A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
7. Mi történt az első világháború után?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

7. Mi történt az első világháború után?
(1918—1924)

Kína történelmének következő fejezete a „hadvezérek” korszaka. Azok, akik hangsúlyozták, hogy ebben az időben Kínában káosz uralkodott, szeretnek elfeledkezni arról, hogy akkoriban az egész világ még sokkal nagyobb zűrzavarban élt.

Az első világháború befejeződése olyan változásokat hozott Kína belpolitikai és nemzetközi helyzetébe, amelyek csak az első nyugati betörést követő változásokhoz hasonlíthatók.

A nagyhatalmak Kína feletti közös gyámkodása rendkívül meggyengült. Németországot és Ausztria-Magyarországot kidöntötte a sorból a vereség. Oroszország az Októberi Forradalom miatt húzódott vissza. A háború alatt elsősorban Japán húzott hasznot a változásokból. Színleg a szövetségesek oldalán harcolt, de lényegében azzal törődött, hogy feltételeket szabjon Kínának és Santung tartományban átvegye a régi német koncessziókat. Anglia fogcsikorgatva ugyan, de támogatta Japánt. Az 1917-ben kötött híres Lansing-Isii szerződésben az USA elismerte, hogy Japánt „különleges jogok” illetik meg Kínában. Ezeken felül Japán, mint szövetséges a háború után megkapta a csendesóceáni német szigeteket, amelyeknek rendkívül hasznát vette a második világháborúban.

Japánt az első világháború után mindennek ellenére mégis elszigetelték. Az 1921-es washingtoni konferencián az USA már felhasználta azt a tényt, hogy a világ leggazdagabb országává lett és kiszorította a japánokat Santungból. Ez semmissé tette a Lansing-Isii megegyezést és megszakította az angol-japán szövetséget, amely a Csendes-óceánon erősen fenyegette az USA tengeri fölényét. Létrejött egy kilenchatalmi egyezmény, amely Kínát befolyási zónákra osztotta. A nemzetközi egyensúly azonban végig ingatag maradt. Azok a tervek, amelyek közös kínai befektetést irányoztak elő — pl. egy kölcsönök juttatására felállítandó bank-konzorcium —, csak papiros-tervek maradtak. Az is nehézséget okozott, hogy Jüan Si-kai halála óta nem volt olyan, egész Kína felett uralkodó „erős ember”, akivel a hatalmaknak ez a közös frontja létezése esetén együttműködhetett volna. Úgylátszott, hogy az egész országot széttagolják a koncért verekedő tartományi hadvezérek küzdelmei. Angliának és Japánnak egyaránt megvolt a maga védence. A világlapok első oldalán ismeretlen kalandorok nevei jelentek meg és tűntek el. Hatalmas hadseregek nőttek ki a földből és tűntek el ismét egyik napról a másikra. A bennszülött, vagy a külföldi támogatóiktól kapott pénzen a hadvezérek megvásárolták egymást, vagy egymás alvezéreit. Felbéreltek kínai parasztokat, hogy más kínai parasztokat gyilkoljanak le az első világháború visszamaradt fegyvereivel, amelyeket élelmes fegyverkereskedők kormányaik engedélyével, vagy anélkül összegyűjtöttek Európában és eladtak bárkinek, aki pénzt adott érte.

Ez azonban csak a külszín volt. A zűrzavar mögött fontos társadalmi és gazdasági fejlődés ment végbe. Régebben a kikötővárosokban csaknem minden kínai üzletember kereskedő, vagy harácsoló ügynök volt, esetleg idegen eladók, vagy vevők megbízottja. A háború alatt azonban sokan közülük gyárakat kezdtek építeni. Európa túlságosan elmerült a verekedésben, semhogy a maga számára elegendő könnyűipari cikket gyártson. Külföldre szállítani mégkevésbé tudott. A rendelések egyrészét Japán felszívta, de Kína is kapott belőlük. Most először exportálhatott kész árut. Még valami vasat és acélt is eladott, amelyet a rég haldokló Hanjeping-gyárban állítottak elő.

A háború végén a kínai nagyiparosokat válság fenyegette, mert gyártmányaik minősége többnyire nem állta ki a versenyt, a még mindig változatlanul feudális sorban élő parasztság vásárlóereje pedig igen alacsony volt. A nagyiparosok meglévő piacaikat a tarifák felemelésével szerették volna megvédelmezni a külföldi behozatal ellen. Az ilyen intézkedést azonban tiltotta a hírhedt „egyenlőtlen szerződések” egyik pontja, amely a kínaiak által kiróható legmagasabb importvámot 5 százalékban állapította meg. A nagyiparosok erős nacionalista kormányt akartak, amelynek az a hivatása, hogy küzdjön az ilyen szerződések ellen és végetvessen a hadvezérek háborúskodásának. Sokan közülük újra érdeklődni kezdtek a Kantonba visszavonult Szun Jat-szen-féle Kuomintang-párt iránt, mert ez volt az egyetlen kínai párt, amely nem kapott külföldi segítséget és nem volt lekötelezve az idegeneknek.

A gazdasági változásokat kulturális változások is kísérték. Az új városi csoportosulások ifjúsága a kínai egyetemeken megszervezték Kína első tiltakozó diákmozgalmát a versailles-i szerződésnek az ellen a döntése ellen, amely Santungot Japánnak juttatta. A központi kormány hiányának megvolt az az előnye, hogy az egyes hadvezérek a hatalomért vívott heves küzdelmük közben, nem találtak időt a kritikai mozgalom elnyomására.

A fiatalok nem százával, hanem tízezrével tanulmányozták a Nyugaton keletkezett filozófiai tanokat — a liberalizmustól egészen a Szovjetunióban frissen diadalmaskodott marxizmusig. Könyvfordítások töltötték meg a piacot. Egyszerre olvasták Jamest és Deweyt, Marxot és Lenint, Millt és Lincolnt, Romain Rollandot, H. G. Wellst, Emersont, Whitmant, Maxim Gorkijt.

Kifejlődött a modern sajtó. A kínai pedagógusok egy csoportja elindította az „irodalmi forradalmat”. A köznyelv ezúttal először kapott írott formát. Régebben a kínai könyvek nyelvezete olyan messze állott a beszédnyelvtől, mint az ó-görög a modern görögtől, vagy a latin az olasztól. A legtöbb kínai írástudatlan volt ugyan, de most legalább megérthette azt, amit hangosan felolvastak neki. Új út nyílt meg a nép felé tóduló új gondolatok számára.

Az ipar természetesen nemcsak munkáltatókból áll. A gyárak építése a nagyipari munkásosztályt most először emelte a milliós létszám felé. Mégis képtelen állítás lenne, hogy Kína már iparosodott. Kína még ma sincs iparosítva és ez a milliónyi munkás csak négyszázadrésze volt az ország egész népességének. Valószínűleg ezek voltak a világ legrosszabbul fizetett munkásai. Ahhoz azonban elegen voltak, hogy szervezkedjenek és politikai tényezővé váljanak.

1920-ban kínai marxisták megalakították a Kommunista Pártot, amely csakhamar a harcos szakszervezeti tagokat is a maga soraiba vonta. A nagy sztrájkok most már nemcsak tisztességesebb életszínvonalat követeltek, hanem militarista-ellenes és imperialista-ellenes jelszavakat is hangoztattak.

Egy másik jelentős változás volt, hogy kezdett eltűnni a fehér ember régi tekintélye. A nagy európai mészárlás láttán Kína „nyugatosítói” is bíráló szemmel tekintettek mindenre, ami külföldi volt.

Az első világháború semmiképpen nem volt Kína ügye és a nép legnagyobb része — Szun Jat-szen-t is beleértve — ellenezte a háborúban való részvételt. Amikor az országot mégis belekényszerítették a háborúba, az északi hadvezérek megengedték brit támogatóiknak, hogy 140 ezer kulit a frontra hajtsanak. Nem azért, hogy harcoljanak, hanem azért, hogy lövészárkokat ássanak a szövetségesek számára. Nyilván úgy gondolták, hogy a kínai legfeljebb csak erre jó. Sok kínai azonban európai gyárakba is elkerült. Résztvettek az európai munkásosztály háború utáni sztrájkjaiban és forradalmi harcaiban. Amikor ezek a munkások hazajöttek, elmondották, hogy nem minden idegen gazdag és erőszakos és nem mindegyik él úgy, ahogyan a Kínában élő fehérek élnek. Tanúsították, hogy az európai tömegek is elnyomás alatt élnek, hogy küzdenek uraik ellen és nem érzik magukat „magasabbrendűnek” más kétkezi munkásnál. A kínai munkásoknak ez a kettős tapasztalata az engedményes területen élő külföldieket és a kínai hivatalnokokat egyaránt nyugtalanította.

Érdekes, hogy a külföldiek között sok volt az olyan tapasztalt kínai gyarmatosító, aki ellenezte Kína részvételét a háborúban. Jellemző gyarmatosító-fennhéjázással tiltakoztak az ellen, hogy a szolgákat bevonják az urak verekedésébe. Ezek a gyarmatosítok igazi „hazafiak” módjára gyűlölték ugyan a „hunokat” — de felháborodtak, amikor ellenséges állampolgárokat megfosztottak területenkívüliségi jogaiktól és a kínai törvények hatáskörébe utalták őket. Mély és jogos előérzettel dörmögték: ha ma fehérbőrű németek felett ítélkezhetnek a „bennszülöttek” — holnap rájönnek, hogy fehérbőrű amerikaiak és angolok felett is ítélkezhetnek.

Ugyanennek a társaságnak persze elakadt a szava, amikor a Szovjetunió „minősíthetetlen” módon önként lemondott az állampolgárait megillető területenkívüliségi jogokról. Ezenfelül különösen kellemetlenül érintette őket a polgárháború után Kínába özönlött fehérgárdista menekültek tízezrei. Ezek megverten és nyomorultan érkeztek az országba, olyan állapotban, ahogyan „sárga embernek nem lenne szabad látnia európait”. Először a már említett „öreg kínai rókák” a körülmények szerencsétlen áldozatainak tartották a fehérgárdistákat és támogatták őket. Később azonban, amikor már túlsokan lettek, még útálni is kezdték őket. Ezek a menekültek a következő években ott dolgoztak, ahol éppen munkát kaptak és lenyomták a fizetéseket. Csaltak és zsaroltak. Amikor asszonyaik már minden egyebet eladtak, áruba bocsátották sajátmagukat is — tekintet nélkül a vásárló bőrének színére.

A faji felsőbbrendűség legendáját sok esztendőn keresztül a fennhéjázó modor, a finom ruhák táplálták, meg az, hogy a külföldi kormányok nyomban hazatoloncolták az esetenként megjelenő naplopókat, vagy csődbejutottakat. Ezeknek a menekülteknek azonban nem volt kormányuk. Ugyan hová is lehetett volna küldeni őket?

SaLa