagytok! – mondta rekedten az őrnagy. Bozontos szemöldöke alól megindultan nézett rájuk mélyen ülő, harmatos szemével. – N-nem! A mi államunk él, és életben marad! – tört ki váratlanul, és rövid, fekete ujját fenyegetően rázta valaki felé, a messzeségbe. – Azt hiszi, hogy végezhet velünk! – folytatta gúnyosan az őrnagy. – Nem, barátom, tévedsz! Az élet megy előre, és a mi gyermekeink szemében te olyan vagy, mint a dögvész, a kolera. Ide tolakodtál, de el is hordod az irhád! Az élet pedig megy tovább – tanulás, munka. S mit nem képzelt ez?! – nevetett az őrnagy. – A mi életünk örök, és micsoda ő? Kis pattanás a fenekeden. Egyet nyomsz rajta és vége … Minden rendbe jön! … Abban az átkozott kórházban magam is majdnem kishitű lettem. Nincs erő, amely szembeszállhatna vele, gondoltam magamban, és lám, csak hozzátok kellett vetődnöm, és már megint helyrezökkent a lelkem … Tudjátok, sokan átkoznak most minket, katonákat, de hát igazságosan? Igaz – visszavonulunk. Hiszen őrült nagy erőt gyűjtött össze a német. De gondoljátok csak, mekkora a lélek ereje! Istenem! Micsoda boldogság helytállni, egy tapodtat se vonulni vissza! Életünket feláldozni. Lelkemre! Higgyétek el, magam is boldog lennék, ha odaadhatnám az életemet olyan gyerekekért, mint ti vagytok – mondta az őrnagy, és szikár, sovány teste felindultságában megremegett.

Ványa és Zsora némán, zavart és meleg tekintettel nézték.

Az őrnagy e szavak után hunyorgott, mocskos zsebkendőjével megtörölte bajuszát és elhallgatott. Késő estig aztán meg sem szólalt. Éjszaka hirtelen elhatározással, nagy dühvel nekilátott, hogy ezt az autókból, szekerekből, tüzérségi ütegekből álló nagy torlódást „eloszlassa”, amint kifejezte magát. Vanya és Zsora örökre elvesztették szemük elől, és nyomban el is felejtették.

Két nap alatt elérték Lihaját. Ekkorra már mindenki tudta, hogy a harc déli irányban, Novocserkasszk alatt folyik. A Donyec túlsó oldalán, a Donyec és Don között elterülő széles sztyeppeken előretört német tankok és gépesített gyalogsági egységek portyáztak.

De szárnyra kelt a hír, hogy valamilyen csapat makacsul harcol Kamenszk alatt, nem engedi a németet Lihajába. Szájról szájra jártak a hírek, és egy tábornoknak – a csapat parancsnokának – a nevét is említették. Neki és csapatainak köszönhető, hogy még a mi kezünkön van az alsó-donyeci rév, hogy a sztyeppdűlőkön még ki lehet jutni a Donhoz, és át lehet kelni rajta.

Vanya és Zsora a tikkasztó hőségben alaposan elgyötörve a több napos úttól, az utolsó éjjelen valamilyen tanya szénapadlásán feneketlen vak álomba zuhantak. Bombák robbanására ébredtek. A szénapadlás megrendült.

A nap még alig emelkedett a sztyepp fölé, amikor Vanya és Zsora odaballagtak az autók, szekerek és emberek óriási táborához, mely ott nyüzsgött a Donyec innenső partján. A végeláthatatlan gabonaföldekre már rátelepedett a tikkasztó kék-arany szárazköd, kissé lejjebb, a folyón túl egy kozák mezőváros terült el szélesen – zöld kertekkel, az állami hivatalok, kereskedelmi irodák és az iskola kőépületével, melyek közül a bombázástól már sok romba dőlt, és még mindig füstölgött.

A menekülők óriási tábora két hete alakult, s bár törzslakói is voltak, állandó mozgásban volt, szakadatlanul újabb csoportokkal és járművekkel bővült, s a maga sajátos, különös életét élte.

Csoportok alakultak egyes csapattestek maradványaiból, hivatalok és vállalatok, járművek és menekülők keveredtek korra, családi állapotra és társadalmi helyzetre való különbség nélkül. De az emberek minden erőfeszítése, figyelme és tevékenysége arra irányult, hogy minél rövidebb úton a folyóhoz, a Donyecen rögtönzött pontonhíd feljárójához jussanak.

De míg a táborba verődött tömeg minden erejével arra törekedett, hogy a hídra kerüljön, az átkelést irányító katonai parancsnokok viszont éppen ezt akarták mindenáron megakadályozni, mert a hidat elsősorban a Vörös Hadsereg visszavonuló csapatai részére kellett biztosítani. Ezek a csapatok a Donyec és a Don között új védelmi vonalakra húzódtak vissza.

Az államérdekű katonai intézkedések és a magánérdek szakadatlan harca közben, amikor az ellenség bármely pillanatban lecsaphatott a Donyec folyó mindkét partján, amikor a szörnyűnél szörnyűbb rémhírek még csak fokozták az egymással szemben álló törekvésekből származó zűrzavart – e harc közepette zajlott a tábor mindennapi élete.

Egyik-másik csoport már oly régen várakozott a sorára, hogy földkunyhókat, fedezékeket ásott magának. Akadtak, akik sátrakat vertek, ideiglenes tűzhelyeket raktak, főztek. A táborban gyerekek nyüzsögtek. A pontonhíd vékony csíkján éjjel-nappal gépkocsik, emberek, szekerek szakadatlan karavánja tolongott. A híd mellett jobbra és balra emberek százai keltek át tutajokon és csónakokon. Tehenek, ökrök, bárányok ezrei szorongtak a parton, az állatokat folytonos bőgés-bégetés közben hajszolták a vízbe és úsztatták át a folyón.

A német repülőgépek naponta többször bombázták, géppuskázták az átkelést. A rév légvédelmi tüzérsége nyomban válaszolt. Felkattogtak géppuskáink, és az egész tábor pillanatok alatt szétszaladt a sztyeppen. Alig tűntek el a repülőgépek, mindenki visszatért a helyére.

Attól a pillanattól fogva, hogy Ványa elérte a tábort, egyebet sem tett, mint Kovaljovék teherautóját kereste. Két érzés küzdött benne. Kezdte megérteni, milyen szörnyű veszedelemben vannak, és szerette volna, ha Klava szüleivel együtt már túl lenne nemcsak a Donyecen, hanem a Don folyón is. Ugyanakkor boldog lett volna, ha még itt, ezen a parton találkozik Klavával.

Vanya és Zsora keresztül-kasul járták a tábort, keresték a krasznodoniakat, és egyszerre csak az egyik szekérről valaki nevükön szólította őket. Iskolatársuk, Oleg Kosevoj toppant elébük lebarnultan és, mint mindig, frissen, akkurátusán. Rugalmas, széles vállú alakja kiapadhatatlan életerőtől duzzadt; szeme csillogott aranyló szempillái mögött. Átölelte és keményen szájon csókolta pajtásait.

Megtalálták az 1. számú bánya teherautóját Valkóval és Sevcovval, a Kosevoj család és Ulja szekerét és a gyermekotthont is, mely Vanya és Zsora fáradozásának köszönhette, hogy kikerült Krasznodonból, de az otthon vezetőnője szinte meg sem ismerte őket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!