A Führer végső harca a hatalomért -2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

Augusztus második felében tárgyalások kezdődtek a náci párt és a Centrumpárt között. A mindeddig egymással élesen szembenálló két párt vezetőit a papeni diktatúrával és a német nemzetiekkel szembeni politikai fenntartások közelítették egymáshoz. A megbeszélés eredményeképpen augusztus 30-án a centrum képviselőinek támogatásával Göringet választották meg a birodalmi parlament elnökévé. Az NSDAP törekvése nyilvánvaló volt: ha a kormányvezetést nem kaphatta meg, a parlamentben kívánta biztosítani vezető szerepét.

Göring már a parlament tulajdonképpen formális, a tisztségviselők megválasztására korlátozott nyitó ülésén megkezdte a támadást a kormány ellen. A centrummal közösen kérelmet nyújtottak be az elnökség azonnali összehívására, az elnökség megválasztása után ugyanis a centrum és az NSDAP megkezdte „árnyékkormányának” szervezését, s ennek parlamenti keretéül kívánták az elnökséget felhasználni. Hindenburg azonban elutasította a kérelmet.

Nem utolsósorban az NSDAP taktikájának eredményeképpen Papen tárgyalási kísérletei sorra kudarcot vallottak: a szociáldemokrata párt még a tárgyalásoktól is elzárkózott, a centrum pedig nem volt hajlandó kormánytisztségek vállalására. A kormány bázisának kiszélesítése így nem járhatott sikerrel, s nem maradt más hátra, mint hogy újabb szükségrendeletekkel tegyen kísérletet az egyre súlyosbodó válsághelyzet enyhítésére. Papen és környezete a gazdasági élet fellendítésére tett kísérletet – egyoldalúan a dolgozók rovására.

Szeptember 4-én elnöki szükségrendeletet adtak ki „A gazdaság élénkítéséről”, majd 5-én kormányrendeletet „a munkaalkalmak növeléséről és biztosításáról”. A két rendelet korlátlan jogkörrel hatalmazta fel a kormányt a szociálpolitikai törvények módosítására, valamint a társadalombiztosítás újraszabályozására. Lehetőséget adott arra, hogy a munkaadók jelentős adókedvezményben részesüljenek, amennyiben új munkaalkalmakat biztosítanak, sőt ebben az esetben a korábbi bérszerződéseket is módosíthatták. Hasonló előnyöket lehetett szerezni úgy is, ha a munkaadó „veszélyeztetett” vállalkozásnak nyilvánította üzemét vagy vállalatát: a bérek csökkentését és az adókedvezményt a csőd elkerülésére hivatkozva is kérhette.

A két újabb szükségrendelet a korábbiaknál is nagyobb felháborodást váltott ki. A német nemzetieken kívül valamennyi párt támadásba lendült. A kommunisták és a szociáldemokraták a munkások jogainak védelmében hangsúlyozták, hogy a rendeletek egyáltalán nem teremtenek újabb munkaalkalmakat (az év végéig csupán mintegy 40 000 munkahely létesült, ugyanakkor a munkanélküliek száma már a hatmillióhoz közelített), viszont a munkaadók mindenképpen fel fogják használni a lehetőséget a bérszerződések módosítására. A munkáspártok aggodalma nem volt alaptalan. A bérszerződésekben újraszabályozott órabérek az 1930. decemberihez képest 22%-kal csökkentek.

A parlament második ülésén, szeptember 12-én minden korábbinál élesebb összecsapás robbant ki.

A parlament ülését a nemzetiszocialista elnök, Göring nyitotta meg. A fő vitatéma a két szükségrendelet volt, amelyeket Papen terjesztett a képviselőház elé. A tiltakozás szinte egyöntetű volt, csupán a német nemzetiek és a néppártiak sorából hangzottak helyeslő közbekiáltások. A rendeletekkel szemben két tervezet is készült: a szociáldemokraták népszavazást javasoltak a szeptember 4-i elnöki szükségrendelet hatályon kívül helyezésére, a kommunisták emellett bizalmatlansági indítvány benyújtására is felkészültek. A kommunista indítvány vitája került először napirendre. Amint hamarosan kiderült, a képviselők nagy többsége mindkét javaslattal egyetértett. A mindinkább ingerültté vált Papen ekkor elhagyta a termet és a birodalmi elnökhöz sietett, hogy még a szavazás előtt felhatalmazást kapjon a parlament feloszlatására. Nem volt távol sokáig, de mire visszatért, s megindult a szónoki emelvény felé, hogy szót kérjen a képviselőház elnökétől, a képviselők már döntöttek. Hiába lobogtatta kezében Papen az elnöki meghatalmazást és kiáltotta bele a nagy hangzavarba tartalmát, Göring nem adta meg neki a szót, amíg a szavazás be nem fejeződött. Az eredmény: a Reichstag 513 szavazattal 42 ellenében és 5 tartózkodással megtagadta a rendeletek jóváhagyását. Ekkora vereséget kormány még nem szenvedett a weimari köztársaság megalakulása óta, s ezzel az elnöki diktatúra intézményrendszere is alapjaiban rendült meg.

Papen helyzete mégsem volt teljesen reménytelen. Az elkövetkező napokban ugyanis a szociáldemokrata párt és a centrum változtatott merev ellenállásán. Amint azt Hindenburghoz intézett levelükben kifejtették, nem kívántak szembehelyezkedni a parlament feloszlatásáról szóló elnöki rendelettel, megelégedtek azzal, hogy a „népképviselet jogainak megóvására” alakított parlamenti bizottság folytathassa tevékenységét. E lépés megbontotta a kormány ellen részben spontán, az érdekazonosságon alapuló, részben tudatosan (NSDAP-Centrumpárt) alakított „egységfrontot”. Egyben keresztülhúzta a nácik azon számítását is, hogy a parlamentet saját hatalmi törekvéseik szolgálatába állítsák. Göring e nyilatkozatok után meg sem kísérelte a Reichstag újbóli összehívását, amire pedig mint parlamenti elnöknek módja lett volna.

Papen időt akart nyerni, hogy a nem várt, bár egyáltalán nem a kormányának szóló támogatást kihasználhassa. Hogy legalább az alkotmányosság látszatát mentse, szeptember 17-én újabb választásokat írtak ki november 6-ra. Nem mondott le a „forradalmi konzervatív államvezetés” folytatásáról – ahogyan irányvonalát a kormány október 7-i ülésén nevezte -, a szociáldemokraták és a centrum leszerelése érdekében azonban hajlandónak mutatkozott némi engedményre. Október 4-én a kollektív szerződésekben megszabott bérfeltételek figyelembevételét ajánlotta a munkáltatóknak, október 18-án pedig rendeletben enyhítette a szociális járadékok és támogatások, elsősorban a munkanélküli-segély kilátásba helyezett csökkentését. Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megszilárdítsa a kormány helyzetét.

A választási kampányban valamennyi korábbi ellenzéki párt Papent és az elnöki diktatúra rendszerét támadva hirdette meg programját. E programok azonban rendkívül különbözőek voltak.

A kommunista párt a mind erőteljesebb diktatórikus törekvéseket, a parlament kikapcsolását jelentő feloszlató intézkedést és a szükségrendeleteket támadva a fokozódó fasiszta veszélyre hívta fel a figyelmet. Amint azt Ernst Thälmann a párt központi bizottságának ülésén tartott beszámolójában megállapította: „Németországban a fasizálódási folyamat igen gyors ütemével találjuk magunkat szemben, a burzsoáziának azzal a törekvésével, hogy áttérjen a nyílt fasiszta diktatúrára. Meg kell kísérelnünk, hogy az egész párttagságban tudatosítsuk a jelenlegi helyzet rendkívüli súlyosságát.” Az Antifasiszta Akció jelszavait a pártvezetés kiegészítette az internacionalizmust fokozottabban hangsúlyozó jelmondatokkal, ezzel kívánta ellensúlyozni a polgári pártok és az NSDAP nacionalista és soviniszta követeléseit. Így a párt a versailles-i szerződés elleni, valamint a jóvátétel fizetésének beszüntetését követelő nyilatkozatához megnyerte a francia testvérszervezet támogatását is; a két párt akciójának összehangolásáról Thälmann és Maurice Thorez állapodott meg.

A szociáldemokrata párt választási követelései szinte teljes egészében gazdasági követelésekre korlátozódtak. Szerepelt ezek között „az államcsínyre törekvő dinasztiák” javainak és a nagybirtokoknak a kisajátítása, a bankok és a kulcsiparágak államosítása, valamint a gazdaság „tervszerű irányításának” megvalósítása, s leszögezték: mindez „az egész közösség javára, egy szocialista államakarat megvalósulásával válik elérhetővé”.

Az NSDAP nem változtatott korábbi választási jelszavain és taktikáján. Hatalmas tömeggyűlések, erődemonstrációk és plakátok, röplapok százezrei hirdették a párt célját: a válságból kivezető út a nemzetiszocialista rend, a „Führer” eszméinek megvalósulása. A választási kampány új „színfoltja” volt az 1926-ban alakított Hitler-Jugend, az NSDAP ifjúsági szervezetének első országos találkozója. A Potsdam melletti léghajókikötőben 110 000 fiatal gyülekezett az ország valamennyi pontjáról, hogy közel hétórás menetben tisztelegjen a náci vezetők előtt. (A szervezet tagsága az 1932. májusi 35 000-ről 1933 januárjára egymillióra növekedett.) A találkozón Hitler, majd Baldur von Schirach, a HJ vezére mondott „gyújtó hatású” beszédet, a náci ifjúságnak ígérve a jövő nagynémet birodalmát.

Az NSDAP választási kampánya azonban most sem volt mentes zavaró körülményektől. Amíg 1930-ban az ellenzéki sajtó egy osztrák lap által publikált, Hitler meglehetősen kétes családfájával keltett feltűnést, az 1932-es elnökválasztások idején pedig Röhm homoszexualitását tárta a nyilvánosság elé, most Hitler legújabb szeretője, Eva Braun öngyilkossági kísérletének részletes ismertetésével leplezte le a „mintapolgár” magánéletének botrányát. (Eva Braunnal Hitler a házi fényképésze, Heinrich Hoffmann műtermében ismerkedett meg, ahol a 17 éves lány asszisztensként dolgozott. Kapcsolatuk 1931-ben vált szorosabbá, s elképzelhető, hogy meghitt viszonyuk volt az oka Hitler unokahúga és akkori szeretője, Geli Raubal öngyilkosságának.) Hitler oly nagy jelentőséget tulajdonított az esetnek, hogy választási hadjáratát félbeszakítva sietett vissza Münchenbe, hogy tisztázza a helyzetet.

A náci párt számára azonban most sem Hitler hálószobatitkainak lelepleződése jelentette a fő veszélyt.

Szeptembertől, a szükségrendeletek megjelenése után hatalmas sztrájkhullám borította el Németországot. A bércsökkentések és a munkáselbocsátások ellen mintegy 1100 munkabeszüntetést jelentettek a munkaügyi miniszternek. Különösen nagy sztrájkok robbantak ki a Ruhr-vidéken, többek között a Thyssen- és a Krupp-műveknél. A náci pártvezetésen belül megoszlottak a vélemények a sztrájkok megítéléséről, pontosabban arról a taktikáról, amelyet a munkabeszüntetések kapcsán a legcélszerűbbnek ítéltek. Hitler egyértelműen a sztrájkok támogatása ellen foglalt állást, pártjának „forradalmi szárnya” azonban a munkások megnyerésének lehetőségét látta felcsillanni. Gregor Strasser és Goebbels, ennek az irányzatnak két fő képviselője, tisztában volt azzal, hogy meglehetősen kockázatos taktikát javasolnak, de úgy vélték, hogy az NSDAP-nek nincs más választása. Amint azt Goebbels a november 3-án kirobbant berlini közlekedési sztrájk idején kifejtette: „Az egész sajtó veszett támadást intéz ellenünk, bolsevistáknak nevez bennünket; ennek ellenére nem tehetünk mást. Amennyiben megtagadjuk támogatásunkat a közlekedési munkások legelemibb létfeltételeiért folytatott harcától, úgy a dolgozó nép körében elért szilárd helyzetünk meginogna.” Emellett a náci pártban is mind nagyobb elégedetlenség volt tapasztalható a kormányintézkedések hatására, s az üzemi sejtek a pártvezetés beleegyezését meg sem várva a sztrájkok támogatása mellett döntöttek.

Amire Hitler számított, bekövetkezett. A választás utolsó napjaiban a párt kasszái üresen tátongtak; az „adományok” folyama elapadt. A párt egyik napról a másikra elveszítette támogatóinak jó részét, de a munkásságot sem tudta maga mellé állítani. Ezt tükrözték a november 6-i választások eredményei.

A választásokon az NSDAP több mint kétmillió szavazatot veszített. Részesedése a leadott szavazatokból a korábbi 37,4%-ról 33,1%-ra csökkent. Vele szemben viszont megerősödött a kormánypolitikát támogató Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppart, amelyek több mint egymillióval növeltek szavazataikat, és ezzel a leadott szavazatok 10,3%- ára tettek szert a korábbi 7,3%-kal szemben. Ez utóbbi csoport előretörése egyértelműen az NSDAP rovására történt, ugyanis a Centrumpárt jelentéktelen, 0,7%-os veszteséggel, a kisebb jobboldali pártok pedig 0,1%-os nyereséggel zárták a választásokat. (Megállapítható továbbá, hogy az NSDAP-t érintette legérzékenyebben az, hogy az előző választáshoz képest mintegy másfél millióval kevesebben járultak az urnákhoz.)

Jelentős volt viszont a kommunista párt megerősödése. A párt majd 700 000-el növelte szavazatainak számát, és a korábbi 14,6%-ról 16,86%-ra a részesedését. Súlyos veszteségeket szenvedett a szociáldemokrata párt: 710 000 szavazóval és 1,2%-os csökkenéssel (21,6%-ról 20,4%-ra) kellett fizetnie sztrájkellenes, központi gazdasági intézkedéseket sürgető politikájáért.

A választás fő vesztese az NSDAP volt. Mégpedig kettős értelemben. Egyrészt Hitler több választási beszédében, legutóbb november 5-én, „óvakodva a túlzásoktól”, ígéretet tett arra, hogy pártja legalábbis a korábbi eredményt el fogja érni. Másrészt meghiúsult az a lehetőség – s ez volt a fontosabb —, hogy az NSDAP a centrummal, és az azt támogató Bajor Néppárttal együtt többségi ellenzéki blokkot alkothasson a leendő parlamentben. Nem változtak a „hagyományos” pártviszonyok annyiban, hogy továbbra sem alakíthattak „kormányképes” többséget a volt weimari koalíció pártjai (a szociáldemokraták, a demokraták és a centrum), s a volt Harzburgi Front (az NSDAP és a német nemzetiek) erői sem növekedtek. Összesítve a munkáspártok is korábbi súlyukkal azonos mértékben képviselhették érdekeiket oly módon, hogy a szociáldemokraták veszteségeit a kommunista párt előretörése éppen hogy ellensúlyozni tudta (mindössze egy munkáspárti képviselővel több jutott mandátumhoz).

Ez utóbbi kombinációk azonban, amelyeknek a korabeli sajtó igen nagy teret szentelt, már egyáltalán nem feleltek meg az egyes pártok törekvéseinek.

Az NSDAP még a választások előtt éles ellentétbe került a német nemzetiekkel, és lemondott a centrummal való együttműködésről is. Hitler a már említett november 5-i nagygyűlésen már nevetségesnek nevezte a centrum által felkínált porosz miniszterelnöki tisztséget, s utalva az 1932. júliusi államcsínyre (amikor Papen egyszerűen kitessékelte a szociáldemokrata Braun-Severing-kabinetet) kijelentette: „És mit jelentene ez számomra? Braun vagy Severing szerepét kellene nekem eljátszanom? Azok boldogok voltak, ha egy puszta címhez hozzájuthattak. Egyáltalán nem látom szükségét annak, hogy eljátsszam ezt a szerepet, amikor a tényleges hatalommal a birodalom miniszterelnöke és a valódi hatalommal Bracht úr [Papen megbízottja — Sz. G.] rendelkezik.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!