Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
V. Egy háború: két hatalom; két csatatér

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Csaknem kötelező már Clausewitz-et, az öreg poroszt idézni, aki a valóságot oly kitűnően örökítette meg ebben a meghatározásban: „A háború csak a politika folytatása más, erőszakosabb eszközökkel.”

Ritkán lehet olyan világosan nyomonkövetni ennek a megállapításnak az igazságát, mint éppen a kínai háború esetében, ahol minden egyes politikai irányzatnak megvolt a maga fizikai megtestesülése. Mint láttuk, két belsőleg ellentétes erő lépett harcba Japán ellen. Az egyik annak a mozgalomnak a politikáját fejezte ki, amely annyi év óta küzdött az idegen ellenőrzés és a belső feudalizmus ellen. Ez szülte a huszas évek munkás és parasztfelkelőiből rekrutálódott Vörös Hadsereget, amely tíz esztendeje küzdött már a földreformért. Ehhez az erőhöz tartoztak japánellenes harcban tevékeny résztvevő diákok és értelmiségiek is. A másik erő az államgépezet volt, amelyet azért építettek, hogy a régi Kína uralkodó csoportjait megvédje a nép ellen s amelyet végül a nép kényszerített arra, hogy fegyvert fogjon a japán támadók ellen. Ehhez az erőhöz tartoztak: a Kuomintang-párt vezetősége, a városi nagyiparosok és bankárok, néhány félig-önálló tartományi kiskirály és a földesurak.

Az egységes japánellenes háború közvetlenül nyomonkövette a polgárháborút. Amikor tehát elkezdődött — mindkét erőnek megvolt a maga hadserege. A két hadsereg az ország különböző részein állott szemben a japán hatalommal. Más volt az összetételük, politikai hagyományaik és katonai gyakorlatuk — ezért más és más módszerekkel harcoltak is. Európában is hasonló volt a helyzet. A háborúelőtti Franciaország seregeit például 1940-ben Németország megverte — de nyomukban feltámadt a francia partizánhadsereg, a „maquis”.

A kínai helyzet különössége éppen az volt, hogy itt a háború elején is, meg a végén is két hadsereg volt — noha ennek a két seregnek az erőviszonyai jelentős mértékben megváltoztak.

Kínában az egész japánellenes harc folyamán két front volt. Ezt a tényt a csungkingi Kuomintang kormány háborús cenzúrája titkolni igyekezett ugyan — alapvetően fontos azonban, hogy ezzel tisztában legyünk, ha meg akarjuk érteni az 1937—1945, évek katonai eseményeit és a nyomukban járó politikai változásokat.

Az első, a „szabályos” front olyan volt, mint bármilyen más régi típusú frontvonal. Az egyik oldalon állottak a kínaiak, a másikon a japánok. A kínai részen a központi kormány csapatai és a vele feudális jellegű alárendeltségi viszonyban lévő tartományi tábornokok seregei állottak. Háborús tapasztalataikat mindössze a kommunisták elleni „büntetőexpedíciókból” és az egymással folytatott csatározásokból meríthették. Az ország még meg nem szállt részeinek tartományaira, városaira és közlekedési vonalaira támaszkodtak.

A háború egész tartama alatt a japánok voltak offenzívában ezen a „szabályos” frontszakaszon. Támadásban voltak stratégiailag, taktikailag és a gazdasági, meg politikai behatolás „hideg” frontján egyaránt. Az 1938-as Taiercsuang-i csata esetét kivéve, a „szabályos” front kínai csapatai a háborút defenzívában töltötték. Néha visszavonultak. Néha makacsul ellenálltak és a japánoknak minden erejükre szükség volt, hogy hátrálásra kényszerítsék őket. Ilyen volt a sangháji hősies ellenállás 1937-ben, vagy a hunani Csangtő védelme 1943—44-ben.

Amint múltak az évek, ezek a csapatok egyre jobban megszokták, hogy megmerevedett vonalaikban üldögéljenek és várják az ellenség támadását — csendben reménykedve, hogy talán nem történik semmi…

Kína második frontja az ellenség hátában nőtt nagyra. Magvát a Kínai Vörös Hadseregnek azok a kis osztagai alkották, amelyek még a megszállás elején átszivárogtak a japán ellenőrzés alatt álló területekre. E körül a szervezeti mag körül nagyszámú helyi ellenálló erő tömörült. Voltak közöttük népfelkelő osztagok, amelyek sok esetben már az ellenálló hadseregek érkezése előtt megalakultak és olyan kormánycsapatok, amelyeknek visszavonulási útját elvágták.

Kezdetben az ellenséges vonalak mögötti front nem volt egyéb, mint japánellenes „zsebek” sorozata, az ellenség által megszállva tartott közlekedési hálózat kellős közepén. Ezek fokozatosan egyesültek azután területileg is, vagy olyan kapcsolatot létesítettek egymással, hogy egybehangolt hadműveletek is lehetségessé váltak. Ezeken a területeken a kínai erők stratégiailag, taktikailag és politikailag egyaránt szüntelenül támadásban voltak. Visszafoglaltak japán megszállás alatt álló területeket ott, ahol azokat viszonylag gyenge erők tartották. A japán vonalak mögött, olyan területeken, ahol még nem volt teljes a japán ellenőrzés, megakadályozták ennek megszilárdítását. Katonai nyelven szólva az egész kínai helyzetben ez a második front taktikai offenzívát jelentett egy általános stratégiai defenzíván belül. Ennek a második frontnak az erői olyan élcsapatot alkottak, amely már akkor kezdeményezte kínai területek visszafoglalását, amikor az ellenfél még elég erős volt ahhoz, hogy fő vonalait tetszés szerint tolja előre. Az így felszabadított területek előretolt támaszpontjai lettek volna egy offenzívának, amelyet az összes kínai hadseregek és a hozzájuk később csatlakozó szövetségesek hajtottak volna végre. Mint tudjuk, ez az ellentámadás kínai területen sohasem valósult meg.

Ezzel a két fronttal kapcsolatban még néhány dolgot meg kell jegyeznünk:

A „szabályos” fronton harcoló kínai erők fő hadviselési formája az állásharc és a mozgó harc volt. Ez utóbbit rendkívül ritkán alkalmazták. A második fronton ezzel szemben az ellenség háta mögötti hadviselés módszerei a gerillaharc és a mozgó harc voltak. Itt az előbbit alkalmazták gyakrabban.

A Taiercsuang-i csatától eltekintve, amely jelentős győzelemnek számított, a „szabályos” front kínai csapatai teljesen passzívak voltak. Igyekeztek feltartani, vagy kikerülni az előrenyomuló támadó japán osztagokat. Az ellenséges vonalak mögött húzódó második front szüntelenül aktív volt. Még a legkisebb kínai egység is támadta a hozzá legközelebb lévő japán helyőrséget. Ha a különálló ellenállási gócok nem zavarták volna szüntelenül az ellenséget és erőik minden őrizetlenül hagyott ponton nem alkottak volna azonnal új gócokat — akkor a japánok gyorsan összpontosított erőikkel körülvehették és megsemmisíthették volna őket. Ha a gerilla-hadsereg támaszpontjai életben akartak maradni, mindenképpen arra kellett kényszeríteniök az ellenséget, hogy erőit tartsa szétszórva és megakadályozni, hogy bárhol is csökkenthesse helyőrségei létszámát. A „szabályos” frontnak biztos hadtápterülete volt, ahonnan újoncokat sorozhatott. Tartalékait megújíthatta annak az iparnak termékeiből, amelyet a kínai kormány a fenyegetett körzetekből áttelepített, vagy ott újonnan felállított. Felhasználhatták a külföldről érkező szállítmányokat is. Az ellenséges vonalak mögötti második front csak a helyi emberanyagra, az egyes „zsebek” rendkívül primitív gazdaságára, meg az ellenféltől zsákmányolt felszerelésre számíthatott.

Ilymódon nemcsak taktikai, hanem gazdasági okai is voltak annak a szüntelen erőfeszítésnek, amellyel a partizán-támaszpontokat ki akarták terjeszteni, s amellyel minden lehetséges ponton fel akarták kutatni és elpusztítani a japán erőket. Ezért is fontos volt, hogy szoros és jó kapcsolatokat tartsanak fenn a néppel. Hiszen a nép könnyen megsemmisíthetett volna egy olyan gerillahaderőt, amelyet nem érez a magáénak. Elegendő lett volna, ha egyszerűen megtagadják tőlük az együttműködést, vagy elárulják titkaikat a japánoknak, akik amúgyis mindig készek voltak a gerillákat segítő lakosság megbüntetésére. Ilymódon ennek a hadseregnek nemcsak egyszerűen „jól kellett bánnia” a néppel, hanem meg is kellett szerveznie, fel is kellett fegyvereznie, hogy életét, otthonát és termését megvédhesse az ellenséges büntetőakciók ellen.

A frontok összefüggtek. A háború egész ideje alatt segítette a második front az elsőt azzal, hogy egyre nagyobb létszámú japán sereget kötött le és foglalkoztatott. Másrészről: az első sohasem segítette a második frontot. A támadó tevékenységet kizáró kormánystratégia sohasem akadályozhatta meg a japánokat abban, hogy csapatokat ne küldjenek a partizánhadsereg támaszpontjai ellen. Mint később látni fogjuk, csakhamar maguk a Kuomintang-hatóságok is kezdték szervezetten akadályozni a partizán-hadviselés erősödését.

A két front ilymódon nem mindig volt „beszélgető viszonyban” egymással. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy mindkettő része volt a kínai ellenállás szerkezetének. Persze: a „megbékéltetési politika” korának japánellenes politikai erői lettek a háborús korszak élenjáró japánellenes katonai erői is. Ennek az erőnek a létezése okozta a „megbékéltetési politika” kudarcát a háború előtt — és most ugyanez az erő akadályozta meg a Japán előtti meghódolást, vagy a kompromisszumokat. Amíg Kína második frontja fennállt, az országra és népére senkisem kényszeríthette rá a megadást.

Mégis, meg kell vizsgálnunk mélyebben a háború kezdetén uralkodó helyzetet. A kínai egység akkor élőbb volt, mint azelőtt bármikor. A belső harc története megtanít bennünket arra, milyen tényezők működnek a kínai polgárháborúban. A Szingan utáni rövid időszak a másik megoldás néhány kérdését világítja meg.

SaLa

 

Az agrárkérdésről szóló tézisek tervezete

(A Kommunista Internacionálé II. kongresszusára)

1. Csak a kommunista párt vezette városi és ipari proletariátus szabadíthatja meg a falu dolgozó tömegeit a tőke és a földesúri nagybirtok igájától, a pusztulástól és az imperialista háborúktól, amelyek a tőkés rend fennmaradása esetén elkerülhetetlenül újra és újra megismétlődnek. A falu dolgozó tömegei számára nincs más menekvés, mint a kommunista proletariátussal való szövetség, a proletariátus által a földesúri (nagybirtokos-) és burzsoá iga megdöntéséért folytatott forradalmi harc odaadó támogatása.

Másrészt, az ipari munkások nem tudják betölteni világtörténelmi küldetésüket, nem tudják megszabadítani az emberiséget a tőke igájától és a háborúktól, ha szűk céhes, korlátolt szakmai érdekeik körébe zárkóznak és önelégülten beérik azzal, hogy saját, olykor tűrhető, kispolgári helyzetük megjavításán fáradoznak. Ez jellemzi sok előrehaladott országban a „munkásarisztokráciát”, amely a II. Internacionálé állítólag szocialista pártjainak alapja, a valóságban azonban a szocializmus leggonoszabb ellenségeit, árulóit, a kispolgári sovinisztákat, a burzsoáziának a munkásmozgalmon belül működő ügynökeit képviseli. A proletariátus csak abban az esetben valóban forradalmi, valóban szocialista módon cselekvő osztály, ha az egész dolgozó és kizsákmányolt nép élcsapataként, vezéreként lép fel és jár el a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért folytatott harcban — ez pedig teljesíthetetlen, ha az osztályharcot nem viszik be a faluba, ha a falu dolgozó tömegeit nem tömörítik a városi proletariátus kommunista pártja köré, és ha a városi proletariátus nem neveli a falu dolgozó tömegeit.

2. A falu dolgozó és kizsákmányolt tömegeit, amelyeket a városi proletariátusnak harcba kell vinnie vagy legalább is a maga oldalára kell állítania, valamennyi tőkés országban a következő osztályok képviselik:

Először, a mezőgazdasági proletariátus, a bérmunkások (béresek, idénymunkások, napszámosok), akik a létfenntartási eszközöket kapitalista mezőgazdasági üzemekben végzett bérmunkával szerzik meg. Ennek az osztálynak önálló, a falusi lakosság egyéb csoportjaitól különálló (politikai, katonai, szakszervezeti, szövetkezeti, kulturális-felvilágosító stb.) szervezése, a soraiban folytatott fokozott propaganda és agitáció, a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra oldalára állítása — a kommunista pártok fő feladata minden országban.

Másodszor, félproletárok vagy parcellás parasztok, vagyis azok, akik a létfenntartási eszközöket részben tőkés mezőgazdasági és ipari üzemekben végzett bérmunkával, részben pedig azzal szerzik meg, hogy talpalatnyi saját vagy bérelt földön dolgoznak, amely a szükséges élelmiszerek csak bizonyos részét nyújtja családjuknak. A falusi dolgozó lakosságnak ez a csoportja minden tőkés országban igen népes, létezését és különleges helyzetét azonban a burzsoázia képviselői és a II. Internacionáléhoz tartozó sárga „szocialisták” elleplezik, olyanformán, hogy részben tudatosan becsapják a munkásokat, részben pedig vakon követik a begyepesedett nyárspolgári nézeteket és összezavarják ezt a csoportot az általában vett „parasztság” egész tömegével. Az, hogy a burzsoázia ilyen módon bolondítja a munkásokat, a legnagyobb mértékben Németországban és Franciaországban, továbbá Amerikában és más országokban észlelhető. A kommunista párt munkájának helyes megszervezése esetén ez a csoport feltétlenül híve lesz a kommunista pártnak, mert az ilyen félproletárok helyzete nagyon súlyos, s a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra óriási és azonnali előnyt jelent számukra.

Harmadszor, a kisparasztság, vagyis a kisföldművelők, akiknek tulajdon vagy bérlet címén olyan kisparcellájuk van, amely fedezi családjuk és gazdaságuk szükségleteit, anélkül hogy idegen munkaerőt alkalmaznának. Ez a réteg, mint réteg, feltétlenül nyer a proletariátus győzelme révén, mert a proletariátus győzelme azonnal és teljes mértékben megadja neki a következőket: (a) megszabadul attól a pénzbeni vagy természetbeni haszonbértől, amelyet a nagybirtokosoknak kellett fizetnie (például a métayers, részes bérlők, Franciaországban, valamint Olaszországban stb.); (b) megszabadul a jelzálogadósságoktól; (c) megszabadul az elnyomás és a nagybirtokosoktól való függés sokféle formájától (az erdők használati jogával kapcsolatos függés stb.); (d) gazdaságát a proletár államhatalom haladéktalanul támogatásban részesíti (használhatja a mezőgazdasági felszerelést és részben a proletariátus által kisajátított tőkés nagyüzemek épületeit; a falusi szövetkezeteket és mezőgazdasági társulatokat a proletár államhatalom olyan szervezetekből, amelyek a kapitalizmus alatt leginkább a gazdag- és középparasztokat szolgálták, haladéktalanul olyan szervezetekké változtatja át, amelyek elsősorban a szegényparasztságnak, azaz a proletároknak, félproletároknak és kisparasztoknak stb. fognak segítséget nyújtani) stb.

A kommunista pártnak emellett világosan kell látnia, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában, azaz a proletárdiktatúra idején, e réteg soraiban, legalább is részben, elkerülhetetlen az ingadozás a kereskedelem korlátlan szabadsága és a magántulajdonjog kihasználásának szabadsága irányában, mert ezt a réteget, amely már (ha nem is nagy mértékben) fogyasztási cikkek eladója, a spekuláció és a tulajdonosi szokások megrontották. Szilárd proletárpolitika mellett azonban, ha a győztes proletariátus teljes eréllyel bánik el a nagybirtokosokkal és a gazdagparasztokkal, ennek a rétegnek az ingadozásai nem lehetnek jelentékenyek és nem változtathatják meg azt a tényt, hogy ez a réteg nagyjában és egészében a proletárforradalom oldalán fog állani.

3. A falusi lakosság fentemlített három csoportja együttvéve minden tőkés országban a falusi lakosság többségét alkotja. Ezért a proletárforradalom sikere nemcsak a városokban, hanem a falun is teljesen biztosítva van. Az ellenkező felfogás széles körben el van terjedve, de, először is, csak a polgári tudomány és statisztika rendszeres csalása következtében tartja fenn magát; ez a tudomány és statisztika minden eszközzel elleplezni igyekszik azt a mély szakadékot, amely az említett falusi osztályok és a kizsákmányolók, a földbirtokosok és tőkések között, valamint egyfelől a félproletárok és kisparasztok, másfelől pedig a gazdagparasztok között tátong; másodszor, ez a felfogás azért tartja fenn magát, mert a sárga, II. Internacionálé hősei és az előrehaladott országok imperialista kiváltságok által megrontott ,,munkásarisztokráciája” nem tudnak és nem is kívánnak valóban proletárforradalmi propagandát, agitációt és szervezőmunkát folytatni a falusi szegénység között; az opportunisták minden figyelme arra irányult és irányul, hogy a burzsoáziával, többek közt a gazdag- és középparasztsággal (róluk lásd alább) elméleti és gyakorlati megegyezéseket eszeljenek ki, nem pedig arra, hogy a proletariátus forradalmi úton megdöntse a polgári kormányt és a burzsoáziát; harmadszor, ez a felfogás azért tartja fenn magát, mert annak az igazságnak makacs (a polgári-demokratikus és parlamenti előítéletekkel összefüggő), már előítéletté vált megnemértésével állunk szemben, amelyet az elméleti marxizmus teljesen bebizonyított és a proletárforradalom oroszországi tapasztalatai teljesen igazoltak, nevezetesen: hogy ennek a hallatlanul megfélemlített, szétforgácsolt, elnyomott, minden országban, még a legelőrehaladottabb országokban is félbarbár életmódra kárhoztatott falusi lakosságnak fentebb említett mindhárom csoportja, bár gazdasági, társadalmi és kulturális tekintetben érdekelve van a szocializmus győzelmében, mégis csak a hatalom meghódítása után, a nagybirtokosokkal és a kapitalistákkal való határozott leszámolás után képes erélyesen támogatni a forradalmi proletariátust, csak azután, hogy ezek az elnyomott emberek a gyakorlatban tapasztalják, hogy van szervezett vezérük és védelmezőjük és ez elég hatalmas és szilárd ahhoz, hogy támogassa és vezesse őket, hogy mutassa nekik a helyes utat.

4. „Középparasztságon” gazdasági értelemben kisföldművelőket kell érteni, akiknek tulajdon vagy bérlet jogán szintén nem nagy, de mégis olyan parcellájuk van, amely, először, a kapitalizmus idején, általános szabályként, nemcsak a család és a gazdaság szegényes fenntartását biztosítja, hanem lehetővé teszi bizonyos fölösleg elérését is, amely, legalább is a jobb években, tőkévé válhat; másodszor, elég gyakran (például minden második vagy harmadik gazdaságban) idegen munkaerő alkalmazásához folyamodnak. Az előrehaladott kapitalista országok középparasztságának konkrét példájaként szolgálhat Németországban, az 1907-es népszámlálás szerint, az 5 — 10 hektáros gazdaságok csoportja, amelyben a mezőgazdasági bérmunkásokat foglalkoztató gazdaságok száma az e csoportba tartozó gazdaságoknak körülbelül egyharmada. Franciaországban, ahol fejlettebbek a speciális kultúrák — például a szőlőtermesztés —, amelyek különösen nagy munkabefektetést követelnek, a megfelelő csoport valószínűleg még valamivel nagyobb mértékben vesz igénybe idegen munkaerőt.

A forradalmi proletariátus — legalább is a legközelebbi jövőre és a proletárdiktatúra időszakának kezdetére — nem tűzheti ki feladatául azt, hogy ezt a réteget a maga oldalára állítja, hanem arra a feladatra kell szorítkoznia, hogy ezt a réteget semlegesítse, azaz a proletariátus és a burzsoázia harcában semlegessé tegye. Ennek a rétegnek ingadozásai e két erő között elkerülhetetlenek, s az új korszak kezdetén ez a réteg a fejlett tőkés országokban főleg a burzsoáziához fog húzni. Itt ugyanis túlteng a magántulajdonosok világszemlélete és érzésvilága; ez a réteg közvetlenül érdekelve van a spekulációban, a „szabad”- kereskedelemben és a tulajdonban; az ellentét a bérmunkásokkal nyilvánvaló. A győztes proletariátus a haszonbér és a jelzálogadósságok eltörlésével közvetlenül megjavítja ennek a rétegnek a helyzetét. A tőkés államok többségében a proletárhatalomnak egyáltalán nem kell a magántulajdont azonnal teljesen megszüntetnie; mindenesetre biztosítja a kis- és középparasztságnak nemcsak földbirtoka megmaradását, hanem annak megnagyobbodását is, az egész, általuk rendszerint bérelt föld terjedelméig (a földhaszonbér eltörlése).

Az effajta intézkedések egybekapcsolása a burzsoázia ellen vívott könyörtelen harccal teljesen biztosítja a semlegesítés politikájának sikerét. A kollektív földművelésre való áttérést a proletár államhatalomnak csak rendkívüli óvatossággal és fokozatosan kell megvalósítania, a példa erejével, a középparasztság ellen alkalmazott bárminemű erőszak nélkül.

5. A nagyparasztok („Grossbauern”) tőkés mezőgazdasági vállalkozók, akik rendszerint több bérmunkással gazdálkodnak, és akiket a „parasztsággal” csak az alacsony kultúrszínvonal, az életmód és a saját gazdaságukban végzett személyes fizikai munka köt össze. Ez a burzsoázia legnépesebb rétege, amely nyílt és elszánt ellensége a forradalmi proletariátusnak. A kommunista pártok egész falusi munkájában a legnagyobb figyelmet az ez ellen a réteg ellen folytatott harcra, a falusi lakosság dolgozó és kizsákmányolt többségének e kizsákmányolók eszmei és politikai befolyása alól való felszabadítására stb. kell fordítani.

A proletariátusnak a városokban aratott győzelme után teljesen elkerülhetetlen, hogy ez a réteg minden lehetséges módon ellenállást ne tanúsítson, ne szabotáljon és nyílt ellenforradalmi jellegű fegyveres akciókat ne indítson. Ezért a forradalmi proletariátusnak haladéktalanul hozzá kell fognia a szükséges erők eszmei és szervezeti előkészítéséhez, hogy ezt a réteget az utolsó emberig lefegyverezze, és párhuzamosan az ipari tőkések megdöntésével, mindjárt az ellenállás legelső megnyilvánulásánál, a leghatározottabb, legkönyörtelenebb, legmegsemmisítőbb csapást mérje rá olymódon, hogy ebből a célból felfegyverzi a falusi proletariátust és megszervezi a falusi Szovjeteket, amelyekben nem lehet helyük a kizsákmányolóknak, s amelyekben biztosítani kell a proletárok és félproletárok túlsúlyát.

Még a nagyparasztok kisajátítása sem lehet azonban semmiképpen sem a győztes proletariátus közvetlen feladata, mert az ilyen gazdaságok társadalmasításának még nincsenek meg az anyagi, többek közt a technikai, valamint a társadalmi feltételei. Egyes, valószínűleg kivételes esetekben el fogják kobozni földbirtokaiknak azokat a részeit, amelyeket kisbérlőknek adnak bérbe, vagy amelyekre a környező kisparaszti lakosságnak különösen nagy szüksége van; ugyancsak biztosítani kell ez utóbbiaknak azt, hogy bizonyos feltételekkel díjtalanul használhassák a nagyparaszt mezőgazdasági gépeinek egy részét stb. Általában azonban a proletár államhatalomnak meg kell hagynia a nagyparasztok földjeit s azokat csupán abban az esetben kell elkoboznia, ha ezek a parasztok a dolgozók és kizsákmányoltak hatalmával szemben ellenállást tanúsítanak. Az oroszországi proletárforradalom tapasztalatai, amelynek során a nagyparasztság elleni harc számos különleges körülmény folytán bonyolulttá vált és elhúzódott, mindenesetre megmutatták, hogy ez a réteg, miután a legcsekélyebb ellenállási kísérletekért alaposan megleckéztették, tudja lojálisán teljesíteni a proletár állam által kitűzött feladatokat, sőt, bár rendkívül lassan, tisztelni kezdi ezt a hatalmat, amely minden dolgozót védelmez és könyörtelen a henyélő gazdagokkal szemben.

Azok a különleges körülmények, amelyek Oroszországban a burzsoázián győzelmet aratott proletariátusnak a nagyparasztság ellen irányuló harcát bonyolulttá tették és lassították, főképpen a következők voltak: az orosz forradalom az október 25-i (1917 november 7-i) forradalom után az egész parasztság által a földbirtokosok ellen folytatott „általános demokratikus”, azaz alapjában véve burzsoá-demokratikus harc szakaszán ment keresztül; továbbá — a városi proletariátus kulturális szempontból és számbelileg gyenge volt; végül, óriásiak voltak a távolságok és rendkívül rosszak a közlekedési eszközök. Minthogy az előrehaladottabb országokban ezek az akadályok nincsenek meg, Európa és Amerika forradalmi proletariátusának erélyesebben kell előkészítenie és sokkal gyorsabban, sokkal határozottabban, sokkal sikeresebben kell befejeznie a gazdagparasztság ellenállásának teljes legyőzését, a gazdagparasztság teljes megfosztását az ellenállás legcsekélyebb lehetőségétől. Ez múlhatatlanul szükséges, mert az ilyen teljes, minden tekintetben teljes győzelem kivívása előtt a falusi proletárok, félproletárok és kisparasztok tömegei nem képesek a proletár államhatalmat teljesen szilárdnak elismerni.

6. A forradalmi proletariátusnak haladéktalanul és feltétlenül el kell koboznia a földesurak és nagybirtokosok, vagyis az olyan személyek minden földjét, akik a tőkés országokban, közvetlenül vagy farmereik révén, a bérmunkaerő és a környékbeli kisparasztság (részben gyakran a középparasztság) rendszeres kizsákmányolásához folyamodnak, egyáltalában nem vesznek részt a fizikai munkában, nagyrészt a feudális urak utódaiból kerülnek ki (a nemesek Oroszországban, Németországban, Magyarországon, a restaurált seigneurök Franciaországban, a lordok Angliában, az egykori rabszolgatartók Amerikában), vagy a különösen meggazdagodott fináncmágnásokhoz, illetőleg a kizsákmányolók és munkakerülők e két csoportjának keverékéhez tartoznak.

Semmi szín alatt sem engedhető meg, hogy a kommunista pártok propagálják vagy keresztül vigyék a nagybirtokosok kártalanítását kisajátított földjükért, mivel Európa és Amerika jelenlegi viszonyai között ez a szocializmus elárulását jelentené, és új terheket róna a dolgozó és kizsákmányolt tömegekre, amelyek legtöbbet szenvedtek a háborútól, ugyanakkor, amikor ez a háború megsokszorozta a milliomosok számát és még gazdagabbá tette őket.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a győzelmes proletariátus által a nagybirtokosoktól elkobzott földön milyen módon kell gazdálkodni, Oroszországban, gazdasági elmaradottsága következtében, ezeket a földeket legnagyobb részben felosztották és a parasztságnak adták át használatra, s csak aránylag ritka kivétel volt az, amikor meghagyták azokat, mint ú. n. „szovjet gazdaságokat”, amelyeket a proletár állam saját számlájára vezet, olymódon, hogy a volt bérmunkásokat az állam megbízásából dolgozó munkásokká és az államot igazgató Szovjetek tagjaivá változtatja át. Ami a vezető tőkés országokat illeti, a Kommunista Internacionálé helyesnek tartja, hogy ezekben a mezőgazdasági nagyüzemek túlnyomórészt megmaradjanak, s hogy az oroszországi „szovjet gazdaságok” típusa szerint vezessék azokat.

A legnagyobb hiba volna azonban ezt a szabályt túlozni vagy sablonosan alkalmazni és soha meg nem engedni, hogy a kisajátított kisajátítók földjeinek egy részét ingyenesen átadják a környékbeli kisparasztságnak, olykor pedig a középparasztságnak is.

Először is, az a szokásos ellenvetés e rendszabály ellen, amely szerint a mezőgazdasági nagyüzem technikai fölényben van, gyakran nem egyéb, mint egy elvitathatatlan elméleti igazság mögé búvó igen veszedelmes opportunizmus és a forradalom elárulása. Ennek a forradalomnak sikere érdekében a proletariátusnak nincs joga a termelés ideiglenes csökkenésétől visszariadnia, ahogyan nem riadtak vissza a rabszolgaság burzsoá ellenségei Észak-Amerikában a gyapottermelés ideiglenes csökkenésétől az 1863—1865-ös polgárháború következtében. A burzsoá számára a termelés a termelés kedvéért fontos, a dolgozó és kizsákmányolt lakosság számára mindennél fontosabb a kizsákmányolók uralmának megdöntése, és azoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek lehetővé teszik a dolgozóknak, hogy önmaguknak, ne pedig a tőkésnek dolgozzanak. A proletárgyőzelemnek és a proletárgyőzelem szilárdságának biztosítása a proletariátus első és fő feladata. Márpedig a proletárhatalom nem lehet tartós, ha nem semlegesíti a középparasztságot, és nem biztosítja a kisparasztság rendkívül jelentékeny részének, ha nem is az egész kisparasztságnak, támogatását.

Másodszor, a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésnek nemcsak fokozása, de már fenntartása is teljesen fejlett, forradalmi értelemben öntudatos, alapos szakmai, politikai és szervezeti iskolát végigjárt falusi proletárt tételez fel. Ahol ez a feltétel még nincs meg, vagy ahol nincs lehetőség arra, hogy öntudatos és szakértő munkásokra bízzák az ügyek célszerű intézését, ott az olyan kísérletek, hogy elsietve a nagygazdaságok állami vezetésére térjenek át, csak kompromittálhatják a proletárhatalmat, ott a „szovjet gazdaságok” megteremtésénél kötelező a fokozott óvatosság és a legalaposabb előkészítés.

Harmadszor, minden tőkés országban, még a legelőre- haladottabb tőkés országokban is, megvannak még a maradványai a környékbeli kisparasztok középkori, robotszerű kizsákmányolásának a nagybirtokosok részéről, például az Instleute Németországban, a métayers Franciaországban, a részes bérlők az Egyesült Államokban (nemcsak négerek, akiket többnyire az Egyesült Államok déli részében éppen így zsákmányolnak ki, de néha fehérek is). Ilyen esetekben a proletár állam kötelessége, hogy a kisparasztok által bérelt földeket ingyenes használatra az egykori bérlőknek adja át, mivel nincs más gazdasági és technikai alap, s ilyet egyszerre teremteni nem lehet.

A nagygazdaságok felszerelését feltétlenül el kell kobozni és állami tulajdonná kell változtatni, azzal a kötelező feltétellel, hogy a nagy állami gazdaságoknak ezzel a felszereléssel való ellátása után ezt a felszerelést a környékbeli kisparasztok díjtalanul használhassák, a proletár állam által kidolgozott feltételek betartásával.

Míg a proletárforradalom győzelme utáni első időben feltétlenül szükséges nemcsak a nagybirtokosok birtokainak haladéktalan elkobzása, hanem az is, hogy a nagybirtokosokat mint az ellenforradalom vezéreit és az egész falusi lakosság könyörtelen elnyomóit mind egy szálig elűzzék vagy internálják, addig abban a mértékben, ahogyan a proletárhatalom nemcsak a városban, hanem a falun is megszilárdul, feltétlenül rendszeresen arra kell törekedni, hogy az ebben az osztályban meglevő és értékes tapasztalatokkal, tudással, továbbá szervezőképességgel rendelkező erőket felhasználják (a legmegbízhatóbb kommunista munkások külön ellenőrzése alatt) a nagyüzemű szocialista mezőgazdaság megteremtésére.

7. A szocializmus győzelmét a kapitalizmus fölött, a szocializmus megszilárdulását csak akkor lehet biztosítottnak tekinteni, amikor a proletár államhatalom, miután a kizsákmányolók minden ellenállását véglegesen elnyomta, tökéletesen megszilárdult és elérte, hogy mindenki teljesen aláveti magát rendelkezéseinek — az egész ipart újjászervezi a kollektív nagyüzem és a legújabb (az egész gazdaság villamosításán alapuló) technikai bázis alapján. Csak ez teszi majd lehetővé, hogy a város olyan messzemenő technikai és társadalmi támogatást nyújtson az elmaradott és szétforgácsolt falunak, hogy ez a támogatás megteremtse az anyagi alapot a földművelő és általában a mezőgazdasági munka termelékenységének nagyarányú fokozásához, s ilymódon a példa erejével arra ösztökélje a kisföldművelőket, hogy saját érdekükben áttérjenek a nagyüzemű, kollektív, gépesített földművelésre. Ezt a vitathatatlan elméleti igazságot, amelyet szavakban minden szocialista elismer, a valóságban elferdíti az az opportunizmus, amely a sárga, II. Internacionáléban is, a német és angol „függetlenek” vezérei között is, továbbá a francia longuetisták stb. között is uralkodik. Az elferdítés abban rejlik, hogy a figyelmet a viszonylag távoli, gyönyörű és rózsás jövőre irányítják, s elterelik az ehhez a jövőhöz vezető nehéz konkrét átmenetnek és e jövő közelebbhozásának legközelebbi feladatairól. A gyakorlatban ez nem egyéb, mint megalkuvás a burzsoáziával és a „társadalmi béke” hirdetése, azaz teljes elárulása a proletariátusnak, amely most a háború által mindenütt előidézett hallatlan pusztulás és nyomor körülményei között harcol, olyan viszonyok között, amikor éppen a háború következtében maroknyi milliomos hallatlan mértékben meggazdagodott és vérszemet kapott.

Éppen a faluban, a szocializmusért folyó sikeres harc lehetőségének megteremtése megköveteli: először, hogy a kommunista pártok beleneveljék az ipari proletariátusba azt a tudatot, hogy áldozatokat kell hoznia, hogy áldozatkésznek kell lennie a burzsoázia megdöntése és a proletárhatalom megszilárdítása érdekében, mivel a proletárdiktatúra azt is jelenti, hogy a proletariátus képes megszervezni és vezetni a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket, és jelenti azt is, hogy az élcsapat képes e cél érdekében akár a legnagyobb áldozatokra és hősiességre; másodszor, a siker megköveteli, hogy a munkások győzelme nyomán a falu dolgozó és leginkább kizsákmányolt tömegeinek helyzete a kizsákmányolók rovására haladéktalanul és lényegesen megjavuljon, mert enélkül a falu támogatása az ipari proletariátus számára nincs biztosítva, többek között a proletariátus másképpen nem tudja biztosítani a városok élelmiszerellátását.

8. A mezőgazdasági dolgozó tömegeket, amelyeket a kapitalizmus különösen leigázott, szétforgácsolt, gyakran középkori függőségi helyzetbe juttatott, roppant nehéz forradalmi harcra szervezni és nevelni. Ez a körülmény azt követeli a kommunista pártoktól, hogy különös figyelmet fordítsanak a sztrájkharcra a falun, hogy a mezőgazdasági proletárok és félproletárok tömegsztrájkjait fokozottan támogassák és mindenképpen fejlesszék. Az 1905-ös és az 1917-es orosz forradalom tapasztalatai, amelyeket most Németország és más vezető országok tapasztalatai megerősítenek és kibővítenek, azt mutatják, hogy csakis a fejlődő tömeges sztrájkharc (amelybe bizonyos feltételek mellett a falun a kisparasztokat is be lehet és be kell vonni) képes megtörni a falusi tespedést, felébreszteni a falu kizsákmányolt tömegeiben az osztálytudatot és az osztályszervezkedés szükségességének tudatát, szemléltetően és gyakorlatilag feltárni előttük a városi munkásokkal való szövetségük jelentőségét.

A Kommunista Internacionálé kongresszusa mint árulókat és hitszegőket megbélyegzi azokat a szocialistákat — vannak ilyenek, sajnos, nemcsak a sárga, II. Internacionáléban, hanem az ebből az Internacionáléból kilépett három, Európában különösen fontos pártban is —, akik képesek nemcsak közömbösen viselkedni a falun folyó sztrájkharccal szemben, hanem az élelmiszertermelés csökkenésének veszélyére hivatkozva, még fel is lépni ellene (mint például K. Kautsky). Semmiféle program, semmiféle, akár legünnepélyesebb kijelentés sem ér fabatkát sem, ha a gyakorlatban, tettekben nem bizonyosodott be az a tény, hogy a kommunisták és a munkásvezetők a világon mindennél fontosabbnak tartják a proletariátus forradalmának fejlesztését és győzelmét, hogy képesek érte a legnagyobb áldozatokra, mivel máskép nincs kivezető út és menekvés az éhségből, a pusztulásból és az új imperialista háborúkból.

Különösen arra kell rámutatni, hogy a régi szocializmus vezéreit és a „munkásarisztokrácia” képviselőit, akik most gyakran tesznek szóbeli engedményeket a kommunizmusnak, sőt névleg még át is lépnek hozzá, hogy tekintélyüket a gyorsan forradalmasodó munkástömegek előtt megőrizzék, a proletariátus ügye iránti hűségük és a felelős állások betöltését illető képességük tekintetében éppen olyan munkán kell kipróbálni, ahol a forradalmi öntudat és a forradalmi harc fejlődése a legrohamosabb, ahol a földbirtokosok és a burzsoázia (nagyparasztok, kulákok) ellenállása a legelkeseredettebb, ahol a megalkuvó szocialista és a kommunista forradalmár közti különbség a legszembeötlőbb.

9. A kommunista pártoknak minden erejüket latba kell vetniök, hogy a lehető leggyorsabban hozzálássanak Szovjetek alakításához a falun, elsősorban a bérmunkások és a félproletárok küldötteiből. A Szovjetek csak akkor képesek betölteni hivatásukat és csak akkor tudnak annyira megszilárdulni, hogy kiterjeszthessék befolyásukat a kisparasztokra (azután pedig bevonják őket a Szovjetekbe), ha összeköttetésben állnak a tömeges sztrájkharccal és a legelnyomottabb osztállyal. Ha azonban a sztrájkharc még nem fejlődött ki és a mezőgazdasági proletariátus a földbirtokosok meg a gazdagparasztok nyomásának súlya, valamint az ipari munkások és a szakszervezetek támogatásának hiánya folytán csak kis mértékben képes a szervezkedésre, akkor a falun a Szovjetek megalakítása hosszas előkészítést igényel. Előkészítést olyanformán, hogy kommunista sejteket alakítunk, ha csak kicsiket is, fokozott agitációt fejtünk ki, amelynek során a lehető legnépszerűbben, a kizsákmányolás és elnyomás legkiáltóbb példáin megmagyarázzuk a kommunizmus követeléseit, megszervezzük az ipari munkások rendszeres falujárását stb.

A megírás ideje: 1920. június eleje.
Megjelent: 1920. július.

Lenin Művei. 31. köt. 146 — 159. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa