Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
10. A forradalom növekedése és szétzüllése

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

10. A forradalom növekedése és szétzüllése
(1925—1927)

Szun halálának esztendejében az új program testet öltött a forradalmi gyakorlatban. Követőinek fegyvertárában a tömegek mozgósítása lett a főfegyver, a konspiráció és beszűrődés helyett. A számra nem nagy, de stratégiai jelentőségű helyeken élő munkásosztály, valamint a feudális viszonyok között sínylődő parasztság tömegét gazdasági és politikai követeléseikért folytatandó szervezkedésre bátorították. A munkások csatlakozása új erőt adott a mozgalomnak. Ezt az erőt elsőízben akkor használták fel, amikor két nagy általános sztrájk során teljesen megbénították Hongkong kikötőjét, amely az angol gyarmatosításnak és a Dél-Kína feletti gazdasági uralomnak főbástyája volt. Megmutatták azt is, hogy a vasútvonalak megbénításával le tudják szerelni Észak- Kína feudális hadvezéreit. A kantoni kormány közben olyan hadsereget alakított, amilyen hadserege Kínának nem volt. A tiszteket munkásokból és diákokból, valamint a két együttműködő pártnak a híres Whampoa katonai akadémián tanuló tagjaiból válogatták ki. Ennek a fontos akadémiának a vezetője a gyorsan emelkedő fiatal Kuomintang parancsnok, Csang Kai-sek volt. A dékán egy még fiatalabb kommunista volt. Csou En-lai-nak hívták. Részvett a diákmozgalomban és kapcsolatot tartott fenn az egész Európát elöntő baloldali mozgalmakkal. Ennek az akadémiának a tanulóit arra szánta a sors, hogy egymás oldalán harcoljanak 1925—27-ben a nagy északi hadjáratban — egymás ellen harcoljanak tíz véres esztendeig a polgárháború idején, ismét egymás oldalán a japán-ellenes harcban és újra egymás ellen a polgárháború mostani utolsó szakaszában.*

* Lásd: Csou En-lai egységfelhívását az Akadémistákhoz 1943-ban.(340. old.)*

A hadsereg 1925-ben útnak indult. Az új munkás és paraszt politika megerősítette ennek a hadseregnek szilárdságát és szétzüllesztette az ellenfél frontmögötti területeit. A szervezők által felvilágosított parasztok mindenütt fellázadtak, amerre ez a hadsereg megjelent. A városokban a szakszervezetek előkészítették számukra a bevonulást. Az ellenség katonái tömegesen csatlakoztak hozzájuk. Hihetetlenül rövid idő alatt a délkínai feudális hadvezérek hatalma úgy eloszlott, mint a füstkarika.

A koalíciós csapatok kevesebb, mint két esztendő múlva Sangháj kapuinál állottak. Ez volt az idegen befolyás legfőbb támaszpontja. Ahelyett, hogy igyekeztek volna megérteni a kínai forradalom természetét és igyekeztek volna alkalmazkodni a kikerülhetetlen történelmi törvényszerűséghez — Anglia, Franciaország és az USA megindították csapataikat. Valószínűleg csak azért nem léptek ezek a csapatok közvetlen hadicselekményekbe, mert — ha a sangháji üzleti érdekeltségek és a helyi parancsnokok így is szerették volna — a kormányok, különösen az amerikai kormány — viszonylag óvatosabbak voltak. Parancsot adtak az idegen kiváltságok és támaszpontok megvédésére, támadás esetén — de a továbbiakban már nem tudtak megegyezni.

Sanghájt tehát nem kívülről, hanem belülről foglalták el. Csou En-lai álruhában belopódzott a városba és megszervezte a munkásokat, akik a város kínai részéből kiűzték a helyi militaristákat, még mielőtt a Kuomintang-hadsereg megjelenhetett volna.

Az idegen imperialista érdekeltségek ezután új módszerrel próbálkoztak. A forradalom sorain belül kerestek ügynököket. Amikor így cselekedtek, néha jobban megértették a koalíciós táboron belüli ellentétek okait, mint a közvetlenül érdekeltek.

A kínai iparbárók ellenezték ugyan az idegen beavatkozást, de a szervezett munkásosztály erejétől még akkor is jobban féltek, ha ez az erő pillanatnyilag nem irányult közvetlenül ellenük. Rajtuk kívül is sok Kuomintang-tisztviselő rettegett a parasztok feudalizmusellenes felkelései miatt.

Ha azt mondjuk, hogy a kínai munkás és katona tegnap még paraszt volt, azt is kell mondanunk, hogy az új nagyiparosok és tisztek egyrésze nemrégiben még földesúr és kereskedő volt, aki gyárait és neveltetése költségeit a feudális földbérekből fedezte. A forradalmi program, amely elvben oly jónak látszott számukra, s amely érdekeiket eddig jól szolgálta — most egyszerre hátrányosnak és veszélyesnek látszott. Abba beleegyeztek ezek az urak, hogy a nép harcoljon érettük — a győzelem gyümölcseit azonban egyedül ők szerették volna leszakítani.

Ez az oka annak, hogy amikor a régi militaristák között már reménytelen vállalkozás volt „erős ember” után kutatni — az idegenek találhattak ilyet a Kuomintang felső irányítói között. Rábukkantak Csang Kai-sekre, aki, akárcsak elődei ugyanebben az „állásban”, kész volt lepaktálni az imperializmussal, hogy láncraverje a felébredt „szörnyeteget”: a népet. A régi „erős emberekkel” összehasonlítva, csakhamar kitűnt, hogy Csang Kai-sek jobban tud alkudni, mint amazok. A nyugatiak most valóban meg voltak szeppenve és nagyobb engedményekre is hajlandók voltak, ha arról volt szó, hogy csendőrt és üzlettársat biztosítsanak maguknak. A Kuomintang jobbszárnya ugyanakkor szinte víziókat látott, ha arra gondolt, mi mindenre lehet majd használni a megfelelő „szolgálat” lerovása után az idegen pénzügyi és technikai segítséget. Az embert nem mindennap fizetik meg azért, amit amúgyis meg akar tenni. Ezenfelül a munka még nehéznek sem volt mondható. Sangháj munkásai nem Csang Kai-sek ellen, hanem Csang Kai-sekért fogtak fegyvert és saját táborukból aligha számíthattak az orvtámadásra. A jobbszárnyé volt a kezdeményezés előnye.

Egy Csang Kai-sek-imádó amerikai író így mondja el a történeteket „My Twenty-five Years in China” (Huszonöt év Kínában) című könyvében:*

* Megjelent 1945 New York, Macmillan-kiadás.*

A sangháji francia engedményes terület rendőrsége tárgyalásokat kezdett Csang Kai-sekkel és Tu Jüe-szen-nel, hogy ezek fegyverezzék le és zúzzák össze a „kínai várost” kezükben tartó munkásosztagokat. (Tu Jüe-szen Al Capone-szerű bandita volt, aki ópiumcsempészésből szerezte a vagyonát.) Sangháj uzsorás-bankárai, akik az idegen urak, meg a maguk nevében is tárgyaltak, megegyezésre bírták Csangot és azonnali pénzügyi támogatást is ígértek neki. Tu kijelentette, hogy valamennyi banditáját harcba dobja ötezer puska és más külföldi fegyverzet ellenében. Ezenfelül átvonulási jogot követelt a Nemzetközi Negyed területén (ez a városrész volt a nemfrancia külföldi érdekeltségek székhelye) keresztül, ahonnan kínai fegyveres osztagok ki voltak tiltva. A Nemzetközi Negyed tanácsának az elnöke egy Stirling Fessenden nevű amerikai ügyvéd volt, aki az angol-amerikai pénzügyi érdekeltségek nevében áldását adta az ügyre.

A banditák ilymódon meglepték a munkásokat és többezret legyilkoltak közülük. Csang ugyanakkor a maga csapatait más helyen arra használta, hogy lemészároljon néhányezer parasztvezetőt, kommunistát, szakszervezeti vezetőt és haladó értelmiségit. Az általa „megbízhatatlannak” minősített csapatokat egyszerűen lefegyverezte és hallatlan terror közepette adta tudtára a népi szervezeteknek, hogy forradalmi szerepük végétért. Hatalomra segítették Csang Kai-seket — választhattak a halál vagy a megadás között.

Az eseményeket leíró Powell úrnak persze némi lelkiismeretfurdalása támadt a sangháji gengszterek felhasználása, meg a Csang részéről „kényszerűségből” kiontott vér miatt, de azzal vigasztalta magát, hogy „tüzet csak tűzzel” lehet megfékezni. Ezzel szentesíti azt az irányzatot, amely a szakszervezeteket géppuskatűzzel, a parasztokat büntetőexpedícióval, a kommunistákat pedig börtönnel, kínzással és kivégzéssel óhajtja „megfékezni.” A sangháji angolok és amerikaiak, akiknek hosszú gyarmati tapasztalataik voltak, természetesen csak a helyzet követelményeivel törődtek, és a tisztességet, mint a képbe bele nem illő valamit, félretolták. Fessenden és Powell, akik amerikaiak voltak, ugyancsak könnyűszerrel lecsillapították „háborgó” lelkűket.

Mint az ilyenkor szokás, az undorító valóságot csakhamar teleszórták a legendák porcukrával. Hogy még manapság is milyen, fontosnak tartják ennek a legendának az ébrentartását, azt nem is olyan régen magam tapasztalhattam, mégpedig olyan körülmények között, amelyek éles fényt vetnek, „sajtószabadságunkra”

Amikor legutóbb Kínából Londonba utaztam, a Times cikket kért tőlem a kínai helyzetről. A cikkben párhuzamot vontam bizonyos háborús események és az 1927-es történet között. Megjegyeztem, hogy a Kuomintang akkoriban „lemészárolta baloldali szövetségeseit” és a földesurak megbízásából elnyomta a feudalizmus-ellenes mozgalmat. Ha ezt a történelmi tényt hibásan fogalmaztam meg, a hiba legfeljebb az lehetett, hogy nem hangsúlyoztam eléggé az imperialisták szerepét. Egyszerű kis mondatomat ezekután a Times a következőképpen átírva terjesztette elém:

Miután csapatai a Jangce völgyébe érkeztek, a Kuomintang a forradalom kínai jellegét óhajtotta hangsúlyozni az orosz-vonallal szemben és szövetkezett a kínai társadalom egészségesebb elemeivel. Kommunistákat mészároltak le …

Ez természetesen a valóság teljes eltorzítását jelentette, hiszen éppen a forradalom kínai elemei szenvedték meg az idegen imperializmussal való lepaktálást. Tekintve azonban, hogy a cikket csak „egy tudósító” jelzéssel közölték volna és nem akartam veszélyeztetni más időszerűbb mondanivalóim épségét, nem verekedtem a helyreigazításért.

A cikk sohasem jelent meg, mert főleg katonai kérdésekkel foglalkozott és közben Japánt legyőzték. A Times azonban volt olyan kedves és elküldte nekem az utolsó levonatot, hogy ezzel is jelezze: a cikket csak az események közbejötté miatt nem közli. Ez a levonat már az első „korrektúrához” sem hasonlított és ezt a változtatást kifejezett megegyezésünk ellenére sem mutatták meg nekem. Az 1927-es eseményekkel foglalkozó szakasz most így hangzott:

A rendzavarás sajnálatos módon olyan méreteket öltött, hogy a rendes kormányzás teljesen lehetetlenné vált. A Kuomintang ekkor kiegyezett a kínai társadalom egészségesebb elemeivel és biztosította a forradalom kínai karakterét a Borodin-szervezte, oroszok által sugalmazott mozgalommal szemben, amelynek a túlzásait a békés polgárok határozottan ellenezték. Sok kínai titkos társaság csatlakozott a baloldaliak lemészárlásához, és azok a kommunisták, akik ezt túlélték… ideiglenes elzárkózásba vonultak, ahol kommunista elveik, a marxista alapelvekkel összeegyeztetve, határozottabban kínai formát öltöttek …

Rendkívül örültem a cikk halálának, noha világos, hogy ilyen torzítások nap, mint nap történnek. Figyeljük meg azonban a csalás műszavait: az „orosz vonal”, amely nem a Times értelmezésében persze, de a forradalom egyik összetevője volt, helyet adott „a Borodin-szervezte, oroszok által sugalmazott mozgalom”-nak, mintha Kantonnak a kínai történelemben nem lettek volna megfelelő gyökerei. A Times fogalmazásában a Kuomintang szövetséget kötött „a társadalom egészségesebb elemeivel”, persze nem a saját céljainak megvalósítására, hanem a „békés polgárok” nyomására, akik nem bírták már tovább tűrni a „rendzavarást”. Úgylátszik tehát, hogy a nép valójában a baloldal ellen kelt fel, és azután legyilkolta önmagát, a népet! No, és hol maradnak Tu banditái, a francia rendőrség, meg Fessenden úr? …

A cikk befejező része a kínai kommunisták háborús erőfeszítéseit méltatta. Ennek a résznek a helyreigazítására a Times gondosan megjegyezte, hogy egy kis véráldozat után ezek már nem is voltak olyan vörösek, elhalványodtak kissé és mondhatni „nemzetiekké” váltak. Igen ám, de a kínai munkások és parasztok még azután is harcoltak az imperialisták ellen, hogy Csang a második világháború végén megegyezett ezekkel az imperialistákkal. Mik voltak akkor tulajdonképpen ezek a munkások és parasztok?

Ha a cikket áramvonalassá tevő Times-szerkesztő észjárását követjük, ezek a kínai munkások és parasztok úgylátszik oroszok voltak …

Nem azért említettem ezt az epizódot, mintha különösebb ellenszenvvel viseltetnék az angol sajtó, vagy éppen a Times ellen, amely a háború utolsó éveiben tisztességesebben és hívebben közölte az eseményeket, mint sok olyan újság, amely folytonosan „liberális” voltával büszkélkedett. A hasonló jelentőségű amerikai napilapokban, például a Newyork Times-ben naponta olvashatók ilyen és még durvább torzítások. A Newyork Times kommentátorai sokszor még azokat a tényeket sem veszik tudomásul, amelyeket saját lapjuk hírrovata közöl. A Hearst és a Scripps—Howard-féle sajtóról pedig beszélni is kár.

Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy az angolszász sajtó sok tárgykörben nem meri az igazságot az olvasó elé tárni és a nem közléstől a torzításig, vagy a félrevezető címekig egész sor akadályt emel az igazság útjába.

A kínai forradalom történetével is ez a helyzet.

SaLa