A reálbér állandó emelkedése a szocializmusban

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A reálbér állandó emelkedése a szocializmusban. A szocialista rendben a szocializmus gazdasági alaptörvényének követelményeivel összhangban állandóan emelkedik a reálbér.

A reálbér emelkedésének legfontosabb gazdasági alapja a szocialista termelésnek a legfejlettebb technika alapján történő szakadatlan növekedése és a munka termelékenységének emelkedése.

A szocialista társadalom fennállása és fejlődése megköveteli, hogy a munka termelékenységének emelkedése állandóan túlszárnyalja a munkabérek emelkedését. A társadalom csakis ezzel a feltétellel tehet szert a termelés bővítéséhez, a tartalékok növeléséhez és a dolgozók növekvő szükségleteinek egyre teljesebb kielégítéséhez szükséges készletekre. A munkatermelékenység és a társadalmi termelés szakadatlan növekedése szilárd alapja a reálbér további emelkedésének, s ugyanakkor a reálbér emelkedése a dolgozók vásárlóképességének növekedésére vezet, ami viszont a társadalmi termelés állandó hajtóereje.

A szocialista termelés szüntelen fejlődése a munkások és alkalmazottak számának rendszeres növekedésével jár. A Szovjetunióban a munkások és alkalmazottak száma 1928 végétől 1953 végéig 10,8 millióról 44,8 millióra, vagyis több mint négyszeresére növekedett, s ugyanakkor jelentősen emelkedett a reálbér. A kapitalizmusban a munkanélküli tartaléksereg eltartása súlyos teherként nehezedik a munkáscsaládokra, és csökkenti az egész munkásosztály reálbérét. A szocialista társadalomban nincs munkanélküliség, így a munkásosztálynak és az egész társadalomnak nem kell eltartania munkanélküli tartaléksereget. A növekvő termelés lehetővé teszi, hogy a család minden munkaképes tagja dolgozzon, ami jelentős mértékben növeli összjövedelmét.

A szocialista társadalom dolgozói nincsenek kitéve annak az óriási munkabér-veszteségnek, amely a dolgozók neme, kora, nemzetisége és faji hovátartozása alapján alkalmazott különféle munkabér-korlátozások formájában éri a tőkés országok munkásosztályát.

A szocialista társadalomban először valósult meg nemre, korra, nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. A szocializmusban tilos a gyermekmunka. A nőknek a férfiakkal való tényleges egyenjogúságát az egyenlő munkabér, a teljes bérükkel fizetett terhességi szabadság. a szülőotthonok, bölcsődék, óvodák széleskörű hálózata, a sokgyermekes vagy egyedülálló anyák állami segélyezése biztosítja. A munka díjazásával kapcsolatos jogoknak a dolgozó faji vagy nemzetiségi hovatartozásával kapcsolatos bármi néven nevezendő közvetlen vagy közvetett korlátozása, mint súlyos bűntett, büntetést von maga után.

A szocialista társadalomban a munkabér állandó emelkedése, továbbá, a munkások kulturális és műszaki színvonalának emelkedéséből, szakképzettségük növekedéséből következik. A tőkés rendben az ipari technika fejlődése során a szakmunkások jelentős rétegeit kiszorítják a gépek, s ezek a rosszabbul fizetett szakképzetlen munkások közé kerülnek. Ugyanakkor a kapitalizmusban a munkaintenzitás mértéktelen fokozása következtében megrokkant munkásokat a termelésből a munkanélküliek sorába taszítják, s egészségesebb és erősebb dolgozókat állítanak a helyükre. A szocialista társadalomban a termelés növekedése a gyorsütemű technikai haladáson alapul. A nehéz kézi munkán alapuló régi szakmák helyébe új, szakképzett munkát igénylő és jobban fizetett szakmák kerülnek, amelyek a legújabb technikán alapulnak. A szocialista állam az egy és ugyanazon munkaterületen való huzamos és kifogástalan munkára ösztönöz, s a hosszú szolgálati idő jutalmazásaként évről évre nagy összegeket fizet ki a kohászat, a szénbányászat, a vegyiipar és más népgazdasági ágak dolgozóinak, továbbá a kultúra területén és az államapparátusban dolgozók különböző csoportjainak.

A föld nacionalizálásával megszűnt az a hatalmas sarc, amelyet a kapitalizmusban a városi telkek tulajdonosai földjáradék formájában szednek a társadalomtól. A tőkés országokban egy munkáscsalád költségvetésében a lakbér, a fűtés és a világítás költségei a munkabérnek csaknem egynegyedét emésztik fel. A szocialista társadalomban a városok rendelkezésére álló lakásalap és a közszolgáltatási intézmények földjének társadalmi tulajdona következtében — a lakbér és más közszolgáltatások elenyésző részt foglalnak el a munkáscsalád költségvetésében. Ez a rész a Szovjetunióban átlag 4%, ami a reálbér emelkedésének lényeges feltétele.

A Szovjetunióban a nagyarányú lakóházépítkezés biztosítja a dolgozók lakásviszonyainak állandó javulását. Az állami vállalatok, intézmények és helyi szovjetek, valamint a városok és munkástelepek lakosai állami hitel segítségével csupán 1946-tól 1953-ig több mint 183 millió m² lakóterületű lakóházat építettek, illetve állítottak helyre. Ezenkívül a falvakban is építettek, illetve helyreállítottak több mint 4 millió lakóházat.

A szocialista társadalom munkásai és alkalmazottai nem viselik azokat a súlyos terheket, amelyek a burzsoá államok adópolitikája következtében a tőkés országok dolgozóira nehezednek. A tőkés országokban a súlyos adóterhek nagymértékben csökkentik a munkások reálbérét. A Szovjetunióban a munkások és alkalmazottak munkabérüknek csupán elenyésző részét fordítják adófizetésre, s ezek az adók is népgazdasági szükségletek, szociális és kulturális kiadások fedezésére szolgálnak.

Az egyéni pénzjövedelemnek rendkívül fontos kiegészítői azok az állandóan növekvő összegek, amelyeket a szocialista állam az egész nép érdekét szolgáló szociális és kulturális intézkedésekre fordít.

A szocialista társadalomban a munkások és alkalmazottak társadalombiztosítása kötelező, s ennek költségeit az állam viseli, míg a tőkés világban csak kevés ország ismeri a társadalombiztosítást, és ahol van, ott is maguk a munkások saját munkabérükből fizetik a biztosítási díjak jelentős részét. A szovjet állam az első ötéves terv idején 8,9 milliárd, a második ötéves terv idején 32,1 milliárd, a negyedik ötéves terv idején 79,1 milliárd, az ötödik ötéves terv három éve alatt pedig több mint 66 milliárd rubelt fordított társadalombiztosításra.

A Szovjetunió munkásai és alkalmazottai az állam költségén a társadalombiztosítás keretében nyugdíjat élveznek, ingyenes orvosi kezelésben részesülnek, ingyenes vagy kedvezményes beutalást kapnak a szanatóriumokba, üdülőkbe vagy gyermekintézményekbe, ingyenes oktatásban és szakmai továbbképzésben, ösztöndíjakban részesülnek; minden munkás és alkalmazott az állam terhére legalább két heti, számos foglalkozási ágban pedig ennél is hosszabb évi fizetett szabadságot kap.

1940-től 1953-ig a Szovjetunió állami költségvetésének szociális és kulturális célokra előirányzott tételei több mint háromszorosukra nőttek. A közoktatásra fordított állami kiadások 22,5 milliárd rubelről 61,1 milliárd rubelre, az egészségvédelemre fordított kiadások, a társadalombiztosítás eszközeiből erre a célra folyósított összegeket is beleértve, 11,2 milliárd rubelről 28,7 milliárd rubelre, a társadalombiztosításra fordított összegek 3,1 milliárd rubelről 22,8 milliárd rubelre emelkedtek. Ezenkívül óriási összegeket fordítanak a sokgyermekes és egyedülálló anyák segélyezésére: erre például 1953-ban 4,5 milliárd rubelt fizetett ki az állam. A Szovjetunió lakossága 1953-ban a szociális és kulturális intézkedésekre, s a lakosság anyagi jólétének fokozódását biztosító más intézkedésekre fordított állami kiadások növelése révén 134 milliárd rubelt kapott az állami költségvetésből.

Eszerint az állami és társadalmi szervezetek szociális és kulturális szükségletekre fordított kiadásaiból a munkások és alkalmazottak számos anyagi és kulturális szükségletét elégítik ki, ami fontos tényezője a reálbér állandó emelkedésének. így a Szovjetunió munkásainak és alkalmazottainak reáljövedelme körülbelül egyharmaddal magasabb annál az összegnél, amelyet évi egyéni munkabér formájában kapnak.

A szocialista állam, amely saját kezében összpontosítja mindazokat az eszközöket, amelyek a dolgozók anyagi helyzetének alakulását meghatározzák, a reálbér rendszeres emelésének politikáját folytatja. A munkások reálbére, a társadalombiztosítást és a vállalat tiszta jövedelméből (nyereségéből) a munkások jóléti alapjába átutalt összeget figyelembevéve, már 1930-ig az 1913. évi színvonal 167%-ára emelkedett. 1953-ban a Szovjetunió munkásainak és alkalmazottainak átlagos havi munkabére az 1940. évinek 201%-a volt. Ugyanakkor az állami, szövetkezeti és kolhozkereskedelem kiskereskedelmi árainak, a lakbérnek és a különféle szolgáltatások díjának színvonala 1953-ban az 1940. évi színvonal 122%-ának felelt meg. Ilyenformán a Szovjetunió munkásainak és alkalmazottainak reálbére 1940-től 1953-ig 65%-kal emelkedett, a kulturális, szociális és jóléti célokra fordított állami kiadások növekedésének beszámításával pedig összjövedelmük ebben az időszakban 89%-kal növekedett. A Szovjetunió munkásainak és alkalmazottainak reálbére 1953-ban mintegy hatszorosa volt a forradalom előttinek.

A munkabérek állandó emelkedése nyomán egyre javul a szocialista társadalom dolgozóinak a táplálkozása, egyre több iparcikket fogyasztanak, egyre növekednek a megtakarításaik. A dolgozók takarékbetéteinek összege 1940-től 1953-ig több mint ötszörösére emelkedett. A szocialista társadalomban, ahol biztosítva van a munkához, a pihenéshez, öregség, betegség vagy a munkaképesség elvesztése esetén pedig az anyagi ellátáshoz való jog, a megtakarítások növekedése közvetlen fokmérője a népjólét növekedésének.

„A mi forradalmunk az egyetlen, amely nemcsak összetörte a kapitalizmus bilincseit s nemcsak szabadságot adott a népnek, hanem a nép számára meg tudta teremteni a jómódú élet anyagi feltételeit is. Ebben rejlik forradalmunk ereje és legyőzhetetlensége”¹. Sztálin. Beszéd a sztahanovisták első összszövetségi kongresszusán. Lásd Sztálin. A leninizmus kérdései. Szikra 1953. 600—601. old.*

Rövid összefoglalás

1. A szocialista társadalomban a munkabér a dolgozók pénzformában kifejezett részesedése a társadalmi terméknek abból a részéből, amelyet az állam az egyes dolgozóknak munkájuk mennyisége és minősége szerint kifizet. A szocialista állam, a szocializmus gazdasági alaptörvénye és a munka szerinti elosztás törvénye által támasztott követelményekből kiindulva, minden egyes időszakban tervszerűen állapítja meg a dolgozók különböző kategóriái számára a munkabért, mégpedig annak szem előtt tartásával, hogy a népgazdaság fejlődésével és a munka termelékenységének fokozódásával együtt állandóan emelkedjen a munkabér színvonala.
2. A munkabér a szocialista termelés hatalmas hajtóereje: előmozdítja a dolgozók szakképzettségének fokozását, a technika szüntelen tökéletesítését, a termelés jobb megszervezését és a társadalmi munka termelékenységének emelkedését.

A szocializmusban a munka teljesítmény szerinti díjazása a legteljesebb mértékben egybekapcsolja a dolgozók egyéni anyagi érdekeit a népgazdasági érdekekkel. A szocialista társadalomban a teljesítménybér következő formáit alkalmazzák: az egyenes, a progresszív és a prémiumos teljesítménybér. Az időbér a munkában eltöltött időtől és a dolgozó szakképzettségétől függ. Az időbérben dolgozókat különböző prémiumokkal serkentik több és jobb munkára.

3. A szocialista gazdaságban a tarifarendszer célja a munkabér olyanformán történő megállapítása, hogy az erősítse a termelés döntő láncszemeit, és a szakmai tudás fejlesztésére ösztönözzön. A gazdálkodás szocialista elveinek műszakilag megalapozott haladó normák felelnek meg. A szocialista állam munkabér-politikája a kispolgári egyenlősdi ellen folytatott harcban, a munkabérek messzemenő differenciálása alapján valósul meg: a magasabb szakképzettséget igénylő munkát, a nehéz munkát, valamint a legfontosabb szakmákban és a népgazdaság legfontosabb ágaiban foglalkoztatott dolgozók munkáját magasabban díjazzák.
4. A szocializmus gazdasági alaptörvénye feltételezi a reálbér állandó emelkedését. A reálbér emelkedésének legfontosabb tényezői: a szocialista termelés szakadatlan növekedése, s egyszersmind a munkanélküliség teljes megszűnése; a közszükségleti cikkek árának rendszeres leszállítása és a szovjet pénz szilárdsága; a munkások kulturális és műszaki színvonalának emelkedése, szakképzettségük növekedése; a dolgozók lakásviszonyainak javulása. A munkások és alkalmazottak egyéni munkabére kiegészül azokkal a hatalmas összegekkel, amelyeket az állam és a társadalmi szervezetek szociális és kulturális intézkedésekre folyósítanak; ez fontos forrásul szolgál a dolgozók életszínvonalának állandó emelkedéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!