A Führer végső harca a hatalomért -4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A Papen-kormány még aznap, november 17-én benyújtotta lemondását, amit a birodalmi elnök azzal a feltétellel fogadott el, hogy ügyvezető kabinetként továbbra is helyén marad a tárgyalások befejezéséig.

Hindenburg november 18-an és 19-én fogadta azoknak a pártoknak a vezetőit, amelyekre számíthatott a „nemzeti koncentráció” kormányának megalakításában. Amint az várható volt, a centrum és a Német Néppárt nem támasztott akadályokat, nem hangzott el viszont az egyértelmű igen a német nemzetiek és a nemzetiszocialisták részéről.

Hitlert 19-én 11 óra 30 perckor fogadta a birodalmi elnök, miután Meissner és Schleicher előzetesen tájékoztatta őt és Göringet. Így Hitlert nem érte váratlanul Hindenburg ajánlata, amelyet négyszemközti beszélgetésük alkalmával tett. A birodalmi elnök valóban meg akarta nyerni a náci pártvezetőt, s ajánlata nem volt csupán formális, ahogyan azt Hitler a megelőző, Schleicherrel folytatott megbeszéléskor érezte. Bizonyította ezt az, hogy eszmecseréjük majd egy órát tartott, és később Meissnert is bevonták. Amikor Hitler elhagyta az elnök dolgozószobáját, az órák 12 óra 40 percet mutattak. Megállapodásra azonban egyelőre nem került sor. Hindenburg egyelőre csupán tájékozódni kívánt a nemzetiszocialisták álláspontjáról, s előterjeszteni újabb javaslatát. Az ajánlat lényege az volt, hogy a nemzetiszocialista pártvezető megbízást kap ugyan kormányalakításra, a kabinetnek azonban még megalakulása előtt bizonyítania kell, hogy „munkaképes parlamenti többséggel rendelkező egységes programja van”. S erre Hitler nem tehetett azonnal ígéretet.

A náci pártvezetés még aznap Göringet bízta meg annak kipuhatolásával, hogy mennyiben hajlandók a polgári pártok az NSDAP programja alapján az együttműködésre. A két középpárt, a centrum és a Bajor Néppárt ismét határozottan leszögezte, hogy kész támogatni a Hitler vezette „nemzeti koncentrációt”, a német nemzetiek vezetője, Hugenberg azonban visszautasította Göring meghívását. Válaszában közölte, hogy egyedül Hitlerrel kíván tárgyalni, ami egyet jelentett azzal, hogy komoly feltételeket kíván támasztani. Hitler tudta, miről van szó: a német nemzetiek csupán egy olyan kormány támogatását tartották lehetségesnek, amelyben pártjuk legalábbis a nemzetiszocialistákkal egyenlő hatalommal rendelkezik. További feltételük volt, hogy a kormány ne parlamenti alapokon működjön, hanem elnöki kabinetként, ami Hindenburg személyén keresztül biztosíthatta volna a képviselőházban mindössze 52 mandátummal rendelkező nemzetiek súlyát. A német nemzetiek ellenállása miatt az NSDAP számára nem maradt más hátra, mint hogy rávegye Hindenburgot feltételei módosítására. Hugenberg és a Német Néppárt nélkül ugyanis nem volt képes a követelt „munkaképes parlamenti többséget” biztosítani. Ez volt az oka annak, hogy Hitler a birodalmi elnökhöz intézett „expozéjában” végül is elutasította a parlamenti megoldást: „Csak egyetlen kérésem van Méltóságodtól, hogy számomra csupán azt a hatalmat és helyzetet biztosítsa, amelyet elődeimtől sem tagadott meg, és akik Méltóságod nevének tekintélyére és jelentőségére közel sem szolgálhattak annyira rá, mint ahogyan arra én képes vagyok.” Kifejtette továbbá, hogy amennyiben elfogadná az elnök által felkínált lehetőséget, az mindenképpen a nemzetiszocialista mozgalom „megsemmisülésével” végződne. Sőt ennél is tovább ment: „És akkor nem katonai diktatúra következne, hanem a bolsevista káosz.”

Hogy mind Hindenburg, mind pedig Hitler komolyan igyekezett megoldást találni, azt bizonyítja, hogy az „expozé” után sem szakadt meg az eszmecsere. Az elkövetkező napokban több iratváltásra került sor. Egyrészt Hindenburg pontosította kívánalmait. A parlamenti többség fejében kész volt további engedményekre. „Teljhatalmat” kínált három lényeges korlátozással: az elnöki kivételes hatalmat biztosító 48. cikkely nem módosítható, a miniszterek listájának végleges jóváhagyása az elnök hatáskörében marad, továbbá a külügyminiszter és a hadügyminiszter személyének kijelölése is őt illeti.

Hitler válasza sem volt egyértelműen elutasító. November 23-i hosszú levelében nem tartotta teljesíthetetlennek Hindenburg kívánságait. A kormány megalakításának menetrendjére a következő javaslatot tette: 1. Hindenburg kérjen tőle programot. 2. A program elfogadása után jóváhagyásra benyújtja a kormánylistát, 3. Hadügyminiszternek Schleichert, külügyminiszternek Neurathot fogja javasolni. 4. Ezt követi a kancellár kinevezése és a kormány összetételének jóváhagyása. 5. „A birodalmi Elnök Úr megbíz engem azzal, hogy teremtsem meg e kormány alkotmányos munkájának előfeltételeit, amelynek érdekében biztosítja számomra azt a teljhatalmat, amit ezen igen kritikus és nehéz időkben sohasem tagadott meg más parlamentáris birodalmi miniszterelnököktől sem.”

A dokumentumból kitűnik, hogy Hitler valóban megegyezésre törekedett. Hindenburg válasza viszont egyértelműen elutasító volt. A bevezető sorokban a következő szerepel: „A birodalmi Elnök Úr tudomásul veszi az Ön válaszát, amely szerint kilátástalannak ítéli egy parlamentáris többségi kormány alakításának kísérletét, és ezért visszaadja felhatalmazását.” Ezt követően pedig a korábbi indoklás: „A birodalmi Elnök Úr ilyen körülmények között attól tart, hogy az Ön által vezetett elnöki kabinet szükségszerűen pártdiktatúrához fog vezetni, annak minden következményeivel. Rendkívüli módon kiélezi a német népen belüli ellentéteket – s hogy ehhez hozzájáruljon, azt sem esküje, sem pedig lelkiismerete nem teszi lehetővé.”

Hitler nem késett a válasszal. Igyekezett egyértelműen kimutatni, mégpedig elsősorban a közvélemény számára, az elutasító dokumentumban foglaltak valótlanságát. A Meissnernek címzett és még aznap, november 24-én délután nyilvánosságra hozott levelében leszögezte: „1. Sohasem kíséreltem meg, hogy a parlamenti többségi kormány alakítását reménytelennek tüntessem fel, csupán az ehhez biztosított feltételeket ítéltem nem kielégítőnek. 2. Rámutattam arra, hogy amennyiben feltételeket szabnak, úgy azokat alkotmányosan alapozzák meg. 3. Sohasem kívántam elnöki kabinet élére kerülni, a német kormányválság megoldására tett javaslatom semmiféle összefüggésben nincs ezzel a kifejezéssel. 4. Másokkal ellentétben szilárdan hangsúlyoztam a népképviselettel való alkotmányos együttműködés szükségességét, és kifejezetten biztosítottam, hogy csak e törvényes előfeltételek alapján kívánok dolgozni. 5. Én nem csupán hogy semmiféle pártdiktatúrát nem helyeztem kilátásba, hanem most is, akárcsak ez év augusztusában, kész voltam arra, hogy a kormány alapjainak szélesítése érdekében szóba jöhető valamennyi párttal tárgyalásokat folytassak. E tárgyalásokat azonban eredménytelenségre kárhoztatta az, hogy fennmaradt az az elképzelés, amely szerint a Papen-kabinetet mindenképpen fenn kell tartani elnöki kabinetként… 6. E felismerés következtében mindig is óvtam egy olyan kísérlettől, amely végül is csupán a puszta erőszakhoz vezet, és éppen ezért bukásra van ítélve. 7. Én sohasem voltam hajlandó, és az elkövetkezendőkben sem leszek hajlandó arra, hogy az általam létrehozott mozgalmat a német nép érdekeitől eltérő más érdekeknek rendeljem alá…”

Az NSDAP hétpontos válaszában nyilvánvalóan hazugság volt a pártdiktatúra törekvésének tagadása. (Néhány hónappal korábban, július 23-án Drezdában tartott választási beszédében egyértelműen bejelentette, hogy célja valamennyi más párt betiltása és az „egypártrendszer” bevezetése.) Megfelelt viszont a valóságnak az, hogy kísérlete a „munkaképes parlamenti többségi kormány” alakítására a német nemzetiek ellenállásán bukott meg, akik ragaszkodtak az elnöki kabinet rendszeréhez. Sőt az a furcsa helyzet is előállt – és ezt Hitler nem hagyta kihasználatlanul -, hogy az általa javasolt kormányhatalom valóban jobban megfelelt még a weimari alkotmánynak is: hiszen élén az ország legnagyobb pártja állt volna, s mindenképpen nagyobb támogatásra számíthatott a parlamentben az elnöki kabineteknél. Így joggal hivatkozhatott az alkotmányosságra, a parlamentáris rendszerre, a „népképviselet” fokozott figyelembevételére, bár ezt éppoly kevéssé vette komolyan, mint politikai ellenfelei.

Hitler így látszólag az alkotmányosság megtestesítőjeként léphetett fel a német nemzetiek programjával szemben. Hugenberg ugyanis, aki örömmel üdvözölte a tárgyalások végét, a következő nyilatkozatot tette közzé: „A legutóbbi hónapok fejleményei kezdetét jelentik a káros párt- és parlamenti uralom, valamint a birodalom és Poroszország dualizmusa felszámolásának. A Német Nemzeti Néppárt mindkettőt előrelépésnek ítéli. Üdvözöljük a birodalmi Elnök által hozott döntést, s ennek értelmében támogatjuk az elnöki kabinet gondolatát. Ennek során azonban mindenképpen el kell kerülnünk azokat a hibákat, amelyek megbénították a leköszönt kormányokat. A programpontok és feladatok előkészítésén alapuló többségi kormány gondolata ugyancsak emlékeztet az előző évek irányvonalára, s a Nemzeti Néppárt egyáltalán nem tartja kívánatosnak a korábbi tapasztalatok alapján azt, hogy a korábbiak megismétlődjenek. A jelenlegi súlyos válsághelyzet középpontjában valójában a személyi kérdések megoldásának nehézségei vannak.”

A kormányválság átmenetileg a német nemzetiek programja alapján oldódott meg, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a tényleges, akár az uralkodó osztályon belüli, akár a német társadalom egészében feszülő ellentétek tompultak volna.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!