A Führer végső harca a hatalomért -1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A náci történetírás az 1932 augusztusától 1933 januárjáig terjedő időszakot az NSDAP, illetve, ami számára ezzel egyet jelentett, „A Führer végső harca a hatalomért” főcímmel tárgyalja, s nem is teljesen alaptalanul. A pártvezetés a választások után egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy az NSDAP nélkül nem oldható meg az ország politikai válsága. Ettől kezdve Hitler egyértelműen és határozottan pártjának követelte a kormányhatalmat. Hasonló volt a miniszterelnök, Papen helyzetelemzésének végkövetkeztetése is, a megoldást azonban nem a nemzetiszocialista kabinetben látta, hanem korábbi törekvéseinek megfelelően a nemzetiszocialisták megnyerésében egy jobboldali kormánykoalíció számára. Amint azt a választásokat követő napon az Associated Press hírügynökségnek adott nyilatkozatában megfogalmazta: „Most jött el az a pillanat, amikor a nemzetiszocialista mozgalomnak aktívan közre kell működnie az ország újjáépítésében. Ahhoz, hogy a nemzet parlamentáris életét egészségesebbé tegyük, alkotmányreformra van szükség, egy felsőház létrehozására, valamint a választási rendszer reformjára. Az államforma megváltoztatása nem lehet vita tárgya.”

A külföldnek szánt, s éppen ezért igen visszafogott, a válság súlyosságát enyhíteni igyekvő nyilatkozatból kiderül, hogy a Papen-kormány, és természetesen Hindenburg, bár döntött arról, hogy a nemzetiszocialistákat bevonják a kormányba, azt továbbra is csak a „parlamenti többség” biztosítása érdekében tartották szükségesnek. A fasiszta diktatúrával nem értettek egyet. Tisztában voltak azzal is, hogy a nemzetiszocialisták befolyását ellensúlyozniuk kell, ezt szolgálta volna a választás reformja, s különösen a jobboldal konzervatív erőinek befolyását biztosító felsőház létrehozásának kilátásba helyezése. Ez az elképzelés volt a tárgyalási alap Papen, Schleicher és Hindenburg részéről az augusztus elején Hitlerrel folytatott megbeszélésen az NSDAP kormányrészvételéről.

Az Associated Pressnek adott Papen-nyilatkozat nyilvánvalóan nem maradt ismeretlen a náci pártvezetők előtt. Hitler azonban a felajánlott kormányrészvételnél többet akart: a kancellári kinevezést. Ennek érdekében hajlandó volt felújítani — természetesen vezető szerepének elismerése mellett — a jobboldal szövetségét. Göring és Gregor Strasser nem értett ezzel egyet. Véleményük szerint a koalíciós kormányzat nem biztosíthatta a nemzetiszocialisták hegemóniáját, sőt azt sem tartották valószínűnek, hogy a jobboldal támogatni fogja Hitler kancellári törekvéseit. Végül azonban Hitler álláspontja kerekedett felül, amelyet írásban juttatott el a politikai élet „szürke eminenciásához”, Schleicherhez.

Schleicher ismerte Hindenburg álláspontját, tudta, hogy a birodalmi elnök egyelőre feltétlenül megbízik Papenben, s nem fog hajlani Hitler kérésére. Ennek ellenére találkozót javasolt a náci pártvezérnek. A találkozóra augusztus 5-én került sor Fürstenbergben.

Már a beszélgetés első perceiben mindkét tárgyalófelet meglepetés érte. Schleichert elsősorban azért, mert a várttal ellentétben Hitler nem egyszerűen a kancellári megbízásra pályázott, hanem olyan kabinet lehetőségét kérte, amely a Brüning- és a Papen-kormányhoz hasonlóan szükségrendeletekkel kormányozhat. Ez pedig NSDAP-kabinet esetében egyet jelenthetett akár a totális fasiszta diktatúrával is. Emellett szöges ellentétben volt Hindenburg elképzelésével a „szolid parlamenti többségre támaszkodó kormányról”. Schleicher mindezzel tisztában volt, s azzal is, hogy Hindenburg ennél kisebb engedményekre sem hajlandó. Mindenesetre megpróbálta Hitlert lebeszélni követeléséről. Arra azonban ügyelt, hogy a tárgyalások nehogy holtpontra jussanak, s a beszélgetést végül is úgy zárták le, hogy lényegében semmiben sem állapodtak meg. Ami Hitlert meglepte, az Schleicher rendkívül barátságos modora és — ez félrevezette a náci vezetőt – engedékenysége volt. Úgy hagyhatta el Fürstenberget, mint lehetséges kancellár jelölt, aki előtt csupán néhány további tárgyalás áll.

A náci vezérkar a hétvégét Hitler kedvelt pihenőházában, Obersalzbergben töltötte. Az egyszerű, üvegverandás, díszesen faragott faház egy domboldalon állt egy fáktól körülvett tisztáson. Kerítés nem övezte a hatalmas területet, helyette SS legények és két farkaskutya — Hitler kedvencei, társaságukban szívesen fényképeztette magát – őrizte a „pihenők” nyugalmát.

Hitler beszámolóját a Schleicherrel folytatott tárgyalásokról és különösen optimizmusát a várható fejleményekről nem osztották egységesen a jelenlévők. Különösen Goebbels óvta a „Führert” attól, hogy túlzott reményeket tápláljon. Nem bízott abban, hogy a hatalmat olyan egyszerűen megkapja a párt, mint ahogyan azt Hitler remélte. Javasolta, hogy a tárgyalások mellett újabb erődemonstrációkkal támasszák alá követelésüket. Naplójában Goebbels augusztus 8-án a következő bejegyzést tette: „Az egész párt felkészült arra, hogy a hatalmat megragadja. Az SA tagjai elhagyták munkahelyeiket, s készen állnak.”

Valóban. Amikor Hindenburg augusztus 10-én kelet-poroszországi birtokáról Berlinbe érkezett, az utcákon szinte polgárháborús kép fogadta. De nemcsak Berlinben mozdult meg a föld. Különösen nagy felháborodást keltett országszerte az SA Lötzenben és Leobschütz környékén augusztus 8-án elkövetett két bestiális gyilkossága, amelynek során revolverlövésekkel végeztek a szociáldemokrata védelmi szervezet, a Birodalmi Lobogó két tagjával. A kormány próbálkozásai a terrorhullám megfékezésére eredménytelenek maradtak. Az augusztus 9-én kiadott két újabb szükségrendelet („A birodalmi elnök rendelete a politikai terror ellen” és a „A birodalmi kormány rendelete különleges bíróságok felállításáról”) gyorsított bírósági eljárást, a korábbiaknál súlyosabb büntetéseket, sőt halálbüntetést is kilátásba helyezett „erőszakos politikai cselekményekért”. Mindez azonban nem rettentette vissza az NSDAP vezetőit. A szükségrendeletek megjelenését követő napon Potempában újabb merényletre került sor. Az SA tagjai megtámadták a kommunistákkal rokonszenvező népszerű antifasiszta földmunkást, Konrad Pietzucht, kegyetlenül összeverték, majd meggyilkolták. (A potempai gyilkosok ügye jól jellemzi a korabeli állapotokat. A rögtönítélő bíróság augusztus 22-én halálbüntetést rótt ki az öt gyilkosra, az NSDAP nyomására azonban – Hitler az ítélet napján külön táviratban fejezte ki szolidaritását az elítéltekkel – szeptember 2-án az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatta. Nem kellett azonban sokáig fegyházban „sínylődniük”: néhány héttel Hitler hatalomra jutása után, március közepén a győzteseknek kijáró, náci módra szervezett diadalmenettel hagyhatták el börtönüket.)

Augusztus 9-én újabb találkozóra került sor Hitler és Schleicher között. E találkozó a náci szkeptikusokat igazolta: Schleicher most már elzárkózott minden követelés elől, és meglehetősen egyértelműen adta Hitler tudtára, hogy nem számíthat kancellári kinevezésére. A végső döntést azonban nem mondta ki, s bár a megbeszélést mindketten eredménytelennek ítélték, további tárgyalásokban állapodtak meg.

Az NSDAP nem csupán a terrorral kívánta fokozni nyomását a kormányra. Augusztus 12-én az SA két vezetőjét, Röhmöt és Wolf Heinrich von Helldorff grófot bízták meg azzal, hogy keressék fel Papent, s közöljék vele: a párt és az SA csak egyetlen megoldást fogad el – Hitler kancellári kinevezését (Helldorff az SA berlini parancsnoka, később a város rendőrfőnöke, majd 1944-ben a Hitler elleni merénylet egyik támogatója volt).

Hitler kilátásai mégsem voltak reménytelenek. Köztudott volt már ekkor, hogy maga Papen is mind kilátástalanabbnak ítéli a kormány helyzetét, amelynek immáron be kellett érnie egyedül a német nemzetiek támogatásával. Ezért Hindenburg Berlinbe érkezésekor a kormányfő kihallgatást kért az elnöktől, és felajánlotta lemondását. Hindenburg azonban mereven elzárkózott ettől a megoldástól, sőt arra is nehezen lehetett rávenni, hogy találkozzon a „leszerelt káplárral”. Így Papennek nem maradt más hátra, mint hogy bekapcsolódjon a tárgyalásokba.

Papen igen barátságosan fogadta Hitlert és a náci vezetőket, s egyáltalán nem zárkózott el az elől, hogy kívánságaikat teljesítse, egyetlenegyet kért csupán: időt. Hindenburg véleményét ismertetve kifejtette: „A birodalmi elnök úr ma még nem kész arra, hogy, Önnek felajánlja a kancellári tisztséget, mivel kevéssé ismeri Önt. Mindeddig csupán egy ellenzéki pártot vezetett, mégpedig olyan programmal, amelynek sok pontjával nem tudunk egyetérteni. Másrészt azonban az Ön programjának a belpolitikai élet legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos részével a legnagyobb mértékben egyetértünk és pozitívan értékeljük. Sőt a gazdaságpolitika területén is egyetértésre juthatunk. A birodalmi elnök úrnak éppen ezért az a véleménye, hogy Önnek hazafias kötelessége az Ön által irányított és jelentős politikai dinamikával rendelkező mozgalmat az ország érdekeinek szolgálatába állítania. Az idő megköveteli valamennyi jó német együttműködését.”

Hitlert ugyan megelégedéssel töltötték el Papén dicsérő szavai, a kancellár által mondottakból azonban egyelőre nem értette, hogyan képzeli Hindenburg a továbbiakat. Kérdésére Papen felajánlotta, hogy amennyiben az NSDAP hajlandó tisztségeket vállalni kormányában, úgy Hitler alkancellárként képviselhetné pártjának érdekeit. S nem is akármilyen kilátásokkal. Papen ugyanis azt is közölte, hogy ő nem ragaszkodik a kancellári poszthoz, majd szavát is adta: „Magam fogom benyújtani lemondásomat, amint a birodalmi elnök az Ön mozgalmával folytatott bizalomteljes és gyümölcsöző együttműködés alapján jobban megismerkedik Önnel.”

Papen ajánlata nem elégítette ki a náci vezetőt. A megoldással Frick sem értett egyet. Kifejtették, hogy amennyiben Hitler nem kapja meg a kancellári kinevezést, semmiféle kormányfelelősséget nem vállalnak: „…a hatalmas mozgalom nem rendelheti alá magát semmiféle más miniszterelnöknek. A mozgalom követeli, hogy engem a kormány élén láthasson.” S miután Hitler azt az újabb javaslatot is visszautasította, hogy esetleg a párt által megjelölt más személyt nevezzenek ki alkancellárnak (ezáltal ugyanis Hitler elkerülhette volna, hogy a „másodhegedűs” szerepére kényszerüljön), a tárgyalások holtpontra jutottak.

Hitlernek ezután már csak egyetlen, meglehetősen formális kérdése volt. Korábbi, a Papen-kormány támogatását kilátásba helyező, az augusztus 8-a utáni terrorhullámmal már lényegében megszegett ígéretére utalva, azt kérdezte, hogy értékelheti-e úgy a tárgyalásokat, mint amelyek teljesen eredménytelenül végződtek, s ezzel visszanyertnek tekintheti-e mozgalma ellenzéki szabadságát. A mind borúsabb Papennek azonban volt még egy aduja, nem érte váratlanul a kérdés. Előzőleg sikerült ugyanis rávennie Hindenburgot, hogy az agg elnök személyesen is próbálja engedményekre bírni a náci vezetőt, amennyiben ez neki nem sikerülne. Így közölhette Hitlerrel, hogy az általa elmondottak még nem jelentik a végső döntést, s felajánlotta a találkozást Hindenburggal.

A Hitlerrel folytatott megbeszélés után Papén azonnal Hindenburghoz sietett, akit Schleicher társaságában talált. Ismertette a történteket, majd kifejtette álláspontját, amely szerint a birodalmi elnök is ajánlja fel az alkancellári tisztséget, kilátásba helyezve tekintélyének teljes támogatását. Hindenburg egyetértett a javaslattal. Úgy vélte, személyes közbenjárása elegendő lesz Hitler meggyőzéséhez. Remélte továbbá, hogy – akárcsak Papen rábeszélése idején – most is eredményt érhet el, ha a náci vezérnek a „nemzet iránti elkötelezettségére” hivatkozik. Schleicher nem volt ilyen derűlátó. Javasolta, hogy mindemellett határozottan mondják meg Hitlernek azt is: amennyiben a mozgalom semmiféle együttműködésre nem hajlandó, úgy annak következményei lesznek. Hogy mik, arra nem tett konkrét javaslatot, de a fenyegetést mindenképpen szükségesnek tartotta.

A Papentől távozó Hitler és Frick az NSDAP berlini főhadiszállására, a minden kényelemmel berendezett „Hotel Kaiserhof”-ba sietett. A náci vezetők tanácskozásán ismét megoszlottak a vélemények a várható eredményt illetően, Hitler azonban most is derűlátó volt. Úgy vélte, a kormánynak nincs más választása, mint hogy elfogadja feltételeit – a német nemzetiek támogatására nem lehet országos politikát alapozni. Remélte, hogy Hindenburg, nem utolsósorban éppen a nácik által szított egyre nagyobb zűrzavar hatására, megelégeli Papen tehetetlenségét, s vonzónak fogja találni az általa felajánlott „nyugalmat és rendet”.

Hitler optimizmusa környezetére is kiterjedt, a náci főhadiszállás egyre inkább kormányhivatalra és katonai parancsnokságra kezdett hasonlítani. Bel- és külföldi újságírók rohamozták a párt két sajtófőnökét, Otto Dietrichet és Ernst Hanfstaenglt, SA-vezetők és politikusok adták egymás kezébe a kilincset. Közismert tekintélyek, mint Friedrich Werner von Schulenburg gróf (Hitler későbbi moszkvai nagykövete, majd 1944 júliusában a Hitler elleni összeesküvés résztvevője és áldozata) folyamodtak képviselői mandátumkérelemmel az NSDAP titkárságához, mégpedig oly nagy számban, hogy külön nyomtatványt kellett készíteni az elutasító válaszok számára (Schulenburg mellett ilyen nyomtatványt kapott a nagy múltú von Massow tábornok is).

Másnap, augusztus 13-án délben azonban nem Hindenburg, hanem Schleicher kérette magához Hitlert. A beszélgetés után a náci vezető a Goebbels családhoz ment. Kedvelte a szónoki emelvényeken tomboló, jelenlétében azonban behízelgő modorú Goebbelset, akit polgári jólét övezett, s kitűnő süteményeket készítő feleségét, Magdát. A sütemények a vegetáriánus Hitler gyengéi közé tartoztak, most azonban az édesség sem deríthette jókedvre. A Schleicherrel folytatott beszélgetés ugyanis végleg szertefoszlatta reményeit: a kancellári kinevezéshez Hindenburg nem járult hozzá. Csekély vigasz volt számára, hogy a várt elnöki fogadásra mégis sor kerülhet.

Délután három óra volt, amikor megszólalt a telefon: Hitlert az elnöki palotába szólították. Amikor az elnök személyi titkára, Meissner Hindenburghoz vezette, Hitler nem állta meg, hogy meg ne kérdezze még a lépcsőn felfelé haladva: hajlandó-e őt a birodalmi elnök kinevezni? Meissner kitért a válasz elől. S erre jó oka volt – csak Schleicher szavait ismételhette volna meg.

Hindenburg, amint Hitler belépett és túljutottak a kötelező udvariassági formaságokon, a tárgyra tért. Szokott katonás modorában, bár a tőle kevéssé megszokott diplomatikus formák között, kijelentette, hogy örömmel üdvözölné a nemzetiszocialisták részvételét a kormányban, s ez nem volt más, mint a már várt elutasítás. Hitler válaszában megismételte a Schleichernek és Papennek elmondott érveit, valamint követelését a teljes és korlátlan kormányhatalomra. Hindenburg a követelést most már egyértelműen elutasította, azzal magyarázva álláspontját, hogy „Isten, saját lelkiismeretem és a haza előtt nem vállalhatom annak felelősségét, hogy egy olyan pártra ruházzam a teljes kormányhatalmat, amely határozottan szembenáll a másképpen gondolkodókkal”. Miután azonban Hitler erőltetetten elszánt hangon levonta a tárgyalásokból a végkövetkeztetést: „így nem marad más lehetőség számomra, minthogy ellenzékbe vonuljak”, Hindenburg is megkísérelte az ellentétek tompítását. Előbb határozott, kemény hangot használt Schleicher tanácsát követve: „Figyelmeztetem Önt arra, hogy ellenzékét a lovagiasság szabályait betartva vezesse, s legyen tudatában annak a felelősségnek és kötelességnek, amellyel hazájának tartozik. Semmi kétségem sincs az Ön hazaszeretete iránt. Azok ellen a terror- és erőszakos cselekedetek ellen azonban, amelyekben sajnálatos módon az SA- alakulatoknak is részük van, a lehető legkeményebben fogok fellépni.” Majd békülékenyen hozzátette: „Igaz, mi mindketten régi bajtársak vagyunk, s én azt kívánom, hogy azok is maradjunk, hiszen később útjaink ismét találkozhatnak. Ezért már most szeretném Önnek bajtársi jobbomat nyújtani.”

Hitler leverten távozott az elnöki palotából, bár Hindenburg nagyvonalú gesztusa kétségtelenül hatást gyakorolt rá. Visszatérve a Goebbels család körébe, már azt is fontolgatta, hogy elfogadja az alkancellári kinevezést. Úgy gondolta – s ezt Goebbelsnek is kifejtette -, hogy a kezdeményezés már kezdetektől a kezében lenne, s ehhez hamarosan a tényleges hatalmat is megkapná. Nem tartott Papentől, bízott abban, hogy a mögötte felsorakozott erők elegendő támaszt jelentenek számára még abban az esetben is, ha a kancellár, meggondolva magát, mégis ragaszkodna vezető szerepéhez.

Döntésének megváltoztatására azonban Hitlernek nem maradt ideje. A berlini lapokban már este megjelent a kormány közleménye a tárgyalásokról, amelyben egyértelműen az NSDAP-t marasztalták el a tárgyalások eredménytelenségéért.

A párt az ezt követő hetekben taktikát változtatott: az SA mérsékelte akcióit (sőt közvetlenül a tárgyalások után két hétre „szabadságolták” tagjait), s a párt képviselőinek megtiltották, hogy az augusztus 30-i parlamenti nyitó ülésen botrányt provokáljanak – így Zetkin beszéde alatt is meg kellett elégedniük néhány közbekiáltással. E taktikával az NSDAP célja kettős volt: egyrészt Hindenburg állításával szemben bizonyítani kívánta, hogy kézben tudja tartani a mozgalmat, másrészt újabb szövetségeseket kívánt megnyerni parlamenti pozícióinak megerősítéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!